Ross King - Ex Libris

Published by Vintage, 1999

The Random House Group Ltd.

Copyright Š Ross King 1998

All rights reserved

Fordította

FÜSSI NAGY GÉZA

Borítófotó

Mark Fiennes

ISBN 963 9416 30 4

Hungarian translation Š Füssi Nagy Géza, 2002

Hungarian edition Š Lazi Bt., 2002

A Lazi Bt. kiadása

e-mail: info@lazikiado.hu

www.lazikiado.hu

A kiadásért felel:

a kiadó ügyvezető igazgatója

Tipográfia: Koha Kolett, Szilícium Grafika

Felelős szerkesztő: Hunyadi Csaba

Generál Print Nyomda Kft.

Felelős vezető: Hunya Ágnes

Lynn-nek

Me, poor man, my library

Was dukedom large enough…

SHAKESPEARE: Vihar

I.

A KÖNYVTÁR

ELSŐ FEJEZET

Ha bárki valamilyen könyvet óhajt vásárolni Londonban, az 1600-as évben négy környék közülválaszthat.

Vallási művek kaphatók a Szent Pál székesegyház kertjének könyvárusainál, a Kis Britannia negyedboltjai és árudái a görög és latin klasszikus művekre szakosodtak, míg a Fleet utca nyugati végénekkönyvészei jogi munkákat kínáltak a város ügyvédeinek és bíráinak. A negyedik hely és persze alegjobb a London-hídon található.

Akkoriban az ősi hídon sorakozó, cifra oromzatú házak a legkülönfélébb üzleteknek adtak otthont.Volt ott két kesztyűs, egy kardkovács, egy teakereskedő, egy könyvkötő, több cipész és egy hely, aholaz éppen akkoriban divatba jött selyem napernyőket árulták. Az északi oldalon volt még egy bolt,valami plummaisser, ahol tarka tollakat kínáltak az új király által divatba hozott prémkucsmákdíszítésére. A híd mégis leginkább a legkifinomultabb könyvárusok otthona volt. 1660 körül legalábbhatan tanyáztak ott. S mivel ezek a boltok nem csupán az egyházi személyek és jogászok igényeinekkielégítésére törekedtek, sem bárki máséra különösebben, sokkal változatosabb kínálattal szolgáltak,mint a föntebb említett másik három bolt, vagyis majdnem minden megtalálható volt a polcaikon, amitvalaha pergamenre kapartak vagy könyvborítók közé kötöttek. És a London-híd legválasztékosabbkönyvesboltja középtájt volt, a Többsincs Házban, ahol egy zöldre festett ajtó és két fényesre tisztítottablaktábla fölött az alábbi feliratot viselő cégtábla fityegett:

TÖBBSINCS KÖNYVEK

Bármilyen könyvet veszünk és adunk

Inchbold Izsák

Tulajdonos

Én vagyok Inchbold Izsák, a tulajdonos. 1660 nyarán már vagy tizennyolc éve birtoklom aTöbbsincs Könyvesboltot. Az egész intézmény a földszint dúsan megrakott könyvespolcaival ésegyfordulós csigalépcsőn megközelíthető emeleti, szűkös lakrészével a London-hídon áll, az egyiklegszebb és a boltnál jóval öregebb, legalább negyvenéves épületnek, a Többsincs Háznak egyiksarkán. Ott kezdtem inaséveimet 1635-ben, tizennégy évesen, amikor apámat elvitte egy hirtelentámadt pestisjárvány, s anyám csak egy jó pohárnyi méreg segítségével szabadulhatott az utána maradtadósságoktól. Mesterem, Mr. Smallpace szintén pestis okozta halála egybeesett inaskodásom végével,s azzal, hogy önálló felnőtt emberként léphettem be a Kereskedelmi Társaságba. Így lettem azon anevezetes napon a Többsincs Könyvesbolt gazdája, ahol máig élek több ezernyi vászon és szattyánbőrkötésű könyv rendetlen társaságában.

Nyugodt, elmélkedő életmódot folytattam diófa könyvespolcaim között. Ezt az életet szerény,zavartalanul követett, rutinos lépések sora alkotta. A bölcsesség és a tudomány embere voltam,legalábbis szívesen hittem ezt magamról, viszont roppant csekély külvilági tapasztalatokkalrendelkeztem. A könyvekről csaknem mindent tudtam, de, és ezt el kell ismernem, alig valamitsejtettem a zöld ajtómon kívül nyüzsgő életről. Olyan ritkán léptem ki a csörömpölő kerekek,gomolygó füst és rohanó lábak idegen világába, amennyire csak lehetett. Egészen 1660-ig alig utaztampár tucatnyi mérföldnél többet London kapuin kívül, és magában a városban is viszonylag kevesetmozogtam, már amennyire ez elkerülhető volt. Legegyszerűbb kiruccanásaim alkalmával is gyakraneltévedtem a híd nyugati kapuján túl alig húszlépésnyire kezdődő, nyüzsgő és koszos sikátorokútvesztőjében, s amikor végre visszasántikálhattam a könyvespolcaim közé, úgy éreztem, minthavalamilyen száműzetésből tértem volna meg. Mindez a rövidlátásommal, asztmámmal és tuskólábammiatti bicegő járásommal alig teszi hihetővé, hogy az alább következő eseményeknek valódi részeselehettem.

Mit kellene még tudniuk rólam? Túlságosan is kényelemes és elégedett voltam. Úgy léptem be anegyvenedik évembe, hogy a hozzám hasonló emberek igényeihez képest csaknem mindenem megvolt,amit csak kívánhattam. Jól menő üzletem mellett helyén volt mindegyik fogam, jobbára a hajam is,csupán néhány ősz szál virított a szakállamban, és csinos, jól táplált pocakom volt, amelyenkényelmesen tarthattam egy könyvet, mialatt esténként órák hosszat üldögéltem kedvenc, lószőrrelkitömött karosszékemben. Minden este egy Margaret nevű idős asszony készítette el a vacsorámat, shetente kétszer egy másik szegény nőszemély mosta ki a szennyesemet. Nem volt feleségem. Fiatalonugyan megnősültem, de a párom, Arabella néhány esztendeje meghalt, alig öt nappal azután, hogy akezét megsértette egy rozsdás ajtópánttal. Veszélyes hely volt a mi világunk. Persze gyermekeim semvoltak. Megtettem ugyan atyai kötelességemet, mivel összesen négy utódot nemzettem, de azokat issorban elvitte az egyik vagy másik járvány, és most békésen nyugszanak anyjuk mellett a szent Magnusvértanú templomának sírkertjében, ahová máig hetente elzarándokolok egy közeli virágárustólvásárolt csokorral. Se reményem, se különösebb vágyam nincs az újraházasodásra. A körülményeimígy már-már szokatlan módon kielégítőek számomra.

Mit mondjak még? Magányosan élek, Tom Monk nevű inasomtól eltekintve, aki a nyitva tartás

végeztével visszavonul a Többsincs Ház legfölső szintjére, ahol eszik és alszik kamrányinál alignagyobb szobácskájában. De Monk még sohasem panaszkodott. No és persze én sem. Jóvalszerencsésebb vagyok a London falai közt és a hozzá tartozó külvárosokban élő körülbelülnégyszázezer lélek túlnyomó többségénél. Az üzletből évente mintegy százötven fontnyi jövedelmemszármazik, ami egész csinos összeg egy családtalan ember számára, aki a Londonban egyébként olykönnyen hozzáférhető érzéki örömökre sem vágyik különösebben. Eszményien nyugalmaskönyvészkedésemet kényelmes életmódommal együtt bizonyára zavartalanul folytathattam volna, mígel nem foglalom előre biztosított, kis, négyszögletes helyemet Arabellám mellett, ha nem érkezettvolna üzletembe egy baljós meghívás 1660-ban egy szép nyári napon.

Azon a langyos júliusi reggelen nyikorogva kitárult előttem egy magányosan álló, bonyolultszerkezetű ház kapuja. Én, aki magamat olyan bölcsnek és megfontoltnak tartottam, ezután teljestudatlanságban bolyongtam annak a háznak a sötét gyomrában, bukdácsoltam vak folyosóin éstermeiben, amelyeknek kulcsát még ma is, ennyi év után is hiába keresem. Könnyebben találhatunkegy útvesztőre, mint kivezető útra írja valahol Comenius. S ahogy Boethius vélekedik: mindenútvesztő olyan kör, amely ott kezdődik, ahol véget ér, és ott ér véget, ahol elkezdődött. Vissza kell háttérnem, végig kell járnom újra csalóka kacskaringóimat, és magam mögött legombolyítva e szavakfonalát, ismét el kell jutnom arra a helyre, ahol, legalábbis számomra, elkezdődött Sir AmbrosePlessington története.

Az említett esemény július első hetében következett be, egy keddi reggelen. Jól emlékszem arra azidőre, hiszen alig pár nappal jártunk II. Károly király franciaországi száműzetéséből való visszatérteután, hogy elfoglalja apja Cromwell és társai általi lefejezését követően tizenegy éve üresen állótrónját. Az a nap is úgy kezdődött, mint bármely másik. Kireteszeltem deszka ablaktábláimat,leengedtem zöld kirakatponyvámat a kellemes szellőbe, és Tom Monk nevű inasomat elküldtem aClock Lanen lévő Központi Postahivatalba. Monk mindenkori reggeli feladata volt, hogy kitakarítsa ahamut a tűzhelyből, feltörölje a padlót, kiürítse az éjjeliedényeket, megtisztítsa a lefolyót és fölhozzaa szenet. De mindezek előtt el kellett mennie a postára a leveleimért. Mindig nagyon odafigyeltem apostámra, különösen keddenként, amikor a postahajó meghozza a párizsi levélzsákot. Amikor Monkvégre hazatért ugyanis útközben visszafelé, szokása szerint végigcsintalankodta az egész Temze utcát éppen a Don Quijote Shelton által fordított 1652-es kiadásának egyik példányát egyensúlyoztam apocakomon. Föltekintettem a lapról, megigazítottam a szemüvegemet, és odasunyorítottam azajtónyílásban megjelenő alakra. Eddig még nem akadt olyan szemüvegkészítő, aki vaksi tekintetemhezelég vastag lencséket tudott volna csiszolni. Mutatóujjammal megjelöltem, hol tartok éppen, és jótásítottam.

Van valami?

Egy levél, uram.

Jól van. Lássuk hát!

Egy kétpennyst kért érte.

Mármint?

A postatiszt nyújtotta elém a tenyerét Monk. Azt mondta, nem volt teljes a díja, uram. Nemfizették ki rendesen, állította. Szóval adnom kellett neki egy kétpennyst.

Nagyon jó! tettem félre Don Quijote történetét, megjátszott morcossággal megadtam Monk pénzét,és átvettem a levelet. Most eredj! Hozd be a szenet!

Párizsi ügynökömtől, Grimaud-tól vártam hírt, akit azzal bíztam meg, hogy teremtse elő számomraaz Odüsszeia egy példányát Vignon kiadásában. De azonnal láttam, hogy az egyetlen, zsinórralátkötött és lepecsételt lapból álló levélen a belföldi postahivatal zöld pecsétje virít a külföldi hivatalpiros jelzése helyett. Különös volt a dolog, mivel a belföldi posta rendszerint hétfőn, szerdán éspénteken érkezik a hivatalba. Abban a pillanatban azonban alig figyeltem föl erre a furcsaságra. Aposta is a feje tetején állt, mint minden más. A régi postamestereket a szóbeszéd szerint Cromwelllegjobb kémeit többnyire már rég szélnek eresztették, a volt postafőnök, John Thurloe pedig aTowerban csücsült.

Megforgattam a levelet az ujjaim között. Jobb felső sarkában, a hivatali pecséten július elseje állt.Ezek szerint már két napja megérkezett a főpostára. Nevem és címem finom, titkári kézírássalszerepelt rajta, ferdén és csapongón. A betűk helyenként elmaszatolódtak, másutt eleve halványakvoltak, mintha hígított lett volna a tinta, a lúdtoll pedig, amellyel írták, törött vagy kopott. A túlsóoldalán lévő viaszkorongon egy, a Marchamont nevet hordozó címeres pecsétgyűrű lenyomataékeskedett. Tollkésemmel elvágtam a foszladozó zsineget, hüvelykujjammal feltörtem a pecsétet, ésszéthajtogattam a lapot.

Máig birtokomban van ez a különös levél, a meghívóm, a sok iromány közül a legelső, amely SirAmbrose Plessington személye felé vezetett, és amelyet itt szóról-szóra leírok:

Június 28.

Pontifex Hall

Crampton Magna

Dorsetshire

Kedves Uram!

Bízom benne, hogy megbocsátja egy hölgy tolakodását, aki kétségtelenül különös igénnyelkapcsolatosan ír egy számára idegen embernek. A körülmények azonban erre az erőfeszítésrekényszerítenek. Súlyos teherként nehezednek rám bizonyos szomorú ügyek, de bízom abban, hogy önnem csekély mértékben hozzájárulhat a megoldásukhoz. Itt nem bonyolódnék további részletekbe,amíg nem lehetek biztos jövőbeni figyelme felől, s ennélfogva, sajnos, egyedül az ön bizalmárautalhatom csak magamat.

Kérésem az, hogy a lehető legrövidebb időn belül tegye tiszteletét Pontifex Hall kastélyában.

Ennek érdekében egy Mr. Phineas Greenleaf által hajtott kocsi várja önt július ötödikén, reggel nyolcórakor High Holborn Három Galamb-hoz címzett fogadójának cégére alatt. Semmitől nem kelltartania ezzel az úttal kapcsolatban, amely, ígérem, megéri majd a fáradozását.

Itt abba kell hagynom, annak hangsúlyozásával, kedves Uram, hogy maradok engedelmes szolgája:

Alethea Greatorex

Post scriptum: Tevékenységét illetően legyen szabad figyelmeztetnem:

Soha ne tegyen említést senkinek erről a levélről, sem úti céljáról, sem utazásának okairól!

Ennyi volt az egész, semmi más. A különös küldemény nem tartalmazott további tájékoztatást vagyútmutatást. Miután még egyszer végigolvastam, szívem szerint legelőször is gombóccá gyűrtem volna.Kétségtelennek tűnt számomra, hogy Alethea Greatorex szomorú ügyei és súlyos terhei arra utaltak,hogy szabadulni szeretne egy csődbe ment férj által rá hagyományozott, düledező örökségtől. Akifizetetlen levél szánalmas külseje szerzőjének nyomorúságos körülményeire utalt. A Pontifex Hallsoványka előnyei közé tartozhatott bizonyára egy szerény könyvtár, amelynek segítségével úrnőjekielégíthetni vélte hitelezőinek egy részét. Az ilyesféle megkeresések persze nem számítottakritkaságnak abban az időben. A lehangoló feladat, hogy fölértékeljem összeomlott birtokok szánalmasmaradványait, rendszerint királypárti családokéit, akik vagyona igencsak megcsappant Cromwellidején, háromszor vagy talán négyszer fordult elő eddigi pályafutásom alatt. Általában magamvásároltam meg a legjobb kiadásokat, azután a maradék féregrágta halmazt elküldtem valamelyikárverésre, vagy éppen az ócskás Hopcroft úrnak adtam el fillérekért. De eddigi életemben mégsohasem kaptam ilyen titokzatos meghívást, ráadásul olyan hosszú útra, amely egészen Dorsetshire-igvezet.

Egyszóval mégsem hajítottam félre a levelet. Az egyik legrejtélyesebb utalás: itt nem bonyolódnéktovábbi részletekbe, fölvillanyozta az érdeklődésemet, éppen úgy, ahogy az utóiratban szereplőfölszólítás a titoktartásra. Szemüvegemet följebb toltam orrnyergemen, és még egy pillantást vetettema levélre rövidlátó tekintetemmel. Azon töprengtem, vajon miért kellene bármitől tartanom az útsorán, és vajon hogyan teljesülhet a homályos ígéret, amely szerint utazásom megéri majd afáradozásomat. E szavak egyszerre sugallták, hogy a tét bizonyára nagyobb, de bizonytalanabb is, mintbármely közönséges pénzügyi megállapodásé. Vagy csupán a képzeletem játéka mindez, amelyrendszerint mohón csap le bármely titokra, hogy aztán máris elfelejtse?

Monk közben kiöntötte a szemetet a hamusvödörbe, és éppen belépett az ajtón a csöbrébencsörömpölő széndarabokkal. Letette terhét a padlóra, sóhajtott, fogta a söprűt, és mélabúsan dolgáhozlátott vele a halvány napfényben. Letettem a levelet, de máris visszavettem, hogy alaposabbanmegvizsgáljam a szabatos kézírást és még ahhoz a korhoz képest is idejétmúlt stílusát. Lassanújraolvastam, s ezúttal még kevésbé tűnt világosnak, és szintén kevésbé látszott egy anyagi gondokkalküszködő özvegy tétova kérésének. Kiterítettem a pulton, és figyelmesen tanulmányoztam címerespecsétjét. Már bántam, hogy olyan kapkodva törtem föl. Ábrája így már nem volt jól kivehető.

Ekkor vettem észre a küldemény egy másik különös tulajdonságát, egy további furcsa és az adottpillanatban teljesen érthetetlen részletét. Amint a lapot a fény felé tartottam, megállapíthattam, hogyírója négyrét hajtotta, és nem pecsétviasszal, hanem rozsdaszín sellakkal pecsételte le. Önmagában ezmég nem lett volna szokatlan, hiszen legtöbben, köztük én is, sellakrúdról olvasztott masszávalpecsételtük le a küldeményeinket. De amint összeraktam a darabkákat, hogy megpróbáljamhelyreállítani a lenyomat mintáját, észrevettem, hogy a sellakba valami más, annál sötétebb színű éskevésbé tapadós anyag keveredett.

Odébbcsúsztattam a levelet a pultomon csillogó fénypászmába. Monk söprűje közben lassankaristolta a padlódeszkákat, amiről rájöttem, hogy kíváncsian lesi, mit csinálok. Olyan óvatosanpiszkáltam a pecsétet tollkésem hegyével, akár egy gyógyszerész valami ritka gyógynövény magját. Akeverék mégis összetört, és szétszóródott a pulton. A méhviasz világosan elvált a sellaktól, amelybevalamely oknál fogva belekeverték. Óvatosan kiválogattam néhány morzsát, s közben csodálkozvanéztem, mitől remeg a kezem.

Valami rossz hír, Mr. Inchbold?

Nem, Monk. Semmi baj. Folytasd csak a dolgodat!

Fölegyenesedtem, és inasom feje fölött kinéztem az ablakon. A szűk utcát megtöltötte a reggelinyüzsgés, bubbogó fejek és forgó kerekek sokasága. A kocsiút fölvert pora aranyszínűre festette aferdén tűző reggeli napsugarakat. Visszafordítottam tekintetemet a pulton heverő törmelékre. Vajonmit jelenthet ez a furcsa keverék, már ha jelent valamit egyáltalán? Hogy Lady Marchamontpecsétnyomójában viaszmaradék volt`? Hogy egy másik levelet talán viasszal pecsételt le pár perccelazelőtt, hogy az enyémet sellakkal? Ennek így aligha van értelme. De annak a másik lehetőségnek sem,hogy valaki felolvasztotta és feltörte az eredeti viaszpecsétet, azután sellakkal pecsételte vissza alevelet, hamisított pecsétnyomóval.

Megszaporodott a szívverésem. Igen, mégis nagyon valószínű, hogy a pecsétet babrálta valaki. Deki? Valaki a főpostán? Ez megmagyarázhatná a késését, azt, hogy hétfő helyett kedden érkezett. Az apletyka járta, hogy a hivatal legfelső emeletén levélbontók és másolók működnek. De mi célból?Amennyire tudom, az én leveleimet eddig még soha nem bontották föl. Még a csomagokat sem,amelyeket az ügynökeim küldtek Párizsból vagy Oxfordból, a királypárti száműzöttek és máselégedetlenkedők e két menedékéből.

Sokkal valószínűbbnek tűnhet tehát, hogy a kíváncsiskodás a levél feladójára irányult. A helyzetkülönössége azért mégis zavart. Ha valami félnivalója volt, vajon miért bízta Lady Marchamont aleveleit olyan hírhedetten gátlástalan közvetítőre, mint a postahivatal? Miért nem Mr. PhineasGreenleaf vagy más küldönc kezébe adta a meghívólevelet?

Mégis, amikor törésvonalai mentén összehajtogattam és zsebembe süllyesztettem a papírlapot, neméreztem különösebb aggodalmat, holott talán kellett volna. Csupán enyhén bizsergető érdeklődésmotoszkált bennem. Kíváncsi lettem, ennyi az egész. Úgy éreztem, hogy a különös levél és pecsétjecsak valami nehéz, de egyáltalán nem érthetetlen rejtvény része, amely az ész erejével megoldható. Ésén hatalmas hitet tápláltam az ész, különösen a saját eszem ereje iránt.

Így azután hirtelen elhatározással az ámuló Monkra bíztam a boltot, mialatt én magam Don Quijotemódjára készülődtem könyvespolcaim elhagyására és a vidéki kiruccanásra. Abba a világba, amelyetmind ez ideig jórészt sikerült elkerülnöm. A nap hátralévő részében azért még kiszolgáltam szokásosvásárlóimat, segítettem nekik, hogy megtalálják valamely könyv bizonyos kiadását, vagy egy másikhozfűzött kommentárokat. A szertartás íze azonban megváltozott, mivel a levél egész idő alatt halkanzizegett a zsebemben, mintegy lágyan suttogva a névtelen összeesküvés varázsigéit. A kérésnekmegfelelően nem mutattam meg senkinek, s azt sem árultam el, még Monknak sem, hogy hová utazom,és kit szándékozom meglátogatni.

MÁSODIK FEJEZET

Egy nappal azután, hogy a titokzatos meghívást megkaptam, a napfölkeltét megelőző órában háromlovas érkezett Londonba kelet felől. Akkor bukkantak föl, amikor a tornyok és a magas kémények márláthatóvá váltak, a csillagok elhalványultak, és a felhők széle itt-ott kivirult a korai fényben. Háromfekete köpönyeges lovas vágtatott a folyóparton Ratcliffe felé. Bizonyára hosszú utat tehettek meg, báraz egészről elég keveset tudok, az utolsó néhány mérföld kivételével.

A kenti parton köthettek ki, a Romney mocsárban, vagy két nappal ezelőtt, miután átkeltek aCsatornán egy halászbárkán. Az átkelés még nyugodt időjárás és csöndes tenger mellett is jó nyolcórát vehetett igénybe, a kikötést viszont bizonyára pontosan kellett időzíteniük. A csónak kormányosa,Calfhill bizonyára pontos utasításokat kaphatott, és ismert minden homokzátonyt, öblöcskét ésvámposztot a part mindkét oldalán, vagy ötvenmérföldnyi hosszúságban. Sötétben értek partot, dagályidején. Az orrtőke a part fövenyébe ékelődött, a vitorla lehullott, Calfhill pedig ott állt a hajócskaorrában egy hosszú rúddal a kezében. Ebben az időben ezen a hosszú partszakaszon avámhivataloknak üreseknek kellett lenniük, de csak egyórányi ideig még, esetleg kicsivel tovább,tehát gyorsan kellett dolgozniuk. Calfhill kivetette a horgonyt, s amint a hullámok megengedték,átlépett a palánkon a térdig érő vízbe, amely még ebben az évszakban is biztosan jéghideg volt. Azutasok fáklya vagy bármely más fényforrás nélkül léptek partra, kivonszolták a bárkát a hínároson át ahomokpadra, ahol három fekete csődör várt rájuk a fűzfák lehajló ágainak árnyékában. A sötétbennyihogó és halkan kapáló lovak fölnyergelve és fölszerszámozva vártak rájuk. Ettől eltekintve a partteljesen kihalt volt.

A következő pár percben Calfhill kíváncsian és gyanakvón téblábolt, mialatt az utasaivisszagázoltak a vízbe, hogy arcukról és kezükről leöblítsék az álcázó kormot. Fejük fölött egy csapatsárszalonka húzott el a szárazföld felé. A tenger felé kakukkfű illata és legelésző birkák szaga áradt.Alig pár perc maradt csak napfölkeltéig, de Calfhill utasai olyan kényelmesen végezték a dolgukat,mintha csak szokásos reggeli tisztálkodásukról lenne szó. Egyikük még a fekete libériához hasonlókabátján is kifényesített néhány gombot benedvesített zsebkendőjével, majd a csizmája orrára kerítettsort. Mozdulatai kifinomultak voltak.

Az ég szerelmére! mormolta Calfhill a szakállába. Ő aztán tisztában volt a kockázattal, még ha azutasai nem is. Afféle bagoly volt a kisszerű csempész, aki főleg gyapjúbálákat szállítottFranciaországba, ahonnan boros-vagy konyakosládákkal tért vissza. De az annál is sokkal jobbnyereséggel kecsegtető embercsempészettől sem ódzkodott. A hugenották és római katolikusok

Angliába igyekeztek, mint a boroshordók, míg a királypártiak a másik irányba, Franciaországbapróbáltak eljutni. Mostanában meg persze a puritánok menekültek Angliából. Úti céljuk főkéntHollandia volt. Az elmúlt hat hétben legalább tucatnyit csempészett belőlük Doverből vagy aRomney-mocsarakból Zeelandba vagy az Észak-Forelandnál horgonyzó vitorlásokra. Másokatugyanazokról a hajókról hozott Angliába, hogy Károly király ellen kémkedhessenek. Veszedelmesmunka volt, de Calfhill úgy számolt, hogy ha ez a bizalmatlanság és álnokoskodás tovább tart,márpedig az emberi természet ismeretében ennek így kell lennie, alig négy éven belül visszavonulhategy kellemes jamaicai cukornádültetvényre.

Ez a legutóbbi fuvar viszont baljóslatúnak tűnt, még olyan tapasztalt csempész számára is, mintCalfhill. Két nappal azelőtt Calais egyik külvárosi kocsmájában, ahol általában a leendőszeszszállítmányokról is értesült, egy Fontenay nevű ember fordult hozzá, kifizette a kialkudott díjfelét, tíz spanyol aranypisztolt*, majd türelmesen elmagyarázta a teendőit. Végül is újabb jófajtaéjszakai műszak várt rá. Fontenay azután fölszívódott, de másnap alkonyatkor a három alak azígérethez híven megjelent álcázott barlangjánál, ahonnan rendszerint halásznak öltözve útra kelthordóival, vagy amennyire megállapíthatta, királypárti ügynökével, esetleg katolikus papjával.Legújabb utasai hangosan szuszogva szálltak be a hajójába. Egyiküket jól megfigyelhette aholdfényben: testes alak volt, piros képű, akár egy fogadósné, busa szemöldökkel, érzéki szájjal éslondoni városatyához méltó, jól táplált pocakkal. Aligha tengerjáró ember. Vajon rosszul lesz-e acsónakban, és kiokádik majd a palánk fölött, mint annyian mások? Meglepetésére nem így történt.Viszont az egész út során a három alak egyetlen szót sem szólt, sem Calfhillhoz, sem egymáshoz, bár ahivatásához szükséges nyelvi ismeretekkel rendelkező csempész angolul, franciául, hollandul, olaszulés spanyolul is próbált szóba elegyedni velük.

És most még mindig szótlanul baktattak a prüszkölő hátasok felé, mialatt talpuk alatt ropogtak azelszáradt fűzfaágak. Calfhill folyvást azon töprengett, vajon melyik országból valók, vagy melyikország melyik vidékét képviselik? Mindhárman úriembereknek látszottak, és ez szokatlan volt, mivelCalfhill tapasztalatai szerint a kémkedés korántsem úri foglalkozás. A legtöbb, általa csempészettember mocskos szájú zsivány volt, bérgyilkos, söpredék, zsebtolvaj, halfölmetsző és más effélegazfickó, akiket rendszerint London vagy Párizs leghírhedtebb bordélyaiban és kocsmáiban fogadtakföl éhbérért, hogy elárulják barátaikat és országukat, amit általában lelkesen meg is tettek. De ezek afickók? Igencsak puhányoknak tűntek efféle komisz feladatok ellátásához. A kövér tenyere, amintátnyújtotta neki a maradék pénzdarabokat, puha és párnás volt, akár egy úriasszonyé. Mielőtt kilépettvolna a partra, ahol először meg is tántorodott, minden pórusából pipereszappan és finom illatszerszagát árasztotta. Fekete köpönyegük, kabátjuk, mellényük, térdnadrágjuk mind finom szabású volt,sőt elég meglepő módon még arany csatokkal és szalagokkal is ékes. Miféle elkeseredett küldetésparancsolhatta elő őket borospincéikből vagy ebédlőtermeikből, hogy épségüket, sőt életüketkockáztassák Anglia földjén?

Végre-valahára mind a hárman útra készen álltak. A kövér negyedik próbálkozásra, nehézkesenhuppant nyeregbe. Biztosan fölszálló zsámolyhoz szokott, gondolta Calfhill. Azután egyetlen biccentésvagy búcsúzó kézmozdulat nélkül fölkaptatott a meredek partoldalon. Igencsak gyatra lovas volt,állapíthatta meg a csempész egyetlen szempillantás alatt. Ide-oda billegett a nyeregben, a feje isingott, és vaskos lábait hevesen lóbálta a hátas minden lépésénél. Sokkal inkább hintóhoz vagyhordszékhez szokott, vélekedett Calfhill. A szerencsétlen ló mohón odakapott egy fűcsomóhoz,

sebtében leharapta, azután könnyű ügetéssel meglódult a szárazföld belseje felé.

Feladata végeztével Calfhill megfordult, és hozzálátott, hogy vízre taszigálja hajóját. Igyekezett,mivel ugyanabban a Calais-i lebujban Fontenay mellett egy másik ember is megkörnyékezte, s ígymost hatbálányi, legfinomabb cotswoldi gyapjú várta, alig pár mérföldnyivel lejjebb, egy partibarlangocskában. Három emberrel találkozik majd a nádasban, akik öt aranyat adnak neki, amiértátviszi a gyapjút Franciaországba, ahol további ötöt kap majd a fuvarért. De miközben a hajócskagerince a fövenyen csikorgott, valami más hangot is meghallott a háta mögül. Megfordulván látta,hogy a három lovas egyike még a parton van, arccal a tenger felé.

Igen? egyenesedett föl Calfhill, és pár tétova lépést tett fölfelé a síkos, kavicsos parton. Talánelfelejtett valamit?

A fekete köpönyeges lovas egyetlen szót sem szólt. Csak megrántotta a gyeplőt, és a domboldal feléirányította a lovát. És mintha csak akkor jutott volna az eszébe, megfordult a nyeregben, és azaranyszegélyű ruhát félrelibbentve, annak redői közül előhúzott egy hosszú, kovás pisztolyt.

Calfhill úgy bámult rá, mint valami varázslóra, azután egy félénk lépést tett hátrafelé. Mi az ördög?

A férfi minden további ceremónia nélkül elsütötte a fegyvert. Meglepően halk pukkanás hallatszott,és apró füstpamacs keletkezett. A kilőtt ólomgolyó egyenesen Calfhill mellének közepébe csapódott.A csempész hátratántorodott, mint egy mafla táncos, a feje lehanyatlott, és csodálkozva nézett a sebre,amelyből úgy bugyogott a vér, mint a bor egy hordóból, miután kiütötték belőle a dugót. Fölemelte akezét, hogy befogja a sebet, de a mellénye ekkorra már vörösre ázott, az arca meg hattyúfehérre vált.A szája kinyílt, azután becsukódott, mintha utolsó, dühös kiáltásra készült volna. De nem jött ki hang atorkán, ehelyett csaknem egy balett-táncos kecsességével félfordulatot tett, és arccal előrebukott apartszegély nádasába.

A lovas férfi eltette a pisztolyt, és körülbelül öt perc múltán utolérte két társát, akik a dombhajlatmögött várakoztak rá. A három alak jó három mérföldön át a lejtőn kanyargó birkacsapást követte.Azután kiváltottak a befelé vezető keskeny postaútra. Ezalatt vagy féltucatnyi homoki rák vonultCalfhill teteme felé, amely fölött siratóasszonyokként hajbókoltak a magasra nőtt fűzfák. A hullát mégjó pár napig nem találják meg, amikorra a három lovas már rég belépett London kapuján.

HARMADIK FEJEZETAbban az időben Crampton Magna egyedül úgy volt elérhető, ha az utas a London és Plymouth

közötti utat követte Shaftesbury városáig, s ott délre fordult az alig ismert és ritkán használt dűlőutakszövevényén át a távoli tengerpart felé. Ezek közül az egyik legpocsékabb, a Dorchester felé vezetőelhaladt egy tíz-tizenkét, boronafalú, kormos és füstös nádtetejű házból álló, alacsony hegyek szűkvölgyébe szorult falucska mellett. Crampton Magna, mert az volt az, büszkélkedhetett még egydüledező malommal, egy szánalmas fogadóval, nyolcszögű toronnyal ékes templomával, tőzegszínűpatakjával, amelyen zavaros gázló és jó százlépésnyivel lejjebb keskeny kőhíd vezetett át.

A nap már lehanyatlóban volt a dombok mögött, amikor a kocsi, amelyben utaztam, elérte a falut,majd csörömpölve átdöcögött a hídon. Öt nap múlt el, amióta kézhez vettem a meghívást. Kihajoltama kocsiajtó nyitott ablakán, és visszanéztem a házakra meg a templomra. A levegőben fafüst enyheillata terjengett, de a halványodó fényben és az egyre hosszabbra nyúló, barnás árnyak között a falutermészetellenesen kihaltnak tűnt. A Shaftesbury felől induló dűlőutak néptelenek voltak, eltekintvenéhány arra vetődő, fekete pofájú juhnyájtól, és én már-már úgy éreztem magamat, mintha elérkeztemvolna egy elhagyatott szakadék szélére.

Hosszú még az út Pontifex Hallig?

Kocsisom, Phineas Greenleaf ugyanazt a mélyhangú tehénbőgést hallatta, amilyennel többnyireegyéb kérdéseimet is fogadta. Jó tizedszer jutott eszembe ezt tapasztalván, hogy vajon nem süket-e.Komótos mozgású, gyászos modorú öregember volt. Azon kaptam magamat, hogy útközben nem azelhaladó tájat, hanem inkább a nyakán dudorodó zsírcsomót és a rövidre vágott kabátujjábólkitüremkedő kacska bal kezét bámulom. Három nappal ezelőtt, az ígéretnek megfelelően, HighHolborn Három Galamb-hoz címzett fogadója előtt várakozott rám. A kocsi kétségkívül akocsmaudvaron álldogáló járművek legékesebbike volt. Kényelmes, négyüléses, fedett hintó,amelynek fényesre lakkozott oldalán láthattam szánalmas alakom visszatükröződését. Ajtajára díszescímert festettek. Fölül kellett tehát bírálnom leendő háziasszonyomról kialakított, eddig eléggébizonytalan véleményemet.

Lady Marchamont hívott engem találkozóra? tettem föl a kérdést, amelyre Greenleaf ismét a rájellemző közönyös morgással válaszolt, miközben kihajtottunk az istállóudvarból. Pillanatnyivakmerőséggel még egy kérdést fölvetettem: Lehetséges, hogy Lady Marchamont szeretnémegvásárolni egynémely könyvemet?

Ez az érdeklődésem sikeresebbnek bizonyult az előzőeknél. Hogy a könyveit megvásárolná? Nemuram nyögte ki kocsisom némi szünet után, miközben mogorván bámulta az előttünk kanyargó utat. Afejét előrehajtotta, válla közé húzta, amitől keselyűhöz hasonló külsőre tett szert. Azt hiszem, LadyMarchamont máris éppen elég könyvvel rendelkezik.

Akkor talán eladásra kínál néhányat?

Eladásra? Könyveket? Újabb méla, töprengő csönd következett. Phineas még morcosabb képetvágott, homlokán és arcán barázdányivá mélyültek a ráncok. Levette magas tetejű, hódprémes

kalapját, föltárva kopasz fejét, amely pöttyös volt, akár a pulykatojás. Jóval később, miután kacskagyerekkezével visszatette a kalapot, nagy kegyesen odavetette: Nem hinném, uram. Lady Marchamontugyanis odavan a könyveiért.

Körülbelül ennyiben merült ki a társalgásunk a következő három napra. További kérdéseimetGreenleaf vagy figyelmen kívül hagyta, vagy a megszokott mordulással válaszolt rájuk. Egyéb hangjacsak az a síri horkolás volt, amellyel darabokra törte az álmomat első éjszakánkon Bagshot, s amásodikon Shaftesbury fogadójában.

Máskülönben őrjítően lassan haladtunk. Én városi ember vagyok; megszoktam a füstöt, a rohanást,a tolongó tömeget és a csattogó kerekeket. Ezáltal kényelmes döcögésünk a kihalt dűlőutakon, kopárhangásokon és apró falvakon keresztül már-már elviselhetetlen volt számomra. Ez a komor fickóviszont nem sietett. Mérföldről mérföldre egyenes derékkal tornyosult a bakon, kezében a lazáraeresztett hajtószárral, térde között a pisztrángozó horgász botjához hasonlóan fityegő ostorral.Crampton Magna után az ösvény még pocsékabbá változott. Utunk végső, talán csak egy-kétmérföldnyi szakasza csaknem egy egész óránkat emésztette föl. Úgy látszott, mintha évek óta egy léleksem járt volna arra. Helyenként teljesen benőtte a gaz, szinte láthatatlanná vált, másutt a bal vagy ajobb oldali kerékvágás volt jóval magasabban, vagy mindkettő alján jókora kövek lapultak.Metszetlen fák ágai karistolták a kocsi tetejét, elhanyagolt bükk vagy magyalsövények súrolták azajtaját. Állandóan fenyegetett a fölborulás veszélye. De végre-valahára, miután a kocsi átgördült mégegy kőhídon, Greenleaf megrántotta a gyeplőt, és félretette az ostorát.

Pontifex Hall mormolta mintegy maga elé.

Kidugtam a fejemet az ablakon, és az első pillanatban szinte megvakított az alacsony égbolton úszó,hófehér felhősávokról visszaverődő fény. Először csak egy hatalmas kapuboltozatot láttam, tetejénmasszív zárókővel, amelyen félrehajtott fejjel valami fölirat maradványait betűzhettem ki: L.T.E.AS.RI.T. M.N.T.

Jobb kezemmel elárnyékoltam szememet az éles napfény elől. Greenleaf csettintett a lovaknak, mireazok lehajtott fejjel, mélán ballagtak tovább, csapkodtak a farkukkal, patájuk csikorgott a sárosföldutat pár lépésnyivel korábban fölváltott friss murván. A beárnyékolt, bükk és mustárágaktóltakart, elmosódott vésetből még mindig hiányzott néhány betű: L.TTE.A S.RIPT. M.NET.

Az egyik ló fölhorkant, hirtelen oldalra lépett, mintha a kaputól riadt volna meg, és visszahőkölt.Greenleaf keményen megrántotta a gyeplőt, és durván az állatra üvöltött. Amint a kocsi begördült akapuboltozat árnyékába, hatalmas épület körvonalai bontakoztak ki a szemem előtt. Leengedtem akezemet, és csodálkozva nyújtogattam a nyakamat az árnyékból.

Az elmúlt pár nap alatt megkíséreltem, hogy magam elé képzeljem Pontifex Hall épületét, de alegmerészebb fantáziaképem sem volt a boltozat súlyos oszlopai között kibontakozó gigászi háznagyságához mérhető. Tágas, zöld mezőben állt, amelyet két oldalán hársfáktól övezett, okkersárgakocsifelhajtó út vágott ketté. A pázsit szinte lejtőként emelkedett a négy óriási oszlop által tagolt,szimmetrikusan elhelyezett nyolc ablak által ékesített, lenyűgöző méretű homlokzat felé. A lehanyatlónap sugaraiban megvillant egy sárgaréz szélkakas, s a tetőn hat henger alakú kémény meredezett.

A kocsi zörgő kerekekkel még néhány lépésnyit haladt előre. A látvány éppolyan gyorsanmegváltozott, amilyen váratlanul fölbukkant. A tetőgerinc mögött csaknem teljesen alábukott napegészen másféle fényt vetett a képre. Most már jól láttam, hogy a pázsit elhanyagolt és gazos, itt-ottgödrök éktelenkednek rajta, ahogyan a kocsifölhajtón is réginek tűnő ásatások nyomai és fölhánytföldkupacok voltak láthatók. A hársfák jó része is beteg, csaknem lombtalan volt, némelyikük csupasztuskóvá korhadt. Az árnyékát felénk terítő ház sem nézett ki különbül. A homlokzat vakolata hámlott,az ablakkeretek megrepedeztek, a párkányzat csorba volt. Pár betört ablakszemet hevenyészvetömködtek be szalmacsomókkal vagy rongydarabokkal; az egyiken egyenesen vaskos bükkfaágnyomakodott be az épület belsejébe. Törött napóra, kiapadt szökőkút, bűzlő vízmedence és gyomosvirágoskert egészítette ki az általános pusztulás képét. Amint közelebb mentünk, még a szélkakas ismintha fenyegetően villant volna felénk. A pillanattal korábban keletkezett kellemes benyomásomhirtelen szertefoszlott.

Az egyik ló megint idegesen fölnyerített és félrehúzott. Greenleaf ismét megrántotta a hajtószárat,és újabb torokhangú kiáltást hallatott. Még pár, egyre lassuló lépés a kocsifelhajtón, és elnyeltbennünket a boltív. Mielőtt egészen a fejünk fölé tornyosult volna, fölpillantottam ék alakúpárkányzatára, és fölötte a feliratos zárókőre: LITTERA SCRIPTA MANET.*

Alig tíz perc múltán hatalmas terem közepén álltam, amelyben a gyomos virágoskertre, s azon túl atörött napórára és a romos szökőkútra nyíló magányos, üveg nélküli ablak volt az egyetlen fényforrás.

Ha lenne olyan jó, és itt várakozna, uram mormolta Greenleaf.

Lépteinek dobogása visszhangzott az üresen tátongó épületben, fölfelé, a nyikorgó falépcsőn, majda padlón a fejünk fölött. Közben úgy tűnt, mintha beszédhangokat és az előbbieknél könnyebb léptekneszét hallanám.

Múltak a pillanatok. Szemem lassan hozzászokott a félhomályhoz. Ülőalkalmatosságot nem láttamsehol. Az járt a fejemben, hogy vajon ez a különös fogadtatás, hogy közönyösen magamra hagytak egysötétbe burkolózó helyiségben, egyszerűen az úri népek modorának része lehet-e? Omladozóállapotának láttán könnyedén rájöhettem, hogy Pontifex Hall bizonyára azon szerencsétlen birtokokközé tartozik, amelyeket Cromwell seregei földúltak a polgárháború idején. Én nem szerettemCromwellt és puritánjait, ezt a tudomásom szerint képromboló és könyvégető bandát. Defölfuvalkodott nemeseinket sem kedveltem igazán, más szóval csöndes derűvel olvastam a lapokban,miként tombolják ki magukat a londoni céhlegények, miközben ágyúgolyókkal ésmuskétalövedékekkel döngetik ezeknek a régi, nagy házaknak a kapuit, és kergetik világgá a lakóikat,mielőtt csapra vernék a hordóikat a borospincéikben, és cifra hintóikról leszaggatnák azaranyvereteket. A valaha méltán büszke Pontifex Hallnak is bizonyára ez a sors jutott annyi hozzáhasonló palota társaságában.

Talpam alatt megnyikordult egy padlódeszka, amikor megfordul. Hibás lábam hegye beleütközöttvalamibe. Lenéztem, és nagyméretű fóliánst pillantottam meg, közvetlenül a lábam előtt. Szétnyíltlapjait zizegtette az ablakon beáramló szellő. Mellette hasonlóan szánalmas állapotban hevert egykvadráns, rozsdás tokjában kisebb méretű távcső, és még jó néhány, alig fölismerhető műszer.Közöttük vagy fél tucat elkoszolódott, szakadozott sarkú öreg térkép. A gyenge fényben kivehetetlenek

voltak óceánjaik és fantasztikus partvonalú szárazföldjeik.

És akkor ismerős jelenségre lettem figyelmes: az egész helyiséget átjáró, régi, otthonos, kissédohos szagra, amelyet minden illatszernél jobban szerettem. Körbepillantottam, és észrevettem, hogya fal majdnem minden tenyérnyi felületét megrakott könyvespolcok takarják, és középtájt korláttalövezett, faragott galéria tagolja őket, fölötte a mennyezet homályába vesző további könyvsorokkal.

Ez egy könyvtár! Egyszóval, gondoltam fölfelé fordított arccal, Greenleaf legalább egy dologtekintetében igazat mondott: Lady Marchamont valóban rengeteg könyvvel rendelkezett. A sápadt fénymindenféle méretű, alakú és vastagságú kötetek gerincét súrolta. Némelyik jókora nagyságú volt, mintvalami faragott kőtábla, léccel erősített kötéséről fityegő lánccal, míg más, tizenhatodrét kötetek aligvoltak nagyobbak egy-egy burnótszelencénél, kényelmesen elfértek egy tenyérben, éskartonborítójukat kifakult szalagok vagy apró kapcsok tartották össze. És ez még nem volt minden! Apolcokon már nem férő kétszáz, vagy annál is jóval több kötet kupacokban hevert a teremben és aszomszédos folyosók vagy más helyiségek padlóján. Első, katonás rendbe rakott halmaik egy-kétlépés után teljes rendetlenségnek adtak helyet.

Döbbenten néztem körül, mielőtt átléptem a legközelebbi kupacot, és letérdeltem mellé. Azáporodott korhadás szaga, akár a dohos avaré, itt már korántsem volt olyan kellemes. Éppen olyantámadás volt ez az orrom, mint hivatásomhoz tartozó ösztöneim ellen. A szívemben fölizzó lágymelegség, a négy-öt nyelven is fölvillanó aranybetűk, a mesterien elkészített borítók látványa, az ilyenhatalmas és szép külsőbe öltöztetett tudás első hatása hamarosan elillant. Úgy tűnt számomra, hogy,mint Pontifex Hall körül minden, ez a könyvtár is halálra van ítélve. A terem mellesleg nem is annyirakönyvtárra, mint inkább képtárra emlékeztetett. Váratlan harag uralkodott el rajtam.

De ugyanennyire hatalmába kerített a kíváncsiság is. Omladozó halmáról találomra fölemeltem egykötetet, és fölütöttem megviselt borítólapját. A szépen metszett fedőlap alig volt olvasható. Újabbtöredező lappal hajtottam tovább. De az sem volt különb. A rongyból készített papírt annyiramegrongálta a nedvesség, hogy a könyv, legalábbis oldalról szemlélve, leginkább valamilyen gombakalapjának lemezes aljára emlékeztetett. Szégyent hozott a tulajdonosára. Végigpörgettem amegmerevedett és túlnyomórészt féregrágta lapokat. Egész oldalak váltak olvashatatlanná a töredezettés helyenként elporladt papíron. Utálkozva tettem le a kötetet. Másikat, majd megint másikat vettemföl, de egyik sem volt különb az előzőnél, legjobb esetben a rongyszedő ócskásnak kellettek volna. Akövetkező külseje égésnyomokat mutatott. Az ötödiket pedig rég elfeledett napsugarak sápasztottákolvashatatlanná. Fölsóhajtottam, letettem őket, és csak abban reménykedtem, hogy Lady Marchamontnem ilyesféle hulladék eladásából kívánja visszaállítani Pontifex Hall megfakult fényét.

De azért nem mindegyik könyv volt ilyen szánalmas állapotban. Amint közelebb léptem apolcokhoz, láthattam, hogy számos kötet, legalábbis a külső burkolatuk, még számottevő értéketképviselt. Akadtak mindenféle színű, finom szattyánbőr borítók, egyesek arany betűkkel, aranyozottszéllel, drágakövekkel és nemesfém díszítésekkel ékesek. A pergamen néhol megvetemedett, aszattyánbőr is veszített néhai fényéből, de nem volt olyan hibás, hogy egy kis cédrusfaolaj vagylanolinos ápolás ne hozhatta volna rendbe. Az ékkövek pedig, amelyeket tapasztalatlan szemmelrubintoknak, holdkőnek vagy lapis lazulinak véltem, kisebb vagyon értékével vetekedhettek.

A déli, az ablakhoz legközelebb eső fal polcait görög és római szerzőknek szentelték. Közöttük két

teljes polcot foglaltak el Platón munkáinak különféle gyűjteményei és kiadásaik. A könyvtár eredetitulajdonosának tudományos érdeklődése és vastag erszénye lehetett, mivel látnivalóan a legjobbkiadásokat és fordításokat vadászta össze. Nem csupán Platón ötkötetes, Marsilio Ficino általkészített latin fordításának második kiadása, a Velencében nyomtatott Platonis opera omnia volt ott, aCosimo di Medici által patronált első kiadáshoz Marsilio által fűzött javításokkal együtt, hanem aHenri Étienne által Genfben kiadott hitelesebb fordítás is. Arisztotelészt sem csupán az 1539-esbázeli kiadás képviselte, hanem megvolt az 1550-es is, Victorius és Flacinus helyreigazításaival, sőtvégül a nagy Casaubon Izsák által szerkesztett és Genfben megjelent Aristotelis opera is. És ezekmind elfogadható állapotban voltak, egy-két karcolástól vagy kisebb szakadástól eltekintve, s igazánszép árat lehetett volna kapni értük.

A többi klasszikus szerző is méltó helyén volt. Guggolva vagy éppen lábujjhegyen állva emeltem leegyik kötetet a másik után a polcokról, és tettem vissza őket a helyükre rövid vizsgálódás után. Ottvolt Plinius Naturalis historiája is Plamerius kiadásában, piros borjúbőr kötésben, Livius Aldinusgondozásában, Tacitus Historiaruma Vindelinus szerkesztésében, finom selyembe kötve. Mellette aDe natura deorum Cicerótól, olajzöld bázeli szattyánbőr kötésben, ezüst veretekkel. A De rerumnatura Dionüszosz Lambinosz gondozásában, s ami talán a legmeglepőbb, Szent Ágoston Vallomásaia caxtoni könyvkötészetre jellemző, általam is jól ismert, finoman megmunkált borjúbőr borítóval. Ésmég tucatjával sorakoztak vékonyabb kötetek, kommentárok és ismertetések, mint példáulPorphürioszé Horatiusról, Ficinóé Plotinoszról, Donatusé Vergiliusról, Prokloszé PlatónKöztársaságáról.

Ámulva lépdeltem tovább, és tökéletesen megfeledkeztem hanyag vendéglátómról. És nemcsak arégi bölcsek szerepeltek a polcokon, hanem századunk korábbi tudományos eredményei is. Voltak ottkönyvek a tengerhajózásról, mezőgazdaságról, építészetről, orvoslásról, kertészkedésről, teológiáról,nevelésről, természetismeretről, asztronómiáról, csillagjóslásról, matematikáról, geometriáról éstitkosírásokról, más szóval a szteganográfia köréből. Szép számmal akadtak emellett verseskötetek,színművek és regények is. Angolul, franciául, olaszul, németül, csehül, perzsául, úgy látszik, nem isszámított, milyen nyelveken.

A szerzők és címek úgy vonultak el előttem, mint a hírnév sajátos díszszemléje. Megálltam ésujjaimmal végigsimítottam Shakespeare darabjainak negyedrét kiadását. Tizenkilenc kötet volt, finombőrkötésben. Észrevettem viszont, hogy nem volt meg a William Jaggard 1623-ban közzétett, és majdminden könyvkereskedő előtt ismerős ívrét kiadásuk. Meglepődtem, mivel ez ellentmondott azegyébként mindenütt tapasztalható alaposságnak és teljességre való törekvésnek. De semmi más semakadt, ami 1620 után látott napvilágot. A gazdag növénytani gyűjteményben ott volt például a Dehistoria plantarum Theophrasztosztól, a Medicinae herbariae Agricolától, vagy a Gerard-féleGenerall Historie of Plants, de olyan későbbi művekből egy sem, mint Culpeper PharmacopoeiaLondinensis című munkája, Langhamtól az Egészség kertje, de az 1633-as, kibővített és javítottGerard sem, Thomas Johnson gondozásában. Mit jelenthetett ez? Hogy a gyűjtő, álmai megvalósulásanélkül, még 1620 előtt meghalt? Hogy a lenyűgöző gyűjteményt negyven, vagy még több éven át nemegészítette ki, sőt talán nem is olvasta senki?

Ekkorra már az északi falhoz értem, ahol a könyvtár még különösebbé vált. Fölnyúltam, ésmegérintettem néhány kopottas borítót. Az ablak felől beszüremkedő fény gyorsan halványodott. Úgy

vettem észre, hogy baloldalt tekintélyes részt szenteltek a fémművességnek. Először olyan írásokralettem figyelmes, amelyek várhatóak voltak, mint például Biringuccio Pirotechniája vagy aBeschreibung allerfürnemisten Mineralischen Ertzt Erckertől, disznóbőrkötésben és mutatósfametszetekkel. Kissé már divatjamúlt, de azért még éppen eléggé tiszteletreméltó könyvek. De mivégre keveredett közéjük jó néhány nem igazán odavaló? Jakob Böhme Metallurgiája, HollandiaiIzsák Mineralia operája és Denis Zacharie művének fordítása A fémek igazi természetfilozófiájacímmel, ilyen csaknem ördögi könyvek, alacsony és babonás elmék szüleményei?

És még azon a polcon további hasonlók egész sora került elő. A gyűjteményt egyébként uralóbölcsesség és jó ízlés gyanús hírű szerzők mindenevő habzsolásává süllyedt. Olyanokévá, akik túlkönnyen és némiképp szentségtelen módon helyezték bizalmukat a természet okkult módszerekkel valókutatásába. A kifakult szalagok csúfolkodó, rózsaszín nyelvekként fityegtek az aranyozott gerincekről.A halvány fényben hunyorogva vettem kézbe Artepiosz munkáinak francia fordítását. Közvetlenülmellette állt Alain de Lisle értekezése Merlin jövendöléseiről. Roger Bacon: Az alkímia tükre(Speculum alchimiae), George Ripley: Az alkímia háza, Cornelius Agrippa: De occulta philosophiaés Paul Skalich: Occulta occultum occulta című munkái következtek. Mindezek a kötetekszemfényvesztők, szélhámosok és bűbájosok munkái voltak, amelyeknek az én megítélésem szerintsemmi közük nem lehetett az igazi tudás megszerzéséhez. A legalsó polcokon pedig tucatjávalsorakoztak a különféle hókuszpókuszokat tartalmazó kötetek a tenyérjóslás, csillagjóslás, tűzbűvölésés szellemidézés területéről.

Rózsafa botomat nekitámasztottam az egyik polcnak, és leemeltem az egyik kötetet. No persze,jóslás a holtak árnyaiból! Csattanósan összecsuktam. Ilyesféle zagyvaság egyáltalán nem volt a helyénegy, különben sokkal nemesebb tudományágakat felölelő, komoly könyvtárban. Visszatettem helyére akönyvet, és utána sem nézve, másikat húztam elő a szalagjánál fogva. Igazán kár, hogy a férgek nemezekből a lapokból lakomáztak inkább, gondoltam, miközben kinyitottam. Ám mielőtt elolvashattamvolna belső címlapját, halk hang szakított félbe a hátam mögül.

A Pimander fordítása Ficinótól, Lefévre gondozásában. Igazán remek kiadás, Mr. Inchbold.Bizonyára önnek is van belőle példánya.

Meglepetten fölpillantottam, és két sötét alak körvonalait láttam meg a könyvtár ajtónyílásában.Hirtelen az a kényelmetlen érzésem támadt, hogy egy ideje már figyelnek. Az egyik alak, egy hölgyé,pár lépést tett előre, és odafordulva meggyújtotta az egyik polc szélén álló olajlámpás kanócát.Árnyékának felém eső része elhalványodott.

Engedelmével bocsánatot kérek tettem vissza helyére a könyvet sietve. Azt hiszem, nem kellettvolna…

Lefévre kiadása folytatta, mialatt visszafordult, és elfújta a gyújtópálcát , az első alkalom, hogy aCorpus Hermeticum két borító között egészében megjelent, azóta, hogy valaha Pszellosz Mihályösszegyűjtötte Konstantinápolyban. Még Aszklepiosz is megvan benne, akinek kéziratával Ficino nemrendelkezett, s így nem foglalhatta a Cosimo di Medici számára összeállított kiadásba. Majd, aligpillanatnyi hallgatás után hozzátette: Óhajt egy kis bort, Mr. Inchbold?

Nem… akarom mondani, igen hajoltam meg felé esetlenül. Úgy értem, a bor talán…

És pár falatot? Phineas azt mondja, hogy ma még nem vacsorázott. Bridget! fordult a másik alak,egy még mindig az ajtónyílásban álló szolgálólány felé.

Igen, Lady Marchamont?

Hozza be a poharakat, jó?

Igen, asszonyom.

És a magyar bort, azt hiszem. Ja, és szóljon Marynek, hogy készítsen valami harapnivalót Mr.Inchbold számára!

Igen, asszonyom.

Most pedig szedje a lábát, Bridget! Hosszú utazás áll Mr. Inchbold mögött.

Igenis, asszonyom felelte a lány, mielőtt elsietett.

Bridget még új lány Pontifex Hallban magyarázta Lady Marchamont furcsán bizalmas hangon,miközben lassan átvágott a könyvtáron, és a láncán himbálózó lámpás fényében szemgödrei sötétüregeknek látszottak. Úgy tűnt, semmi kedve bemutatkozással bajmolódni, mintha már ezer éveismerne, és természetesnek venné, hogy a könyvtárában kuporogva talál a félhomályban, mint egybetörőt, aki éppen mohón turkál a könyvespolcain. Talán ez is az arisztokraták modorához tartozik? Megboldogult férjem családjának egyik szolgálója tette hozzá.

Valami válaszon törtem a fejem. Nem ment, ezért méla csöndben néztem, amint közeledik a halványlámpafényben, a mennyezet felé kanyargó, vékony füstcsíkot húzva maga után. Ó, milyen pontosanemlékszem most is arra a pillanatra! Hiszen ez volt, ahogyan és ahol minden elkezdődött! És aholvéget is ért olyan rövid idő múltán. A kitört ablakokon túlról behallatszott a fülemülék alkonyi énekeaz elburjánosodott kertből, és egy elszáradt faág karistolása valamelyik ablakpárkányon. Halklépteinek neszén túl odabent a teremben csönd volt. A lábán puha bőrpapucsot viselt. Hirtelen hangospuffanás hallatszott, amint valamelyik, a padlón fölhalmozott könyvkupacról a ruhája libbenésévellevert egy kötetet.

És mondja, hogyan utazott, Mr. Inchbold? állt meg végre, félhomályba merült arcán homályos ésláthatóan aggódó kifejezéssel. Nem, nem! Nem kezdhetjük az ismeretségünket hazugsággal!Bizonyára borzalmas volt, nem igaz? Igen, jól tudom, hogy az volt, s ezért elnézését kérem. Phineasugyan megbízható kocsis sóhajtott föl , de igazán komisz útitárs. Szegény fickó! Életében nemolvasott egyetlen könyvet sem.

Igazán kellemes utam volt mormoltam tétován. Igen, a kapcsolatunk hazugságok sorozata voltelejétől a végéig, függetlenül attól, mit mondott a Lady az imént.

Sajnálom, hogy itt nem kínálhatom ülőhellyel mutatott végig a könyvtáron széles karmozdulattal. Cromwell Olivér katonái minden bútoromat föltüzelték, hogy megfőzzék a vacsorájukat, ésmegmelegítsék a lábukat.

Csapatokat szállásoltak be ide? pislogtam meglepetten.

Tizennégy vagy tizenöt éve. A birtokot a Parlament elleni árulás címén elkobozták. Azok amartalócok a legjobb ágyamat is eltüzelték. Tizenkét láb magas volt, Mr. Inchbold. Négy szépenfaragott bükkfa oszloppal és jó pár rőfnyi finom tafota függönnyel.

Bánatos mosollyal nézett rám.

Az biztosan jó darabig melegen tarthatta őket, nem gondolja?

Szemben állt velem, egészen közel, így jobban láthattam a lámpás gyér világosságában. Mindösszeháromszor láttam rövid időre, és ma meglepetten gondolok vissza rá, hogy az első benyomásom rólanem volt különösebben kedvező. Körülbelül azonos korú lehetett velem, és bár kellemes, sőt nemesküllemű volt, sima homlokkal, éles sasorral és határozott akaraterőt sugárzó sötét szemekkel, deelőnyös vonásait megviselte az elhanyagoltság vagy a nélkülözés. Sötét haja sűrű volt, és nem őszültmég, mint az enyém, viszont kibontva viselte és a feje tetejéről rendetlenül állt szerteszét. Ruhája elégjó anyagból készült, de bársonyossága már régen megkopott, szabása közönséges volt, s ami mégriasztóbb, piszkosnak tűnt, mint egy öreg vitorla. Valamiféle köpönyeget vagy csuklyás kabátot viselt,talán selyemből, de nem olyan pihekönnyű pelerint, amilyet a divathölgyek vesznek föl a Szent JamesParkban tett sétáikra, mivel koromfeketén sötétlett, akár a ruhája, és elég rossz állapotban volt. Ezek akomor ruhadarabok a fél karjáig fölhúzott fekete kesztyűvel együtt olyan benyomást keltettek, minthagyászban lenne. Mindez együtt ugyanolyan nyomasztóan ünnepélyes volt, gondoltam magamban, mintaz egész Pontifex Hall.

Szóval a puritánok minden bútorát eltüzelték?

Azért mégsem mindet válaszolta. Nem. Azt hiszem, egyiket-másikat, a legértékesebbjét inkábbeladták.

Igazán sajnálom. Hirtelen rádöbbentem, hogy Cromwell rongyos csapatai végül is egyáltalán nemvoltak olyan mulatságosak.

Halvány félmosoly jelent meg az arcán.

Ugyan, Mr. Inchbold. Helyettük egyáltalán nem kell szabadkoznia. Az ágyak még csak pótolhatók,nem úgy, mint más dolgok.

A férjét… mormoltam együtt érzőn.

Még a férjek is vélekedett , még egy olyan ember is pótolható, mint Lord Marchamont volt.Hallott felőle? Megráztam a fejemet. Ír volt mondta a Lady egyszerűen. Két éve halt megFranciaországban.

Királypárti volt?

Természetesen.

Elfordult tőlem, és lassú léptekkel körüljárta a helyiséget, s közben úgy szemlélte a könyveket, mintegy jószágigazgató valami szép nyájat vagy ígéretes vetést. Még az is megfordult a fejemben, vajon azövéi-e. Már-már valószínűtlennek tűnt. Tapasztalataim szerint a könyvgyűjtés nem volt nőielfoglaltság. De ha így lenne, hogyan tudhatna Ficino, Lefévre d Étaples és Pszellosz Mihálylétezéséről? Éreztem, amint aggodalmas borzongás fut végig rajtam, valahogy óvatosan és lágyan.

Ez minden, amim megmaradt sóhajtotta mintegy maga elé. Kesztyűs ujjaival hasonlóan simítottvégig a könyvek gerincén, mint ahogyan én tettem pár perccel azelőtt. Minden, ami a tulajdonombanvan. Ezek a könyvek és maga a ház. De lehet, hogy Pontifex Hall nem is maradhat már sokáig azenyém.

Lord Marchamonté volt?

Nem, az ő birtoka Írországban volt, és van még egy háza Hertfordshire grófságban. Nyomasztóhelyek. Pontifex Hall az apámé volt, de az esküvőnk után kívánságára Lord Marchamont lett avárományos örökös. Gyermekeink nem voltak, így végrendeletében rám hagyta. Ott! mutatott az ablakfelé, amely már alig világított valamit. A virágoskert már elmerült a kinti homályban, és kettőnkalakjának visszatükröződése is takarta. Négy bőrszék állt ott egy asztal körül, meg a szép öregírópult, amelyen atyám a leveleit szerkesztette. A padlón meg kézi csomózású török szőnyegmajmokkal, pávákkal és mindenféle beleszőtt keleti díszítményekkel. Tekintetét lassanvisszafordította rám. Azon töprengek most, mi történhetett vele? Biztosan eladták minthadizsákmányt. Nem csodálkoznék rajta.

Megköszörültem a torkomat, és kimondtam a gondolatot, amely pár pillanattal azelőtt jutotteszembe: Az maga kész csoda, hogy a könyvei megmaradtak.

Ó, de hiszen nem is maradtak meg felelte váratlan hirtelenséggel. Legalábbis nem mind. Jónéhány hiányzott, amikor visszajöttem. Mások meg, ahogyan ön is láthatja, alaposan megrongálódtak.És igen, mégis kész csoda. A katonák nagy részüket elégethették volna. És nem csupán a hideg télmiatt. Egyeseket túl pápistának, másokat ördögi eredetűnek, vagy éppen mind a kettőnek tekinthettekvolna. Ficino Pimander fordítását például intett a mögötte álló polc felé. De szerencsére elrejtettékőket.

Ezt hogy érti?

Apám tette. Hosszú történet ez, Mr. Inchbold. Mindent a maga idején. Tudja, itt minden könyvnekmegvan a maga kalandos története. Jelentős részük egy hajótörés túlélője.

Egy hajótörésé?

Mások pedig folytatta afféle menekültek. Látja ezeket a láncokat? mutatott egy sor, polcáhozláncolt kötetre. A láncszemek tompán csillantak a homályban. Bólintottam. Ezeket a könyveket máregyszer korábban is megmentették. Akkor Oxford kollégiumaiból. A leláncolt könyvtárból emelt lehelyéről egy terjedelmes fóliánst. Kesztyűs kezével szerető mozdulattal simított végigpergamenkötésén. A lánc közben halkan, tiltakozón megcsörrent. Ez még a múlt században történt.

Talán VI. Edward elől menekítették?

A végrehajtói elől. Kicsempészték őket a kollégiumból, így kerülhették el a máglyát. Kinyitotta ahatalmas kötetet és belelapozott. Döbbenetes, hogy egyes királyok és császárok milyen elszántkönyvpusztítók voltak. Hanem az egész civilizáció ilyesféle szentségtörésekre épül, nem igaz? NagyJusztiniánosz minden görög tekercset tűzre vetett Konstantinápolyban, miután bevezette a rómaitörvényeket, és a nyugati gótokat kiverte Itáliából. Kína első császára, Quin Shi Huangdi pedig, akiegyesítette az öt királyságot és megépítette a Nagy Falat, megparancsolta, hogy minden, az ő születéseelőtt keletkezett könyvet pusztítsanak el. Ezzel összecsukta a fóliánst, és határozott mozdulattalvisszalökte a helyére. Ezeket a könyveket apám jóval később szerezte.

Ó! sóhajtottam reménykedve, hogy végre a dolog lényegére térünk. Tehát mindezek az ő könyvei.És ön el akarja adni őket?

Csak voltak mormolta. Az ő könyvei voltak. Igen, ő állította össze a gyűjteményt. Itt egypillanatra elnémult, és komor pillantást vetett rám. Nem, Mr. Inchbold, nem szándékozom túladnirajtuk. Egyáltalán nem! Ó! fordult meg váratlanul , itt van Bridget. Talán menjünk át az ebédlőbe. Azthiszem, ott még hellyel is kínálhatom.

Kis idő múltán egy, Mrs. Winter, a szakácsnő által zöld mogyoróhagyma ágyon megsütött és jókoratálcán föltálalt kacsa társaságában ültem. Ebédlőasztal híján, bizonyára a háborúskodás újabbkövetkezményeként, a tálcát óvatosan egyensúlyoztam a térdemen. Öntudatos mozdulatokkal,étvágytalanul ettem, percig sem feledve háziasszonyom szemből rám szegeződő tekintetét. Nyíltpillantása egy pillanatra megállt csökevényes, befelé forduló lábfejemen, amelyről mindig úgyvéltem, hogy valami német meséskönyv gonosz törpéjéhez hasonló. Éreztem, amint a bosszúságtólelvörösödöm, de addigra Lady Marchamont már másfelé nézett.

Elnézését kérem az idegen italért biccentett Bridget felé, hogy töltsön harmadszor is a poharamba. Apámnak valaha saját szőlője volt. Odalent a völgyben intett határozatlan mozdulattal az egyik töröttablak felé , a folyópart fölötti szélvédett lejtőn. Néhány fajta kitűnő bort csináltak, legalábbis úgyhallottam. Akkoriban még túl fiatal voltam ahhoz, hogy meg is ízleljem őket, a szőlőt meg azóta régenkivágták.

A katonák, gondolom. Megrázta a fejét.

Nem, a barbárok más fajtája, egy helybéli ága. A falubeliek.

Az itteniek? És eszembe jutott a nyomasztóan kihalt település, amelyen a kocsink áthaladt. Crampton Magnából?

Onnan is és máshonnan is. Igen.

De miért cselekedett bárki ilyesmit? vontam meg a vállamat tanácstalanul.

Fölemelte a poharát, és elgondolkodva bámulta benne a sötét borostyánszínű folyadékot. Azt már

elmondta kissé bizonytalan és mégis valahogy nagyvonalú, lassan ismerőssé váló modorában, hogyankészítették a kelyheket. Apjának volt valami szabadalma, amely szerint higanyt és aranyat kellett egytégelyben elegyíteni, majd a higany elpárologtatása után a kivont arany leheletfinom rétegévelbevonni az üveg felületét. Apjának sokféle szabadalma volt, magyarázta. Igazi Daidalosz lehetett.Most úgy tűnt, hogy éppen az edény talpán lévő jelet tanulmányozza. Ez egy-egy összefonódott A és Pbetűből állt, amint már magam is észrevettem.

Mondja csak, Mr. Inchbold szólalt meg rövid szünet után , fölfigyelt véletlenül az ásatásoknyomaira odakint a pázsiton és a bekötőúton, amikor Pontifex Hall felé közeledett?

Bólintottam és visszagondoltam a kusza árkokra és a mellettük feketéllő földhalmokra. Valamilyentalajmunkáknak néztem őket. Megrázta felém sötét sörényét. Ágyúzás nyomai talán?

Nem ilyen durva dologról van szó. Ezt a házat soha nem ostromolták meg. A közvetlen környéketegyik fél seregei sem tartották igazán fontosnak. Mellesleg szerencsénkre, Mr. Inchbold, különbenaligha folytathatnánk ma itt ezt a beszélgetést.

Elfojtottam a vágyamat, hogy megkérdezzem, miért is beszélgetünk ott mi ketten. Még mindig nemtudtam, mi végre rendeltek ide, vagy miért tárja elém különös és határozottan barátságtalan házatörténetét. Talán ez is az előkelők furcsa viselkedésének újabb példája? Ha nem azt kívánja tőlem,hogy megszervezzem könyveinek az árverését. Az ég szerelmére, miféle feladatot bízhatna rám?Biztosan sem vágya, sem szüksége nem lehetett újabbak vásárlására. Azzal mintha csak vizethordhatnánk a tengerbe. Hirtelen minden korábbinál erősebb fáradtság érzése tört rám.

Ám úgy látszott, nem tudom meg hamarosan, mi lesz a feladatom, mivel vendéglátóm belevágottPontifex Hall legújabb történetének taglalásába. Mialatt én sután boncolgattam a kacsámat, elmondta,hogy miután a katonák tűzrevalónak fölaprították a gyümölcsöst és a bútorait, kovácsoltvas kerítéseitmeg korlátait pedig elhurcolták, hogy muskétákat és ágyúkat gyártsanak belőlük, a ház jó pár hónapigüresen állt. A birtokot egy vállalkozásra bízták, amely a Parlament 1651-ben kelt rendelkezésénekalapján eladta azt egy környékbeli képviselőnek, bizonyos Standfast Osborne nevű férfinak.

Lord Marchamont és jómagam Franciaországban voltunk akkoriban, száműzetésben. Magam úgykét hónapja tértem vissza Angliába, amikor a házat visszakaptam a megbocsátás és feledés törvényealapján. Osborne már jó esztendeje távol van. Hollandiába menekült. Bölcs döntés volt a részéről,hiszen ő is a királygyilkosok egyike. Amikor megérkeztem Franciaországból, nem vártam, hogyrepeső örömmel látnak majd újra, mivel a környékbeli népség a Parlament híve volt. Nem is öleltek akeblükre. Azt hiszem, hogy Crampton Magna jámbor lakosai máris boszorkánynak tartanak. Ismétmegjelent arcán az a félmosoly, amint közömbösen fölvonta a vállát. Hát igen, önnek, egy londoninakés művelt embernek még gyanús is lehet mindez, és mégis igaz. Ezen a vidéken bármely írástudóasszonyt bármikor boszorkánysággal vádolhatnak. És egy magányos nő egy romos házban, könyvek éstudományos eszközök között, férj, apa vagy gyermekek nélkül, akik irányíthatnák vagy ellenőrizhetnék,nos, az még gyanúsabb, ugyebár?

Itt szünetet tartott, óvatosan fürkészett élénk, közel ülő szemével, amely az ebédlő jobbmegvilágításában halvány szürkéskéknek bizonyult. Lassan és félszegen falatoztam, akár egy kérődzőtehén. Tuskólábamat behúztam a szék alá, hogy ne lássa. Háziasszonyom megfordult, és intett a

lánynak, hogy töltsön a poharamba.

És most elmehetsz mondta neki, miután Bridget megtette, amire kérték. Csak azután folytatta, hogya távozó léptek utolsó nesze is elhalt az ürességtől kongó házban. Nagy nehézséget okozottszemélyzetet találnom a környékről suttogta bizalmasan. Ezért is kellett válogatnom LordMarchamont cselédei közül.

De miből fakadtak a nehézségei? Talán Lord Marchamont valamikori viselkedéséből? Vagy netánaz ön, izé, politikai nézeteiből?

Nem, nem, az apám miatt rázta meg a fejét. Lehet, hogy hallott is róla, eléggé híres volt a magaidején. Sir Ambrose Plessington volt a neve tette hozzá rövid hallgatás után.

Ma már különösnek tűnhet, de ez a név akkor semmit, egyáltalán semmit sem jelentett számomra.De ahogy ma fölidézem azt a pillanatot, a szavait visszhangzó csend követte, valami nyomasztóelnyugvás, amelynek mélyéről hosszú, a helyiséget sötétbe burkoló árny kúszott elő, s oldalról rámborította súlyos szemfödelét. Egyébként csak a fejemet csóváltam meg, és azon töprengtem, hogyanlehetséges, hogy nem tudtam valakiről, aki ilyen lenyűgöző könyvgyűjteményt szedett össze.

Nem, nem hallottam róla hümmögtem. Végül is ki volt ő?

Egy pillanatig nem szólt semmit. Teljesen mozdulatlanul ült, ölbe tett kézzel. Az olajlámpás amögötte magasodó megroggyant falra vetette az árnyékát. Fölrémlett előttem a könyvtárban látott köteta szellemidézésről, és azon járt az eszem, hogy annak szerzője vajon miféle hókuszpókuszokat végzettvolna Lady Marchamont árnyékában.

Igya ki a borát, Mr. Inchbold szólalt meg végül. Előredőlt a lámpás kénsárga fényében, és megintaz arcvonásaimat vizsgálta, mintha valami bizalomgerjesztőt keresne közöttük. Lehet, hogy abban apillanatban én is éppen olyan titokzatosnak tűntem előtte, mint amilyen ő maga volt nekem.

Van valami, amit szeretnék megmutatni önnek, olyasmi, ami bizonyára fölkelti az érdeklődését.

De milyen téren? gondoltam. Kíváncsiságomat már háttérbe szorította a türelmetlenség. De mittehetnék ugyanakkor én itt? Megittam a boromat, és sután beletöröltem a tenyeremet atérdnadrágomba. Utána vagy féltucatnyi kikívánkozó kérdésemet visszafojtva csoszogtam mögötte azebédlőből kifelé menet.

NEGYEDIK FEJEZETÍgy kerültem először szembe Sir Ambrose Plessingtonnal a Pontifex Hall alagsorának egyik

fülkéjében vagy kriptájában.

Az ebédlőből kilépve lementünk a hátul lévő lépcsőn, azután néhányszor balra fordultunk azegymásba torkolló folyosókon, előszobákon és más kopár helyiségeken át, és végül leereszkedtünkegy másik, jóval keskenyebb lépcsőn. Lady Marchamont úgy tartotta föl az olajlámpást, mint egyvárosi éjjeliőr, én meg bicegtem utána. A vékonyka fény egyenetlen falat világított meg, amelyenárnyékaink fantasztikus és ijesztő táncot lejtettek. Lábunk botladozott a valami altemplomfélébevezető lépcsőn lefelé. Kopaszodó fejtetőmet és arcomat pókhálók súrolták. Félresöpörtem őket, aztánaz orrom és a szám elé kaptam a zsebkendőmet. Minden lépcsőfokkal szinte megduplázódott azenyészet bűze. Lady Marchamont azonban mintha rá se hederített volna a szagra, a hidegre és asötétségre.

Az éléstár és a kamra is idelent volt szólt hátra , meg még sok minden, a külső személyzethálókamráival együtt. Úgy emlékszem, hárman voltak. Phineas közülük az utolsó. Már több mintnegyven éve szegődött apám szolgálatába. Isteni csoda, hogy őt is sikerült előkerítenem. Vagyishogyinkább ő talált meg engem a visszatértem után. Tudja, mindig is nagyon hűséges volt hozzám…

Lefelé menet arra számítottam, hogy a föntihez hasonló, folyosókból és szobákból álló útvesztőbejutunk. De amikor leértünk, egyetlen, alacsony mennyezetű folyosón találtuk magunkat, amelyegyenesen haladt előre, ameddig a szem ellátott az olajlámpás halvány fénypászmájában. Lassanaraszoltunk rajta tovább, átlépkedve bútortöredékeken, szétdőlt hordódongákon, és más, nehezebbenmeghatározható akadályokon. A folyosó padozata nem volt vízszintes: enyhe lejtőn ereszkedtünktovább lefelé. A falak csöpögtek, mögülük csörgedező víz nesze hallatszott, és orrfacsaró bűz áradt.Talán valami valóságos útvesztőben vagyunk, gondoltam, olyasmiben, amilyeneket a rómaiak vájtak avárosaik alatt, és mundus Cerers névvel illették őket: csupa sötét üreg, kanyargó alagút… hogy legyenmódjuk eltársalogni a túlvilág lakóival.

Lady Marchamont egyszer váratlanul rácsapott kesztyűs kezével a fal egy darabjára. Úgy döndültmeg, akár egy üstdob. Rézlemez magyarázta. Cromwell emberei itt raktározták a lőporukat, ezért afalakat és az ajtókat rézlemezzel borították. Bár nem gondolnám, hogy igazán ez lenne a legszárazabbhely a házban.

Hogy lőport?

És máris helyre tettem az erős, kénes bűzt és a lábam alatti csikorgást. Közben izgatottan figyeltema lámpást, amelyet Lady Marchamont hanyagul lóbált a sötétben. Sovány fényében most számos bezártajtót és kisebb sötét fülkét vehettem ki a folyosó mindkét oldalán. Ismét összerázkódtam a dermesztősötétségben, és arra gondoltam, hogy ezek mögött az ajtók mögött netán vagy jó száz Plessingtonkoponyája és egyéb csontjai heverhetnek összevissza hányva, mint egy düledező csontkamrában.Továbbsiettünk a folyosón, amelynek vége, ha egyáltalán volt neki, elveszett a sötétségben.

Vége elérkeztünk a célunkhoz. Lady Marchamont megállt egy ajtó előtt, és miután zárjába próbáltnéhány kulcsot, kinyitotta. A rozsdás pántok csikorogva tiltakoztak.

Kérem fordult felém mosolyogva , kerüljön beljebb, Mr. Inchbold. Odabent megtekintheti SirAmbrose Plessington evilági maradványait.

A maradványait? tántorodtam volna hátra, de már túl késő volt. Lady Marchamont megragadta acsuklómat, és átpenderített a küszöbön.

Ott vannak!

A kicsiny helyiség egyik sarka felé mutatott, ahol ütött-kopott tölgyfa koporsó feküdt egykecskelábú asztalon. Visszahőköltem és próbáltam kiszabadítani a csuklómat, ám abban a pillanatban,nagy megkönnyebbülésemre rájöttem, hogy háziasszonyom apjának maradványai szóbeli és nem testijellegűek. Az egyébként fölnyitott tetejű koporsó nem csontokkal, hanem iratcsomókkal volt tele,annyira, hogy a legfölsők kis híján kiomlottak belőle.

Minden itt van! suttogta áhítatos hangon, és ünnepélyesen előrelépett. Minden, ami apámmalkapcsolatos meg a Pontifex házzal. Vagyis majdnem minden.

A lámpást fölakasztotta egy falikarra, és a koporsó előtti sárra terített gyékénycsomóra térdepelt.Most vettem csak észre, hogy a koporsó is vastagon sáros. Különféle dokumentumokat húzott elő,sietősen átfutotta, azután visszatette őket. Köpönyege úgy csüngött a válláról, mint valamiösszecsukott szárny. Sajátos irattárféle ez, gondoltam magamban az ajtónyílásban toporogva, mígközelebb nem intett magához.

Ezek itt a birtok iratai magyarázta. Leltárak, szerződések, adásvételi papírok. Úgy merítettekesztyűs kezét a megsárgult iratok halmai közé, mintha holdkő- vagy ametiszt kupacok között turkálna. Tudja, pontosan ezek miatt kaparintotta meg Standfast Osborne a birtokot. Hangja érdesenvisszhangzott a csupasz falakról. Az irattár miatt. A házzal mit sem törődött, amint bizonyára ön is jóllátta. De ezt a koporsót jól elrejtették előle. Lord Marchamontnak gondja volt rá.

A helyiség levegőtlen és szűk volt. Falait valami szürkés lepedék borította, amit salétromkicsapódásának véltem. A halványuló lámpafény rárakódott sártól súlyos pókhálók nemzedékeitvilágította meg. Egész életemben gyötört az asztma, annak következményeképpen, hogy Londonkoszos, szénfüstös levegőjét szívtam. Most, amint itt álltam ennek a különös üregnek azajtónyílásában, ismét megéreztem az ismerős nyomást a szegycsontom alatt.

És ebben a helyiségben tartották őket kérdeztem nehézkesen, rózsafa botomra támaszkodva ennyiéven át?

Természetesen nem válaszolta, még mindig szárnyas hátát fordítva felém. Itt egy órán belülmegtalálták volna őket. Nem, az iratokat elásták a crampton magnai templom temetőjének egyiksírhelyében. Ebben a koporsóban. Ragyogó ötlet, nemde? Az egyik cselédünk nevét viselő sírkő alá.Itt van nyújtott felém egyetlen lapot kesztyűs kezével. A rendelet, amely megpecsételte a sorsunkat.

Súlyos vászonpapír volt, a szélei felpöndörödtek és kissé elmaszatolódtak. Átvettem a lapot,odatartottam a lámpa fényébe, és orromtól úgy kisarasznyira tartva megláttam rajta a Parlamentpecsétjét a kissé elhalványodott, súlyos írnoki kéz által rótt sorok alatt. A szöveg:

Ezennel kinyilváníttatik, hogy nevezett Henry Greatorex, Marchamont bárójának minden majorsága,földje, bérleménye és öröksége, együtt bármiféle további tartozékaival, mindennemű birtokjogaival,haszonélvezetével vagy egyéb jogi várományaival elkoboztatott az Úr 1651. esztendeje májushavának 20. napján, s ezáltal a nevezett majorságokba, földekre, bérleményekre vagy örökségekrevaló bármiféle behatolás…

Ez a birtokaink elrablására vonatkozó parancs magyarázta Lady Marchamont. Átnyújtott egymásik dokumentumot, helyesebben kisebb iratcsomót is. A gyűjtemény, amelyet kifakult és szakadozószalag tartott egyben, kevésbé hivatalos titkári kézre utalt, amely, bár akkor azt még nem tudhattam,magáé Ambrose Plessington lordé volt, akivel a valóságban akkor találkoztam először a hosszú, javaisokaságát fölsoroló szöveg sorainak formájában:

Leltár Ambrose Plessington, Pontifex Hall lovagja mindennemű ingó és ingatlan javairól, amelykészült a Szent Péter templom parókiáján, amelyeknek értéke és ára meghatároztatott négy községitanácsnok jelenlétében.

Félretettem a botomat, és kioldottam a szalagot. A mindössze hat, mindkét oldalán teleírt lapbólálló iratcsomó Sir Ambrose Plessington vagyonának lenyűgözően hosszú fölsorolása volt. Tételesenszerepelt benne minden: bútorok, festmények, szőnyegek, ezüst és porcelán, némiképpenezoterikusabb tárgyak mellett, mint távcsövek, kvadránsok, kalliperek, iránytűk és számos láda,amelyeknek tartalma: konzervált állati tetemek, kagylók, korallok, pénzérmék, nyílhegyek,cseréptöredékek, mindennemű műtárgyak, sőt még két automaton is, név szerint említődtek. Az egyiklegértékesebb tárgy egy smaragdokkal és gyémántokkal kirakott Kunstschrank volt, ám hogy mirejtőzhetett ennek a döbbenetes, tízezer fontnyi értékre becsült csillogó tárgynak belsejében, arrólhallgatott a leltár. A ház berendezésének teljes értékét az utolsó lapon határozták meg százötvenötezerfontban; a hihetetlen összeg még 1660-ban is hatalmas volt, s hogy mit jelenthetett a leltárkeletkezésekor, 1622-ben, az egyszerűen hajmeresztő. Még a megboldogult Károly király, eszenvedélyes gyűjtő kincsei sem értek ennyit, amikor Cromwell összesöpörte őket a királyipalotákban, hogy azután eladja az értük versengő európai hercegeknek.

Lady Marchamont elkapta döbbent pillantásomat.

Mindezekből a tárgyakból mondta nyugodt hangon , amint láthatja, mára szinte semmi sem maradt.Majdnem mindent széthurcoltak, vagy éppen a katonák tették tönkre őket. Csak ez a koporsó és abenne lévő papírok tanúskodnak arról, mi is volt valaha Pontifex Hall. Mi volt, amit apám létrehozott.

Hanem a könyvek lapoztam vissza a leltár elejére és futottam végig rajta lassan másodszor , nemlátok említést édesatyja könyveiről.

Nem is láthat vette vissza tőlem az iratokat, miután szalagjukat megkötötte, és beletette őket akoporsóba. Ez a leltár nem tartalmazza a könyvtár fölmérését. Annak külön leírását készítették el.

Ezzel megfordult, és némi további turkálás után kiásott egy nagyobb iratköteget. A legrészletesebb,amint láthatja. Benne van minden egyes kötet vételi ára és a könyvárus vagy ügynök neve, akitőlvásárolta. Nagyon érdekes följegyzés, de itt és most nincs időnk részletesebb tanulmányozására. Félretette a füzetet, majd óvatosan ismét beletúrt a koporsóba, és súlyos papírrétegeket bolygatott föl. E pillanatban, Mr. Inchbold mást kellene elolvasnia. Apám, élete során sok országból mindenreérvényes kiváltságleveleket kapott számos királytól és más uralkodótól. Ezek itt talán különösenfontosak lehetnek.

De az Úr bocsássa meg, mire fontosak? Mi köze van az én jelenlétemnek mindehhez ebben aházban, nyomasztó föld alatti üregeiben, rémséges, vén papírfoszlányai között? Mi dolgom ezekkel akirályokkal és császárokkal? Közben Lady Marchamont további három-négy iratot nyomott akezembe. Az egyik nagyméretű pergamen volt, amelynek alján hatalmas pecsét repedezettviaszlenyomata függött, körvonalán az alig kivehető fölirattal:

Romanum Imperatores Rudolphus II.

Caesarum Maximus Imp: Rex

SALVTI PUBLICAEKözelebb tartottam a papírt a fényhez. A pecsét fölött súlyos gótikus betűkkel számos bekezdés

következett németül, ami az én korlátozott nyelvtudásom szerint egy speciális megbízatásról szólt,hogy szerezzenek be kéziratokat és könyveket Csehország, Morvaország, Szilézia és Glatz területéről.A dokumentum 1610-ben kelt. Pár másodpercig a hüvelykujjam és mutatóujjam között morzsolgattama papír kirojtosodott szélét, élvezve a pergamen szerény bolyhosságát, amely lágy volt, akár egyfinom hölgy arcbőre. Azután összehajtottam nyugodt, elégedett mozdulattal, majd hüvelykujjammalmegigazítottam orrnyergemen a szemüvegem támasztóját.

A következő irat egy évvel később kelt, ugyanaz a pecsét volt rajta, tartalma is hasonló volt, csak aküldetést kiterjesztette a cseh földeken túl Ausztriára, Stájerországra, Mainzra, az alsó és a felsőőrgrófságra, s ami a legkülönösebb, az ottomán szultán földjeire is. Az utolsó három oldal biztosítottaa birodalmi nemességet, ötszáz tallérnyi éves járadékot és filozófiai doktorátust a Károly Egyetemről.Ez a dokumentum latin nyelven íródott és ékes címerábrázolást viselt. Fölnézvén láttam, hogy LadyMarchamont összevonta a szemöldökét, mintha az észrevételeimet várná. A lámpás fényemegremegett, és legnagyobb ijedségemre majdnem kihunyt.

Ez Prágában kelt.

Prágában? kérdő tekintetemet visszafordítottam az ujjaim között idegesen gyűrögetettpergamenlapokra.

A Károly Egyetemről való magyarázta fojtott hangon, mintha egy ostoba kölyöknek ismételnevalami egyszerű feladatot. Az Prágában van. Csehországban. Apám jó pár évet töltött el ott.

A Károly Egyetemen?

Nem, Csehországban. Miután Rudolf áthelyezte a császári udvart Bécsből Prágába.

Tovább tanulmányoztam a pergamenlapokat.

Sir Ambrose a szent római császár szolgálatában állt?

Bólintott, s láthatóan örömmel töltötte el a hangomban fölsejlő áhítat.

Eleinte igen. Olyan ügynökként fogadták föl, akinek könyveket kellett beszereznie a császárikönyvtár számára. Később a választófejedelem szolgálatában volt, és a hercegi könyvtár kibővítésénfáradozott Heidelbergben.

Elhallgatott, és még egyszer betúrt a koporsóban fölhalmozott papírok közé. A következőnegyedórában kénytelen voltam tucatnyinál is több ódon dokumentumot megtekinteni és végiglapozni,mindet különböző találmányokról és szabadalmakról: új aranycsinálási eljárásokról, hajókvitorlázatóról, valamint Angliában, Írországban és Virginiában fekvő birtokok tulajdonviszonyairól,Sir Ambrose tevékeny életének újabb szamárfüles irományairól. Alig figyeltem oda a lapokra,amelyeket Lady Marchamont egy utcasarki hittérítő igyekezetével nyomkodott a kezembe. Hamarosan

viszont azon kaptam magamat, hogy figyelmesen vizsgálok egy másfajta dokumentumot, szinténszabadalomlevelet, de Anglia nagypecsétjével és a többiekénél jóval díszesebb cirkalmakkal.

E szerződés, kelt az Úr 1616. esztendeje augusztus havának 30. napján, Isten kegyelméből Anglia,Skócia és Írország királya, a hit védelmezője, szuverén uralkodónk, Lord Jakab trónra lépésénektizennegyedik esztendejében. Fentebb megnevezett Fenséges Urunk részéről egyfelől, valamintAmbrose Plessington, Garter Lovagja részéről, másfelől arról, hogy utóbbi építsen meg, szereljen fölés minden egyébbel lásson el egy Philip Sidney nevét viselő hajót, s azt annak kapitányaként vezesseel Londonból Guiana Birodalom Manoa nevű városába…

Hevesen pislogtam, öklömmel megdörgöltem a szememet, és tovább olvastam. A szerződésháromezer font juttatásáról szólt Sir Ambrose részére, hogy útra keljen, nem könyvekért éskéziratokért, mint Rudolf császár idején, hanem azért, hogy föltárja az Orinoco folyó forrásvidékét ésegy aranybányát Guyana említett városa, Manoa közelében. Valamit tudtam erről az utazásról, haugyanarról volt szó, mivel jól emlékeztem rá, hogyan ment föl a vérpadra Sir Walter Raleigh egyévvel azután, hogy Guyana vidékére 1617-ben indított, világraszóló kudarccal végződöttexpedíciójáról visszatért. Ezek szerint a Philip Sidney Raleigh szerencsétlen flottájával együtt vágottneki az Orinocónak? És ha így is volt, mi lett azután a hajóval meg a kapitányával?

Nem tudtam tovább olvasni. A megbízólevél betűi összefolytak fáradt szemem előtt, és mégerősebb nyomást éreztem a mellemben. Levettem a szemüvegemet, és ujjaim hegyévelmegnyomkodtam a szememet. Krákogva próbáltam megtisztítani a tüdőmet az áporodott levegőtől ésportól. Megint hallottam a víz halk csörgedezését, amely mintha közvetlenül a parányi irattár falántúlról jönne. Visszatettem a szemüvegemet, de a betűk csak nem akartak összeállni fáradt tekintetemelőtt.

Sajnálom, de nem hiszem, hogy…

Hogyne, természetes.

Lady Marchamont átvette tőlem a papírokat, és visszatette őket a koporsóba. Ám mielőtt rácsaptavolna a fedelét, észrevettem egy másik, újabbnak tűnő dokumentumot, talán hasonló szerződésfélét. Apergamen fölső széle kicakkosodott, az alja viszont föl volt hajtva és bőrnyelvecskére nyomott pecséttartotta a helyén. Később eszembe jutott, nem szándékosan engedett-e a Lady egy pillantást erre avillanásnyi látomásra, erre a talán legtitkosabb kulcsra? A pecsét melletti aláírás olvashatatlan volt, alegfölső sorban azonban kivettem néhány szót: Sciant presentes et futuri quod ego…

De a következő pillanatban hangosan lecsapódott a fedél, és egy másodperc múlva csodálkozvaéreztem a karomon a kesztyűs kéz érintését. Mikor felé fordultam, Lady Marchamont nagyon kíváncsiés nyugtalanító mosollyal nézett rám.

Menjünk föl talán, Mr. Inchbold? Az ilyen alagsorokban mindig pocsék a levegő. Két személynekaligha elegendő egyszerre több mint fél órára.

Hálásan bólogatva tapogattam a rózsafa botom után. A levegő hirtelen minden eddiginél sűrűbbnekhatott, s észrevettem, hogy vendéglátóm is nehezen lélegzik. Meg is fogta a lámpást, és elindult az ajtófelé.

Apám annak idején légszivattyúval oldotta meg itt a szellőztetést tette hozzá , de persze aszivattyút is ellopták, minden egyébbel együtt.

Az ajtópántok ismét megcsikordultak, amint behajtotta az ajtót, és bezárás közben megcsörrentek azezüstkarikára fűzött kulcsok. A fekete köpönyeg nyomába eredtem a folyosón.

Sciant presentes et futuri…

Tapogatóztam a sötétben a botommal a csodálkozástól összeráncolt homlokkal. Minden mai ésjövendőbeli ember tudja meg, hogy… de mit? A lépcsőn fölfelé menet nem is annyira az orrom aládugott több tucatnyi dokumentumon járt az eszem, hanem azon a koporsóban félig elrejtőzött,titokzatosan új pergamenen, a szerződésen, amelynek cakkos széle arra vár, hogy a tőle korábbanóvatosan elválasztott másik felével összeilleszkedjen, akár egy kirakós játék két része. Talán márakkor megsejtettem, hogy esetleg egy jóval nagyobb kirakós játékba illeszthető, amelynek darabjaimég ismeretlenek és föltáratlanok? Vagy talán csak most, ilyen távolból visszatekintve emlékszem ráolyan világosan?

Lépcsőmászás közben úgy sípolt a mellem, akár egy teáskanna, hibás lábam zajosan csoszogott éstrappolt. Fintorogtam a szégyentől, és örültem a sötétségnek. De Lady Marchamont, aki két lépésselelőttem haladt és félig visszanézett rám, látszólag semmit sem vett észre a nyavalyáimból. Fölfelémenet elmesélt egyet-mást apja szolgálatairól II. Rudolfnak, annak a varázsló császárnak, akinekprágai udvarában hemzsegtek a csillagjósok, alkimisták, tele volt mindenféle különös találmányokkal,s mindenekfölött könyvek tízezreivel. A császár javainak jelentős része éppen Sir Ambroseközreműködésével jött össze, állította a Lady. Ha bárhol, a birodalom határain belül elhalálozottvalamely érdemes tudós, a déli Toszkánától a nyugati végekig vagy a keleti Sziléziáig, apját azonnalútnak indították a közbeeső és egymással torzsalkodó kiskirályok és hercegecskék birtokain át, hogy ahagyatékaikból megszerezze a császár számára legfontosabb dolgokat: festményeket, szobrokat,órákat, drágaköveket, mindenféle találmányokat, s legfőbbképpen a könyvtárakat, különösen, haalkímiával és más okkult művészetekkel kapcsolatos művek is előfordultak bennük. Rudolf ugyanisezeket szerette a legjobban. Ilyen küldetései alkalmával apja igen ritkán vallott kudarcot, dicsekedettvendéglátóm.

Egyetlen év alatt szerezte meg például Richnov Benedek és az osztrák nemesember, AntonSchwarz von Steiner könyvtárát. Megállt, hogy mélyebb levegőt vegyen, és felém fordult. Ezekről agyűjteményekről bizonyára hallott.

Megráztam a fejemet. Közben fölértünk a lépcső tetejére. A kőlapokkal kirakott padló mintha úgyingott volna alattam, akár egy tengeren hánykolódó hajó. Kitárta előttem az ajtót, én meg vakonbotladoztam mögötte az árnyékom után. Valami Benedek meg Anton Schwarz? Úgy látszik, igazán sokdologról nem tudok még eleget.

Mindkét könyvtár nagyobb volt tízezer kötetesnél hallottam mögülem a hangját a sötétből. Egyéb

kincsek között előkerültek belőlük olyanok, mint Rupescissa munkája az alkímiáról vagy RogerBacon művei Finé kiadásában. Sőt még Albamazar és Sacrobosco kéziratai is a csillagjóslásról.Legtöbbjüket a bécsi császári könyvtárba szállították, ahol az udvari könyvtáros, Hugo Blotiuskatalogizálta őket. Némelyeket viszont Prágába vittek, személyesen Őfelségének. Nem voltak ezekegyszerű feladatok. Speciális, akkoriban új találmánynak számító, jó rugózatú öszvérfogatokkalszállították át a küldeményeket a hegyeken és a Cseh Erdőn. Az elcsomagolásukra szolgáló faládákatolajos csepűvel szigetelték, akár a hadihajók palánkját, majd még két réteg viaszosvászonba isbetekerték. Lenyűgöző látványt nyújthatott egy ilyen karaván. Némelyik mérföldnyi is lehetett elejétőla végéig, és benne a könyvek ábécé-sorrendben követték egymást.

Szavai visszhangoztak a csupasz, dísztelen falakon. Mondatai csiszoltak voltak, mintha már sokszorelmondta volna őket. Visszaemlékeztem apja könyvtárában az okkult könyvekkel telezsúfolt polcokra,és elmerengtem rajta, vajon azoknak a köteteknek lehet-e valami közük Richnov Benedekhez, AntonSchwarzhoz vagy éppen a varázsló császárhoz.

Egymás mellett haladtunk már, sebesen kanyarogva a folyosókon, amennyire megállapíthattamvissza, a könyvtár felé. Azt már sehogyan sem találhattam ki, vajon odafelé is ezen az útvonalonhaladtunk-e. Az egész személyzet, még Phineas is, nyomtalanul eltűnt. Úgy éreztem, hogy nem csakkét, de jó féltucatnyi személy is vidáman végezhetné a munkáját Pontifex Hall falai között talánhetekig is, hogy még csak meg se pillantsák egymást.

Kedves Mr. Inchbold… az elbeszélés itt megszakadt. Igyekeztem lépést tartani vele szuszogva ésfújtatva, mint valami víziló. Végül csaknem belerohantam, amikor megtorpant a folyosó közepén.

Kedves Mr. Inchbold! Túlságosan is sokáig éltem vissza a jó természetével. Biztosan csodálkozikrajta, vajon miért mondtam el önnek mindezeket a dolgokat. Miért mutattam meg a könyvtárat, aleltárt, a szabadalmi és megbízóleveleket.

Kiegyenesedtem, és rájöttem, hogy képtelen vagyok a szemébe nézni. Nos, Lady Marchamont, bekell vallanom, hogy…

Ó, kérem! szakított félbe fölemelt kézzel , kérem, Alethea. Remélem, nincs szükségünkkülönösebb formaságokra.

Inkább utasítás volt, mintsem ajánlat. Elismertem, hogy végül is rangban fölöttem áll, akárhasználja a címeit, akár nem.

Egy név egy szó nem változtat semmin.

Alethea ejtettem ki a szokatlan nevet, mint ahogy valaki valamilyen idegen ételt ízlelget.

Továbbment, bár valamivel lassabban, mint az előbb; lábbelije magas sarka karistolta a kőpadlót.Balra fordultunk egy másik, még hosszabb folyosóra.

Igazán szeretnék megmutatni önnek valamit, ami Pontifex Hall szebb múltjára emlékeztet. Ugye,még el sem tudja képzelni. A freskókat, a szőnyegeket… intett széles mozdulattal az előttünk

megnyíló folyosó torka felé, akár valami bűvész. Bután pislogtam a sötétségbe, és valóban nemtudtam elképzelni semmit. De még annál is jobban szeretném halkította le a hangját , ha megtudná,milyen természetű ember volt az apám.

Közben visszaértünk az addigra már teljes sötétségbe borult könyvtárba. Kezének érintésétől ismétmegborzongtam. Megfordultam, és két apró lángocskát láttam: a lámpás fénye táncolt két, közel ülőszemében. Idegesen félrenézem. Ebben a pillanatban Sir Ambrose még rejtélyesebbé vált számomra,mint földúlt birtoka.

Nincs férjem, nincsenek gyermekeim, sem élő rokonaim. Hangja egészen suttogássá szelídült. Nem sok van már hátra nekem. De azért mégis van még egy dolgom, egy törekvésem. Mégpedig az,Mr. Inchbold, hogy szeretném visszaállítani Pontifex Hall eredeti állapotát. Pontosan olyanná tenni,mint amilyen volt, a legutolsó részletig. Elengedte a karomat, és ismét szélesen intett a sötétségbe. Alegutolsó részletig ismételte meg kemény hangsúllyal. A bútorzatot, a festményeket, a parkokat, atélikertet…

És a könyvtárat fejeztem be a gondolatát a padlón korhadozó és szétporló könyvekre emlékezve.

Igen. A könyvtárat is. Ismét megfogta a karomat. A lámpás rövid ívekben ingott. Árnyékainktáncosokként röpködtek a falon. Itt az üres házban, csupasz és hámló vakolatú falaivalidegenszerűnek, sőt lehetetlennek tűnt az elhatározása. Mindent, pontosan úgy, ahogyan az apám itthagyta. És meg is teszem. No persze nem lesz valami könnyű időtöltés.

Nem bizony feleltem, remélve, hogy együttérzőn hangzik. A beszállásolt katonákra, a lepusztulthomlokzatra, az egyik emeleti ablakon benyomakodó vastag bükkfaágra, a romlás egész képéregondoltam, amely a bejárati boltív átlépésekor tárult föl előttem. Ez bizony nem lesz könnyű időtöltés.

Őszinte leszek emelte magasabbra a lámpást, hogy jobban megvilágítsa az arcunkat. A lángocskamost fényesebben égett, de csak elmélyítette az árnyékokat. A helyreállítást nem csak a rombolásnehezíti meg, és bizonyára sejti, nem is csupán az, hogy, mondjuk, valamelyest szűkében vagyok azanyagiaknak. A nehézségeknek egyéb komoly okai is vannak. Hangja szinte közömbös volt, dekitágult pupilláinak obszidián csillogása csak hangsúlyozta tekintetének erejét és élességét. Bizonyosegyéb érdekek. Tudja, Mr. Inchbold, apámhoz hasonlóan én is a kelleténél több ellenséget gyűjtöttemössze. Szorítása már-már fájdalmassá erősödött a karomon. A leltár alapján megállapíthatta, hogySir Ambrose hatalmas vagyon birtokosa volt.

Engedelmesen bólintottam. Egy pillanatig szinte magam előtt láttam, amint a tanácsnokokvégigvonulnak a folyosókon, az egész házon, Aladdin barlangjához méltó kincseskamrákon. Mind anégyen láthattak vázákat, órákat, szőnyegeket, finom bútorokat, fölbecsülhetetlen értékű ékszereket.Biztosan meresztették a szemüket. A sorjázó, mesés kincsek tették teljessé a leltárt. És most az egészodavan.

A gazdagság vonzza az ellenségeket majd ugyanazon a nyugodt hangon tette hozzá: Sir Ambrosegyilkosság áldozata lett; ahogyan Lord Marchamont is.

Az apját meggyilkolták? a szó méltóképpen visszhangzott a csupasz falakról. De kik? Cromwell

emberei?

Ezt nem tudnám megmondani biztosan rázta meg a fejét. Vannak bizonyos gyanúim… de azigazság az, hogy nem tudom pontosan. Reméltem, hogy talán az iratok adnak majd valami kulcsot.Lord Marchamont úgy érezte, hogy valami komolyabb nyomra bukkant, de… ismét megcsóválta afejét és lesütötte a tekintetét. Mikor alig egy másodperc múlva rám nézett, biztosan rémültnek láthattaaz arcomat, mert sietve hozzátette: Ó, önnek semmi oka az aggodalomra. Semmitől sem kell félnie,Mr. Inchbold. Efelől biztosíthatom. Kérem, ezt értse meg! Teljes biztonságban lesz. Eztmegígérhetem.

A bizonykodása enyhe kételyt ébresztett bennem. Már miért is ne lennék biztonságban? De nem voltidőm a kérdés boncolgatására, mert ekkor eleresztette a karomat, és fölkapott egy csengőt. Nyers éspanaszos volt a hangja, mint egy vészharangé.

Egyáltalán ne féljen fordult vissza hozzám, amint a csengő visszhangja elhalt. Feladata egészenegyszerű lesz. Olyan, ami egyáltalán nem sodorja önt veszélybe.

Na végre! gondoltam magamban. A feladatom?

Igen. Ekkor Phineas jelent meg a folyosó végén. De már eddig is túl sokat beszéltem. Bocsássonmeg! Minden várhat holnapig. Önnek most pihennie kell, Mr. Inchbold. Hiszen olyan hosszú utat tettmeg. És a szolga felé fordult. Phineas! Az inas arca közben megjelent az olajlámpás sárgafénykörében. Kérem, vezesse Mr. Inchboldot a szobájába.

Hát igen gondoltam Phineas mögött baktatva a lépcsőn fölfelé. Valóban hosszú utat tettem meg.Talán hosszabbat is, mint gondolom.

Egy hálószobát nyitottak ki számomra a lépcső tetejénél, egy folyosó elején, amelyen egymástólszabályos távolságra csukott ajtók sora következett. A helyiség tágas volt, de elvárásomnakmegfelelően fölöttébb szegényes bútorzatú. Volt benne egy szalmazsák, egy háromlábú szék, egy üres,fekete pókhálóval beszőtt kandalló, egy kisebb asztal, rajta írótoll, egy könyv és még néhány kisebbtárgy. Túl fáradt voltam hozzá, hogy bármelyiket is jobban szemügyre vegyem.

Egy pillanatig még szinte mozdulni sem volt erőm. Csak álltam a szoba közepén, és bambánmeredtem az ürességbe. Eszembe jutott, hogy a Crampton Magna felé vezető út melletti parasztházakennél jobb állapotúnak látszottak. Eszembe villant a két emelettel alábbi szűk szobácskában elzártleltár. Szőnyegek, kárpitok, termetes állóórák, tölgyfa karosszékek. Egy másik világban ez a helyiség,a Bársony Hálószoba ahogyan Alethea nevezte bizonyára fényes bútorzattal rendelkezett. Talánéppen Sir Ambrose hálóterme volt. Korábbi életéről még most is árulkodott pár nyom: a töredezett,kopott kandallópárkány, vagy egy háromszögletű, bíborszínű bársony tapétadarab magasan a falon.Pontifex Hall valamikori dicsőségének szomorú foszlányai. A kiéhezett, fekete háziszőttesbe öltözöttpuritán katonák szemében mindez még utálatos látvány is lehetett. Valaki számára pedig, bizonyára,gyilkossághoz is elegendő ok.

Lassan levetkőztem. Phineas vagy valaki más fölhozta a bőröndömet, és letette a szalmazsák mellé.

Kihalásztam belőle a hálóingemet, és fejemen át magamra húztam. Azután benyálazott hüvelykemmelés mutatóujjammal eloltottam a Phineas által asztalomra helyezett faggyúgyertyát, s egy pillanat alattelárasztotta szobámat a repedezett ablakkereten át behömpölygő éjszaka. Behunytam a szememet, s azálom langyos viaszával rányomta súlyos pecsétjét.

ÖTÖDIK FEJEZET

A prágai vár messziről szabálytalan koronának látszott egy szaggatott sziklapárkány peremén, amintletekint az Óváros folyón túli házainak nádtetőire. Hajnalban az ablakai villogtak a korai napfényben,alkonyatkor árnyéka egy óriás kezeként nyúlt át a folyó fölött, benyomakodott az óvárosi utcákba,hogy elnyelje a tornyokat és tereket. Belülről nézve még lenyűgözőbb volt: árkádok, belső udvarok,templomok, paloták, sőt néhány kolostor és kocsma dús szövevénye. Fölülnézetből leginkábbhatalmas koporsóra emlékeztető, vastag falú erődítmény vette körül. A Szent Vitus székesegyház aközepét foglalta el, tőle délre állt a királyi palota, amely 1620-ban Frigyes és Erzsébet, az új csehkirály és királyné otthonául szolgált. A királyi palotától légvonalban alig kétszáz lépésnyire, párudvaron, egy kútházon, egy szökőkúton és egy kisebb kerten túl állt az, amit abban az időben a várlegújabb és legnagyszerűbb építményének tekintettek, a sokárkádos, úgynevezett Spanyol Udvar. Avár északnyugati sarkában emelkedett az épület, nem mesze a várárok fölé magasodó MatematikaTornyától. Vagy tizenöt éve építették, hogy otthont adjon több ezernyi könyvének és más különlegeskincseinek. Az uralkodó galléros, szakállas bronzszobra, sasorrával és mélabús képével a délihomlokzat előtt állt. 1620-ban Rudolf már jó tíz éve halott volt, de a kincsei sértetlenek maradtak. Azegyik legkülönb európai gyűjteményt jelentő könyvei és kéziratai a Spanyol Udvar könyvtárábankaptak helyet, és a palota könyvtárosa akkoriban bizonyos Vilém Jirásek volt.

Vilém harmincas éveinek közepét taposta, szégyellős és szerény, külsőre ványadt és ápolatlanember volt, foltos kabátot és sápadt, repkedő tekintetét valamelyest álcázó szemüveget viselt.Egyetlen szolgája, Jirzsi unszolása ellenére közömbös maradt szegényes megjelenését illetően.Hasonló közönnyel viseltetett a Spanyol Udvar falain kívül zajló világi események iránt is. Sokesemény történt Prágában az alatt a tíz év alatt, amióta ott dolgozott, beleértve az 1619-ben lezajlottforradalmat is, melynek során a prágai protestáns nemesemberek letaszították a cseh trónról akatolikus Ferdinánd császárt. Tudós elfoglaltságában azonban semmilyen, még a legfölkavaróbbesemények sem akadályozhatták. Minden reggel előcsoszogott az Aranyművesek utcájában állóaprócska házából, és hajszálpontosan tizenhét perc múlva megérkezett kissé lomos íróasztalához,miközben több száz rugós óra éppen nyolcat ütött a Spanyol Udvarban. És minden este kivörösödöttszemmel, kimerülten cammogott vissza az Aranyművesek utcájába pontosan, amikor az órák hatotütöttek. Tíz esztendő alatt sohasem tért le erről az útról, egyetlen napot sem mulasztott, és egyetlenpercet sem késett.

Vilém munkája persze meg is követelte ezt a pontosságot. Mivel az elmúlt tíz év alatt két segédje,Otakar és István közreműködésével bejegyzett és polcára helyezett minden kötetet a SpanyolUdvarban. A feladat hatalmas és reménytelen volt, amint Rudolf gyűjtőszenvedélye is. Csak az okkulttudományokkal foglalkozó könyveinek száma ezrekre rúgott. Teljes terem szolgált a szent alkímiatudományának, egy másik a mágikus könyveknek, amelyekből Rudolf az ellenségeire szórt átkos

varázsigéit merítette. E kötetek között a Picatrix is szerepelt. S mintha e sok tonnányi könyv még nemlenne elég, hetente újabb százak érkeztek, számtalan térkép és egyéb ábra társaságában, amelyeketegytől-egyig jegyezni kellett, hogy majd elhelyezzék egy szomszédos, telezsúfolt teremben, ahol mégmaga Vilém is eltévedt néhányszor. A helyzet súlyosbításaképpen most újabb kötetek és értékesdokumentumok indultak útnak ládaszám Prága felé a bécsi császári könyvtárból, hogymegmeneküljenek a törökök vagy az erdélyiek elől. Így eshetett meg, hogy az 1610 első munkanapjánVilém asztalára került Magische Werke, Cornelius Agrippa tollából, tíz év múltán is bejegyzetlenül,polcát nélkülözve hevert ugyanott, reménytelenül eltemetve további kötetek rárétegződő halmai alatt.

Legalábbis ez volt a helyzet egészen 1620 tavaszáig, amikor úgy tűnt, hogy végre némi nyugalomkövetkezhet. Az érkező könyvek áradata szelíd csermellyé csappant a császár elleni forradalmat,majd Frigyes és Erzsébet megkoronázását követően. Frigyes néhány ládányi könyve már az előzőősszel megérkezett Heidelbergből, a jeles választófejedelmi könyvtárból, és ezek jó része még ki semkerült a dobozokból, bejegyzésükről és elhelyezésükről nem is szólva. Más források pedig kolostorok, tönkrement vagy elhunyt nagyurak birtokai vélhetően teljesen elapadtak. Még olyanriasztó hírek is szárnyra kaptak, hogy Frigyes a legértékesebb kéziratok egy részét eladta, hogymegerősítse a szétzilált és gyönge fegyverzetű cseh seregeket, ami szorosan illeszkedett a császáráltal ellenük tervezett háborúról szóló egyéb szóbeszédekhez. Sok kötetet és fontos iratot terveztekelküldeni a Spanyol Udvarból a biztonságosabb Heidelbergbe, vagy ha netán az is elesne, Londonba.

Hogy biztonságba? A három könyvtárost zavarba ejtették az ilyesféle mendemondák. Mitőlbiztonságba? Kitől biztonságba? Csak egymásra néztek, megvonták a vállukat, és visszatértek amunkájukhoz. Nem hitték, hogy nyugalmas tevékenységüket megzavarhatják olyan távoli ésfölfoghatatlan események, mint holmi háborúk vagy trónfosztások. Ha a külső világ, már amennyitVilém egyáltalán megértett belőle, összezavarodott és fölfordult, itt, legalábbis ezekben a termekbenpéldás rend és összhang uralkodott. 1620-ban azonban ez a kényes egyensúly egyszer és mindenkorrafölborult, s a kedvelt könyveinek halmai között meghúzódó Vilém számára a közeledőszerencsétlenség első jele az volt, hogy az angol Sir Ambrose Plessington ismét föltűnt Prágában.

Sir Ambrose, bizonyára hosszú távollét után, valamikor 1620 telén vagy tavaszán jelent meg aprágai várban. Akkoriban, akárcsak Vilém, harmincas éveinek közepén járhatott, de a könyvtárostólteljesen eltérően egyáltalán nem látszott valami könyvmolynak. Törzse vaskos volt, mint egy hentesévagy kovácsé, és magas is, függetlenül enyhén hajlott lábától, ami azt jelezte, hogy bizonyára többidőt töltött nyeregben, mint íróasztal mellett. Szemöldöke és szakálla fekete volt, s az utóbbit hegyesrenyíratta, ami a malomkőszerű körgallérral együtt nem régen jött divatba. Vilém hírből már biztosanismerte őt, mivel a Spanyol Udvarban lévő számos könyv és műtárgy beszerzőjeként szerepelt. Tízévvel azelőtt Rudolf legkedveltebb ügynökeinek egyike volt, aki beutazott minden hercegséget,őrgrófságot, fejedelemséget és birodalmi szabad államot a Szent Római Birodalom határain belül,hogy minél több könyvet, festményt és különlegességet szállítson Prágába a megszállott ésgyengeelméjű császárnak. Még Konstantinápolyba is ellátogatott, ahonnan nem csupán néhánytarisznya tulipánhagymával (Rudolf legfőbb kedvenceivel), hanem ősi kéziratok tucatjaival tértvissza, s amelyek a legnagyobb értékűek voltak a Spanyol Udvarban. Ám hogy mi vezérelte visszaCsehországba 1620-ban, kétségtelenül nagy titok volt azon kisszámú ember közöttük Vilém előtt is,akik tudtak ottlétéről.

Sir Ambrose természetesen nem az egyetlen angol volt, aki ebben az időben megjelent Prágában. Aváros szinte tele volt velük. Erzsébet, az új királyné Jakab angol király lánya volt, és a Királyi Palotaszedett-vedett udvartartásának otthonává is lett. Fehérnemű készítői, kalaposai és orvosai hordáinakés több tucatnyi belső szolgájának, akik valahogy egyik napról a másikra mindig talpra állították. Esereghez tartozott hat udvarhölgy is, s közöttük egy fiatal lány, Emília Molynoux, egy jó néhány éveelhunyt angol-ír nemesember lánya is. Emília akkor huszonnégy éves volt, éppen annyi, mint királyiúrnője. Még külsejében is emlékeztetett a királynéra, aki kényes, sápadt és törékeny volt, eltekintvedús fekete sörényétől és szúrós, rövidlátó tekintetétől.

Azt csak találgathatjuk, hogyan találkozott először Emília és Vilém. Talán az ifjú királyné általannyira kedvelt álarcosbálok egyikén, egy kései órán, amikor az udvar szigorú rendje fölbomlott azene és az italok tengerében. De az is lehet, hogy józanabb körülmények között. A királynészenvedélyes olvasó volt, ami igazán kifinomult elfoglaltság, s lehet, hogy elküldte Emíliát a SpanyolUdvarba valamelyik kedvelt könyvéért. Vagy a lány a maga feje után ment a könyvtárba, egyéberényei mellett ugyanis írástudó is volt. Bárhogy is esett, jobb lett volna, ha további találkáik titokbanmaradnak. Vilém római katolikus volt, és a királyné, ez a nyakas kálvinista csaknem annyira utálta akatolikusokat, mint a lutheránusokat. Annyira megszállott volt, hogy még a Moldva hídján sem volthajlandó átkelni a túlsó végében álló Mária-szobor miatt, s egyben azt is elrendelte, hogy az óvárostemplomaiból tüntessenek el minden feszületet és szobrot. Még a Spanyol Udvar ritkaságait isátvizsgáltatta a lelkészével, nehogy a poros töredékek valamelyike netán szentek csontjának vagyegyéb pápista ereklyének bizonyuljon. Ezért, ha Emíliát rajtakapták volna egy római katolikus,különösen egy a Clementinum jezsuitái által nevelt férfi társaságában, ez prágai napjainak azonnalivégét és Angliába való visszaűzetését jelentette volna.

A párnak ennélfogva Vilém házában kellett találkoznia az Aranyművesek utcájában. Azokon azestéken, amikor szolgálataira későig nem volt szükség, Emília biztosan kiosont a királyi palotábólnyolc óra körül a hátsó lépcsőn, és átvágott az udvarokon fáklya vagy lámpás nélkül, kezéveltapogatva a falakat. Az Aranyművesek utcája, alacsony házak sora, a palota hátsó oldalánálkezdődött, s Vilém háza, az egyik legkisebb, a túlsó végén volt. Ott húzódott meg a palota északifalának árkádjai alatt. Ablakában mindig fény világított, füstölt a kéménye, s ott volt Vilém, hogymegölelje őt.

És Vilém is mindig készen állt rá, hogy kinyissa az ajtót, valahányszor Emília végigosont sötétútján, egészen addig a hideg novemberi éjszakáig, amikor a lány nem látott fényt az ablakban, semfüstöt a kémény fölött. Akkor visszaszaladt a palotába, de másnap este és az utána következő estemegint csak elment a kedvese házához. Amikor a negyedik estén sem tapasztalt semmi életjelet,elment a Spanyol Udvarba, s azt tapasztalta, hogy sem Vilém, sem Otakar, sem István nincs ott, csakvalaki más, egy nagydarab ember sarkantyús csizmában, akinek olajlámpás által vetett hosszú árnyékaszinte kígyózott a padlódeszkákon a háta mögött. Később nem annyira amiatt emlékezett vissza erre azéjszakára, mert akkor találkozott először Sir Ambrose Plessingtonnal, hanem inkább azért, mert akkortört ki a háború.

Éppen vasárnap volt. Hópihék szállingóztak a levegőben, és vékony jégkéreg borította a folyót.Újabb tél volt érkezőben. A szolgák a templomok felé bandukoltak, amelyek tornyai elvesztek a

ködben; azután tekéztek a dérlepte udvarokban, vagy éppen pletykálkodtak a folyosókon vagy hátsólépcsőkön. Az istállókból és trágyadombokból meleg pára szállt föl. Az alsóváros meredek utcáinsovány tehenek kolompos csordáját terelték végig. Tűzifa kötegeket és szénacsomókat cipeltek apalotába, együtt számos hordó sózott heringgel és a folyón fölúsztatott bárkákról kirakottsöröshordókkal. A jég dübörgött a hajók palánkján, mint valami távoli mennydörgés… vagy ágyúzás.

Emília éppen egy újabb telet fagyoskodott át Prágában, mivel a palota komisz hellyé vált, amintkeményre fordult az idő. A királyi lakhely ajtajai a hőségben összeszikkadtak, a hidegbenösszefagytak, és most a réseiken arasznyi havat kavart be a szél a bútorok közé. A ciszternákbanbefagyott a víz, katonáknak kellett dárdáikkal betörniük a jeget. Éjszakánként üvöltött a szél azudvarokon, mintha a hegyoldalakon éhkoppon maradt farkasok vonítására felelne. A farkasok néhabesompolyogtak az alsóvárosba, és rátámadtak a szemétdombon turkáló nincstelenekre. Néha egy-egykoldust holtan találtak a havon félmeztelenül és csonttá fagyva, de aki még mindig keményen markoltaa botját, akár egy talapzatáról ledöntött szobor.

Ám mialatt a szegények hullottak, a gazdagok lakomáztak, mivel a cseh királyné éppen télen tartottatöbb tucatnyi fogadását. Ezeken az ünnepélyeken a hat udvarhölgynek órákon át talpon kellettmaradnia esténként étlen-szomjan, néma szótlanságban, egy köhintés vagy tüsszentés nélkül, mialatt akirályné és a vendégei hercegek, fejedelmek, őrgrófok, követek tömték magukba a fényes tálcákonfölszolgált pávákat, borjúpecsenyét, vaddisznósültet… amit hordószámnyi pilzeni sörrel éssokpalacknyi borral öblítettek le. A társalgás témája mindig ugyanaz volt. Vajon a vendégektámogatják-e Frigyes igényét a cseh trónra? Mennyi pénzt áldoznának ennek támogatására? És mennyikatonát? És mikor számíthatnak a seregek érkezésére? És csak sokkal később, amikor a királyivendégsereg már degeszre ette magát, csaphattak össze az udvarhölgyek a szakácsnőkkel és inasokkala maradékok fölött.

Egy ilyen lakomát követően, amikor már a templomok is kiürültek, hívták be Emíliát a királynélakosztályába a többi udvarhölggyel együtt. Még egy fogadást terveztek a László teremben, ezalkalommal két angliai követ tiszteletére. Emília már ágyban volt, és olvasmányából az ágya fölöttihorogra függesztett csengő dühödt csörömpölése verte föl. Az olvasás volt abban az időben csekélyörömforrásainak egyike, amit ágyban is élvezhetett, takaróiba burkolózva, párnáinak támaszkodva, ésaz éjjeliszekrényére állított gyertya fényében mintegy arasznyira tartva a könyvet a szeme előtt.Kötetek százait emésztette meg, mióta 1613-ban elutazott Londonból Heidelbergbe. Nagyrészt azArtúr-féle mondakör darabjait, olyanokat, mint Sir Gawain és a Zöld Lovag, vagy Malory műve, azArtúr halála, vagy olyan szerelmes vagy kalandos történeteket, mint az Olivante de Laura,Torquemada tollából, vagy éppen Lofraso írása, a Szerelmi boldogság. De elolvasta Sir PhilipSidney életrajzát is Whetstone megfogalmazásában, emellett Sidney számos szonettjét annyiszor, hogymár betéve tudta őket, éppen úgy, ahogy Shakespeare színműveit is, amelyeken szamárfüles négyrétkiadások lapozgatásával rágta át magát. Olyan gyakorlott olvasó volt, hogy az elmúlt hét esztendőalatt nemegyszer őt kérte meg a királyné, hogy olvasson föl neki. A királyi palotában ez volt az egyikfeladat, amelynek valaha örvendett. Amint Erzsébet lefeküdt egy fogadás vagy álarcosbál után, netánvalamelyik soros terhessége következtében, Emíliának le kellett telepednie egy karosszékbe akirálynéi ágy oldalán, és föl kellett olvasnia egy-két fejezetet a kiválasztott műből, míg a királyné elnem szenderedett. Úrnője olyan unalmas műveket választott, mint mondjuk Holinshed műve, az Angliatörténete, vagy éppen valami józan vallási értekezést.

De a mai napi feladata valószínűleg nem lesz olyan kellemes, mint amikor egy vastag kötetetdédelgethet a térdén. Amikor ugyanis a László terembe érkezett, az asztalon nagy rakás húst és a falakmellett fölsorakoztatott boroshordók sokaságát láthatta maga előtt. A királyné nem fukarkodott semmagával, sem a vendégeivel szemben, bár a piacokon fölmentek az árak, és az emberek éhínségrőlbeszéltek. Biztosan a követek is hallottak róla, mert úgy falták az egész csirkéket és csülköket, minthaez lenne az utolsó vacsorájuk. A királyné csöppet sem illemtudó majmocskája székről székre ugrált,és kapkodott a falatok után. Emília mozdulatlanul és némán állt egész idő alatt, és alig figyelt akövetek fecsegésére Jakab király merész tervéről, amely szerint csapatokat küld Csehországvédelmére és lányának a pápisták karmai közül való kimenekítésére. Csak jó két óra múltán, már azájulás határán mert bekapni egy falatka kenyeret, amit az egyik felszolgálólány dugott a zsebébe. Akenyérdarab zöldesszürke volt a penésztől. Olyasféle, gondolta Emília, amilyet ostrom idején esznekaz emberek, és amilyet, mármint ha a szóbeszéd igaznak bizonyul, minden prágai eszik majdhamarosan. A morzsák pépessé dagadtak a szájában. Olyan volt, mintha madárlépet rágna.

De nem lesz semmiféle ostrom, biztatták a követek a királynét, háborúról nem is beszélve. Prágabiztonságban van. A császári sereg még jó nyolcmérföldnyire van, Frigyes katonái összesen jóhuszonötezer pedig fölsorakoztak már, hogy útjukat állják. Az angol csapatok már úton voltak,ahogyan a hollandok is, Lord Buckingham, a főadmirális pedig éppen új flottát szervezett a spanyolokmegtámadására. Mellesleg a tél is közeleg, jegyezte meg egyikük, miközben az asztalra könyökölvevillája hegyével piszkálta a fogát. Egyetlen tábornok sem lehet olyan vadember, hogy télen indítsonháborút, különösen Csehországban. Még a pápisták sem lehetnek ilyen barbárok, bizonygatta atöbbiek előtt.

Ám a követek természetesen tévedtek a katolikus sereget illetően éppen úgy, ahogy Jakab királycsapataival vagy Buckingham flottájával kapcsolatban is. Még el sem takarították a maszatos tálakat,és a szolgák sem vívtak meg a maradékokért, amikor az első ágyúgolyó átröpült az aligötmérföldnyire lévő Nyári Palota tetőgerince fölött, és becsapódott az erdőben. A császári tüzérségmár elérte a Fehér-hegyet. Az első sortűz megremegtette a fagyos levegőt, recsegve és dübörögve,mint a közelgő zivatar. Hallatán a lovak idegesen rúgkapáltak istállóikban, a városlakók pedigiszkoltak hazafelé.

Ekkorra Emília már visszatért a palota legfelső emeletén lévő szobácskájába, és éppen a csuklyájáterősítette meg a fején, hogy nekivágjon utolsó, elkeseredett kiruccanásának az Aranyművesekutcájába. Gondolatai nem a császári katonákon jártak, nem azokon a hatalmas seregeken, amelyekúton voltak, hogy megalázzák Csehországot, és Ferdinánd számára visszaszerezzék a Frigyes ésErzsébet által elorzott trónját. Ehelyett Vilém sorsa foglalkoztatta, s így csak további jó néhánydörrenés nyomán jött rá, hogy nem az ég zeng, és nem is a Moldva jegének rianásai csattognak.

Hogy mi történik valójában, távcsövön keresztül nézhette, amelynek használatára is Vilém tanítottameg alig két hónapja. A csata a nyári palotánál kezdődött, ahol a cseh katonák frissen hányt töltésekmögé ásták be magukat. A lapály felől köd terjeszkedett, és elnyelte a vadasparkot, ezért csak a palotaegyik oldalszárnya volt látható a belőle fölcsapó lángok fényében. Az ablaknál állva reszkető kézzelmarkolta az eszközt. A beomlott tetőből füst gomolygott, mint valami különleges virág, amely mindensortűz alkalmával mályva- és narancsszínben villant föl. Az egyik villanás a lejtőn lefelé cikcakkbanmenekülő cseh katonákat mutatta, amint szerteszét hagyják a lőszerkocsikat és fogatolt ágyúikat.

Följebb az első ellenséges csapatok, lándzsás és muskétás századok jelentek meg a földhányásokon.

Emília alig egy óra múlva hagyta el a palotát a hátsó lépcsőn. A lépcsőfordulónál a benyomulókozákokról sápítozó szobalányok csapata mellett szaladt el, ki az udvarra. Közben beállt a szürkület,és az első menekülő csehek elérték a várkaput. Még az udvarról meghallotta dühödt kiáltozásukat,amint az őrséggel vitatkoznak, azután a kitáruló kapu nyikorgását. Egyesek elhajigálták fegyvereiket,alabárdokat és cséphadarókat, mások úgy vonszolták őket maguk után, mint a mezőről hazatérőkimerült parasztok a szerszámaikat. Rosszul tápláltak voltak, és durva bőrkabátjukban és horpadtmellvértjeikben inkább bádogosokra, mintsem vitéz katonákra emlékeztettek. Emília átfurakodottközöttük, amint botladozva csörtettek előre a macskaköveken. Azután fölkapva a szoknyái szélét,futásnak eredt északra, az Aranyművesek utcája felé a robbanások fényében föl-fölvillanó utcán.

Ezen az órán az utcácska házai egytől egyig sötétbe burkolóztak. Lakóik biztosan elmenekültek avárbéliek sokaságával együtt. Néhány nappal azelőtt, amikor a császári csapatok elérték Rakovníkot,az angolok és a fejedelmi tanácsnokok a családjaikkal együtt szedték a sátorfájukat. Talán Vilém isvelük tartott? Itt hagyta őt? Megint kopogtatott az ajtón, ezúttal erősebben, de most sem kapott választ.Talán még a könyveit is elhagyta?

Az égről tűz fénye verődött vissza pár perc múlva is, és miután még Jirzsinek sem látta nyomát,Emília visszaindult a vár felé. Addigra nagy kiáltozás közepette becsukták a Lőportorony hídjánakkapuját. Előrendelték a királyné hintóját, amely a várudvaron állt útra készen. A fegyverropogásközeledett, a lány hallotta a muskéták durranásait is, majd kezelőik visszahúzódtak, hogy újratöltsenek a következő véres sortűz előtt. Erős fogatok hosszú csatakígyókat és zömök mozsarakatvonszoltak át a hegygerincen, ahol új lőállásokat alakítottak ki, előkészítve a bombázás következőhullámát. Behúzott nyakkal futott a Spanyol Udvar felé, a talpa alatt jégszilánkok csikorogtak.

A könyvtár éppen a tűzvonalba esett, nyugati oldalának ablakai a félhomályban kuporgó vadállatkörvonalaira emlékeztető Fehér Hegy sötét tömbjére nyíltak. A könyvtár a Spanyol Udvar legmélyebbbugyraiban rejtőzködött több ezer kötetével, ezért termek egész labirintusán kellett áthaladnia,amelyekben Rudolf egyéb kincsei sorakoztak ékkövekkel kirakott üveges szekrényekben. A bizarrfurcsaságok: egyszarvú szarvak, sárkányfogak és állkapcsok valami őrült pogány pap kelléktáráraemlékeztettek. Bár az elmúlt pár napban a termek jó részét kiürítették, vagy legalábbis a vitrinektartalmát hurcolták szét. Az üveglapok mögött csak néhány kitömött állat és hüllő kuporgott élethűpozitúrákban. A számtalan óra és tudományos eszköz, asztrolábiumok, ingák, távcsövek, amelyekkelVilém alig néhány hete ismertette meg, mind hiányoztak. Éppúgy, ahogy a festmények, vázák,díszpáncélok és egyebek.

Emíliát nem lepte meg ez az üresség, mivel már két nappal korábban is beosont a SpanyolUdvarba, és látta a kifosztott termeket. Vilémnek akkor sem találta semmi nyomát. Úgy látszott, minthaa tárgyakkal együtt tűnt volna el. Csak Otakar maradt a helyén. Egy könyvekkel félig megrakott ládánülve találta, mellette a padlón fölborult borosüveg. Csöndesen szipogott, és olyan részeg volt, hogy afejét se tudta egyenesen tartani. Csuklások közepette elmondta, hogy a kincsek java részételszállították valahová.

Biztos helyre tette hozzá, nehézkesen talpra kecmergett, és egy, szintén a királyi pincékbőlszármazó másik üvegből megtöltötte a bögréjét. Lakat, retesz, zár magyarázta. A király attól félt, hogy

a javak katonák martalékává lesznek, vagy ami még rosszabb, Ferdinánd császár kezébe kerülnek.

De mit jelent ez? Hová küldték őket?

Vilém íróasztala előtt álltak, amelyről végre-valahára eltűntek a bejegyzetlen kötetek. Az voltszámára a leginkább megdöbbentő, hogy a polcok jó részéről is hiányoztak a könyvek. Otakar hangjais furcsán visszhangzott a kopár falakról. Fogalma sem volt a szállítmányok úti céljáról, de sötétgyanakvás marcangolta, ami jobbára a bornak volt köszönhető. Csehország megszállását személyessérelemnek tekintette, amelynek egyetlen célja a könyvtár megszentségtelenítése volt. Tudja-e,kérdezte a lánytól, hogy stájerországi főhercegsége idején, 1600-ban Ferdinánd birtokainmegsemmisített minden protestáns könyvet, csupán Grazban több mint tízezret! Most, hogy császárlett, kötelességének tekinti majd, hogy Prágában is minden ilyen könyvet hamuvá égessen. Hiszenminden uralkodó azzal ünnepli meg hódításait, hogy csóvát vet a legközelebbi könyvtárra. Nem ezttette-e maga Julius Caesar is, amikor az afrikai köztársaságpártiak elleni hadjárata idején tűzrevettette az alexandriai nagy könyvtár tekercseit? Vagy éppen Stilicho, a vandálok vezére, akinekparancsára a római Szibillák jóslatai váltak a lángok martalékává? Tétova szavai céltalanulkóvályogtak az üres teremben. Emília már indult volna, de a karját megszorító mafla kéz megállásrakényszerítette. Egy király vagy császár számára semmi sem lehet veszélyesebb a könyveknél. Igen magyarázta tovább , egy nagy könyvtár, egy ehhez hasonló pompás könyvtár a legveszedelmesebbfegyvertár is egyben, olyan, amelytől a királyok és császárok minden seregnél vagy tüzérségnéljobban rettegnek. A Spanyol Udvarnak egyetlen kötete sem maradhat épen, siránkozott, ésbelekortyolt a borába. Nem, ezt a pusztítást egyetlen lapjuk sem úszhatja meg.

De aznap este, miközben odakint dörögtek az ágyúk, már Otakarnak sem volt semmi nyoma.Végigkanyargott az üres polcok mellett, míg el nem ért a kicsiny szobába, ahol Vilém dolgozott. Azajtó ugyan zárva volt, de fénycsík látszott az aljánál, hanem a szobácska üresnek bizonyult egypislákoló olajlámpáson és Otakar kiürített borospalackjain kívül. Vilém asztala a szokott helyén állt,a tűzhely előtt, a már csaknem szintén üres olajlámpás alacsonyra húzott kanócával mellette a padlón.Már-már visszahúzódott, amikor savanykás szagra lett figyelmes, és meglátott néhány tárgyat az asztallapján. Egy-két tintásüveg, lúdtoll és egy bőrborítójú pergamen kötet volt ott. Két nappal korábbrólegyikükre sem emlékezett. Otakar dolgozott ott talán? Vagy netán Vilém tért vissza? Lehet, hogy övéaz a könyv? Esetleg valami filozófiai munka, Platón vagy Arisztotelész műve, amelyekkel éppen őtszerette volna eltántorítani kedvelt versikéitől és románcaitól.

Az asztalhoz tipegett, hogy megvizsgálja, mi van rajta. Akadt ott még egy darab tajtékkő meg egyrúd kréta, mintha valami írnok dolgozott volna rajta. Mindent tudott ezekről a dolgokról, azírnokokról és pergamenjeikről, amelyeket habkővel kellett lesimítani, majd krétával bekenni, hogy neütközzön ki rajtuk az állati zsiradék, és ne folyjon szét rajta a tinta. Néhány hete, amikor a távcsővelés az asztrolábiummal ismerkedett, Vilém néhány régi kéziratot is megmutatott neki, amelyeknémelyikét, legalábbis szerinte, még Konstantinápolyban másolták. Ezek a kéziratok voltak a SpanyolUdvar legértékesebb kincsei, a szerzetesek pedig a világ legkülönb másoló mesterei. Az egyik lapotferdén a lámpafénybe tartotta, hogy meggyőzze róla: még ezer év alatt sem halványodtak el a betűi. Avörös színt cinóberből, a sárgákat vulkánok oldalában bányászott okkerből keverték. A legszebb éslegértékesebb kötetek, amelyek még a bizánci császárok udvarában készültek, és aranykönyvekneknevezték őket, bíborral átitatott pergamenlapokból álltak, és aranyporból készített festékkel írtak

beléjük. Amikor Emília becsukta hajópalánkhoz hasonlóan súlyos fedelüket, tenyere és ujjai úgyragyogtak, mintha valami kincsesládában turkált volna.

Ezek a konstantinápolyi csodás pergamenek is eltűntek az összes többi könyvvel együtt. Csak azasztalon heverő egyetlen darab maradt ott. Kissé odébb tolta a lúdtollakat, és alaposabban megnézte akönyvet. Kivételesen szép volt a kötése. Az első borítója lelkiismeretesen megmunkált, finom bőrénszimmetrikusan elhelyezett virágok, indák és összefonódó levelek ékeskedtek. A kényes mintavalóban olyan volt, mint a többi konstantinápolyi köteten. Amikor azonban kinyitotta, csodálkozvalátta, hogy lapjai nem bíborszínűek, az írása sem arany, és maguk a lapok pocsék állapotban vannak,ráncosak, mintha vízbe merítették volna őket. A fekete tinta nagyon elhalványodott és elmaszatolódott,a szavai pedig alighanem latinul íródtak, amely nyelven ő nem értett.

Lassan végigforgatta a lapokat, közben hallgatva a mozsarak dörejét és a falakon túli csatazajt.Egyik ágyúgolyó biztosan az épület falát érte, mert talpa alatt megremegett a padló, és az ablakkeretekis megreccsentek. A háta mögötti falon az égő Nyári Palota lángjainak sárgás visszfénye táncolt. Fitdeorum ab hominibus dolenda secessio olvashatta az egyik lap tetején soli nocentes angeliremanens…

Újabb mozsárlövedék csapódott be, ezúttal jóval közelebb, és a védmű falának egy darabjadübörögve omlott a várárokba. Emília fölnézett a könyvről a becsapódástól ijedten, és meglátta ahosszú fekete árnyékot vető magas alakot. Néhány másodpercébe került, míg fölfogta a látványt, aszakállat, a kardot, a kissé hajlott lábakat, amitől az alak talpon álló medvére emlékeztetett. Későbbhasonlította a Gall Amadishoz, netán Don Belianís vagy éppen Phoebus lovag képéhez, románcainakkedvelt hőseihez. Arról fogalma sem volt, mennyi ideje állt ott és nézte őt a terem túlsó oldaláról.

Bo… bocsánat dadogta , én csak… és az asztalra ejtette a könyvet.

Ekkor megint új lövedék csapódott a falba, és az ablakot elborították a lángok.

HATODIK FEJEZETKalapácsütések lármájára ébredtem. Egy pillanatig csak meredtem a mennyezetre, a szakadozott

tapéta alól kilátszó tölgyfa burkolatra, a gerendákra, és nem tudtam, hol vagyok. Félkönyékretámaszkodtam, mire egy ferde napsugár szalagként terült a mellemre. Csodálkozva állapítottam meg,hogy a szalmazsák jobb oldalán fekszem, amely egy régi, másik életben Arabella helye lett volna.Igaz, özvegységem első évében az ő oldalán aludtam, de azután lassan, több hónap alatt hüvelykrőlhüvelykre visszatértem a magam oldalára, és ott is maradtam. Most az a zavaró érzés kerítetthatalmába, hogy csaknem egy év óta először álmodtam boldogult feleségemmel.

Föltápászkodtam fekvőhelyemről, orromra biggyesztettem a szemüvegemet, és az ablakhoz léptem,hogy végre először láthassam Pontifex Hallt napvilágnál. A csupasz padló hideg volt a talpam alatt.Kinyitottam az ablakot, és körülpillantva megállapíthattam, hogy a ház egyik délre néző szobájábanvagyok. Az ablak virágoskertre, s azon túl olyan obeliszkre nyílott, amelynek leomlott párját előzőeste láthattam az épület északi oldalán. A kőoszlopon túl szintén szökőkút és bonyolult formájú, féligkiapadt és bűzölgő medence következett, pontosan ugyanúgy, ahogy a másik oldalon. Vagy talán mégisészak felé nézek? Az egész park tökéletes szimmetriát alkotott, mintha Pontifex Hall még így, romosállapotában is önmaga tükörképében gyönyörködne.

De nem, a nap baloldalt állt, egy alacsony fal fölött, alig láthatóan az ágak és lombok között, közela park határához. Szóval, végül is csakugyan dél felé néztem. Amint végigfuttattam tekintetemet a kertszánalmas maradványain, úgy érzékeltem, hogy pontosan a könyvtár fölött vagyok.

Jó percnyit álldogálhattam az ablakban. A levegő friss volt és valahogy zöld ízű, kellemesváltozásként a Többsincs házhoz képest, ahol a folyó bűze néha, különösen alacsony vízálláskoregyenesen elviselhetetlen. A kalapácsütések zaja elhalt, de utána alig pár másodperc múlva éleskopogás hallatszott az ajtómon. Phineas lépett be rajta jókora mosdótálnyi gőzölgő vízzel.

A reggeli odalent tálalva van, uram. Jobb kezével helyet csinált az asztalon, mialatt a víz a csonkabalkezével tartott lavór szélén ki-kiloccsant. A reggeliző társalgóban.

Köszönöm.

Amikor elkészül, uram.

Köszönöm, Phineas. Már távozóban volt, de utánaszóltam: Mi volt az a kalapácsolás?

Az asztalosok, uram. A nagyterem mennyezetét javítják éppen. A modorában volt valamihalványan kellemetlen kenetteljesség. Előtűnő fogsora éles és szaggatott volt, akár egy tetőfedőnádfésűje. Remélem, nem nagyon zavarta önt, uram.

Nem, nem. Egyáltalán nem. Köszönöm, Phineas.

Gyorsan végeztem a mosakodással, összekuszálódott szakállamat is alaposan megvakarásztam, ésöltözni kezdtem. Közben az Alethea által említett érdekekre és ellenségekre gondoltam. Előző estenem riasztottak meg igazán ezek a közlések, mint talán várta volna, csak kíváncsivá tettek. Most pedig

a napsütötte szobában lengedező friss légáramlatban valahogy nevetségesen hatott az egész. Talánmégis a környékbelieknek van igazuk? Szegény Alethea, gondoltam, a nadrágtartómat igazgatva.Lehet, hogy holdkóros vagy valami ilyesmi. Esetleg apja és férje halála, akár gyilkosság által, akárnem, kissé megbomlaszthatta az agyát. A birtok korábbi állapotának visszaállítására irányulótörekvése kétségtelenül hóbortosnak tűnt.

Végre rendbe szedtem magamat. Becsuktam magam mögött a bársony hálószoba ajtaját ésnekivágtam a folyosónak. Két-két csukott ajtó volt mindkét oldalon, és velem szemben is egy. Ezenbeléptem, és egy előtérben, majd utána egy másik, hosszú folyosón találtam magam. Itt is két-két zártajtót láttam oldalt, majd egy keresztfolyosóhoz értem, amelyen újabb zárt ajtók sorakoztak.

Egy pillanatra megzavarodtam. Merre tartsak? Mintha a lépcsőkorlát csikordulását és Phineaslépteinek zaját hallottam volna, akár egy kút mélyéből. Már azon voltam, hogy kiáltok neki, de amodora, különös zárkózottsága, ragadozó mosolya visszatartott tőle. Egyenesen követtem hát tovább afolyosót, hangosan dobogva hibás lábammal. Forduljak talán vissza, és próbálkozzam egy másikajtóval? De csak továbbmentem. A kereszteződés után nem sokkal a folyosó kulcsra zárt ajtóbatorkollott.

Mégiscsak visszafordultam. Ekkorra Phineas dobogása már elhalt, és minden csöndes volt, csak azén lépteim nesze és egy-egy padlódeszka váratlan nyikordulása hallatszott. Bosszúsan jöttem rá, hogya helyiségek és folyosók útvesztője bizonyára megismétli a földszint alaprajzát. A szimmetria tehát afüggőleges és vízszintes tengely mentén egyaránt működött.

Egy pillanatra magtorpantam az elágazásnál, mielőtt nekivágtam a következő folyosónak. Balraindultam, majd jó tucatnyi lépés után ismét balra fordultam. Fölrémlett egy régi olvasmányom,amelynek hőse azzal győzött le egy nehéz útvesztőt, hogy mindig balra tartott. Ez a taktika, úgy látszikbevált, mivel néhány további lépés után a folyosó jelentősen kiszélesedett, s végül egy tágas, hosszúgalérián találtam magamat. A falon sötétebb négyszögeket láttam, valaha bekeretezett arcképekárnyait. Az eredetieket biztosan összetörték vagy elhurcolták a puritánok. Lépcsőt viszont nem láttamsehol.

Továbbhaladtam a galérián, rózsafa botommal tapogatózva, mint egy vak koldus. A tér hamarosanbeszűkült, az ajtók és falifülkék megszűntek. Ez a folyosó ugyanolyan kanyargósnak és álnoknakbizonyult, mint a másik. Talán végképp forduljak meg, és térjek vissza a bársony hálószobába? Devajon azt is megtalálom-e immár? Teljesen eltévedtem. A folyosó ismét balra kanyarodott, s végre, jóhúsz lépés után hirtelen véget ért, mindkét oldalán egy-egy ajtóval. Mind a kettő tárva volt, sárgarézgombkilincseik hívogatóan csillogtak a félhomályban. Egyetlen másodpercnyi késlekedés után mégbeljebb löktem a jobb oldalit és beléptem rajta.

Azonnal átható bűz ütötte meg az orromat. A savanykás levegő úgy csiklandozta, mintha patikábaléptem volna. A legbűzösebb boltok Londonban a patikák. És amint a szemem hozzászokott asötétségéhez, csodálkozva tapasztaltam, hogy valóban leginkább valami patikára hasonlít. A pultjánés polcain minden talpalatnyi helyet lombikok, üvegcsövek, fúvókák és égők foglaltak el több tucatnyimozsár, őrlőtégely és minden lehetséges színben pompázó folyadékokat és porokat tartalmazóüvegcse társaságában. Valamiféle laboratóriumba tévedtem be. Csakhogy itt nem különbözőgyógyszerek, hanem sokkal inkább alkimista vegyszerek sorakoztak. Eszembe jutott néhány könyv az

odalenti polcokon. Olyan szemfényvesztők munkái, mint Roger Bacon vagy George Ripley, s ebbőlarra következtettem, hogy talán Alethea is beleesett az alkímia csapdájába, ebbe a gyanús és egyesföltevések szerint az óegyiptomi pap és varázsló, Hermész Triszmegisztosz által kitaláltmesterségbe… akinek könyvei Ficino fordításában szintén megvoltak a polcain.

Enyhe csalódás érzetével léptem közelebb a pulthoz. Lady Marchamont valóban az élet vizekergetőinek egyike volna, azé a csodaszeré, amely örökléttel kecsegtet? Vagy tán a bölcsek kövénekforrását keresi, amelynek segítségével széndarabok vagy sárcsomók aranyrögökké változtathatók?Hirtelen magam elé képzeltem, amint fortyogó kémcsövek és lombikok fölé hajol, konyhalatinvarázsigéket mormol, mialatt fekete köpönyegének denevérszárnyai lebegnek a válla fölött. Nem iscsoda, hogy Crampton Magna jótét lelkei boszorkánynak tekintik.

Még pár másodpercbe telt, mire észrevettem az ablakban meredező távcsövet. Szép tárgy volt.Mintegy kétlábnyi hosszú, borjúbőrborítással, sárgaréz csatokkal; egy fa háromlábon helyezkedett el,a padlóval negyvenöt fokos szögben… mintha egy hosszú ujj mutatna az égbolt felé. Előrehajoltam, éspróbáltam bekukucskálni domború szemlencséjén, azon töprengve, hogy Alethea talán csillagjós is,amellett, hogy alkimista. Megint eszembe jutottak a polcokon sorakozó, ostoba babonákat tartalmazókötetek vagy féltucatnyi, mellettük álló csillagászati atlasszal együtt. Vagy talán az apjáé volt a távcsőa vegyszerekkel együtt, vagyis ő lehetett a szellemidéző és csillagszemlélő? Alethea netán az őlaboratóriumát próbálja helyreállítani minden máshoz hasonlóan, mintegy oldalkápolnaként SirAmbrose Plessington gigászi sírtemplomában?

De ez a helyiség nem csupán afféle szentély volt. A távcső újnak látszott: bőrtokjának illatát élesenéreztem, és valaki nem régen állíthatta elő a vegyszereket, mivel az egyik mozsár alján valami pormaradékát, a pulton pedig kisebb oldatfoltot láttam. Számos kémcső, köztük egy ciánkáli feliratú is,félig üresen állt.

Cianid? tettem vissza a kristályokat tartalmazó edénykét a polcára azzal az érzéssel, mintha valamitiltott titokba ütköztem volna. Alethea netán valami halálos mérget kotyvaszt, hogy leszámolhassonrejtélyes ellenfeleivel? A kérdés nem volt olyan valószerűtlen, amilyennek tűnhet. Végül is akkoriújságjainkban gyakran emlegették a párizsi hölgyeket, akik a méregfioláikat egyenesen azöltözőasztalukon tartják, közvetlenül az illatszereik mellett. Rómában pedig papok számoltak be apápának, hogy ifjú hölgyek meggyónták, miként szabadultak meg gazdag férjeiktől némi arzén vagykőrisbogárpor segítségével, amit egy Hyeronima Spara nevű jósnőtől vásároltak. Talán LordMarchamont végzete is ilyen szörnyű lehetett… megmérgezték? Méghozzá a felesége keze által? VagyAlethea mégis valami más ügybe, kissé ártatlanabba keveredett bele? Annak alapján, ami keveset azalkímiáról tudtam, a babérlevélből, meggymagból vagy őszibarackmagból kivonható cianid olyananyag, amelyet arany vagy ezüst előállításakor is használnak.

A karom libabőrös lett. A helyiség hirtelen dermesztően hidegnek tűnt. Valahonnan, az ablakontúlról ló nyerítése hallatszott, mellette pedig éles, ezüstös csattogás, mintha kardpengék csapnánakössze. Lassan megfordultam, abban a meggyőződésben, hogy bármi is legyen az itteni megbízatásom,az nem lehet kapcsolatban ezzel a kicsiny, kísérteties helyiséggel. Az én birodalmam a könyvtár, ésnem ez a laboratórium. De akkor még valamit észrevettem a rendetlenségben.

A két kötet csaknem teljesen elbújt a tucatnyi edény és műszer között. Odanyúltam a fölsőért,

valami újabb alkimista értekezéstől tartva. Ám a kötet egy világatlasznak bizonyult, a Theatrum orbisterrarum volt, Abraham Ortelius munkája. Ezt a kiadást Prágában nyomtatták 1600-ban, ha jólemlékszem alig pár évvel Ortelius halála után. Lapjai valamikor pocsékká ázhattak, viszont szakszerű,új szattyánbőr kötés borította. A belső oldalára finom ex librist ragasztottak a Littera Scripta Manetfölirattal.

Egy perc alatt végigpörgettem meggyűrt lapjait, szépen metszett térképeinek tucatjait. Az atlasztmagát elég jól ismertem, bár ezt a kiadást valójában nem. Ez persze nem volt igazán szokatlan, mivela munka több tucatszor jelent meg 1570-es első kiadása óta. Kíváncsi lettem volna rá, hogyan kerültide. Talán a nagy Ortelius, valaha II. Fülöp spanyol király udvari kozmográfusa ajtónálló vagykönyvtári létramászó szintjére süllyedt?

Visszatettem az atlaszt a pultra, és elővettem a másik kötetet, amelyik újabb és sokkal jobb állapotúvolt. Nyomban láttam, hogy hasonlóan értékes mű: Galileo Dialogo sopra i due massimi sistemi delmondo című munkájának fordítása volt Thomas Salusbury tollából, A világ rendszere: négypárbeszédben címmel jelent meg Londonban, alig egy-két hónapja. Magam kéttucatnyit rendeltem anyomdától, ami órák alatt elkelt. Számtalan megrendelésem érkezett azóta az ország minden részéből,sőt Hollandiából, Franciaországból és Németországból is. Úgy látszott, mintha egész Európa szeretnéelolvasni ezt a filozófiai remekművet, amely kétségtelenül korának egyik legfontosabb éslegellentmondásosabb írása volt, s amelyről a Collegio Romano jezsuitái úgy vélekedtek, hogynagyobb veszélyt jelent Rómára, mint Luther és Kálvin együttvéve.

Én is alig pár napja végeztem az elolvasásával. Párbeszédek sorozatából áll, amelyek során aptolemaioszi rendszer elkötelezettje, bizonyos Simplicius vitatkozik Kopernikusz sokkal elszántabbhívével. Hogy mi lett Galileo sorsa e mű kiadása után, 1632-ben, nagyon is köztudott volt. Azontúl,hogy Ptolemaiosz megerősödött általa, és egész Európa lelkesen fogadta, a könyv ellenségesmegítélésre talált egyházi körökben. VIII. Orbán pápa, Galileo barátja nyomozást indított ellene, sennek következtében az öreg csillagászt Rómába idézték, és az inkvizíció bírósága elé állították.Azzal vádolták, hogy Kopernikusz nézeteit, olyan eszméket terjeszt, amelyek szerint a Szentírásállításával szemben a Nap és nem a Föld a mindenség központja. 1633-ban a vádaknak megfelelőenbűnösnek találták, az inkvizíció börtönébe kísérték, ott a pápa parancsára megmutatták neki akínvallatás eszközeit, majd egyik templomba vezették, ahol visszavonatták vele a tanait. Őt magátezután élete végéig házi őrizetbe helyezték, Dialogo című munkáját pedig a Vatikán által kiadott tiltottkönyvek listájára tették, vagyis az Index librorum prohibitorum körébe sorolták.

Kopp, kopp, kopp .

A rejtélyes kopogás hangja erősödött odakintről. Megint összerázkódtam, letettem a könyvet, ésarra gondoltam, vajon miért érdeklődik Alethea Európa legnagyobb csillagászának remekműve iránt.A kötet egyáltalán nem illett abba a laboratóriumba. Galileo ugyanis ellene volt az alkimisták,okkultisták és az ókori varázsló, Hermész Triszmegisztosz egyéb követői által terjesztett babonáknakés hókuszpókuszoknak. Más szóval, vajon milyen kapcsolat létezhetett a könyv és a körülöttefölhalmozott varázsszerek között? Vagy éppenséggel Ortelius és Galileo, a térképész és a csillagászközött?

Eldöntöttem magamban, hogy nem létezik semmiféle kapcsolat, és hogy ottlétük valami furcsa

véletlen következménye lehet, amikor váratlanul észrevettem még valamit. Az ablakon beáramlószellő meglobogtatta a Theatrum lapjait, amelyek között különös betoldás, egy körülbelül a szövegközepéig érő papírlap tűnt elő. Rajta nyomtatott, látszólag értelmetlen betűhalmaz, amely minthavalami ismeretlen barbár nyelven íródott volna:

FUWXU KHW HZO IKEQ LVIL EPX ZSCDWP YWGG

FMCEMV ZN FRWKEJA RVS LHMPQW NYJHKR

KHSV JXXE FHR QTCJEX JIO KKA EEIZTU

AGO EKXEKHWY VYM QEOADL PTMGKBRKHElőször arra gondoltam, hogy a zagyvaság talán a nyomdász vagy a könyvkötő szarvashibájából

fakadhat. Ám egy ilyen terjedelmes tévedés aligha tűnhetett valószínűnek.

Átfordítottam a lapot. A hátlapon és a következő oldalon csak Orteliusnak egy térképe volt aCsendes-óceánról és annak szétszórt szigeteiről. Lehetséges lenne, hogy a betoldás a szövegszándékos, de felületesen álcázott megszakítása volt? Nyilvánvalóan nem tartozott az eredeti lapokközé, hanem valamely oknál fogva belefűzték, amikor a könyvet újrakötötték. Az oldalak egyenletesrevágott széle is az újrakötésről tanúskodott. A betoldás, amelynek vízjele láthatóan különbözött atöbbiekétől, esetleg valamilyen másik munkából származhatott, közékeveredett a fölbomlott íveknek, sígy került a könyvkötő fűzőkeretébe. Tom Monk, akinek mintha fából lenne a keze, amikorkönyvkötésre kerül sor, gyakran ejtett ilyesféle hibákat. Mégis kételkedtem benne, hogy ebben azesetben hozzá nem értésről lenne szó. Némi külön erőfeszítésre is szükség volt hozzá, mert a lap nemlátszott közönséges papírdarabnak. Gyorsan végiglapoztam a többi térképet, s miután nem találtamtöbb hibára, visszatértem a titokzatos betoldáshoz.

Ha mégsem véletlenül került oda, egyfajta reális magyarázat is akadhat rá.

Az elmúlt tíz év alatt rengeteg szóbeszéd keringett arról, hogyan rejtették el kincseiket akirálypártiak a birtokaikon, mielőtt száműzetésbe mentek, hogy majd ismét hozzájuk férjenek, haszebb időkben visszatérnek. Talán az ilyesféle pletykák miatt zajlottak a parkban, az út mellett látottásatások is, amelyeket Alethea a falusiak téves lelkesedésének tulajdonított. Nem sokat törődtem azilyen híresztelésekkel, de azért csak elgondolkodtam rajta, hogy azok a betűk esetleg nem is valamiidegen nyelvű szöveget rejtenek, hanem egyfajta titkosírást, amelyet azon a lapon rejtettek el OrteliusTheatrumában még a polgárháború elején. Lehet, hogy ez a papírlap a kulcs Sir Ambrose javainak:festményeknek, műtárgyaknak a hollétéhez, amelyek Alethea állítása szerint mind eltűntek. De az semlehetetlen, hogy a rejtjelzés valamilyen térképet takar, amint a könyv csinos metszetei is. Úgy éreztem,hogy az egyik útvesztőből, a folyosókéból egy másik, sokkal bonyolultabba tereltek át. Nem láttamkiutat… hacsak nem viszem magammal a kötetet, vagy ami még jobb, kivágom belőle a rejtélyesbetoldást a tollkéssel, amelyet éppen akkor vettem észre az asztalon. De megbocsátható-e, ha én, egyigazi könyvbarát bármely ok miatt megcsonkítok egy kötetet?

A szégyenletes tettet két-három másodperc alatt hajtottam végre. A borítót leszorítottam atenyeremmel, és a kés hegyét végighúztam a lap szélén, közvetlenül a fűzés mellett, mintha egy halhasát vágnám föl egy bontókéssel. A lap halk reccsenéssel szakadt ki. Kétfelé hajtottam, s miközben abelső zsebembe süllyesztettem, meglepetten vettem észre, milyen hevesen dobog a szívem. Utánamély lélegzetet vettem, és kiléptem a folyosóra.

Csip. Csip. Csipp, csipp, csip!

A hang friss volt és átható, mint éles fogak csattogása, vagy valamilyen különös madár éneke.Megfordultam, és a hátamon éreztem a reggeli nap melegét. Nem, ez nem madár. Egy lebarnulthomlokú férfi fejének fölső része jelent meg a sövény nyílásában. Hunyorogva néztem az elhajló

lombfalat, és a fej alatt megpillantottam valami fémtárgy villanását.

Csip, csipp, csip.

A zaj terjeszkedett a térben, és mindegyik csippentés egy másodperc múltán verődött vissza a háztéglafaláról. A sövény nyílása a szemem láttára szélesedett. Levelek és lemetszett ágak hullottak aföldre. A sövény az egész kerthez hasonlóan vadul elburjánzott, ahol pedig nem, ott vagy kiszaggatták,vagy tövig vágták. Galagonya, gyertyán, fagyal és magyal reménytelen szövevénye. Aztán a fejlebukott, és a csattogó fémcsőr is eltűnt.

A források ott törnek fel szólalt meg mellettem Alethea. Balra, közvetlenül a télikert mellett.

Tekintetemet elfordítottam a sövényről. Kicsit nyugatra álltunk a Pontifex Halltól, pár lépésnyirekívül nagy, szögletes, a gyepen felénk terpeszkedő árnyékán. Alethea egy sekély, törmelékkel teligödör felé mutatott, amely fölé pár szánalmas faoszlop emelkedett, mint valami ősi bálványcsoport.Körülöttük öreg, leomlott fal maradványai hevertek. Távolabb és kicsit magasabban szétdúltszikladarabok mutattak bizonytalan mértani alakzatot.

Ott láthatja a hajdani ásott kút maradványait.

Egymásba illeszkedő gyűrűk sora felé intett a fejével. Megint megragadta a karomat, ezúttal abizalom gesztusával. A friss fényben elszennyeződött ruhája nem is feketének, hanem szürkészöldnekbizonyult. A meleg ellenére még mindig a vállára borított csuklyás köpönyegének szélét apró, hímzett,kifakult virágok díszítették.

A források a sziklák között fakadnak, onnan folyik a vizük a kútba, majd a medencékbe magyarázta , az egész rendszert apám építette. Utána egy víznyelőbe kerül, és föld alatti csatornákhálózatán folyik tovább a ház mindkét szárnya körül. A megzabolázott víz végül szökőkutakat ésmesterséges vízeséseket táplált. Sőt még egy nagy vízikereket is forgatott. Odafönt állt mutatottmegfordulva valahová az épülettől délre.

És mindezt Sir Ambrose építette.

Természetesen. Több szabadalma is volt szivattyúkról és szélmalmokról.

Alethea elhallgatott. Ezen a reggeli órán néha elkalandozott, elmerült valamilyen személyes,melankolikus álmodozásba, amely hallgatásában, távoli és elmélyült tekintetében nyilvánult meg.Megkerültük a rommá dőlt télikertet, és megálltunk a kőszegéllyel kerített medence mellett. Teljesenelborította a békalencse, és még ebben az órában is árvaszúnyogok seregei lebegtek fölötte.

Mivel hallgatása tartósnak ígérkezett, megfordultam, és végigmértem Pontifex Hall tekintélyestömbjét, és sikertelenül próbáltam magam elé képzelni a szökőkutakat és vízeséseket az előttünkelterülő elhínárosodott pocsolyák és bozontos sövény helyén. Magányos szarka közeledett felénkhullámzó repülésével. Rossz jel, mondta volna rá anyám: egy bánatot, kettő örömet hoz. Ösztönösenkerestem elárnyékolt szememmel a másik madarat, de csak a ház fölújítására fogadott munkásokhanyagul hátrahagyott szerszámainak rendetlen csomóit láttam: vésőket, kőműveskalapácsokat,

nagyológyalukat, kézifűrészeket. Számos, téglával leszorított sarkú ponyva alatt vastag márványlapokhevertek. A kandallókhoz kellenek, magyarázta Alethea. Az északi szárny sérült fala előtt félig készdeszkaállványzat meredezett. Alatta tétlenkedett az egyik kőműves, pipáját szívta, és óvatospillantással méregetett bennünket.

Már egy órája volt annak, hogy kiléptem a házból, zsebemben az eredeti meghívólevelem mellédugott kitépett lappal. Második nekifutásra minden baj nélkül jutottam keresztül a folyosókon.Kiderült, hogy az ajtó, amelyik először megállított, nincs is zárva, csak beszorult, így aztán percekalatt lejutottam a földszintre. Mintha az az idegen papírdarab valamiféle kulcsként vagy útlevélkéntszolgált volna afféle aranyfonalként , amely nélkül örökké bolyonghattam volna valahol a lépcsőkfölött. Phineas már várt rám a reggeliző szalonban. Lady Marchamont már evett, magyarázta, és mostodakint van a parkban. Ha lennék olyan jó, és helyet foglalnék, Bridget kisasszony örömmelkiszolgálna. Utána Lady Marchamont elvárja, hogy csatlakozzam hozzá egy sétára.

A papírlap halkan zizegett a zsebemben, miközben egymás mellett haladva visszafelé sétáltunk aházhoz a bozótból meredező korhadt, ágatlan fatörzsek tucatjai között, amelyek valaha szépgyümölcsöst alkothattak. Már eldöntöttem magamban, hogy valami titkosírás, rejtjelzett üzenet lehetrajta. De vajon ki szerkeszthette?

A sövényolló csattogása hangosabbá vált, ahogy közeledtünk a bokrokhoz. A kertész testetlen fejeföl-fölbukkant és továbbhaladt a szabálytalan zöld függöny mögött. Ahogy egyre több ág hullott aföldre, bonyolult ábra rajzolata került elő. Nem egy, hanem legalább tucatnyi egymáshoz kapcsolódósövény alkotta. A növények sorai bástyákat, kerek erődfalakat, kiszögelléseket, töltéseket, egész váratutánoztak és a kútéhoz hasonló, egymásba illő köröket formáztak. De vajon mi célból? Útvesztőlehetett? Elárnyékoltam a szememet, úgy néztem a nyíratlan gyertyánokat, tiszafák sötét foltjait és asövényfalon áthatoló hevenyészett, murvás ösvényt.

Igen, egy útvesztő, olyasféle ördögi kert, amilyen Heidelbergben vagy Prágában is van, ahogyolvastam. A bejárati boltíven keresztül néztem, hogyan öltenek formát a zegzugos sövényfalak.Eredeti alaprajza megbomlott vagy teljesen szétzilálódott, ezért a kert most formátlan, lehetetlenülzegzugos labirintussá változott. A kertész előrehajolt, ollója dühödten csettegett. Valóbanmeglegyintett volna valami előérzet, amint ott elhaladtunk, vagy az egész csak az emlékezet játéka, ahamarosan bekövetkezett események emlékezetéé, amely most olyan borzongatóan idézi föl annak azelburjánzott útvesztőnek a kanyarulatait és a kertészt azzal a gyilkos ollójával?

A csövek azóta eldugultak folytatta mondanivalóját Alethea, révületéből ébredve. Kivájtszilfatörzsekből készültek, amelyek élettartama a föld alatt mindössze huszonöt-harminc év lehet.Utána összeroppannak, kilyukadnak és elkorhadnak. A víz pedig folyik, amerre tetszik. Előbbre lépett,és Pontifex Hall körülállványozott szárnyára nézett. Látja, ott a ház alapjait is alámossa lassan. A vízmeg csak gyülemlik alatta, napról napra egyre több. Azt mondták nekem, hogy pár hónap alatt az egészépület összedőlhet.

Hogy összedőlhet? ernyőztem el a szememet, amint fölnéztem Pontifex Hall szomorú látványára.Hirtelen eszembe jutott a tegnap esti surrogó hang odalent a kriptában. A láthatatlan vizek állandóáramlásáé. Nem lehet azt a vizet elrekeszteni a forrásoknál? Vagy elvezetni valahová?

Túl sok forrás van ahhoz, hogy elrekeszthetnénk őket. Legalább öt-hat helyen törnek föl.Némelyiket még meg sem találtuk igazán. Az egész épületet föld alatti folyó mossa alá. Más szóvaligen, a vizet mindenképpen el kell vezetnünk. Van egy mérnököm Londonban, aki már dolgozik az újcsőrendszer tervén. Fáradt sóhajtást hallatott, majd ugyanúgy fogta meg a karomat, mint akkor, azirattár előtt. Jöjjön!

Mialatt átvágtunk a parkon, Alethea megismertetett a ház történetének néhány további részletével.Azt mondta, hogy egy Erzsébet királynő idejében épült ház mása, amely szintén mása volt az ősialapítású Pontifex Apátságnak, s amelyet VIII. Henrik kobozott el karmelita szerzetesek kiscsoportjától 1536-ban a rendeket föloszlató törvény alapján. A ház története tehát épülés és rombolástörténete, az egyik építménynek nemegyszer a másik hamvaiból való újjáéledéséé. A feledés és azújjászületés körforgásáé. Megmutatta, hol volt a feloszlatott apátság szőleje, gyógynövény kertje, holállt elkobzott könyvtára, hol magasodtak a kupolák, haragtornyok és fiatornyok a környezőparasztporták és puszták fölé. Mindez réges-rég odalett, kivéve valami furcsa földhányást vagysírhalmot, dőlt falak maradékát és reves csontokat. Váratlanul eszembe jutott, hogyan mondtakorábban, hogy a civilizáció szentségtörésekre épül. Azon töprengtem, hogy ebben az esetben mikéntkülönböztethetjük meg őket: a kultúrát építő és a barbár tetteket.

Az Erzsébet-kori ház úgy ötven éve leégett, maga alá temetve lakóit, az ősi Courtenay családot.Előtte már elszegényedtek, gondolom. Apám a tűzvész után egy évvel vette meg a birtokot a családmég szegényebb örökösétől, egy dorchesteri sajtkészítőtől. A következő öt-hat év alatt emelte ajelenlegi házat. Ő maga tervezte, ezt tudnia kell. Szerkezetének minden egyes elemét, kívül és belülegyaránt.

Tehát Sir Ambrose volt az építész is, aki annyira rajongott az útvesztőkért és a szimmetriáért. Igen,valóságos Daidalosz, ahogyan Alethea nevezte, hisz vajon nem Daidalosz volt az, aki, egyebek között,a krétai labirintust is építette? Én azonban sehogy sem értettem a ragaszkodást az efféle különösismétlésekhez és fölidézésekhez.

Üres szeszély, vagy mégis valami későbbi elhatározás gyümölcse? Rájöttem, hogy Aletheatörténeteitől és az odalent látott maradványoktól függetlenül szinte semmit sem tudok Sir Ambroseéletéről. Az előásott koporsóba rejtett szakadozott lapok és kisimított bőrdarabok ugyan föltártakvalami furcsa s talán tragikus történetet éppen úgy, ahogy könyveinek gyűjteménye. De abban apillanatban még csak nem is sejthettem, vajon milyen szál foglalja őket valamilyen egységbe. Holilyen, hol olyan arcot mutatott föl, s emiatt lehetetlen volt hiteles képet alkotnom erről a kiméráról.Szenvedélyes gyűjtő volt? Vagy feltaláló? Esetleg építész? Tengerészkapitány? Vagy alkimista?Elhatároztam, hogy Londonba visszatérvén utánanézek néhány dolognak.

Azt is tudomásul vettem, hogy Aletheáról sem tudok sokkal többet. Minden közlése a könyvtárról, aházról, apjáról legalább annyit titokban tartott, amennyit föltárt előttem. Azon is elgondolkodtam,mennyire bízhatok meg benne? Azt is fontolgattam, hogy akár megbízhatom benne egészen, akár nem,bölcs dolog lenne-e beszámolnom odafönti kalandozásomról a folyosókon, vagy kérdezzek-e bármitaz Ortelius-kötetről? Vagy talán mégis a hallgatás lesz a legbölcsebb?

Mielőtt bármilyen döntésre juthattam volna, úgy terelt az ajtó felé, ahogyan egy vak embert szokás.

Vár bennünket a könyvtár, Mr. Inchbold. Közeledik az idő, hogy megismerkedjen a feladatával.

HETEDIK FEJEZETKiderült, hogy a feladatom, legalábbis első tekintetre, eléggé tisztességes lesz, ha nem is egészen

egyszerű.

Sir Ambrose könyveivel állt kapcsolatban. Ugyan mi mással? Miután bevezetett a könyvtárba,amely így, az ablaknyíláson beáramló nappali megvilágításban még gazdagabbnak látszott, előkerítettegy listát mindössze tucatnyi könyvről. Hazatérte után derült ki, mondta, hogy ezek hiányoznak agyűjteményből. És mivel szeretné teljessé tenni a gyűjteményt, s abban az állapotában helyreállítani,ahogyan Sir Ambrose itt hagyta halálakor, rendkívül fontos, hogy mindezek a könyvek szinténelőkerüljenek.

Tehát azt óhajtja, hogy kerítsek másik példányokat? kérdeztem, s közben próbáltam elolvasni afejjel lefelé fordított lapon szereplő címeket. Talán kis csalódottsággal vegyes megkönnyebbüléstéreztem, hogy lassan minden világossá válik. Ekkora fölhajtás tizenkét könyvért! Nyakamat kisséfélrehajtva nagy nehezen elolvastam az egyik címet: Girolamo Benzoli: Historia del Mondo Nuovo. Értem. Nagyon jól van. A keresett példányokat előkeríthetem, mondjuk…

De az értelmezésemen furcsamód fölingerült Alethea közbevágott: Nem, Mr. Inchbold. Nem érti adolgot. Én azt mondtam, hogy ezeknek a könyveknek vissza kell kerülniük a könyvtárba. És keményenmegbökte ujjával a lapot, amely olyan hangot adott, mint a színpadi mennydörgés. Pontosan ezek apéldányok kellenek. Az eredetiek. Mindegyikben van ex libris az apám jelvényével. Nézze!

Találomra leemelt a polcról egy kötetet, és fölütötte a belső borítóját, amelyen fekete-fehér pajzsékeskedett. Átnyújtotta a kötetet, egy példányt az Iliászból, Leonzio Pilato latin fordításában.Alaposan tanulmányoztam a lapot, hogy még jobban föl ne bőszítsem. A pajzsot sáv választotta ketté,és alul egy két pecséttel és két pánttal ékes nyitott könyv díszítette. Nagyon megfelelő, gondoltam.Arra is fölfigyeltem, hogy a nyitott könyv elárulta Sir Ambrose különös szenvedélyét a szimmetriairánt, mivel a bal oldala tökéletes tükörképe volt a jobbnak. Vagyis pontosan egyformák voltak,kivéve a színüket, ugyanis ami a bal oldalon fehér volt, az a jobb oldalon fekete, és megfordítva.Egyszóval a sáv bal oldala fekete volt, a jobb fehér, az alsó díszítmény bal oldala volt fehér és a jobbfekete, és így tovább. Nyomasztó volt a hatása: egyszerre tükrözött és szembeállított, szimmetrikusvolt, ugyanakkor változó és különböző is. Kivételt csak az alján kibomló tekercs jelentett, amelyenSir Ambrose számomra már ismerős jelmondata díszelgett: Littera Scripta Manet. Az írott szómegmarad. A jelszó egyszerre jelenthetett biztatást és fenyegetést.

Becsuktam a könyvet, és föltekintve megláttam, hogy Alethea különös, feszült szívélyességgelfigyel. A pillanatokkal korábbi melankolikus emlékezésnek nyoma sem volt már, élénk várakozássalnézett rám. Visszaadtam a könyvet, óvatos mozdulattal tette a helyére, s csak azután fordult meginthozzám.

Tehát azt kívánja tőlem, hogy keressem meg azt az édesapja birtokában volt tizenkét könyvet? mormoltam. Tizenkét könyvet az ő ex librisével vetettem kétkedő pillantást a fejjel lefelé fordítottlistára. Eddigre már több más címet is sikerült elolvasnom. Az egyik Juan de Castellanos írása volt,az Elegías de varones ilustres de las Indias, egy másik pedig a Primera parte de la crónica del Perú,

Pedro de Léontól. Mindkettő hasonlított a Benzoli által kiadott újvilági spanyol fölfedezésekkrónikájához. De ez komoly nehézségeket okozhat tettem hozzá igazi szakértői hanghordozással , sőtképtelenség is lehet. Ezerféle dolog is történhetett velük. Bárhol lehetnek, vagy éppen sehol. Mi van,ha a katonák eltüzelték őket a kaszárnyájukban?

Szemöldökének két sötét íve között függőleges ránc jelent meg. Megrázta a fejét, és fáradt,reménytelen tekintetet vetett rám, mint aki kénytelen bonyolult dolgokat magyarázni egy gügyekölyöknek. Éreztem, hogy elvörösödöm. A méregtől is, de valami mélyebb ok miatt is, amintészleltem, hogy a velem szembeni ingerültségen túl hogyan változik meg az arckifejezése. Aznapreggel föltett valamennyi púdert, az ajkát is kifestette egy kicsit, és sűrű loboncát is megzabolázta,legalábbis részben, egy fekete selyemszalaggal. Alakja és kiállása még mindig júnói, azt ismondhatnám, amazonos volt, s mindezen túl, hogy is mondjam, valahogy csábítónak látszott. Mégmintha valami édeskés olaj illatát is éreztem volna, amely hátborzongatóan emlékeztetett Arabellámnarancsparfümjére. Alethea bája mégis annyira különbözött Arabelláétól, az én szelíd és szerényArabellámétól, hogy arcpúder és ajakír ide vagy oda, alig ismerhettem föl vagy méltányolhattam.Gyorsan félrekaptam a tekintetemet, de közben sikerült elcsípnem még egy könyvcímet: EdwardWright: A tengerhajózás bizonyos hibái…

Kérem, Mr. Inchbold. Nagyon figyeljen rám! A hangja nyersebb és követelőbb volt, mint ahogy ahelyzet szerintem diktálta, és mindaz a türelem és megértés hiányzott belőle, amit én mindeddig anőknek tulajdonítottam. Azt akarom, hogy igyekezzék megtalálni egy könyvet. Egyetlenegyet. A másiktizenegyet, örömmel közölhetem, már lokalizálták. De ezt az utolsót, a tizenkettediket nem sikerült, ésnem az igyekezet híja miatt.

Tehát ennyi hűhó egyetlen könyvért, gondoltam belül sóhajtva.

Tehát ennek az utolsónak, a tizenkettediknek a megtalálására fogadna föl engem. Megpróbáltamleplezni hangomban a csalódottságot. Semmi kedvem nem volt egy újabb indulathullámához.

Pontosan. Ugyanis, tudja, nagyon sok függ annak megtalálásától.

Úgy vélem, elég nagy felhajtás valakit idehozatni egészen Londonból egyetlen könyv fölkutatásavégett.

Ez nagyon értékes könyv.

Még egy értékes könyv miatt is.

Sötét homlokán még mélyebb lett a ránc.

Mr. Inchbold, hangsúlyoznom kell küldetésének fontosságát.

Hiszen éppen ezt teszi.

De volt még ott valami, és nem is kevés, amit nem hangsúlyozott eléggé, ebben biztos voltam. Úgytűnt, hogy minden, amit mondott, gondos válogatás volt egy nagy, föltáratlan történetből, valamiármánykodásból, amire csak felületesen utalt. Például az apja ellenségeire, meg azokra az egyéb

érdekekre. Talán mások is igényt tartanak erre a titokzatos tizenkettedik könyvre? És azon iselgondolkodtam, vajon mennyit hihetek el mindabból, amit az apjáról és a férjéről eddig elmondottnekem.

Hátat fordítottam neki, és néhány, kiszámított pillanatig csak néztem ki az ablakon a keretbe szorulttörött, fenyegetően éles üvegcserepek mellett. Halkan megköszörültem a torkomat és megkérdeztem: És ha nem vállalom?

Akkor mindketten sokat veszítünk felelte nyugodt hangon. Akkor az én helyzetem isreménytelenebb lesz.

Vannak más könyvkereskedők is.

Ez valóban így van. De, gondolom, egyikük sem rendelkezik az ön lehetőségeivel.

Ez igaz volt, legalábbis szerettem magammal elhitetni, hogy így van. A hiúságomra azonban hiábaszámított. Ahogyan a kapzsiságomra is, amint az hamarosan kiderült.

Nagyon jól megfizetem suttogta alig lépésnyire a hátam mögött olyan árnyalattal, amilyet még nemhallottam a hangjában. Száz fonttal. Az megfelelő? És természetesen a költségeit is állom. Attóltartok, utazgatnia kell majd.

Utaznom kell? A gondolat megdöbbentett. Sehová sem kívántam utazni, kivéve vissza a TöbbsincsHázba. Viszont száz font elég komoly pénz, az igaz. De minek kellene nekem több pénz? Tökéletesenelégedett voltam a csinos, évi 150 fontos jövedelmemmel. Meg a pipámmal, a karosszékemmel és akönyveimmel.

Száz font csak azért, hogy elfogadja a megbízatást, érti? folytatta. Szinte éreztem, amint a tekintetebelefúródik a hátamba. És ha megtalálja a könyvet, amiben biztos vagyok… még száz font. Kétszázfont, Mr. Inchbold. Olyan hangszínt öltött, amelynek csábossága megfelelt az ajánlaténak. Kétszázfont egyetlen könyv megtalálásáért. Egyetlen föltételem, természetesen, a teljes titoktartás.

Kétszáz font egy könyvért? Levettem a szemüvegemet, és hevesen tisztogatni kezdtem a kabátomsarkával. Kíváncsiságom kiszabadulóban volt a szoros gúzsból, amelyet rávetettem. Kétszáz fontegyetlen könyvért? Hallatlan. Nevetséges. Teljes könyvállományom felét megvehette volna ennyiért.Miféle kötet érhet meg ekkora összeget? Még Szent Ágoston Vallomásainak Caxton kötésű kiadása,amelyet tegnap este láttam egy pillanatra, sem érhet ennyit.

Visszatettem a szemüvegemet, és még egy pillanatig szótlan maradtam. Alethea is hallgatott, aválaszomat várta. Nos hát, mit veszíthettem valójában? Még az sem lehetetlen, hogy végül is nem iskell utaznom. Hiszen annyi ügynököm volt: jó emberek Oxfordban, Párizsban, Amszterdamban,Frankfurtban. Monk pedig megbízhatóan végigpásztázhatja a Paternoster sor vagy a Westminster Hallkönyvárudáit, meg bármely másokat, ahová elküldhetem. És, amennyit tudtam róla, a kötetéppenséggel ott is lapulhat e pillanatban valamelyik diófa polcomon. Nos hát? Ennél különösebbdolgok is megeshetnek az emberrel. Mindenesetre határozottan tudtam, hogy polcaimon egypéldányban megvan Sir Walter Raleigh könyve, A hatalmas, gazdag és gyönyörűséges Guyana

Birodalom fölfedezése, egyébként az ötödik tétel a lefelé fordított listán, amint egy pillanattal azelőttláthattam. Megfordultam és háziasszonyom szemébe néztem. Szinte magamat meghazudtolvanyújtottam előre a kezemet.

Nos, megtudhatnám, mi a címe ennek a kincset érő kötetnek?

Még aznap délután betottyantam a kocsi hátsó ülésére, hogy visszautazzam Londonba. Hosszú órák,sőt napok óta először éreztem, hogy lazíthatok egy kicsit. Phineas megcsördítette az ostorát, a lovaknekiiramodtak, a kopár tuskók elsuhantak a szűk ablakocska előtt. Ám amint a bejárati boltívhezközeledtünk, szinte arasznyi híján összeütköztünk egy teljes iramban a ház felé vágtató lovassal.

Sir Richard!

Nyavalyás vén bolond! Félre az utamból!

Igenis, Sir Richard!

Phineas hirtelen mozdulattal félrerántotta a gyeplőt. A kocsi a füves rézsű felé szökkent, ahol azelső kereke nekiütődött egy kőnek, ezután belehuppant valami árokba. Előreestem a kocsi padlójára,és megrándítottam a csípőmet. A lovas megsarkantyúzta hátasát, egy nagydarab pejderest, és károgókiáltást hallatva elsuhant az ablakom előtt.

Mire valahogy összeszedtem magamat, már kikecmeregtünk az árokból, és éppen a boltív alatthaladtunk át. Fintorogva hátrafordultam, és félrehúztam a parányi ovális hátsó ablakot takaróbőrlebernyeget. Láthattam, amint a lovas leszökken a nyeregből és meghajlik Alethea előtt, akipukedlival fogadja, majd kezet nyújt neki. Már ő is lovaglóruhát öltött, biztosan várta a másikérkezését. Látogatója nagydarab férfi volt, régimódi malomkerék gallérral és magas tetejű kalapban,amelyen bíborszín szalagot lobogtatott a szellő. Egy pillanatra keretbe foglalták őket Pontifex Hallszárnyai, mint két alakot egy olajfestményen. Ekkor befordultunk egy kanyarulatba, és a képeteltakarta előlünk egy omladozó faldarab és az elburjánzott sövény.

Sir Richard Overstreet bődült hátra Phineas, aki végre magától mondott valamit. Egyikszomszédunk. Lady Marchamont eljegyzett vőlegénye.

Valóban összeházasodnak?

Még az év vége előtt, nem csodálkoznék rajta. Semmirekellő alak, uram, ha kíváncsi avéleményemre fejezte be tőle szokatlan hévvel.

Ó!

De Phineas elmondta, amit akart. Nem számíthattam több fecsegésre. A további három napon sötétnémaságban utaztunk tovább.

A találkozás mégis különös hatással volt rám. Haragom és türelmetlenségem eltűnt, és valami másfoglalta el a helyét. Az előző napon ugyanis fölszakadt bennem valami rés. Alethea egyes

megnyilvánulásai furakodtak elő az emlékezetemből. Ha becsuktam a szememet, ezeken a rejtettcsatornákon vonultak el előttem a képek, amint a könyvek fölé hajol, lefújja róluk a port, vagy úgysimítja végig ujjai hegyével a borítójukat, ahogy valaki a kedvese arcát. Egyszer egy kötetetegyenesen az ajkához emelt, és úgy szagolta meg, mintha rózsaszál lenne.

Amint az út kanyargott előttünk és mögöttünk, megéreztem a zavarba ejtő és váratlan izgalom elsőhullámait, egy elsatnyult és csökevényes szerv rezdüléseit, amelynek éppúgy nem vettem már hasznát,mint a vakbelemnek. Olyasmiét, amit, akár egy farkcsontot vagy bölcsességfogat, egy korábbi, régelhalt és elfeledett életből hoztunk magunkkal. Hirtelen eszembe jutott, hogyan nézett rám odalent akriptában, és emlékeztem a könyvtárban sorakozó varázsló könyvek tucatjaira, és egy pillanatraeszembe jutott, vajon nem bűvölt-e meg ottlétem alatt, mint valami boszorkány vagy vajákosnő, nemvalami ördögi igékből táplálkoznak-e ezek a furcsa rezdüléseim. Ám mielőtt tovább dédelgethettemvolna ezeket a balga gondolatokat, szivárgó zsilipeiket becsapta a csípőmbe nyilalló fájdalom. De azérzések rövidségük ellenére sem voltak kevésbé aggasztóak. Készen kell állnom további jelekfogadására is.

Amint az ülésem billegett előre-hátra, úgy nyíltak meg és zárultak be előttem a völgyhajlatok,emelkedtek elém és hanyatlottak vissza a hegyek és a fák. Az égen néhány lőporfüst-szürke felhőlebegett. Megint éreztem a rám ereszkedő nyugalmat. Hamarosan megpillantom a Többsincs Házaranyló kupoláit és sárgaréz szélkakasait, amint fölmerednek a füstös londoni ég felé. Hamarosanmegint ott leszek könyveim vaskos falai között, elszigetelve a világ zaklatott zsibongásától. Az előzőnap eseményei nem tűnnek majd többnek különös álomnál, amelyből hálásan ébredtem, bizonytalanulabban, merre is jártam és mi esett meg velem.

Utazásomra mégis emlékeztet majd valami, egy csonka végrendelet a furcsa kívánságával. Amikorelhagytuk Crampton Magna határát, elővettem a zsebemből egy papírdarabot, rajta az Alethearégimódi, kancelláriai stílusú betűivel írott, elmaszatolódott szavakkal: Labyrinthus mundi avagy Avilág útvesztője.

Ülésemen pattogva mérgesen néztem a papírdarabot, mint amikor Alethea először a kezembenyomta. A cím homályosan ismerős volt, bár egyáltalán nem emlékeztem, hol hallhattam felőle.Egészen más volt, mint azoknak a vegyes köteteknek a címei, amelyek holmi navigációs problémákrólmeg spanyol-amerikai fölfedezésekről értekeztek. Ő azt állította, hogy a tizenötödik század elejérőlszármazó pergamenkötet, akkor másolták át egy mára elveszett papirusztekercsről, és fordította latinraegy kódexmásoló. Tulajdonképpen egy tíz-tizenkét lapos töredék borjúbőr pergamenen, finomanmegmunkált keleties kötésben, amelyet rebeszk, arabeszk vagy arabesco néven emlegetnek. Egyebetnem mondott róla, mint hogy egy titokzatos hermetikus szöveg, amelyet még soha nem adtak ki. Dehogy egy ilyen pergamen hogyan érhet meg kétszáz fontot, és hogyan válhatott Lady Marchamontsorsának misztikus kulcsává, nos, efféle rejtélyeken abban a pillanatban nem kívántam töprengeni.

Hogy mit tudtam abban az időben egyáltalán a Corpus Hermeticumról? Gondolom, nem többet,mint akárki más. Arról természetesen tudtam, hogyan jelentek meg a kéziratai vagy két évszázaddalezelőtt Firenzében, miután Cosimo de Medici elküldte ügynökeit mindenfelé azzal, hogy vigyenekcsodálatos könyvtárába bármely kódexet, amire csak rátehetik a kezüket minden kolostorban vagytemplomban, amelynek kapuján egyáltalán bejutnak. És azt is tudtam, hogy ezek az ügynökök, főként afirenzei Szent Márk kolostor szerzetesei, miként bukkantak remekművek halmaira Monte Cassino,

Langres, Corvey vagy St. Gall isten háta mögötti dohos könyvtáraiban és irattáraiban olyan kiválószerzőktől, mint Seneca, Cicero, Livius vagy Quintilianus, és még vagy tucatnyitól. Azután gyorsanlefordították és kiadták őket, hogy tanulmányozás és megőrzés végett elhelyezzék azokat egyébkincseik mellett a Medici könyvtárban. Ezeknek a tudós fölfedezőknek, öszvérháton zötykölődőigénytelen barátoknak a gondolatait mindig is nagyra becsültem. Ők tették a legszerényebb és mégislegnemesebb fölfedező utakat. Veszélyes vándorlásaik évtizedekkel megelőzték Columbus vagy Cabothajóútjait még azelőtt, hogy a világ körülhajózásának rögeszméje elhatalmasodott volna. Kegyetlenutazásaik célja nem az arany, fűszerek vagy kereskedelmi utak, hanem ősi kéziratok megszerzése volt.Néhány kiszáradt állatbőré, amelyek titkait csak úgy kelthették újra életre, ha elhozták őket, heteketbolyongva bozótos és útonállóktól hemzsegő hegyi ösvényeken.

És végül arról is tudtam, hogyan került sor e fölfedezések legfontosabbikára 1460-ban, vagyakörül, kevesebb mint egy évtizeddel Konstantinápoly törökök általi bevétele után. Cosimo egyikfélelmet nem ismerő szerzetese akkor cipelte Firenzébe a Corpus Hermeticum első tizennégy könyvét.Ez a Macedóniában föllelt kincs volt olyan értékes, legalábbis Cosimo szerint, mint a kelet fűszereivagy Peru aranya, és ért annyit, amennyit a Medici könyvtárban addig őrzött összes kézirategyüttvéve. A kódexek röviddel Platón még le nem fordított párbeszédei után érkeztek Firenzébe. Ezutóbbiakat Giovanni Aurispa csempészte ki Macedóniából. Cosimo utasította Marsilio Ficinót,Firenze, s ezáltal a világ akkori legnagyobb tudósát, hogy először Hermészt fordítsa le, mert úgyvélekedett, mindenkihez hasonlóan, még a nagy Ficinót is beleértve, hogy Platón minden bölcsességétnem mástól, mint az ősi egyiptomi paptól, Hermész Triszmegisztosztól nyerte. Hiszen nem írták levégül is az ókori tudósok, mint például Apameai Iamblikhosz, hogyan habzsolta Platón egyiptomilátogatása idején Hermész Triszmegisztosz istenített tudását? Miért olvasná hát Cosimo ennek ajöttment Platónnak a könyveit, ha azok eredetije, Hermész Triszmegisztosz műve is a birtokában van?

Mialatt Ficino lázasan fordította a tizennégy kötetet görögről latinra, Firenzében, majd egészEurópában tucatjával keringtek a pletykák arról, hogy még további hermetikus kéziratok lappanganakMacedóniában és egyebütt, felfedezésre várva. Számtalan szerzetes megvesztegetése és templomokföldúlása révén még vagy húsz kézirat került elő, de ezek jobbára a már ismert tizennégy könyvváltozatai vagy töredékei voltak, csak három új akadt közöttük. Így a megszerzett teljes hermetikuskönyvek száma tizenhét lett. Cosimo halála után egy évszázaddal a macedóniai könyvek görögszövegét kiadták Párizsban. Ezután mindkét gyűjtemény, a latin és a görög is sok kiadásban jelentmeg, számos kiegészítéssel. Sir Ambrose pedig, úgy tűnik, valamennyit szorgalmasan összegyűjtötte:mindazokat a kiadásokat és fordításokat, amelyek az elmúlt két évszázad során megjelentekEurópában.

Alethea meg is mutatta nekem a polcokon ezeket a kiadásokat Lefévre dÉtaples, Turnebus, Flussas,Patrizzi, Roselli, sőt még Trincavelli műhelyéből is, aki egy macedóniai pogány, bizonyos JohannészSztobaiosz által jó ezer évvel azelőtt összegyűjtött néhány hermetikus szöveget is kiadta. De azt isállította, hogy ezeknek a gyűjtemények egyike sem tartalmazta a tizennyolcadik kéziratot, A világútvesztőjét, a legelsőt a jó kétszáz esztendővel azelőtt fölfedezett hermetikus szövegek közül.

Közömbösen néztem, amint egyenként leemelte a köteteket, s közben arra gondoltam, milyen kárvégül is, hogy Sir Ambrose oly temérdek pénzt költött ezekre a könyvekre. Mindegyiknek szép volt akötése, ez igaz, és alig pár nap alatt legtöbbjüket könnyűszerrel eladhattam volna vagy tucatnyi gyűjtő

bármelyikének. A nagy Casaubon Izsák azonban jó ötven évvel ezelőtt bebizonyította, hogy az egészCorpus Hermeticum, a világ legősibb varázslásainak és bölcsességeinek ez a feltételezett kútfője nemegyéb közönséges hamisításnál, amelyet maroknyi Alexandriában élt görög tudós követett elvalamikor a Krisztus utáni első évszázadban. Valójában tehát miféle értéke vagy jelentősége lehetbárki számára még egy ilyen munkának, ilyen hamisítványnak?

A kocsi átgázolt egy keskeny vízfolyáson, kerekei mindkét oldalon permetfüggönyt húztak körénk.Az előlegként kapott aranyfontok, kereken egytucatnyi, halkan csörögtek a zsebemben. Behunytam aszememet, s ha jól emlékszem, ki sem nyitottam újra, míg meg nem éreztem London füstjét, amely,esküszöm, eddig még soha nem volt ilyen jó szagú számomra.

NYOLCADIK FEJEZETPrága bevétele alig került egy órába. Frigyes katonái és szánalmas védműveik semmit sem

jelentettek a császári hordákkal, azok huszonnégy fontos ágyúival és muskétáikkal szemben. Az ágyúkdarabokra szaggatták a Nyári Palota előtti földhányásokat, azután léptek elő a muskétások. Villástámasztékon egyensúlyozott fegyvereikkel lőtték a lejtőn kétségbeesetten menekülve csetlő-botló csehgyalogságot. Akikkel nem végeztek a muskéták, azokat a vadaskerten át alig pár perccel később harciparipáikon előrontó könnyűlovasság kaszabolta le. Akik még a lovasrohamot is megúszták,beözönlöttek a palotakapun az udvarra és az épületbe. Akiknek viszont ez nem sikerült, belevetettékmagukat a Moldvába. A kanyarnál próbáltak átúszni a folyón, és abban reménykedtek, hogy ígyelérhetik a zsidónegyedet vagy az Óvárost, s ezáltal víz választja el őket üldözőiktől.

Mások is a Moldván át menekültek volna. Túlterhelt, öszvérek és igáslovak vontatta szekerektömött oszlopa tülekedett a hídon, hármasával egymás mellett, teljesen elzárva az utat a folyón át, ésmegtöltve a házak között szűken kanyargó Károly utcát, úgy nyomakodtak az Óváros tér felé. Maga akirályné is az áradat közepén haladt, sebtében teletömködött csomagjait fölhajigálták a hintó tetejére,mintha valami cigány vagy drótostót utazna benne. Alig pár perce burkolták prémbundájába éstuszkolták be a királyi hintóba, melynek brokátfüggönyei szomorúan libegtek, amint a kocsiátzötyögött a hídon, s tengelye hozzáverődött az alattvalói által vonszolt vagy taszigált kordékéhoz éstaligákéhoz. A szentek szobrai lassan vonultak el mellettük. Alig pár hónapja fejezték le őket az őparancsára, s így most kísérteties látványt nyújtottak. Utána a Szűzanya fából faragott alakja tűnt elő,mint valami riasztó szellemkép. Közben a kocsis ordítozott, és vadul ostorozta a lovakat. Akirálynénak el kellett érnie az Óvárost mindenképpen, akár ott áll a Szűzanya, akár nem.

Emília szintén az Óváros felé igyekezett. Sir Ambrose kíséretében vágott keresztül a SpanyolUdvaron, majd a csaknem üres palotán, ahol csak néhány szolga cipelt szőrmékkel és kisebbboroshordókkal megrakott saroglyákat, át a belső udvarokon. Összeszedtek mindent, amit tudtak,mielőtt a császáriak betörnék a kapukat, és kezdetét venné az igazi fosztogatás. A könyvtárbanazonban aligha találnak valami érdemlegeset. Két terme égett. A lángok fekete füstje elárasztotta afolyosókat, kísérteties fénye halványan megvilágította a bástyakertet és a székesegyház hagymaformájú kupoláját. Az ágyúgolyót rostélyon fölizzították, s így a leomló falon a becsapódás utánmásodpercekkel szerteömlöttek a lángok. Sir Ambrose a köpönyege szélével csapkodta őket, mialatthatalmas árnyéka táncolt a mögötte lévő falon, de a már a mennyezetet és a levegőt is befeketítőlángok visszatántorították. Körbefordult, és a lány felé nyújtotta fekete kesztyűs kezét.

Gyerünk! Erre!

Az udvaron elkapta egy gazdátlan ló gyeplőjét, fölpattant rá, és a lányt maga mögé penderítette.Öreg igásló volt, jobban szokott a hámfához, mint a nyereghez, de Sir Ambrose keményen megülte, éssarkantyújával lekényszerítette az alsóvárosba vezető meredek lejtőn. Emília görcsösen kapaszkodotta nyeregkápába, mialatt szikrát hányó patkókkal durván csattogtak lefelé a lépcsőkön. Kitárult előttükaz Alsóvárosi tér, ahol az öszvér vontatta szekerek folyama kettévált a pestisoszlop előtt, hogy mégszorosabbá záruljon utána. Visszapillantva látta a híd hegyes tornyát az Óváros keresztjeinek ésszélkakasainak előterében.

De vajon hová igyekeznek? Sir Ambrose keveset szólt, mióta elhagyták a könyvtárat, a ridegparancsokon túl, hogy kövesse, kapaszkodjon belé, vagy húzza be a fejét, ahányszor átvágtattak egykapuboltozat alatt. Még a bemutatkozással sem vesződött. Úgy viselkedett, mint egy török jött rá alány , még a legjobb pillanataiban is. De lassan azt is kitalálta, ki lehet. Tudta, hogy egy magas angolvolt az az ügynök, aki az aranykönyveket hozta Prágába Konstantinápolyból sok más kódextársaságában, amelyekről Vilém azt mondta, hogy senki sem láthatta őket, mióta Mehmed szultán1453-ban elfoglalta Bizáncot. De arról nem szólt Vilém, hogy az angol visszatért volna Csehországba.Látogatása ezek szerint sub rosa lehetett, vagyis titkos, ahogyan a követek mondogatták. Emília csakazért tudhatott a jelenlétéről, mert a királyi palotában keringett a szóbeszéd, hogy ezúttal nem azértjött, hogy könyveket vásároljon a Spanyol Udvar részére, hanem inkább, hogy eladja őketzsoldosokért és puskagolyókért.

A ló elvágtatott a hídon tülekedő kocsik és igáslovak mellett, és befurakodott a Károly utcába. Itt, afolyón túl még kacskaringósabb és kuszább lett az útjuk, és sebesebb a haladásuk. Sir Ambrosevágtába sarkantyúzta a lovat, és betért az egyre sötétebb és szűkebb utcák szövevényébe, az Óvárosszíve felé. Emília nem volt gyakorlott lovas, és így ruhája fodrait és a nyerget markolászva próbáltaelkerülni, hogy leessen az útra. Közben a férfi kardjának markolata döfködte a csípőjét. Görbepengéjének vége kiszélesedett, olvasmányaiból úgy tudta, hogy az ilyet jatagánnak hívják. SirAmbrose bizonyára nem csak ezt hozta magával Konstantinápolyból. Emellett látta, hogy tokba dugottpisztoly van az övében, egy másik meg a csizmaszárában. Becsukta a szemét, és szorosabbankapaszkodott a férfiba.

A hegyoldalban feladata végeztével elhallgatott a tüzérség. Már csak az acélpatkók csattogásahallatszott a kövezeten és a távolból néhány elkésett muskétalövés. Amikor mégis ki merte nyitni aszemét, látta, amint a palota körvonalai kibukkannak, és megint eltűnnek a gomolygó füstben. Sokkalközelebb, egy útszéli ház oldalán észrevett egy alig kivehető ábrát, valami magányos hieroglifát abekormozódott téglafalon:

A kép ismerősnek tűnt számára. Nem is olyan régen látta már, csak azt nem tudta, hol. Egy másikfalon? Vagy egy könyvben? Fejét utánafordította, amint elhaladtak mellette, aztán hirtelen behúzta,mivel újabb bolthajtás következett.

Még vagy negyedórányit nyargaltak föl és alá a szűk utcákon, észak felé törekedve olyansikátorokon át, amelyeken a ló kicsivel előbb dél felé trappolt végig. A csatornanyílások eldugultak, atrágya és a sár keményre fagyott. Úgy tűnt, mintha körbe-körbe járnának. Emília azelőtt soha nem mentát a hídon, és nem lépett be az Óvárosba vagy a zsidónegyedbe, amelynek kihalt utcáin szinténátcsörtettek az imaiskolák és zsinagógák mellett.

Éppen a zsidónegyed egyik sarkánál robbant utánuk egy váratlan sortűz a szűk utca hosszán. A lóvisszahőkölt a fegyverropogás hallatán, utána berontott a legközelebbi utcába. Emília is fölkapta afejét a durranásra. A császári csapatok máris betörték volna a kapukat, és elérték az Óvárost? Újabbdörrenés következett, és a fejük fölött elsüvöltött egy lövedék. Egy zsinagóga perselyébe csapódott,szétszórva a benne lévő aprópénzt. Ekkor érezte meg igazán a levegőben terjengő lőporfüst savanykásszagát. Mialatt a hátasuk előreléptetett, visszatekintve három lovast vett észre maguk mögött.

Először azt hitte, hogy kozákok, Európa legvadabb és legkegyetlenebb katonái, akikről tucatjávalkeringtek a rémisztő pletykák a palota folyosóin és konyháiban. De a hármas nem a kozákokegyenruháját, a hosszú kabátot és szőrmekucsmát viselte. Ehelyett a puritán prédikátorokéhozhasonlóan koromfekete nadrágot és köpönyeget viseltek, amelynek aranybrokát szegélye megvillant azútjukba eső kocsmából kiszüremkedő gyertyafényben. Soha azelőtt nem látott ilyen öltözéket semPrágában, sem Heidelbergben. És ilyen gonosz arcokkal sem találkozott még. Sötét, szakállas képükeltorzult, mint valami gyilkos szörnyetegeké. Az aranybrokát megint megvillant, amint egyikükcélzásra emelte a pisztolyát. Ám ekkorra Sir Ambrose is előrántotta a csizmaszárába dugott fegyvert,és hátrafordult, hogy viszonozza a tüzet. Rövid szisszenés hallatszott, mielőtt a tapló tüzet fogott ésfölszikrázott, azután az orrától alig arasznyira eldörrent a lőpor. Megint megérezte a savanykás bűzt.A lobbanástól elvakulva, ijedten fölkiáltott. Sir Ambrose ekkor már a tokjában lévő pisztolyért nyúlt,miközben a lovat besarkantyúzta egy mellékutcába.

Emília megint becsukta a szemét, és kétségbeesetten kapaszkodott a férfiba. De több pisztolylövésnem esett. Néhány perc és számos kanyar után az egyébként gyorsabb lovakon ülő üldözőiketvalahogy sikerült lerázniuk. Amikor kinyitotta a szemét, a habosra hajszolt igásló éppen egy kéttornyútemplommal és haranglábbal ékes udvarra trappolt be a kövezeten. Ez volt az Óváros tér. Akockaköveken több tucat ló és teherhordó öszvér tülekedett. Egyenruhások kiabáltak különbözőparancsokat angolul, németül és csehül, mialatt a többiek terheikkel küszködtek, mint valamidokkmunkások.

Sir Ambrose lovával átlósan átvágott a többiek között a téren, míg el nem értek egy kivilágítottablakú, keskeny árkádos házsorhoz. Kimerült lovát odakormányozta az egyik legnagyobb ház elé, ésfürgén leszökkent a nyeregből, mielőtt Emíliát lesegítette és megragadta a könyökét. Mialatt a lány akövezetre ereszkedett, látta a férfi vörös és narancsszínű foltokkal beszórt arcát, amely egyáltalán nemAmadis vagy Phoebus lovagéhoz, hanem inkább fekete csuklyás üldözőikéhez volt hasonló. Az jutotteszébe, hogy most vajon megmentették vagy foglyul ejtették-e?

A csinosra festett homlokzatú házban füstölgő fáklyákat hordozó emberek nyüzsögtek. Sir Ambroseaz árkádhoz kormányozta a lányt trágyakupacok és csomaghegyek között, amelyeket mintha valamiszennyes ár sodort volna oda. Szamarak ordítottak, és fáklyalángok lobogtak a levegőben. De hovácipeli ez az ember? Vadászkutya fogai közé került vadmadárnak érezte magát. Kicsit megfeszítette atestét tiltakozásának első, tétova jeleként. Amint elhaladtak egy lobogó fáklya mellett, észrevette,hogy a férfi valamit szorongat a másik kezében. Levetette a kesztyűjét, s így jól látszott, hogy az ujjaitintafoltosak. Még egy másodperc kellett hozzá, hogy a tárgyat is fölismerje: egy kötet volt akönyvtárból, az a kódex, amely Vilém asztalán hevert. Megint próbálta kiszabadítani magát, de abbana pillanatban kinyílt előttük az ajtó, amelyen bependerítették.

II.

TITKOKFÖLTÁRÓJA

ELSŐ FEJEZET

A Többsincs Könyvesbolt nem volt olyan pokolian rendetlen, ahogyan vártam, a Crampton Magnafelől megtett gyötrelmes úttól teljesen kimerülten. Amint Phineas kitett a London-hídon, az egyikfényesre tisztított ablaküvegen át megpillantottam Monk alakját. Éppen a pult fölé hajolt, és előrebukófeje fölött láttam polcaikon a katonás rendben sorakozó könyveket; gerincükön megcsillant a délutáninap fénye. Minden a maga helyén volt… végre, magamat is beleértve. A száműzetésem véget ért.

Ahogy leszálltam a kocsiról, keményen dobbantottam lábbelimmel a macskaköveken, mintha aPontifex Hall piszkát és sarát verném le róla. Egy pillanatra megálltam, hogy letöröljem ahomlokomat, és párszor mélyet lélegezzek a folyó felől áradó savanykás levegőből. Délután hat órárajárt. A nép özönlött visszafelé a piacokról, kezében a vacsorának valóval, végig a hídon, Southwarkfelé. Barna papírba csomagolt marhahúsdarabokat, ezüstös uszonyú, gúnyos vigyorra torzult szájúhalakat láttam a gyalogjárón mellettem elvonuló háziasszonyok és cselédek rakott kosaraiban.Előreléptem, és hálás sóhajtással nyitottam ki a zöld ajtót, és mint hamarosan kiderül, hiába szentülmegfogadtam, hogy többé nem hagyom el Londont.

Jó estét, uram! szökkent föl székéről Monk, mint egy rémült kóbor macska, és máris segítettabban, hogy a poggyászomat bevonszoljuk a küszöbön. Milyen volt az utazás, Mr. Inchbold? Élveztea vidéket? Gyanakvó pillantást vetett a csomagra, gondolom, mivel azt várta, hogy könyvekkel lesztele, különben miért vállalkoztam volna ilyen kalandra. Kellemes, száraz ideje volt, uram?

Türelmesen válaszolgattam ezekre és vagy féltucatnyi további kérdésére. Mire ezzel végeztem,mártír Szent Magnus toronyórája hatot ütött, ezért fölcsavartam a napellenző ponyvát, behajtottam azablaktáblákat, és bezártam az ajtót. Enyhe vonakodással tettem mindezt, mert mihamarabb szerettemvolna visszatérni megszokott életemhez: hogy láthassam, amint törzsvásárlóim rám nyitják az ajtót,fölismerjem megszokott arcukat, halljam ismerős hangjukat, és megszabaduljak az elmúlt hétnyugtalanító emlékeitől. Monk fölhívta a figyelmemet az asztalomon tornyosuló heti postámra. Különmegemlítette, hogy Monsieur Grimaud levele is megérkezett végre Párizsból.

Menjünk, Monk! A csigalépcsőn fölfelé menet olvastam el a levelet. Homérosz Vignonkiadásában végül is nem lett meg, de még ez a csalódás sem szomorította el föltámadt kedvemet.Éreztem ugyanis a készülő étel finom illatát, és hallottam az edények halk csörömpölését a konyhafelől. Nézzük meg, mit készített nekünk Margaret vacsorára.

Bár biztosan tudtam, lévén szerda volt, hogy a Cheapside piacról származó nyúl sül a rostélyon aCovent Garden piacán vásárolt főtt édeskrumpli mellett. És Margaret, ahogy szintén szokás volt,kihúzza a dugót egy Navarrai borospalackból, amelynek kisarasznyi magasságú oszlopát magamévátehetem, hogy utána hátradőlhessek magas hátú karosszékemben, és elszívhassak kétpipányi dohányt.

Legközelebbi feladatomnak akkor azt tartottam, hogy megfejtsem a titkosírást. A kézirat várhat egykicsit, egy vagy két napot mindenképpen. Most már nem tudom, miért tekintettem akkor ezt amegfelelő sorrendnek. Talán úgy véltem, hogy a két titokzatos szöveg, az egyik, amely a birtokombanvolt, és a másik, amelyet kerestem, valahogyan kapcsolatban lehet egymással, és ha az elsőtmegfejtem, az talán elvezethet a másodikhoz is. És mivel Sir Ambrose szintén maga volt a rejtély,legalábbis számomra, azt gondoltam, hogy ha az a papír megvilágosodik, talán róla is többetmegtudhatok azon a kevésen túl, amit Alethea kegyeskedett közölni velem. Persze éppen azellenkezője lett igaz, mivel a rejtjelezett szöveg nem vált vezérfonalammá, mint reméltem, és nemszabadított ki az útvesztő közepéből. Ezt azonban akkor nem sejthettem, így történt tehát, hogy avacsora végeztével elhatároztam, hogy próbát teszek a rejtéllyel, azoknak a polcaimon meglévőkönyveknek a segítségével, amelyek sztenográfiával, vagyis titkosírásokkal foglalkoztak. Továbbá aztis elhatároztam, hogy írok Inchbold Erasmus unokatestvéremnek, aki matematikával foglalkozottOxford Wadham kollégiumában.

Fölmentem a lépcsőn a dolgozószobámba, és meggyújtottam egy faggyúgyertyát. Monk ekkorra márelhúzódott a fülkéjébe, és Margaret is hazament a Southwark negyedben lévő odújába. Odakint a hídis elcsöndesedett, csak a levonuló apály hullámai locsogtak a pillérein. Odabent az alkony utolsóhalvány fénye csillant meg az ablakkereten. A fölhalmozott könyvek ugyanakkor elvették a folyóranyíló kilátást. A dolgozószoba parányi volt, közvetlenül a csigalépcső fölött, kitéve a lentről áradómindenkori zajoknak. Benne minden vízszintes felületet könyvek halmai foglaltak el. Egy részüketfélre kellett tolnom az útból, hogy a gyertyatartóm elférjen.

Mielőtt a rejtély megfejtéséhez láttam volna, egy pillantást vetettem a másik papírdarabra, amelyetAlethea nyomott a kezembe: A világ útvesztője állt rajta. Egy hermetikus szöveg? Feladatom mégtitokzatosabb lett számomra, mint addig bármikor. A mi időnk az ész és a tudományos fölfedezésekkora volt, és nem a Corpus Hermeticum úgynevezett titkos bölcsességéé. Olyan szerzőket olvastunkinkább, mint Galileo vagy Descartes, s nem olyan mágusokat, mint Hermész Triszmegisztosz vagyCornelius Agrippa. Megtanultuk, mi a vérátömlesztés, és értekezéseket írtunk a Szaturnusz gyűrűinekösszetételéről. Csodáltuk és próbáltuk utánozni a Lord Arundel által Görögországból hozott ókorimárványszobrok lenyűgöző formáit. Nem vallási, hanem kereskedelmi és gazdasági okok miattvívtunk háborúkat. Egyetemet alapítottunk Új Angliában, és Londonban létrehoztuk aTermészettudományok Előremozdításának Királyi Intézetét. Többé nem égettünk boszorkányokat, ésnem végeztünk ördögűzést. Többé nem hittük, hogy a golyva gyógyítható egy fölakasztott ember kezeérintésével, vagy éppen a himlő a Szent Jóbhoz intézett imákkal. Végül is civilizált embereknektekinthettük magunkat. Szóval, tulajdonképpen mi közünk lehetett olyan gyanús olvasmányokhoz,hamis bölcselkedésekhez, mint a Corpus Hermeticum?

Percnyi elmélkedés után félretettem a papírdarabot, és elővettem a titkosírást. Most még sokkalrejtélyesebbnek tűnt számomra. A gyertyafény elé tartottam, hogy megvizsgálhassam a vízjelét.Ortelius Theatrum orbis terrarum című munkájának lapjain láthatóhoz volt hasonló, olyanbohócsipkás, amilyent a cseh papírkészítők használtak 1600 körül. Viszont a papírdarabon a készítőjea bőségszaru jelet is alkalmazta, amelynek egyik oldalán a J, a másikon a T betű volt látható.

Hevesen földobogott a szívem. Természetesen fölismertem a mintát, és a betűk is ismerősek voltakszámomra. John Thimbleby papírkészítő jelei voltak, akinek műhelye a folyón lefelé, keletre volt, a

Shadwell negyedben. Ez azt jelentette, hogy a lapot jóval 1600 után kellett valakinek beillesztenie akötetbe. Ez volt az egyetlen támpontom a papírdarab származását illetően, és lehet, hogy semmit semért, mivel Thimbleby volt az ország egyik legnagyobb papírgyárosa, és az üzeme is már jónegyedszázada működött. Mégis, talán érdemes lenne fölkeresnem őt, hogy megtudjam, melyiknyomdákat látja el, királypártiakat és puritánokat, és hogy küldött-e valaha is egy csomag papírtDorsetshire-ba?

Átfordítottam a lapot, megszagoltam, sőt még meg is nyalintottam a nyelvem hegyével, hogy nincs-erajta még valami jelzés. Arról tudtam, hogy még a legkezdőbb titkosíróknak is van legalábbféltucatnyi elmés módszerük arra, hogy speciális tintákkal elrejtsenek bizonyos üzeneteket. Hagymát,bort, királyvizet, különböző rovarokból készített oldatokat, és úgy tűnik, bármilyen más anyagotszívesen használnak ilyen célokra, ami csak hozzáférhető. Azon is meglepődtem, hogy a titkok irántannyira fogékony Alethea végül is nem folyamodott ilyen eszközökhöz. De valahogy ezt isnormálisnak tekintettem. Nem kívántam a dolgozószobámban holmiféle tégelyekkel bíbelődni,tálakban vizet lögybölni és a kéményből levakart korommal elegyíteni. Az ilyesféle titkos üzeneteknekugyanis ez az egyik megoldási módja. Különleges, például oldott timsóból amit leginkábbvérzéscsillapítóként, ragasztóként vagy bőrcserző anyagként használnak készített tintával írott levelekrendszerint olvashatatlanok, mielőtt vízbe mártanák őket, hogy a kristályok kellően kicsapódjanak.Más, kecsketejből vagy éppen libazsírból készült tintákkal írt szavak szintén nem olvashatóak, míg benem hintik őket malmi lisztporral, ami varázslatos módon előteremti a betűket a feledésből. Továbbákészíthető tinta tisztított fűzfaszénből, amelynek jelei csak koromsötét helyiségekben láthatók,hasonlóan ahhoz, ha jól emlékszem, amit szentjánosbogár-őrleményéből csinálnak. Valahol még olyanfestékről is hallottam, amelyet ammónia és romlott bor keverékéből állítottak elő. Az ilyen bűzöslöttyel írt szöveg mindaddig láthatatlan marad, amíg az olvasni szándékozó nem tartja a papírtgyertyaláng fölé.

De a papírdarabomon semmiféle hasonló jelet nem találtam, ezért félretettem, és elővettem az elsőmegfejtő könyvemet.

Ugyanis talán még a mi tudományossággal átitatott századunk sem lehet teljesen mentes a régitrükköktől. Ijesztően sok olyan megfejtő könyvet adtam el eddig, amelyek címei jórészt a PontifexHall könyvespolcain is ott virítottak. Valóban, szinte egy egész polcot kitöltöttek a titkosírásokkalfoglalkozó kötetek. Most, hogy itt ültem egy halom könyv előtt, amelyek mintha várták volna, hogymegtépázzam őket, meggyőződhettem róla, hogy legtöbbjüket Londonban adták ki a legutóbbi húszévben. Hát igen, a mi korunk nyilvánvalóan őrizte a titkokat, de ugyanúgy törekedett a föltárásukra is.És ugyan ki vethetne ránk követ ilyen sok háborús és másféle gonoszságokkal teli év után?

Polcaimon megtaláltam heidenbergi Johann, vagyis John Trithemius, egy benedekrendi szerzetesSteganographia című könyvét, amely szerint a szerzőnek sikerült előhívnia I. Miksa császár elhunythitvesének szellemét. De ott volt az okkultista Gian Battista della Porta Magia naturalis című köteteis, aki Nápolyban megalapította a Titkok Akadémiáját, azután a Leon Alberti által írt De cifris, akineka legnagyobb találmánya a megfejtőkorong volt, vagyis két, egymásba illeszkedő rézkerék, amelyeketelőre és hátra egyaránt forgathattak. Emellett megvolt egy angol szerző, bizonyos John Wilkinsmunkája is, akinek a felesége mellesleg Cromwell Olivér testvére volt. És szerencsémrerendelkezésemre állt a titkosírásokkal foglalkozó leghíresebb kézikönyv, a Blaise de Vigenére által

írt Traicté des chiffres, ou secretes maniéres descrire hatszázoldalas kiadása is, amelyet előszörPárizsban nyomtattak ki 1586-ban. Amennyire képes voltam visszaemlékezni rá, ennek a könyvnekegy példánya Pontifex Hall könyvtárában is megvolt.

Vagy jó két óráig görnyedtem még a papírlap fölé, és a fejemet kétségbeesetten csóválva próbáltammegfejteni először a kötetek, majd utánuk a rejtjel titkát, amelyekhez illesztgettem zavaros kulcsaikat.Egy titkosírás rendszere viszonylag egyszerű. Sajátos álcázások sorából áll: pár írásjel mindössze,amelyek alatt ott vannak a valódi jelentést hordozók. És ezek a rejtett jelek megváltoztak valamifélevéletlen és előzetesen meghatározott rend szerint, amit kódnak, vagy éppen a rejtjelzett írás nyelvéneknevezhetnénk. Mint minden nyelv, egy ilyen kód is a saját szabályainak és megszokásainak megfelelőelőírások alapján épül föl. A megoldásuk tehát attól függ, mennyire ismerjük ezeket a szabályokat ésrendszereket ahhoz, hogy föltárhassuk a kellő helyeken lévő jelek értelmezését. A legfőbb gondottermészetesen az jelenti, hogy milyen módon törhetjük föl ezt a kemény diót. Rendszerint az olvasóvalamilyen kulcs segítségével juthat a titok birtokába, valami olyan grammatika segítségével,amelynek szellemében az üzenet íródott. A kulcs persze ingadozhat, mondjuk például, hogy az igazibetűket az ábécé szerint kettővel előttük állókkal helyettesítik:

A B C D E F G H I J K L M N O P Q R S T U V W X Y Z

C D E F G H I J K L M N O P Q R S T U V W X Y Z A B

Ebben az esetben, kétbetűnyi eltolódással jobbra, a titkosíró egyszerűen behelyettesítheti a fölsősor betűit az alsókkal, míg az olvasó egyszerűen hátralép kétbetűnyit ahelyett, hogy előrelépne. Ezt aviszonylag egyszerű rendszert Caesar ábécéjének nevezik, mivel először Julius Caesar használta ahispániai és szíriai csapatainak írott leveleiben. Ahogy az asztalomon fekvő könyvek is magyarázták,az ilyen rendszerek kis gondolkodás árán megoldhatók. Például a nyomdászok tanúságtétele szerint azangol nyelvben a leggyakoribb betű az E, amelyet mindjárt az A követ. Utánuk jön az O, az N és ígytovább. A leggyakoribb szó pedig, természetesen a the határozott névelő. Ennek a csekély ismeretneka birtokában a megfejtő mindenekelőtt azt határozza meg, hogy a szövegben mely betű fordul előleggyakrabban. Föltehetően nem az E lesz az, mivel a csalfa kódoló másokhoz hasonlóan valószínűlegazt is tovább álcázza majd. Vagyis azt is mondhatnánk, hogy az E helyett valami mást nevezzük X-nek használ majd. És ha ez két másik társaságában túl gyakran fordul elő, élhetünk azzal a gyanúval, hogyez a három képviseli a határozott névelőt. Ezáltal a megfejtő még két betű biztos birtokába juthatna.

Legalábbis azt hiszi. De nagyon óvatosan kell eljárnia. Tévelygésének útján csapdák leshetnek rá.Lehet, hogy a szót fordítva kell olvasnia, vagy más módon torzították el. Az is lehet, hogy nulla értékű,vagyis jelentés nélküli betűkkel térítik el a helyes útról. A kulcs szerint mondjuk az Y ilyen nulla,amelyhez semmi sem kapcsolódik szervesen a szövegben. Vagy éppenséggel minden ötödik betűt kellfigyelmen kívül hagynia, illetve esetleg minden sorban csak a második betű veendő agyelembe. Vagyolyasmi is lehetséges, hogy a határozott névelő, netán egyáltalán az E betű hiányzik a kódból.

Már kóválygott a fejem ezektől a bonyolult trükköktől, ezért félretettem a titkosírásokról szólókönyveket, és magát a szöveget vettem elő. Ekkorra a nap narancsvörösre színeződött az

ablakkeretben, az utcán pedig csengőjét lóbálva föl-alá sétálgatott az éjjeliőr. Megállapítottam, hogya szövegben a K a leggyakoribb betű: összesen tizenegyet számoltam belőle. Abból a föltevésbőlkiindulva, hogy a K az E betűt helyettesíti, próbáltam összerakni a szöveget úgy, hogy a helyesábécétől jobb kéz felé hatbetűnyivel tértem el. Az egyszerű változtatás eredményeképpen az írássemmivel sem lett világosabb. Kiderült, hogy az én kódolóm ravaszabb alak, mint Julius Caesar volt.

Úgy vélekedtem tehát, hogy azt a módszert használta, amelyet a titkosírók a le systéme Vigenérenéven ismernek, vagyis bonyolultabbat, ahol egy kulcsszó segítségével leplezik, majd tárják föl aszövegben az igazi betűket. Vigenére rendszerében a kulcsszó adta meg a betűk labirintusának nyitját,a megfejtő így tekeri föl az arany vezérfonalat, amint előre-hátra mozog a kulcsszóval. Ezáltal jöhetrá, milyen gyakran hat-hét hamis ábécét is használtak az egyszerű valódi helyett. Rendszerint a kulcsegy szó, de lehet kettő-három, sőt esetleg egy egész mondat is. Vigenére egész mondatot javasol, mertminél hosszabb a kulcsszó, annál nehezebb a rejtjel feloldása.

Megint megszeppentem az előttem álló feladattól. Fölütöttem Vigenére értekezését, átrágtammagam a régies francia szövegen, és próbáltam megfejteni a hosszú oldalakon át oszlopokba éstáblázatokba rendezett betűk értelmét. A kulcsszó nélkül lehetetlennek látszott a feladat megoldása,hiszen egyetlen szövegben akár tucatnyi különféle rejtett kód is szerepelhet.

Hosszabb távon azonban kiderült, hogy a le systéme Vigenére, legalábbis a koncepcióját tekintve,és hogy különféle szövegek sifrírozására kiválóan alkalmas, már-már bőszítően hatékony. A traktátusolvasása közben a nagy Vigenére egyre inkább olyan varázslónak vagy bűvésznek tűnt a szememben,aki szavakkal és betűkkel manipulál vegyszerek és lángok helyett, olyan szavakkal és betűkkel,amelyeket valami varázsigével vagy varázspálca legyintésével bűvölt el.

Akárcsak Caesar, módszerében ő is polialfabetikus helyettesítéseket alkalmaz, csak jóvalbonyolultabbakat, amelyek során akár huszonöt rejtjelzett ábécévariánst is fölhasználhat. A normálisA betűt helyettesítheti a C, mint Caesar esetében, de ebből még korántsem következik, hogy a normálB helyett mindenképpen D-nek kell állnia. Ugyanezzel az erővel a huszonnégy további betűbármelyike elláthatja ezt a szerepet. Sőt az sem, hogy ha a C ismét előkerül, következetesen A helyettáll majd, mivel az utóbbinak a helyi értéke is megváltozhatott Vigenére behelyettesítő táblázatában,ugyanis a vízszintes tengelyen elhelyezkedő bármely betűt helyettesítheti a függőleges tengelyen alattavagy tőle bal kéz felé elhelyezkedő bármely másik az egész táblázaton belül:

A B C D E F G H I J K L M N O P Q R S T U V W X Y Z

B C D E F G H I J K L M N O P Q R S T U V W X Y Z A

C D E F G H I J K L M N O P Q R S T U V W X Y Z A B

D E F G H I J K L M N O P Q R S T U V W X Y Z A B C

E F G H I J K L M N O P Q R S T U V W X Y Z A B C D

F G H I J K L M N O P Q R S T U V W X Y Z A B C D E

G H I J K L M N O P Q R S T U V W X Y Z A B C D E F

H I J K L M N O P Q R S T U V W X Y Z A B C D E F G

I J K L M N O P Q R S T U V W X Y Z A B C D E F G H

J K L M N O P Q R S T U V W X Y Z A B C D E F G H I

K L M N O P Q R S T U V W X Y Z A B C D E F G H I J

L M N O P Q R S T U V W X Y Z A B C D E F G H I J K

M N O P Q R S T U V W X Y Z A B C D E F G H I J K L

N O P Q R S T U V W X Y Z A B C D E F G H I J K L M

O P Q R S T U V W X Y Z A B C D E F G H I J K L M N

P Q R S T U V W X Y Z A B C D E F G H I J K L M N O

Q R S T U V W X Y Z A B C D E F G H I J K L M N O P

R S T U V W X Y Z A B C D E F G H I J K L M N O P Q

S T U V W X Y Z A B C D E F G H I J K L M N O P Q R

T U V W X Y Z A B C D E F G H I J K L M N O P Q R S

U V W X Y Z A B C D E F G H I J K L M N O P Q R S T

V W X Y Z A B C D E F G H I J K L M N O P Q R S T U

W X Y Z A B C D E F G H I J K L M N O P Q R S T U V

X Y Z A B C D E F G H I J K L M N O P Q R S T U V W

Y Z A B C D E F G H I J K L M N O P Q R S T U V W X

Z A B C D E F G H I J K L M N O P Q R S T U V W X Y

A B C D E F G H I J K L M N O P Q R S T U V W X Y Z

Így tehát az eredeti szöveg B-je helyett állhat az alatta függőlegesen elhelyezkedő huszonöt betűbármelyike a huszonöt lehetséges pótábécé bármelyikéből. A megfejtő ezekből az ábécékből csak akulcsszó segítségével választhatja ki a valóban megfelelőt, vagyis azzal a pár betűvel, amelyneksorrendje alapvetően logikus, de semmi mágikus nincs bennük, mint egyesek hite szerint egyvarázsigében, amelyet ha elmormolunk egy közönséges fémdarab fölött, az aranyröggé változik. A

kulcsszó pedig akkor működik, ha betűivel helyettesítjük a kódolt szövegéit, ismétlődések sorozatánát, oly módon, hogy a kulcsszó minden betűje megfelelő párosításban helyezkedjen el a kódoltszövegben. És ekkor jöhet az átalakítás. A rejtjelzett szöveg betűinek értéke aszerint változik, hogy amegfejtő a kulcsszóhoz melyik ábécét használja. Ezután már gördülékenyen követik egymást a betűk,úgy változtatva át a szöveget, hogy a rejtett írás kikristályosodjék, mint só a vízben, és a szabottmódon álljon össze a végleges szöveg. Így a megfejtés olyan egyszerűvé és biztossá válik, mintmondjuk a fölforgatott kártyalapok értékének fölismerése, vagy egy álarc letépése a zsivány arcáról.

Valami mélységes kihívást éreztem a kulccsal kapcsolatban, amelyet a legnagyobb titkok, rejtettszavak vagy mondatok kiderítésére használhatunk, akár valami isteni eszközt, hogy határozott alakbarendeződjék a káosz és zűrzavar. Vigenére végül is nem volt varázsló. Nem, rendszere új korunk,Kepler, Galileo, Francis Bacon korának része, oly korénak, amelyben a burok lehull, és az igazságmindenki előtt láthatóvá válik. Ez a rendszer megerősítette hitemet abban, hogy az emberi elme képesa mélységek és misztériumok föltárására. Ilyen lehet az én papírfecnim csodája is, amely néhánytitkos szótag segítségével megnyithatja előttem Sir Ambrose Plessington sorsát.

Csakhogy éppen a kulcsszót nem ismertem. Kimerülten toltam félre a könyveket, amikor az éjjeliőrtíz órát kiáltott. Még mindig Erasmus unokaöcsém tűnt a legjobb megoldásnak. Az évek során jónéhány írásfejtő könyvet adtam el neki, és még olyan szóbeszéd is járta, hogy Cromwell bizonyosírásaira is sikerült fényt derítenie. Úgy döntöttem hát, hogy valószínűleg ő lesz az egyetlen ember, akimegmondhatja, mit kezdjünk ezzel a betűhalmazzal. Azt a gyanúmat azért még neki sem árulom el,hogy a titkosírás esetleg arra szolgál, hogy elleplezze Sir Ambrose vagyonának rejtekhelyét. KedvesErasmusom… kezdtem a levelet, és elcsodálkoztam rajta, hogy kissé remeg a kezem.

Teljes volt már a sötétség, amikor befejeztem a levelet, és a Szent Magnus harangjai elütötték atizenegyet. Eszembe jutott, hogy sietnem kell, ha el akarom érni az éjjeli postakocsit. Különös sürgetőérzés fogott el, amint a kabátomért nyúltam. És abban a pillanatban hirtelen még valami furcsa érzéstört rám, legalább olyan sürgetően.

Semmitől sem kell tartania, Mr. Inchbold. Teljes biztonságban lesz. Ezt megígérem…

Miközben belebújtam a kabátba, véletlenül az íróasztalon heverő titkosírásra néztem, és a PontifexHallban első éjszaka támadt enyhe kételyem megerősödött. Váratlan ötlettel letérdeltem az asztalmellett, fölemeltem két kilazított padlódeszkát, és a papírdarabot bedugtam a párnafák közé.Pillanatnyi gondolkodás után mellé tettem a hiányzó könyvek listáját, Alethea meghívó levelét azelőlegbe kapott tizenkét arannyal együtt, vagyis mindent, ami a köztem és a Pontifex Hall közöttmeglévő kapcsolatra utalhat. Utána gondosan visszaillesztettem a deszkákat, rájuk tettem két halomkönyvet, és további könyvkupacokat kerülgetve a csigalépcső felé indultam.

Uram?

Monk feje jelent meg a lépcső tetején, félig vastag hálósipka takarta. Rémült tekintetet vetett rám.

Sétálok egyet az utcán vetettem oda neki. Még a sötétben is láttam, hogy meglepetten fölhúzza aszemöldökét. Ritkán merészkedtem ki sötétedés után, és rendszerint akkor is csak a Víg Matrózkocsmáig. Ha London félelmetes volt nappal, szerény tapasztalataim szerint éjszaka még sokkal

veszedelmesebb. A bátorságom most is csaknem cserbenhagyott. Csak egy rövidet tettem hozzá. Egylevelet kell föladnom.

Hadd vigyem én, uram indult neki a lépcsőnek. A levelek föladása is sok egyéb feladata közétartozott.

Nem, nem intettem le határozottan. Az a sok ülés a kocsiban érveltem a lábamat nyújtóztatva ésaz ülepemet is megpaskolva bizonyságul. Pontosan egy rövid sétára van szükségem. Úgyhogy Monk,most pedig mars az ágyba!

A hálósipka eltűnt. Egy perc múltán kiléptem az ajtón, és nekivágtam a gyalogjárónak. A kapun túlüresek és sötétek voltak az utcák. A ritka lanternák, sárgás fényfoltok a házak oldalában, aligvilágították meg az utamat. A távolból hallatszott az éjjeliőr kiáltozása. Behúztam a fejemet és azárnyékom nyomába szegődtem, olyan óvatosan tapogatva a járdát, mintha tojásokon lépdelnék. ATöbbsincs Házhoz legközelebbi felvevő állomás a Tower utcában volt, a Botolph-köztől nem messze.Nehézség nélkül rátaláltam, bedobtam a levelet a nyíláson (egy erős lánccal a falhoz erősítettvasládába), és máris igyekeztem vissza a Fish Street Hillen át a takarodó hangjainak irányába. Agyászos trombitaszó hallatán két strázsa elevenedett meg a sötétben, hogy fölkészüljön a hídkapujának bezárására. A rács máris ereszkedett lefelé. Pillanatnyi idő csupán, és átsurrantam alatta,ismét hálatelt szívvel nézve a Többsincs Ház fekete-fehér tömbjére, amint hívogatón tornyosult elémaz égre.

Harminc perc múlva a levelemet már ki is vették a ládából, majd fölvitték a Belföldi Hivatalba,amely az Óra-közben lévő Általános Levélosztály felső emeletén helyezkedett el. Ott aztán egygyertyacsonk fényénél, címkék és pecsétnyomók halmai között a zsinórját átvágták egy tollkéssel,papírpecsétjét óvatosan fölnyitották, s végül egy hivatalnok szóról szóra lemásolta. Utána a másolatotlevitte egy nagyobb helyiségbe, ahol egy férfi dobolt jobb keze ujjaival az íróasztala lapján. Azajtónak háttal ült.

Sir Valentine mormolta az Ottermole névre hallgató hivatalszolga.

Mit óhajt?

Még egy levél, uram. A Többsincs Házból.

A bőrborítás megcsikordult, amint Sir Valentine megfordult a székén. A hivatalnok letette elé amásolatot, majd visszamászott az odújába, összehajtogatta a levelet, és egy cseppnyi viasszalvisszapecsételte. Végül az eredetit is levitte. Az ajtó mellett vagy féltucatnyi rézvereteskézbesítőtáska állt. Sir Valentine ekkorra eltűnt. Odakint a szűk udvaron éppen lovakat fogtak avárakozó postakocsi elé, amelynek jó tizenöt óra múlva és öt postaállomás után kell majdmegérkeznie Oxfordba.

Ottermole visszaballagott a lépcsőn a Belföldi Hivatalba. Rövid távolléte alatt újabb halomösszehajtogatott és lepecsételt levél jelent meg az asztalán. Sóhajtva telepedett le gyertyacsonkja elé,és fölvette tollkését, hogy elmetssze egy újabb levél zsinórját. Mint rendesen, ez az éjszaka ishosszúnak ígérkezett számára.

MÁSODIK FEJEZET

A folyón túlról a novemberi ködbe burkolózó prágai vár mintha békésen lebegett volna a földfelett. Éjszaka erős hóesés volt.

Az udvari szökőkutak leálltak, vizük jéggé dermedt, és a friss hó arasznyi vastagon fehérlett apárkányokon és boltíveken. A védműveken túli kertek és nyírott sövényeik alig voltak kivehetők arájuk vetődő szabálytalan árnyékoktól. A Spanyol Udvarban már órákkal azelőtt kialudt a tűz, hiszenalig maradt benne valami égnivaló, de a fekete füst baljós szelleme még ott lebegett az épületekfölött. Mintha az egész vár meghunyászkodva lapulna, és visszafojtott lélegzettel várna valamire. Ésakkor meg is érkezett a lomha ágyúszó, még mindig elég távolról, de biztosan közeledően. Már nemsok idő, talán ha egy nap kell hozzá, hogy a katonák átkeljenek a hídon, és betörjék az Óváros kapuit.És akkor oly sokak rémült álmainak lakói, a kozákok is biztosan megjelennek majd.

Emília az Óváros téren lévő ház erkélyén állt, nehezet sóhajtott, és hallgatta az odalentrőlfölszűrődő lármát. A menekülés hamarosan folytatódik. Férfiak kisebb csoportjai igyekeztek atoporgó öszvérek oldalára szíjazni málhás kosaraikat vagy ponyvát húzni a kordék és ekhós szekerektetejére, amelyek kerekei zavaros ábrákat rajzoltak az udvar hótakarójába. Az emberek egész éjszakadolgoztak. Több mint ötven jármű volt ott, jórészt már megrakottan, előttük befogott igáslovakkal ésbusa fejüket lustán lóbáló sárgás színű ökrökkel. A menet lassan megkerülte az egész teret, és végüleltűnt a párába vesző utcákon. Libériás inasok szaladgáltak összevissza a hóban, néhány fullajtárnyüzsgött angolul és németül káromkodva a társzekerek mellett. A tér túlsó oldalán, a városházaóratornya alatt éppen egy igáslovat patkoltak. A tompa kalapácsütések hangja mindig a kovácskarmozdulata után egy pillanattal érte el az erkélyt, amitől az egész jelenet valahogy valószerűtlenneklátszott, mintha valami festmény elevenedne meg nehézkesen.

A jeges korlátba kapaszkodva Emília kihajolt a hideg levegőbe. Nyugat felé nézett a hósapkáskémények és nádtetős házak fölött, ahol jó ötmérföldnyire állt a Fehér-hegy szürkéspáraköpönyegében. A nyári palotát az éjszaka elfoglalták. Katonákat és udvaroncokat mészároltakhalomra. Tekintete lassan visszasiklott a Moldvára, amelynek rozsdásszürke sávja föl-fölcsillant avályogházak és szalmatetők közötti résekben. Ijesztő haláltánc bomlott ki a szeme előtt, amintholttetemek úsztak lefelé a folyó hátán széttárt karokkal, és szétnyíló kabátjaik angyalszárnyakkéntlebegték körül őket. Morva gyalogosok. Előző este hiába próbálták átúszni a folyót, hogy eljussanakaz Óváros biztonságába.

De miféle biztonságba? Elfordította a tekintetét, hátralépett a korláttól, és vállán szorosabbra húztaköpönyegét. Egész éjjel terjengtek a hírek, egyik ijesztőbb, mint a másik. Az erdélyi katonák nemjelentek meg a csatamezőn, ahogyan az angolok sem, a magyar lovasok meg szintén halottak voltak,vagy átpártoltak a császáriakhoz. Az első kozák csapatok ereszkedtek le a hegyoldalon a híd kapuinakostromára, amelyek hosszan nem állhatnak nekik ellent. A katolikusok győztek. Prágátmegostromolják, lakosait elhurcolják és megkínozzák, ha először is nem hányják kardélre őket azutolsó szálig, az Úr legyen irgalmas hozzájuk!

Frigyes királyt persze nem fogják majd el. Már visszahúzódott glatzi erődjébe, ha igaza van aszóbeszédnek. De a királyné még mindig itt van, ebben a házban készülődik a maga útjára. Emíliaegész éjszaka hallhatta majmocskájának éles rikoltásait meg az ajtók csapkodását, amint a követei éstanácsadói ki-be jártak a termeiben. Ez volt a pillanat, amikor küldöncnek vagy csengőnek kelleneszólítania Emíliát és a többi udvarhölgyet, hogy részt vegyenek a mintegy órányi szertartáson, mialatta felséges személyt selyem és damasztrétegekbe burkolják, segítenek a gombolkozásban, megkötik aszalagjait, ráaggatják ékszereit, forró vasakkal bodorítják a fürtjeit, így viszik végbe a varázslatot,miáltal a vékony és törékeny Erzsébetből Csehország királynéja lesz. De ezen a reggelen sem küldöncnem jött, sem csengő nem szólt. Talán megfeledkeztek róla? Vilémnek sem volt nyoma, sem a házban,sem odakint a téren, és az Aranyművesek utcájának kéményeiből sem szállt föl füst sehol. Ott állttehát az erkélyen étlen-szomjan, olvasnivaló nélkül, és várt.

Kiáltás hallatszott a térről, és lepillantva meglátta, amint Sir Ambrose Plessington táncoltatja alovát a hóban. Tegnap este a szobájáig kísérte, mielőtt szó nélkül eltávozott, a bőrkötéses kódexetmég mindig a hóna alatt szorongatva. Reggel már nem látta nála a kötetet, bár a férfi éppen aztfelügyelte, amint könyvesládákat raknak föl az egyik társzekérre: jatagánjával fölnyitotta a fedelüket,azután szorosan leszögeztette őket. Körülbelül száz láda lehetett. A lánynak már vagy tizedszer jutotteszébe, vajon mit művelhetett előző este a könyvtárban. Talán Vilém eltűnése mögött is ő áll? Nekikkettejüknek biztosan ismerniük kellett egymást, gondolta. Talán Vilém is részes abban a sötét tervben,amely az angolt Prágába vezérelte? Vilémtől tudta, hogy a könyvtárnak sok ezer kötete mellett voltegy titkos irattára is, egy zárt helyiség odalent a pincében, ahol a legértékesebb és legveszedelmesebbkönyveket őrizték, azokat, amelyek szerepeltek az Index librorum prohibitorum lapjain, vagyis aVatikán által betiltott könyvek listáján. Ebbe a titkos szentélybe csak maroknyi embernek voltbejárása. Évente tudósok százai jöttek Prágába, hogy a könyvtárat tanulmányozzák, olyanok, akiknekmegérkezése, akár a fecskéké vagy kakukkoké, a tavasz elérkeztét hirdette. De soha egyikük semvethetett egyetlen pillantást sem a titkos gyűjtemény köteteire. Még Vilém, az őrizőjük sem olvashattaőket. Egyszer említette neki, hogy olyan vallási reformátorok és követőik munkái találhatók benne,mint Husz vagy Luther, további nagyszámú eretnek írás mellett. Közöttük hírneves csillagászok műveiis. Megvolt ott Kopernikusztól a De revolutionibus orbium coelestium, mellette Galileo tanulmányaiaz árapályról éppúgy, mint számos értekezés az 1577-es üstökösről, vagy a Cygnus csillagképbenmegjelent új csillagról; mind olyan munkák, amelyek nem illettek bele Arisztotelész szentként tiszteltbölcseletébe. Vilém nem szerette ezt a nagy titkolózást, különösen, amikor tudományos műveketérintett. Hány este hallgathatta panaszáradatát az Aranyművesek utcájának kicsiny házában az Indexlibrorum prohibitorum ellen? Olyan szerzők könyvei, mint Galileo vagy Kopernikusz, vitákateredményezhettek volna a tudósok és csillagjósok között, állította Vilém, és ez kihívás lenne azelőítéletekkel szemben, fölvilágosítaná a tudatlanokat, és komoly haladást jelenthetne a tudománydiadala felé. Hiszen bármilyen tudás csak akkor válik veszedelmessé, ha elzárják a világ elől, elrejtikazok a kevesek, mint a Szentszék bíborosai, akik zsarnokként uralkodnának a sokaság fölött.

Most, mialatt elnézte, hogyan ellenőrzi, majd szögelteti be Sir Ambrose az egyik ládát a másik után,Emília arra gondolt, hogy vajon a titkos gyűjtemény köteteit is elvitték-e a könyvtárból a többiekkelegyütt? Talán a tegnap este látott könyv is azok közül való, egyike azoknak, amelyektől Rómareszketett? Annak a kevésnek alapján ugyanis, amit az ármánykodó cseh politika zűrzavarából ismert,tudhatta, hogy az angol éppen úgy, ahogy Frigyes vagy Erzsébet, a reformáció nagy bajnoka, s ezáltalFerdinánd császár és sógora, a spanyol király esküdt ellensége. Az udvarban keringő pletykák szerint

Sir Ambrose három évvel ezelőtt részt vett egy másik vakmerő angol és elkötelezett protestánsfelfedező útjában, akinek hajóhada Guyanába vitorlázott, hogy ott elfoglaljon egy aranybányát aspanyoloktól. Sir Walter Raleigh utazása persze csúfos kudarcot vallott. A titokzatos bányát nemtalálták meg, sem az Orinocón keresztül a déli tengerek felé vezető sokat keresett hajóutat. Még aspanyolokat sem kényszeríthették ütközetre, hogy elűzhessék őket Guyana partjairól. Mindennektetejébe Sir Walter egyenesen a fejével fizetett kapitális hibáiért. Sir Ambrose viszont életbenmaradt, már ha egyáltalán valóban részt vett a kalandban. Emília esze most azon járt hát, hogy a férfimegmagyarázhatatlan visszatérése Prágába vajon ugyanazzal az okkal magyarázható-e, mármint hogyújabb csapást mérjen az utált katolikusokra. És ha így van, tegnap esti üldözőik az óváros utcáinvalamelyik püspök vagy bíboros ügynökei lehettek?

Kisasszony…

A csillagóra a tér túlsó oldalán éppen nyolcat ütött. Visszafordulva egy szolgálólányt látott meg azablakkeretben, amint egy zsebkendőt gyűröget idegesen a kezében. Úgy tűnt, hogy éppen az iménthagyta abba a sírást. A folyosó felől a királyné kiáltása, a térről egy ökör bődülése, utána rögtön SirAmbrose ingerült átkozódása hallatszott.

Jöjjön suttogta a szolgáló. A hintó előállt.

Még egy órába beletelt, mire a menet megindulhatott az Óváros utcáin, élén egy kisebblovascsapattal. Lovas kocsik, társzekerek, hintók, kosarakkal és bálákkal megrakott öszvérekkanyargó folyama, mintha az egész prágai vár minden berendezését rárakták volna erre a szedett-vedelt karavánra. A járművek nehézkesen vonszolódtak előre kelet felé, kettesével a szűk utcákon,tengelyük túrta a havat, az ökrök tiltakozva bőgtek, mintha vágóhídra hajtanák őket. Vékony jégpáncélrecsegett a lábuk alatt, amint az ostorok csattogtak fölöttük, lépteik merevek voltak a dermesztőhidegtől. A tömeg lassan és rendetlenül haladt. Egy szakaszon percekre leállt az egész karaván, míg akatonák csizmáikkal és puskatussal próbálták eltakarítani útjából a hóbuckákat. Aztán olvadni kezdetta hó, az utcák sártengerré váltak, még jobban nehezítve a haladást. A menet eleje jó félóra alatt aCeletná utca közepéig jutott csak.

Emília egy kisebb kocsiban szorongott a menet vége felé, beszorítva két másik udvarhölgy közé.Egy lópokrócba burkolózva reszketett, ujjait tördelte, leheletével melengette, tenyerét összedörzsölte,és kezét végül mélyen bedugta a vállát takaró birkabőr alá, szertartásos, de teljesen hiábavalómozdulatokkal. Közben hátra-hátrafordult az ülésen, és kilesett a kukucskáló ablakon a térre, majd föla várra, de nem az üldöző kozákokat figyelte, mint a többiek, és még csak nem is a három fekete ruháslovast. De rájött, hogy már túl késő, amint elgördültek a huszita templom falának támaszkodó,düledező deszkaállványok mellett. Elmennek Prágából. Vilém most már úgysem találja meg, még hanetán életben maradt is.

A birkabőrt szorosabbra húzta a térdén, és fölnézett a Lőportorony meredek teteje fölött csüngősápadt napkorongra. A karaván eleje most érte el a torony árnyékát. Kocsijuk megfeneklett a sárban,úgy kellett kicibálni belőle. A lovasok szitkozódtak a késedelem miatt. Ekkor a katonák szélesretárták a torony kapuját a hóborította mezők felé, ahol a földút még sárosabb volt, és akerékvágásokban is mélyebb volt a víz. De a kocsisor mégis kígyózott tovább, gyorsabban bukdácsolt

és csúszkált az akadályokon, mintha az öszvérek és ökrök is tudták volna, hogy kijutottak a falakközül, és jobb célt nyújtanak az ellenség puskáinak. A vár felől még mindig lövöldözés hallatszott,egyre halkabban és ritkábban, amint a menet távolodott, miközben az utolsó cseh lázadókat elfogtákvagy megölték.

A nap hátralévő részében a karaván továbbvonult a sáros úton. Fallal övezett városkákon haladtkeresztül, amelyeket Emília hegyes tűztornyaikkal, pestisoszlopaikkal, nyújtott tetejű és súlyostoronyórákat viselő városházáikkal, apró tereikkel afféle miniatűr Prágáknak érzett. A homlokzatukonkőbe vésett címerekkel ékes kaputornyokból katonák leskelődtek. A menet néma lakosok sorfala előttvonult végig az utcákon, majd megint ki a városka túlsó végén lévő kapun. Néhány óra elmúltával atelepülések már messzebb estek egymástól. Erdők tűntek elő, egyre sűrűsödtek, és az út szélénmélyebb lett a hó. Néhány félig eltemetett mérföldkövön kívül, távolibb völgyekben kuporgó vagydombtetőkön magasodó váracskáktól eltekintve emberi kéz munkájának semmi nyoma sem látszott.

De vajon hová menekülnek? A kocsisor egész hosszában reggeltől estig keringtek a pletykák úticéljuk felől. Egyesek szerint Bautzen volt a cél, de hamarosan előkerült egy lovas a rossz hírrel, hogya szász választófejedelem, egy iszákos medvegyilkos, mellesleg lutheránus, aki még a katolikusoknális jobban gyűlöli a kálvinistákat, lerohanta a környékét, és ostrom alá vette a várost. Aztán az aszóbeszéd támadt, hogy talán Brünn felé fordulnak, míg a következő hír szerint ki nem derült, hogy amorva birtokok kivonultak a cseh szövetségből. Megint mások szerint leveleket küldtek a királynéunokatestvérének, Brunswick-Wolfenbüttel hercegének, egykori kérőjének, amelyekben az ő birtokainkérnek menedéket. De a herceg elég udvariatlan választ küldött, magyarázkodva, hogy erről előszörbeszélnie kellene anyjával, aki sajnos éppen nincs a városban. A találgatások ezután a Hanza-városokfelé fordultak, de itt is hamarosan fény derült rá, hogyan vett fel Frigyes nagy kölcsönöket Lübeck ésBréma kereskedőitől, amelyeket sajnos sohasem adott vissza. A következő találgatás szerintvisszatérnének Heidelbergbe, ami elég elkeseredett próbálkozás lenne, mivel mindenki tudja, hogy aválasztófejedelemséget spanyol csapatok szállták meg. Hasonlóan valószínűtlen lett volna Erdély is,bár fejedelme, Bethlen Gábor jó kálvinista volt, viszont országa veszedelmesen közel feküdt a törökbirodalomhoz, és úgy hírlett, hogy a janicsárok máris fenik rá a kardjukat. A lehetőségek egyrezsugorodó sorából végül csak Brandenburg maradt, amelynek választófejedelme HohenzollernGyörgy Vilmos volt, aki nem csupán jó kálvinista, hanem a királyné sógora is, és így alighautasíthatná vissza annak kérését. Viszont Brandenburg csaknem kétszáz mérföldnyire volt tőlük, azÓriás-hegység túlsó oldalán.

A karaván estére érkezett meg egy soktornyú kisvárosba, Prága kapuitól alig tizenkét mérföldnyire.Megerősített falai alá kanyarodó folyócska szelte ketté, végig a katonás rendben sorakozókereskedőházak mellett, behavazott partjaival, csillogó jégpáncélján fehéren virító hófoltokkal. AzElba jelentette ki valaki. A menet előrevonszolódott egy kihalt térig, és ott megállt. A kimerültállatok lihegtek. Emília meglátta a királyné hintójának masszív tömbjét, amint behúzott függönyökkel,feszülő hajtószárral himbálózik felfüggesztő szíjazatán. Hat erős ló kellett a vontatásához. A királynébenne ült, térde körül prémmel szegett takaróval, mellette nagy ruháscsomagok és könyvek tucatjai.Akárcsak Emília, ő sem indult még a legrövidebb útra sem halomnyi olvasnivaló nélkül. ViszontPrágából kis híján eltávozott a legifjabb hercegecske, Rupert nélkül. Azt beszélik, hogy a királytárnokmestere talált rá a legutolsó pillanatban, és gyömöszölte be egy hintóba. A három kis hercegmost már anyjuk mögött utazott, Rupert a szoptatós dajkája karján. Amikor kocsijuk befordult a térre,

Emília Sir Ambrose alakját is észrevette. Megtermett csődörön ült, amelynek hátáról ellenőrizte azegész karavánt, mint valami nagyúr, angol és cseh nyelvű parancsokat osztogatva, miközben hátasapatáiról hócsomók és sárkoloncok röpködtek szerteszét.

Hosszas hercehurca után a demoiselle dhonneur az egyik mellékutcában, a kálvinista templommalszemben álló, Arany Egyszarvúhoz címzett, gyanús külsejű fogadóba parancsolta az udvarhölgyeket.Mindnyájan úgy vélték, hogy szomorú hanyatlás ez a királynéval tett korábbi utazásokhoz képest,amikor mindenütt lakomával és diadalívekkel fogadták őket, a kalapjukat levéve, és fél térdreereszkedő nemes urak és módos polgárok sorfalai között.

Emília egy kis szobában kapott szállást, amelynek csupasz padlóját patkányürülék pettyezte. Sokáigreszketett kimerülten a keskeny derékaljon, de képtelen volt elaludni. A szomszédos ajtó mögöttvalaki mély, fojtott, el-elcsukló hangon zokogott. Az utcáról behallatszott a templom harangjánaknéhány tétova kondulása és a havat tipró csizmák csikorgása. Egy óra múltán fölkelt a fekhelyéről, éstakaróiba burkolózva letelepedett az elpiszkolódott ablak elé. Az eget tisztára söpörte a szél, éskeleten előbújt a kövér hold. A kocsisor lepakolásával még mindig nem végeztek. Látta, amint a térközepén Sir Ambrose lovaglópálcájára támaszkodik, úgy irányítja a lovakat abrakoló, ökröket etetőkatonák sürgés-forgását. Összehúzott szemmel figyelte a férfi széles alakját. Sötét rejtély voltszámára. Mióta elhagyták Prágát, egy szó nem sok, annyit sem szólt hozzá. Semmi magyarázatát nemadta, miért jelent meg a könyvtárban, majd vágtatott végig vele lóhalálában az Óváros utcáin. Annaksem volt jele, hogy bármi történt volna közöttük, vagy egyáltalán emlékezne rá. Az járt a lány eszében,hogy emiatt sértődöttnek vagy megkönnyebbültnek kellene-e lennie.

Mik lehetnek a tervei? Útközben nem lévén semmi olvasnivalója, és a kis ablakokon sem látott sokmindent hómezőkön vagy sziklafalakon kívül, órákig töprenghetett azon a titokzatos kódexen, anyomukba rugaszkodott három lovason, sőt magán a megfejthetetlen angol úriemberen is. Különféleváltozatok tűntek lehetségesnek. Tudott róla, hogy tavasszal és nyáron idegen látogatók tucatjaiérkeztek Prágába. Nem, ezek nem a megszokott diákok vagy tudósok voltak, akik rendszerintpostakocsin vagy elgyötört öszvéreken érkeztek. Nem, ezek teljesen más látogatók voltak: gyakrandíszes öltözéket viseltek, mások meg pecsétes ajánlóleveleket lobogtattak hercegektől és püspököktőla birodalom minden sarkából, sőt Franciaországból, Spanyolországból és Olaszországból is. Vilémcsak pulykakakasoknak nevezte őket. Az a hír keringett ugyanis, magyarázta Vilém, hogy Frigyeskirály a seregei megerősítése végett készülődött a Spanyol Udvar kincseinek kiárusítására. Több százfestményt, órát, díszes bútordarabot, sőt maga a nagy Galileo által készített asztrolábiumokat éstávcsöveket bocsát áruba. A cseh urak titokban ötszázoldalas katalógust állítottak össze, majdpéldányait szerteküldték Európa potentátjainak. Azok ügynökei hamarosan meg is jelentek a prágaivárban, éppen egy lépéssel fosztogató seregeik előtt.

A terjedelmes listán természetesen a könyvtár jó néhány értékes kötete is szerepelt. Frigyes úgykészül kiárusítani őket, mint utcai zöldségárus a káposztáit, panaszkodott Vilém keserűen. És persze,mint bármi másra, a könyvekre is bőséggel akadt vevő, különösen a legértékesebbekre, köztük akonstantinápolyi arany kötetekre is. Rómában Baronius bíboros, akire a vatikáni könyvtárkatalogizálása felügyeletének gigászi munkája hárult, hívta föl a pápa figyelmét a prágaigyűjteményre. Nem lehetett könnyű dolga, morgott Vilém, mivel V. Pál közönséges ember volt, egymegvetendő filiszteus, aki 1616-ban maga cenzúrázta Galileót, és tetette indexre Kopernikusz

munkáit. Ám őszentsége, úgy látszik, ezúttal nem csupán Prága kincseinek megszerzésére, hanemFrigyes örökségére, a választófejedelemség könyvtárára, a világ legnagyobb protestáns irodalmigyűjteményére is vágyott.

És most, lám, a könyvtár még valakit, egy másik, legalább annyira titokzatos vásárlót is idevonzottPrágába. Összerázkódott a hidegben, míg nézte, amint Sir Ambrose igazgatta a nagy ládákat ésbőröndöket éjszakára biztos fedél alá cipelő katonákat. A királyné csomagjait már bevitték, lovaitjászol elé kötötték. A többi szekér bekanyarodott egy mellékutcába, ahol az ökrök prüszköltek,bőgtek, és nagy fejüket belemélyesztették az abrakos tarisznyákba. A katonák cikáztak a szekerekközött, csöndben és gyorsan dolgoztak, míg egyikük egy nagyobb ládával küszködve föl nem bukott ahóban. A földre huppanó ládából összetörő üvegtárgyak csörömpölése hallatszott.

Ajjajj!

Sir Ambrose jót húzott lovaglópálcájával az ügyetlen katona ülepére, azután kirántotta ahandzsárját, és dühödten fölfeszítette vele a sérült láda fedelét. Emília előrehajolt az ablakban. Aládába szalmát gyömöszöltek, amibe könyvek helyett kisebb-nagyobb üvegcsék tucatjait dugták. Többeltörött közülük, és tartalmuk szétfolyt a havon. Bármi is ömlött ki belőlük, erős szernek kellettlennie, mert a katonák ijedten hátráltak pár lépést, és befogták az orrukat. Sir Ambrose viszontletérdelt a láda mellé, és alaposan megvizsgálta a palackokat, mielőtt néhány kemény kalapácsütésselvisszaszögelte a láda tetejét.

Emília elcsodálkozott a látványon. Először arra gondolt, hogy az üvegek biztosan a királyiborospincéből származnak, hiszen még Otakar is arról panaszkodott, hogy Frigyes minden egyébbelegyütt a borkészleteit is magával cipelte Prágából. Ezek ott lent azonban túl kicsik voltak, inkábbafféle vegyszeres üvegcsék. A lány arra a következtetésre jutott, hogy biztosan a vár számoslaboratóriumának valamelyikéből kerülhettek elő. A prágai vár tele volt ilyen titkos műhelyekkel,akár egy hangyaboly. Senki nem élhetett a városban mondjuk egy évig anélkül, hogy különféletörténeteket ne halljon felőlük. Rudolf császár több tucatnyi alkimistája és varázslója a szóbeszédszerint rejtélyes mesterségét a Matematika Tornyában megbúvó titkos műhelyekben űzte. Vilémegyszer elmondta neki, hogy a könyvtárban nemcsak olyan nyomtatott műveket tartottak, mint aBasilica chymica Croll-tól, a Novum lumen chymicum Sendivogius tollából, vagy Thurneysser műve,a Magna alchemia, hanem a kéziratokat is: bizarr kódokba rendezett, asztrológiai jelekkel vagy másmacskakaparással írt dokumentumok százait. Emília találgatta magában, vajon Sir Ambrose ezeket akétes remekműveket is magával cipelteti-e a fagyos hómezőkön, a műhelyeikből származó porokkal éskotyvalékokkal együtt. Valami furcsa mesterkedés folyik odalent, ebben biztos volt. Mindennek atetejébe Sir Ambrose talán még alkimista is volt, Rudolf babonás varázsmestereinek egyike?

Kicsit beljebb húzta a molyette függönyt, és homlokát a jéghideg üvegnek szorítva még egy utolsópillantást vetett Sir Ambrose felé. Ám addigra az már eltűnt a sötétben, karjaiban a tekintélyesfaládával.

HARMADIK FEJEZETNyolc óra van. A reggel halvány rózsaszín és gyöngyszürke fénypászmák formájában érkezett meg

Londonba. A város már órák óta talpon van, fortyogva, csörömpölve, böfögve, csengve-bongva,énekelve és sóhajtozva. De az évszak ellenére mégis valami homály lebegett az égen. Bodrosfüstoszlopok emelkedtek a magasba, hogy megszűrjék és szétszaggassák a reggeli világosságot,mintha szellemek seregeit eregették volna ki palackjaikból Smithfieldtől Ratcliffig és tovább,ameddig a szem ellátott a folyó torkolata felé. Később finom fekete porként telepedtek vissza avárosra, mindent elleptek, befedtek és rongáltak, állandó szállingózással, amely elől senki sehovánem menekülhetett. A Leadenhall piacon már sötét gyászszegély rakódott a kiakasztott oldalasokraéppúgy, mint minden inggallérra, kalapkarimára, ablakpárkányra és ajtókeretre a városban mindenütt.És a helyzet ezután csak tovább romolhatott, mert már ezen a korai órán is sejteni lehetett a későbbbeköszöntő hőséget, amelynek biztos velejárója a bűz. A Temze mentén a hordalék szagaösszekeveredett a düledező raktárakból és műhelyekből áradó édeskés melasz, cukor és rum illatával,amibe beleolvadt a dagály által partra sodort, oszladozó kagylók és tengeri hordalék savanykáskipárolgása. A szél, ebben az évszakban szokatlan módon, kelet felől lengedezett, és a bűzfelhőtbeterelte a folyón fölfelé vég nélkül sorakozó, téglákkal kövezett utcákba, árnyékba húzódó udvarokraés fasorokba, be a félig nyitott ajtókon és ablakokon, a város minden ráncába és redőjébe.

A bűz azonnal megcsapott. Összeszorult a torkom, és elakadt a lélegzetem, amint kiléptem aLondon Híd északi kapuján, és nekivágtam a Fish Street Hill útjának. A Többsincs Háztól úgyharminc percembe kerülhet, hogy elérjek Kis Britanniába, amely ma reggel az első állomásom lesz.Onnan a Szent Pál székesegyház kertjébe, majd a Paternoster sorra megyek tovább. Azután, ha mégmindig nem találtam meg, amit keresek, bérkocsit fogadok Westminster felé. Nem mintha valóban arraszámítanék, hogy bármi érdemlegesre bukkanok a Westminster palota előtti használtkönyv-árusoknál,vagy éppen a Szent Pál, netán Kis Britannia könyvesboltjaiban, ha már erről van szó. Amint rózsafabotomra támaszkodva bicegtem előre, a kabátom gallérjába fintorogtam, amelyet hiába kanyarítottamaz orrom elé a bűztenger távol tartására. A nap hosszúnak ígérkezett.

Reggeli közben, egy órával korábban döntöttem: eljött az idő, hogy hozzálássak Sir Ambrosekódexének megkereséséhez. De most, amikor a Fish Street Hill felénél sem jártam, máris megbántamkorábbi elhatározásomat. Nemcsak az utcák voltak zsúfoltak és büdösek, hanem tegnap délután,amikor összes polcaimat és katalógusaimat átkutattam a Corpus Hermeticum kiadásai és példányaiután nyomozva, egyetlen halvány utalást sem találtam A Világ útvesztőjére. Igen, hosszú lesz a nap.Behúztam a nyakamat, és elsiettem egy népes embercsoport mellett, amint egy, az utca közepénhanyatt esett, patáival az ég felé rúgkapáló igáslovat bámultak éppen.

Ugye nem csoda, hogy általában igyekeztem távol tartani magamat London utcáitól?Továbbloholtam a járdán, el az utamban álló rozoga pultok és a kiakasztott, nyúzott kecsketetemekalatt sürgölődő piaci hordárok mellett. Másutt osztrigás tragacsokat toló, vagy fésűkkel és tintásszarukkal rakott kordékat vonszoló öregemberek torlaszolták el az utat. Kettejük elől félreléptem, deabban a pillanatban úgy taszítottak hátba, hogy a csatornanyílás mellett beletapostam egy rakás frissganéjba. Mialatt a járdaszegélyen tisztítottam a csizmámat, kevés híján egy arra csámborgó söröslópatái alatt értem csúfos véget. Durva röhögések kíséretében, szitkozódva ugrottam a járdabiztonságába.

De még ezek a jól ismert megaláztatások sem lohasztották le teljesen a hangulatomat. Sőt,majdhogynem fütyörészni támadt kedvem, mivel előző éjjel, jobban mondva hajnali négy felé sikerültvégre megfejtenem a kulcsszót, és annak segítségével a Theatrum orbis terrarum-ból kitépett lap titkosszövegét.

Miután ugyanis négy napig nem kaptam választ unokaöcsémtől, az jutott eszembe, hogy biztosanhosszú vakációját tölti, mint mindig, a Somersetshire vidéki Pudney Court nevű faluban álló tisztesromhalmazban, amely a rég elszegényedett Inchbold nemzetség ősi fészkének számított. Így végül,miután tegnap este bezártam a boltot, elhatároztam, hogy magamra vállalom a megfejtés terhét. Megintleültem hát gyertyafényes dolgozószobámban, asztalom egyik oldalára Vigenére könyvét, másikra atitkos szöveget, középre pedig egy üres papírlapot tettem. Mikorra az éjjeliőr elkiáltotta az éjfél utániegy órát, annyit már sikerült megemésztenem az Értekezésből, aminek alapján rájöttem a kódtáblázathasználatának módjára, de azt is el kellett ismernem, hogy a kulcsszó nélkül a táblázat továbbra ishasználhatatlan.

Éjjel kettőig kipróbáltam rengeteg ígéretes és mellettük egyre növekvő számú nyilvánvalóanhaszontalan szót és kifejezést, amelyek mind Sir Ambrose, sőt végül Alethea nevével függtek össze.Közben az is hirtelen megvilágosodott előttem, hogy az Alethea név az ???????, vagyis a-letheia,igazság jelentésű görög szóból ered. Az athéni filozófusok ezt olyan értelemben használták, hogyvalamit lelepleznek, vagy hazugságok által elkendőzött tartalmat nyilvánvalóvá tesznek. De még ez asokat ígérő név is tehetetlen volt, már ami a titkosírást illeti. További értelmetlenség volt csupán.Éppen csak abbahagytam a különös és ironikus összefüggései fölötti töprengést, amikor a LadyMarchamont nevet illesztettem a rendszerbe, amely eleve aligha kecsegtethetett bárminek aleleplezésével. Hosszú órákon át görnyedtem az asztal fölé, dünnyögtem, szitkozódtam, véget nem érőszámokat dudorásztam, és az egyik kialvó gyertya csonkjáról gyújtottam meg a másik kanócát. Ezlehetetlen, hajtogattam magamban, teljességgel lehetetlen… milyen hajmeresztő fáradságot vettemmagamra. Így a megfejtés akár hónapokba is kerülhet, vagy végén még az is kiderülhet, hogy az egészkrikszkraksznak nincs is semmi értelme.

Ekkor végül kimerülten hátradőltem székemben, és néztem, hogyan emészti el magát utolsógyertyám, köpködve és sziszegve, mint egy kismacska. Meleg szél fújt be az ablakon, rezegtette azsalugátert, és lobogtatta a gyertyalángot. Fáradtabbnak éreztem magamat, mint életemben addigvalaha. Behunytam a szemem, és egy pillanatra, már félálomban fölrémlett előttem Pontifex Hallépülete a hatalmas bejárati boltív keretében. Fönt a súlyos, mohlepte zárókő, amely alatt aligláthatóan sejlett a fölirat: .ITT…, LITTE.., LITTER. … az írott szó megmarad.

Visszatekintve most, az akkor következő napokban úgy tűnt, hogy a kulcsszó szinte túlságosankönnyen és nyilvánvalóan kínálkozott. Végül is Pontifex Hall majd minden második kövén és többezer könyvében is ott virított Sir Ambrose különös jelmondata. De abban a pillanatban csakbosszúságot éreztem amiatt, hogy miért nem jöttem rá már órákkal, sőt napokkal azelőtt. Ettől kezdvea titkosírás megfejtése egyszerűvé lett. Csak ki kellett töltenem az üres helyeket, megtalálnom azelválasztásokat a rejtjelezett szavak és a kulcsszó között. Azután bámulhattam, hogyan jelenik megfokozatosan az érthető szöveg, a titkos üzenet. Vettem a jelmondat betűit, és leírtam őket a titkosírásfölé, ilyesféleképpen:

L I T T E R A S C R I P T A M A N E T L I T T E R A

F V W X V K H W H Z O I K E Q L V I L E P X Z S C D

És így tovább, a felirat betűit egyenként párosítottam a titkos kód betűivel. Aztán, Vinegéretáblázatát használva, a normális ábécé felirat által meghatározott betűivel helyettesítettem a rejtjelzettszövegéit egyesével, míg meg nem jelent egy az első értelmes szavakat hordozó betűsor, de olyankeservesen, hogy alig tudtam szilárdan tartani a tollamat az írás folytatására:

L I T T E R A S C R I P T A M A N E T L I T T E R A

F V W X V K H W H Z O I K E Q L V I L E P X Z S C D

U N D E R T H E F I G T R E E L I E S T H E G O L D

Fikusz alatt arany… áll. Tanácstalanul meredtem a szavakra, s azon tépelődtem, vajon akad-efikusz Pontifex Hall körül. Eszerint talán mégis az első sejtelmem lehet helyes? Hogy a polgárháborúkezdetén Sir Ambrose valahol a birtokon rejtette el a kincseit, és csak ezt az alaposan kódolt és jóleldugott papírlapot hagyta hátra útmutatóul. Nos, ha van fikusz Pontifex Hall kertjében, Aletheabiztosan tud róla valamit.

Ám ahogy tovább haladtam a megfejtéssel, a szöveg egyre kevésbé felelt meg valami elásott aranyhelyére való utalásnak. Gyorsan dolgoztam, és olyasféleképpen éreztem magam, mint Kepler vagyTycho Brahe, amikor számításai fölé hajolva kutatja végtelen számú matematikai kombináció között avilágmindenség összhangjának univerzális törvényeit. Vagy negyvenöt percnyi küszködés nyomán azalábbi négy sor jelent meg előttem:

FIKUSZ ALATT ARANYSZARV ÁLL

MEG NEM SZÜLETETTNEK HALÁL

KŐSZOBROT TALAPZATRA TESZ

VILÁGÚTVESZTŐT FEJT MEG EZ

A különös versike megfejtése fölötti örömömet csak az csökkentette, hogy A Világ útvesztőjére tettszívszorongató utaláson túl alig volt több értelme, mint a forrásául szolgáló kusza betűhalmaznak. Afikusz, az aranyszarv és az útvesztő nyilvánvalóan további kódot jelentett. Mégpedig olyat, amelyremég a nagy Vigenére-nek sem volt kulcsa. Olyan szövegutalás volt, amely, ha egyáltalán valamire, aPontifex Hall környezetére utalt a lehető leghomályosabban. Mielőtt aludni tértem, még egy órátszenteltem a sorok fölötti töprengésnek. Először arra gondoltam, hogy talán idézet lehet valamikölteményből vagy színműből. Elővettem hát a Shakespeare Összest Jaggard díszkiadásában, utána

megkerestem Ovidius Metamorfózisaiban a krétai labirintusra vonatkozó részt. Az útvesztő ésThézeusz történetéből azonban semmiféle aranyszarvra nem derült fény. Vezérfonal volt, igen, deszarv? Sehol. Az útvesztőre történő utalás mégis tovább éltette bennem a gyanút, hogy az üzenetvalahogy Sir Ambrose sorsához kapcsolódik. Az aranyszarv, vagyis a gombolyag, amelyről a furaversike azt állította, hogy majd letekeredik róla az útvesztő fonala, szintén ismerős húrt pendített megbennem. Úgy éreztem, hogy a fikuszhoz hasonlóan valamilyen klasszikus történet vagy mítoszrészletére utal.

Csak miután háromórányi zaklatott álmomból reggel fölébredtem, jutott eszembe, hol találkoztamtovábbi utalással valami aranyszarvra. Miután sorra végigtanulmányoztam a hermetikus szövegekkülönféle kiadásait, számos utalással találkoztam Konstantinápolyról. A tudománynak ebben anagyszerű fellegvárában rakta össze különféle szíriai töredékekből a szerzetes Pszellosz Mihály azt,amit Corpus Hermeticum néven ismerünk. Ez a város iránt is fölkeltette az érdeklődésemet. Föltúrtampolcaimat földrajzi munkák és útleírások után, míg rábukkantam arra, amit valójában kerestem: asztoikus Sztrabón műve, a Geographika volt az. Mialatt Monk füstölt heringből álló reggelinkkelfoglalatoskodott, a hatalmas kötet jó felét végiglapoztam, mire végül magtaláltam a keresett részt. Ahetedik könyvben, amely Európa és Ázsia határaival foglalkozik, Sztrabón utal Bizánc szarvára, egybika fél szarvához hasonló alakú öbölre, amelynek leírását egy másik, a Fikusz alatt néven ismertkikötő említésével pontosítja.

A pár mondatot vagy öt perc alatt jó párszor elolvastam. Vajon többet jelenthetnek ezek az utalásokvéletlen egybeesésnél? Ha igen, akkor a titokzatos versike a ma Isztambulként ismert Konstantinápolyegyik kikötőjére vonatkozik, amelyet Aranyszarv-öböl néven is emlegetnek. Gyanúmat még jobbanelmélyítette a később föllelt részlet a másik, fikuszhoz kapcsolódó kikötőről.

Ám ezek a fölfedezéseim éppúgy, ahogy a szöveg megfejtése, nem vezettek azonnali eredményre,sem további hasznos ötletekhez. Az ókori Bizánc emlegetése nem világította meg a négy sorjelentését, s még kevésbé göngyölte föl az útvesztőt. És arra sem adott magyarázatot, hogy azAranyszarv, amely végül is víz, hogyan állhat, mintha valami tárgy vagy netán épület lenne. Csak azttalálgathattam tovább, hogy az Ortelius kiadásának lapjai közé rejtett, ravaszul kódolt versike miértvezetett el egy szövegrészhez két kontinens határával kapcsolatban. Egy kikötőhöz, amely jóezerötszáz mérföldnyire fekszik Pontifex Halltól. Azt akkor még nem tudtam biztosan, vajon SirAmbrose eljutott-e Konstantinápolyig a könyvek vadászata során. Viszont eszembe jutott a PontifexHall kriptájában lévő sok tucatnyi pergamen egyike, amely nem volt egyéb, mint Rudolf császár általkiállított útlevél vagy megbízólevél a török szultán birodalmába.

Mialatt heringemet ettem, elgondolkodtam rajta, vajon van-e bármi köze a versikének Sir Ambrosekönyvtárához, vagy magához a hiányzó hermetikus kézirathoz. Ilyen kevés adat birtokában semmibensem lehettem biztos. Arra jutottam, hogy a kézirat bizonyára fényt deríthet a vers titkára, s ezért mégreggeli közben úgy döntöttem, hogy kimegyek a városba, és a keresésére indulok.

Hanem a lelkesedésem hamar lelohadt, mert a könyvesboltok és árudák turkálása pontosan olyanhiábavalónak és kellemetlennek bizonyult, amitől valójában tartottam. Smithfield környékén márolyan elviselhetetlen volt a bűz, hogy a Krisztus Ispotály árvaházi iskolájának első reggeli órájaidején már el kellett függönyözni az ablakokat, tekintet nélkül az odakinti hőségre. Az ispotály keleti

fala alatt, Kis Britannia könyvárusai klórmészbe mártott függönyöket aggattak az ablakaikra. Amikorodaértem, arcuk elé kötött zsebkendővel rakták ki portékájukat a pultjaikra. A borítókról a boltok estibezárásáig vagy háromszor kell majd letörölgetni a rárakódott kormot. Jó háromórányi turkálás után arendetlen könyvhalmokban, csak arra jutottam, hogy jól elfáradt a lábam, és leégett az orrom meg anyakam. A nap ugyanis pokolian tűzött, már amikor a szénfüst megritkult annyira, hogy a sugaraiáthatolhattak rajta. Ezenkívül csak a közönyös könyvárusok üres pillantásait sikerült kivívnom, akikúgy tettek, mint akik soha nem hallottak sem könyvről, sem kéziratról, amelynek a címe A világútvesztője lenne.

Egy jó pint világos sör az ebédhez új életre keltett. Fogtam hát egy bérkocsit Westminster Hall felé,ahol persze semmivel sem jártam nagyobb szerencsével, mint Kis Britannia vagy a Páternoszter sorkönyvárusainál. Mégsem telt teljesen hiábavalóan a napom, mivel sikerült megtudnom egyet-mástOrtelius Theatrum orbis terrarum című munkájának prágai kiadásáról. Igaz ugyan, hogy annak semmiköze sem volt bármihez, amit eddig sikerült kiderítenem Sir Ambrose Plessingtonról vagy az elveszettkódexéről. Majd minden boltosnak és árusnak volt Theatrum példánya, sőt egyiküknél még a nagyPlantinus által 1590-ben Antwerpenben publikált ritkaságból is akadt egy. A prágai kiadásról viszontsemelyikük sem hallott soha, nemhogy eladott volna belőle. Nekik is épp olyan rejtélyt jelentett, mintnekem. Már-már arra gondoltam, hogy talán rosszul olvastam az adatait, vagy úgy lehet, vagy az1600-as kiadás hamisítvány. Már hazafelé indultam volna, amikor az Új Pénzváltóhoz közel, a főúton,az árkádok alatt észrevettem Mohtor és Barnacle térképboltját. Inaskoromban ezt az üzletet tartottam alegvonzóbbnak, mert akkoriban még arról álmodoztam, hogy beutazom a világot ahelyett, hogyelrejtőznék előle, amint mostanában teszem. Néha, amikor Mr. Smallpace elküldött valahová,beosontam abba a boltba, és órákig elbogarásztam a térképek és földgömbök között, feladatomról istökéletesen megfeledkezve, míg Mr. Mohtor, az az ingerült vénember záróra körül ki nem ebrudalt abirodalmából.

Most is már közeledett a zárás ideje, amikor átléptem a bolt küszöbét. Rögtön szembeötlött, hogy aföldgömbök és asztrolábiumok jó része nem volt a helyén: Azoknak a szép térképeknek, Ptolemaioszés Mercator munkáiról készült míves metszeteknek többsége is hiányzott, amelyeket Mr. Mohtorannak idején úgy aggatott ki a falakra, mint a hajózási térképeket a kapitányok a kabinjukban.Legutoljára talán nyolc vagy kilenc évvel ezelőtt járhattam itt. Sajnos Mr. Mohtor sem volt látható.56-ban vitte el a tüdőbaj, közölte velem Mr. Barnacle. Szomorúan tapasztaltam, hogy az üzletbizonyára nehéz napokat élt meg, és a szintén alaposan megöregedett Mr. Barnacle sem ismer föl.Mikor megpillantottam a pult mögött görnyedt alakját, és meghallottam nehézkes lélegzését, ijesztőlátomás jelent meg előttem arról, hogy nézek majd ki magam is húsz vagy harminc év múltán.

De Mr. Barnacle még mindig éppoly jól értette a dolgát, mint bármikor. Elmondta, hogy tud aTheatrum prágai kiadásáról, de példányát még sohasem látta saját szemével. Egyre nagyobbritkaságnak számít, magyarázta, és még a Plantinus-féle kiadásoknál is értékesebb, mivel csak nagyonkevés példány készült belőle. Ám még csak nem is ez a ritkasága adta kivételes értékét. Ez voltugyanis az első posztumusz kiadás, mivel Ortelius a megjelenés előtt egy vagy két évvel halt meg.Flamand volt, gyanították, hogy protestáns lehet, mégis vagy negyedszázadig szerepelt a spanyolkirály udvari kozmográfusaként. Mr. Barnacle halványan utalt egy, a térképkészítők között terjengő,semmivel alá nem támasztott legendára, amely szerint megmérgezhették. Ezután egy vagy két évvellátott napvilágot a prágai kiadás. A legenda arról is szólt, hogy valami változtatást végeztek benne, de

Mr. Barnacle sem tudta pontosan, mi lehet az. De mintha mégis ez az új részlet vezetett volna végül anagy térképész meggyilkolásához.

Változtatás? Mégis, mire gondol?

Úgy értem, hogy az 1600-as kiadás minden korábbitól, még a Plantinuséitól is különbözött. Mr.Mohtornak külön elmélete volt róla suttogta bizalmasan, miközben az egyik polcról leemelte az atlaszegy példányát. Amint kinyitotta a borítólapot, azonnal megpillantottam a Csendes-óceán térképét, sbenne egy kártust a NOVUS ORBIS szavakkal. Arról a különleges tájolási módszerről van szó,amelyet Ortelius a prágai kiadásnál alkalmazott. Váratlan fürgeséggel lapozott tovább és mutatott egyújabb részre. A szélességi és hosszúsági körök skálája. Valamennyi másik kiadás Mercatorrendszerét használja. Ismeri Mercator skáláját?

Egy kicsit. S közben figyeltem, hogyan nyitja föl Mercator nevezetes atlaszát. Pontosan azt,amelyet olyan áhítatos figyelemmel tanulmányoztam inaskori álmodozásaim során. Nem vonzott sohakülönösebben a matematika. Sőt egyenesen távol áll tőlem. A szavak és nem a számok az én közegem.Mindazonáltal fölmértem valamennyire Gerardus Mercator érdemét, ahogyan a földgömböt sík ábrábakivetítette. A kiterített és könyv lapjára simított Föld így is többé-kevésbé megőrizte valós arányait.

A módszere leginkább a tengerhajózás céljait szolgálta magyarázta tovább Mr. Barnacle, s közbenrepedezett, sárga körmével bökdöste az előtte fekvő lapot. Végül megigazította orrnyergén aszemüvegét, amelynek lencséi majdnem olyan vastagok voltak, mint az enyémek. 1569-ben dolgoztaki, a nagy utazások és fölfedezések idején. Nála a szélességi és hosszúsági vonalak párhuzamosanfutnak, és négyzethálót alkotnak. Ez lehetővé teszi a hajósok számára, hogy iránytűjük segítségévelegyenes és nem ívelt útvonalakat jelölhessenek ki. Ez mindenekelőtt az óceánokon való átkeléstkönnyíti meg.

Persze az nem sok hasznát veszi bólogattam egyetértőn , aki mondjuk az északnyugati átjárótkeresi Kína felé. Emlékeztem, hogyan követtem nyomon kölyökkoromban Frobiser, Davis vagyHudson utazásait, ezekét a nagy angol hősökét, akik a jég borította északi tengerek szigeteinekútvesztőiben keresték a kiutat, valahol Mr. Mohtor földgömbjeinek tetején.

Vagy aki éppen északkeletre keres átjárót, Arhangelszk vagy a Novaja Zemlja felé. Igen. És azsem, aki a déli tengereken kutat a délnyugati átjáró után, mondjuk a Magellőn-szorosban vagy a Horn-fok megkerülésével.

Élénk mozdulatokkal lapozta az atlaszt, és mutatóujjával böködte a megnevezett átjárókat. Amikorfölemelte a fejét és rám pislogott, megéreztem szuvasodó fogainak és kopottas ruhájának áporodott,rossz szagát. Ekkor egy pillanatra úgy véltem, hogy szemüvegének egyik lencséjében megláttamvalakinek a visszatükröződését az egyik félköríves ablakban. Egy magányos alakét, amint éppenelőrehajol, hogy belessen az ablaküvegen. De ekkor Mr. Barnacle visszahajtotta a fejét, és apillanatkép eltűnt.

És látja? Mindezeket a tengeri utakat, már ha vannak egyáltalán, valahol a magas szélességekentalálják majd meg, a sarkok közelében, ahol a Mercator-féle térképek csaknem használhatatlanok.Pontosan ezért nem leltek még rájuk a tengerészek. És pontosan ez az oka, hogy a hollandok meg a

spanyolok újabb és jobb térképek elkészítésén munkálkodtak. 1616-ban a hollandok meg is találtakegy új átjárót a Magellánszoros és a Horn-fok között. A Maire Strait nevet adták neki. Megnyálaztaaz ujja hegyét és továbblapozott.

Az éppen az ötvenötödik szélességi kör mentén fekszik. A flottáik át is jutottak rajta a Csendes-óceánra, és megtámadták a spanyolokat Guayaquil és Acapulco mellett. Látja már, milyen stratégiaifontosságúak ezek a kapuk magyarázta , csak éppen egy új kulcs kellett hozzájuk, és még valami,aminek a segítségével a hajósok elboldogulnak a sok sziget meg öböl között.

Ilyesféle volt az a legenda 1600 körül, amelyet Mr. Mohtor annyira kedvelt. Hogy Sevillamatematikusai és térképészei II. Fülöp szolgálatában kidolgoztak egy olyan új térképtájolásimódszert, amely megőrizte Mercator hálóját, de kiküszöbölte annak torzításait, miáltal a magasabbszélességeken is megbízhatóbbá lett a tájékozódás. Így új és rövidebb utakat találhattak Kína és Indiafelé, és reménykedhettek benne, hogy előbb-utóbb megtalálják a déli tengereken, valahol azegyenlítőtől jóval távolabb fekvő titokzatos, Terra australis incognita néven emlegetett földrészt is.

No és Ortelius? Közben figyeltem a felém fejjel lefelé fekvő atlaszt, s abban reménykedtem, hogytalán visszaterelhetem az engem érdeklő kérdéshez. Neki bizonyára tudnia kellett erről az újmódszerről.

Hát hogyne kellett volna tudnia róla bólogatott Mr. Barnacle hevesen. Végül is királyikozmográfus volt. Még a kidolgozásában is segédkezhetett. Csakhogy, amikor Fülöp 1598-banmeghalt, Ortelius elutazott Spanyolországból Csehországba. Lehet, hogy az új módszer titkát eladtavolna valamennyiért Rudolf császárnak, vagy esetleg valaki másnak. Prága abban az időben tele voltmegszállott protestánsokkal, Spanyolország és a Habsburgok esküdt ellenségeivel. Lehet, hogyspanyol ügynökök tették el láb alól, éppen ezért.

Ezzel megvonta a vállát és becsukta a kötetet. Érdekes szóbeszéd, de nem igazolható, mert anyomólapok azóta eltűntek. Egyesek szerint ellopták őket, de ez sem bizonyítható. Halványan,tehetetlenül elmosolyodott, és ismét vállat vont. És a könyvekből sem maradt fönn egyetlenegy sem.A valaha kinyomtatott néhány példányról úgy tartják, hogy mind elvesztek vagy megsemmisültek,amikor Prágát kifosztották a harmincéves háború idején.

Nem, gondoltam magamban, amikor pár perc múlva kibicegtem az ajtaján, vissza a délutánihőségbe. A víz áztatta kötet jutott az eszembe abban a parányi laboratóriumban. Azért mégsem mindenpéldány pusztult el teljesen! Amint céltalanul botorkáltam vissza a Charing Cross felé, az járt azeszemben, nem pocsékoltam-e el mégis teljesen a napomat? Végül is miféle kapcsolat létezhetegyáltalán Ortelius Theatruma és a hermetikus szöveg között, amelynek előkerítésére fölfogadtak?Egy új világtérkép és az ókori bölcsességek kézirata között? De ekkor fölrémlett előttem, mit mondottMr. Barnacle a fölfedezések koráról. Talán mégiscsak rábukkantam valamilyen, bármily távoliutalásra Sir Ambrose guyanai expedíciójával kapcsolatban, már ha az utazásra valóban sor kerültvalaha.

De elhessegettem magamtól a gondolatot. Úgy éreztem, hogy a képzeletem, akárcsak a lábam,túlságosan messzire elcsatangolt velem. Ideje volt hazatérnem.

Már talán hat óra is elmúlt, amikor a Postakürt vendéglő előtt, ahol újabb korsó sörrel vigasztaltammagamat egy szederfa árnyékában, leintettem egy bérkocsit. Nekivágtunk a London-híd felé vezetőútnak az esti tülekedésben. Pár pillanatra elszunyókáltam, de valahol a Fleet utca közepe táján éktelenkiáltozás lármája riasztott föl. A közlekedés még reménytelenebbül eldugult, mivel a kocsi percekigszinte semmit sem mozdult előre. Megint elnyomott a buzgóság, de ezúttal kéthangú kürt rivalgásáraébredtem. Fölegyenesedtem, és félrehúztam a függönyt. Arra számítottam, hogy a Fleet hidatpillantom majd meg, mögötte a Ludgate épületével. Csakhogy már nem a Fleet utcában voltunk.Kidugtam fejemet az ablakon, és előre-hátra végignéztem az úton. Talán rossz irányba kanyarodtunk.Az utcán sorakozó vendéglők és sörözők közül egyet sem ismertem föl. Sőt, magát az utcát, jobbanmondva az üres, szűk sikátort sem, amelyet fekete füstgomolyok borítottak el.

Hé, kocsis! kopogtattam meg botommal a jármű tetejét. Ennek a lükének talán elszakadt agyeplője?

Uram?

Mondja, ember, hová hajt maga?

A nagydarab fickó megfordult a bakon. Vastag nyaka volt és leégett orra hámlott. Egész sor fábólfaragott műfog közül vigyorgott rám.

Baleset történt a Fleet utcában. Egy sörösló fölfordult, uram. Szóval úgy gondoltam, talán önnek isjobb…

De hol vagyunk? vágtam közbe.

A Fehér Barátoknál válaszolta csattogó fogsorral. Az Alsatia negyedben. Úgy gondoltam, hogy aWater Lane körül visszakanyarodunk a Fleet híd felé, azután…

Alsatiában?

A szűk utcácska egyszerre sokkal vészjóslóbbnak tűnt. Ismertem ennek a városrésznek a rossz hírét.A Fleet folyó poshadt sártengerén túl elterülő veszedelmes hátország volt. Vagy tucatnyi kusza utca,és csak a teremtő tudja, hány köz és átjáróház, amelyek mindegyike igyekezett kibújni a városihatóságok felügyelete és Jakab király jó száz évvel azelőtt kiadott törvényrendeleteinek hatálya alól.Mindennek eredményeképpen a negyed akkorra válogatott bűnözők és gazemberek tanyájává züllött.Még a poroszlók és rendőrök is csak életük kockáztatásának árán léphettek be oda, ahogyan bárkimás, aki elég bolond volt hozzá, hogy déli irányban túlmenjen a Fleet utcán. Arra gondoltam, talánmég a kürtszó is a zsiványok jelzése lehetett arról, hogy idegenek érkeztek a birodalmukba. Bár a helyabban a pillanatban, a lemenő nap óarany fényében elég ártatlannak látszott, nem vállaltam akockázatot.

Azonnal vigyen ki innen! utasítottam a kocsist.

Igenis, uram.

A kocsi nekilódult, valahogy kikerült egy kóbor kutyát, befordult a sarkon, és nekivágott egy szűk

utcának, mindkét oldalán omladozó épületekkel, amelyek ablakpárkányait vastagon belepte a kosz ésa korom. Az úton kráternyi gödrök tátongtak, némelyiküket úgy-ahogy betömködték rőzsekötegekkel.Egy lélek sem látszott sehol. Jobbra tőlünk volt a Temze. Néha elővillant egy-egy szemétteltelehordott üres telken át. A partján düledező hajóépítő sólyák sorakoztak. Előttünk feketeszellemekként szénpor felhők táncoltak keresztben. A folyóval párhuzamosan haladtunk. A kocsivadul dülöngélt jobbra-balra, amint a fafogú hajtó kerülgette a törött tetőcserepek, szertehajigáltkődarabok kupacait és halmait, régen kiürített söröshordók rozsdás abroncsait és korhadt dongáit.Hamarosan megéreztem a Fleet folyó sarának szagát. Egy perc múlva már kint is voltunk a partján, ésráfordultunk egy ösvényre, amely érzésem szerint egyáltalán nem visszafelé, a Fleet utca irányábavezetett.

Az ég szerelmére, ember!

Még egy perc, uram!

De még egy jó perc múlva is az ösvény kátyúiban zötyögtünk, a bűzlő folyó felől fújdogáló szélben,kerekeink tocsogtak a sárban. A Fleet felszíne békanyálas volt, és szúnyogfelhők rajzottak fölötte.Arcomat eltakartam a zsebkendőmmel, és visszafogtam a lélegzetemet.

De egyszer csak megpillantottam az ablakon át valami ismerős dolgot. Egy odafirkantott ábrát,talán valami kölyök művét egy kopár tűzfalon:

Nyújtogattam felé a nyakamat, amint lassan elhaladtunk mellette. Mit jelenthet vajon ez a baljósábra? Talán egy emberalak karikatúrája? Talán az ördög? Biztos voltam benne, hogy már azelőtt isláttam valahol. De hol? Netán egy könyvben?

A francba!

Mi történt? fordultam meg és néztem föl a bakra.

Bocsánat, uram. A bérkocsi hirtelen megállt. Úgy tűnik, zsákutcába jutottunk.

Miféle zsákutcába?

Az ábrácskát nyomban elfelejtettem. Kinyitottam az ajtót, kiléptem, és máris bokáig süllyedtemvalami mocsokba. Maguk a lovak is csüdig álltak a sárban a kerekekkel együtt. Fölnéztem. Kicsivelelőttünk láttam a Bridewell börtön harangtornyát és a Szent Bride templom toronysisakját, de néhányszemétkupacon kívül már szinte semmi mást a sűrűsödő homályban. Rájöttem, hogy későbbre jár, mintgondoltam. A nap már lemenőben volt a Whitehall palota szabálytalan tömbje mögött. Az épületekközött itt-ott halvány lámpafény gyulladt. Alsatia ébredezett.

Engedje meg, uram!

A kocsis félretette ostorát, leugrott a bakról, és rám vigyorgott. Már-már betuszkolt a kocsiba,amikor fölfigyeltem rá, hogy a legközelebbi épület ablakában fény gyullad. Biztosan valami kocsma.

Cégtábláját halkan nyikorgatta a könnyű szellő. Megnéztem a feliratát. Valami állat feje rajzolódott kirajta halványan csillanó aranyfestékkel.

Na jöjjön, uram! tette vállamra kezét a kocsis. Uram! Minden rendben?

Igen. Alig hallottam a szavát. Rá sem néztem, úgy nyomtam a markába egy shillinget. Itt a pénze.Fogja! És megindultam a kocsma ajtaja felé. Most mehet.

Uram! hallottam hitetlenkedő kiáltását mögülem.

Menjen!

A sár vastagon tapadt a csizmámra, minden lépésnél le kellett ráznom. De pár másodperc utánszilárd talajra, téglával kirakott járdára értem, közvetlenül a vendéglő előtt. Az ajtó kinyílt, a fénysárga háromszöget vetített a téglaburkolatra. Előreléptem, fél szememmel még mindig a cégtáblán.Megint láttam a kopott ábrát, de most világosabban: egy szarvasbika feje volt, aranyszínűre festettaganccsal. Az agancs fölött három szó: AZ ARANY SZARVHOZ.

NEGYEDIK FEJEZETLegelőször a szagot vettem észre, áporodott pipadohány és szénfüst keveredett fűrészporéval,

szúette deszkák dohos szagával együtt. Olyan helyiség bűze, amely rég nem látott söprűt, padlóviaszt,fényt vagy levegőt. Miután beléptem, és a szemem hozzászokott a gyenge megvilágításhoz, éreztemmeg a legerősebb illatot: kávé! Végül is az Arany Szarv mégsem szokásos kocsma volt, hanem inkábbkávéház.

Az ajtó becsapódott mögöttem, és én még pár lépést tettem előre a tűzhely füstjében, szék utántapogatva. Egy kávéház volt számomra a legváratlanabb dolog Alsatia közepén, bár igazán nem kellettvolna meglepődnöm, mivel már olyan régen, 1660-ban is majdnem minden utcában volt már kávéház.Én eddig csak egyben jártam, a Görög Főben, egy levegős helyen, tele önjelölt színészekkel ésköltőkkel. Annak ehhez méltó légköre nem készíthetett föl az Arany Szarv füstjére és homályára.

Végre találtam ülőhelyet, egy háromlábú széket, és letelepedtem rá, jó messzire a gyatrán pislákolótűztől.

Mit óhajt, uram?

Alacsony, hordóhasú pincér jelent meg mellettem, kezét szutykos kötényébe törölgetve. Mögötte kétgyanús küllemű ember merült mély vitába, rajtuk túl magányos férfi ült háttal nekünk, az, aki egypillanattal előbb lépett be, és a bőrkeményedéseket nyesegette tenyeréről egy tollkéssel. Körülnéztema durva bútorzaton, apró tűzhelyen, a falakon sárgán kunkorodó régi számlákon, és eltöprengtem rajta,vajon milyen kusza szálak fűzhetik ezt a kávézót Pontifex Hall kastélyához. Hirtelen kételyem támadt,hogy a jelek, amelyeket láttam: a titkosírás, kulcsszó, a furcsa versike, Sztrabón, most ez a különösnevű kávéház, jelentenek-e egyáltalán valamit az én képzeletemen kívül. Van-e tartalom ebben arejtélyes sorozatban, vagy véletlen egybeesés játéka az egész?

Ezt csak egyetlen módon tudhattam meg. Belenyúltam a zsebembe, és előhúztam egy pennyt. Egyadag kávét kérek.

De itt semmiféle misztikus erők nem bukkantak elő, legalábbis még nem. Mire végeztem italommal,a keserű, zavaros löttyel, a helyiségbe újabb vendégek érkeztek. Vagy tucatnyi ember, egyesével vagykettesével, rendetlen öltözékben, kopott csizmában, foltozott kabátban. Beszélgetésük szaggatott voltés nyugodt, olykor torokhangú nevetés szakította meg. A pincér föl-alá járkált a pult és az asztalokközött, tálcáján csörömpöltek az edények. Mintha mindenki arra várna, hogy mindjárt történik valami,de nem történt semmi. A hely nevének jelentését illetően is tévedtem. Az egész biztosan véletlen,semmi egyéb. Talán féltucatnyi kocsma és kávéház is hallgathatott az Arany Szarv névre a környékenanélkül, hogy bármelyiknek köze lett volna Pontifex Hallhoz, s közülük is a legkevésbé ennek.

Csak még további pár perc múlva vettem észre az üveges szekrényt. A szoba sarkában állt, kisbútordarab, benne néhány ritkaság, amivel a tulajdonosok a vevőket csalogatják. De a helyemrőlláttam, hogy ez baljósabb gyűjtemény, mint a legtöbb esetben, valamiféle varázseszközök, amelyek alegjámborabb vendéget sem indítják meg. De olyan kíváncsi voltam, hogy fölkeltem székemről, ésátvágtam a helyiségen.

A sarokban még sötétebb volt, mint másutt, és senki más a legcsekélyebb figyelemre sem méltatta ahevenyészett kiállítást. Rossz helyesírással, reszkető kézzel írt cédulák tájékoztattak az üveglapmögött porosodó jelentéktelen tárgyakról. Előrehajoltam, és a szemüvegemen át bekukucskáltam. Egymolyette szövetdarab Hitvalló Edward király lepleként szerepelt, egy félig elkorhadt, közönségeságról azt írták, hogy arról a fáról való, amelyikbe a Rúfusz Vilmos királyt megölő nyílvesszőcsapódott. Egy még közönségesebb töredék a címkéje szerint Zébert szász király síremlékénekdarabja.

Majdnem fölnevettem a történelemnek e vacak maradványain, de akkor egy másik kártya vontamagára a figyelmemet. Az elsárgult, gyűrött cédula a vitrin hátlapjának támaszkodott, és azt állítottaegy tenyérnyi gyűrött vászondarabról, hogy Sir Walter Raleigh 1617-es Orinoco expedíciója egyikhajója, a Britomart csúcsvitorlájából származik. Alig hittem, hogy a rongydarab bármivel is eredetibba többinél, de eszembe juttatta a Pontifex Hall koporsójában talált megbízólevelet a Philip Sidneyépítéséről.

És akkor megláttam a vitrinben lévő utolsó tárgyat, mind közül a legnyomasztóbbat. Ez is ahátlapnak támaszkodott, és úgy nézett ki, mint egy levágott emberi fej. Hátrahőköltem, majd megintelőre dőltem, úgy meredtem a baljós furcsaságra, amely meglehet, valami barbár és pogány kultuszkelléke. Ijesztő látvány volt. Csimbókos, barna haj csüngött barna homlokába, alatta két szemgolyódülledt elő, egyik a mennyezet, másik a padló felé fordult. A bal szemhéja lejjebb volt, minthakacsintana, míg groteszk módon vaskos és vörösre festett szája cinikus, mindentudó vigyorba torzult.De szinte még föl sem ismertem, hogy viaszból és bársonyból készült bábu, amikor újabb meglepetésért: az előreugró áll alatti cédulára, a többiekéhez hasonló gyermekes írással jegyezte föl valaki:

Egy automaton feje

a cseh királyságból

néhai második Rudolf

ő császári felsége

birodalmából

Mire visszatértem asztalomhoz, az ablakok elsötétedtek, és a tűzhely füstje mindent elborított.Kezem reszketett, amint a csészét számhoz emeltem. Az járt a fejemben, vajon a torz fej valódibb-e atöbbi tárgynál. Hogyan kerülhetett ide Pontifex Hall kastélyából? Talán Cromwell katonái vagyvalamely más rablóbanda által?

Még vagy harminc percet üldögéltem a székemen, még fáradtabban és ingerültebben. Néha vetettemegy pillantást a viaszfejre, amely mintha visszakacsintott volna rám laposan és mindent tudón porosüveglapja mögül. A kávé ahelyett, hogy megnyugtatott volna, mint reméltem, úgy látszik, még jobbanfölborzolta az idegeimet. Amikor a pincérem elcsoszogott mellettem, gyorsan a vitrinre mutattam, ésmegkérdeztem tőle, hogyan került oda az a tárgy. De azt mondta, nem tudja, sőt azt sem, hogy mikor.

Meglepődéséből és tétova arckifejezéséből valóban úgy tűnt, hogy eddig talán soha észre sem vetteazt a szekrénykét, a benne lévő legcsúfabb tárgyról nem is szólva.

Elhatároztam, hogy hazamegyek. Már bántam, hogy a kocsisomat olyan hirtelen elbocsátottam. Avisszaút a Fleet utca felé veszedelmesnek ígérkezett. Tudtam, hogy gyalog kell mennem, mivel ebbe arosszhírű utcába aligha tér be egy bérkocsi, különösen sötétedés után. Fejemben mindenfélekellemetlen események sora kavargott. Igyekeztem megszabadulni tőlük az ajtó felé menet.

Ekkor tettem aznap esti utolsó fölfedezésemet. Amikor az ajtóhoz értem, vettem észre a félfájamellé ragasztott, kézzel írt cédulát.

Ebben ugyan nem volt semmi különös, hiszen egy kávéház falain mindenféle hirdetményekfityeghetnek. Onnan, ahol ültem, el is olvashattam néhány számlát, boltosok névjegyeit, szamárfüleslapokra firkált obszcén balladákat, közöttük hasonló falfirkákat, véseteket az asztalokon, padokon ésoszlopokon. Így majdnem elmentem a hirdetmény mellett, csak amint félreálltam, hogy beengedjem azújonnan érkezőket, figyeltem föl a hevenyészve rézlapra karcolt írásra:

ÁRVERÉSI HIRDETÉS

itt az ARANY SZARV-ban!

Fehér Barátok negyed.

Július 19-én, reggel kilenckor,

Amikor is számos különleges könyv

Lesz megtekinthető és megvásárolható.

Összesen 300 darab.

Árverező Doktor Samuel Pickvance

Csak álltam a hirdetmény előtt, mialatt jó páran nyomakodtak be, és néhányan ki is léptek azéjszakába. Könyvárverés? Olyan érzés volt, mintha szép kiadású Homéroszra vagy Vergiliusrabukkantam volna Guyana őserdeiben. Azt hittem, minden londoni könyvkereskedőt ismerek, azárverőket is, de eddig még sohasem hallottam a Pickvance nevet, már ha ez volt az illető igazi neve.Azon gondolkodtam, mi lehet az a számos különleges könyv, amit áruba bocsát, és ugyan kiérdeklődik majd irántuk. De legjobban az foglalkoztatott, vajon miért éppen az Arany Szarvban veriőket dobra. Viszont elég könnyen megtudhatom mindezt, mivel tizenkilencedike, az árverés napjarögtön holnapután lesz.

Alsatia csaknem békésnek tűnt, amint kiléptem a kövezett járdára. Az esti levegő is kellemesenhűvös az Arany Szarv pokoli klímájához képest. De az illúzió nem tartott sokáig. Pillanatok múlvamegéreztem a Fleet dögletes szagát, és durván félresodort az útból négy-öt alak. Mindnyájan kardot

vagy tőrt viseltek az oldalukon, úgy csörtettek a kávéház ajtaja felé. Más árnyak is mozogtak asötétben. A negyed a maga otromba módján kelt életre. Összerázkódtam a hazafelé rám váró keservesút gondolatára.

Mégis visszajövök ide két nap múlva. Ezt máris tudtam, amint utolsó pillantást vetettem az aranyagancsra és fölötte a betűkre. Már alig látszottak a kihunyó fényben, mint két rosszul kivehetőhieroglifa. Hirtelen biztos voltam benne, hogy kell lennie valamilyen kapcsolatnak az általam keresettkódex és Dr. Pickvance különleges könyvei között.

A visszaút a Többsincs Házba végül is eseménytelennek bizonyult. A keréknyomokat követtem afolyóig, ahol megláttam egy evezőire támaszkodó csónakost egy szénkupac közelében. Két shillingérthajlandó volt arra, hogy levisz az ismét visszahúzódó apály hátán. Amikor a lapátokat beakasztotta avillákba, hátradőltem a hajócskában, és néztem, hogy a parti lámpák csillogását hogyan nyeli el a víz.Lassan húztak el mellettünk a tornyok és épületek, egy nagyobb hajó is megelőzött. Evezőinkütemesen merültek alá és bukkantak föl, a rájuk tapadt sárkoloncok visszacsusszantak a koszos vízbe.Az Arany Szarv csúcsos teteje mintha összement volna, és végül eltűnt. Pár perccel később megláttama London-híd kéménycsúcsai között fölkelő holdat. Becsuktam a szemem, és úgy éreztem, mintha acsónak súlytalanul suhanna a kőmólók között, időnként váratlan permetet szórva rám a csöndesszélben.

A túlsó oldalon reszkető lábbal kapaszkodtam ki, és nyomban észrevettem a világosságotablakomban a Többsincs Ház sarkán. Monk már lefeküdt, de Margaret még osztrigákat nyitogatott akonyhában. Leszidott, hogy lekéstem főtt húsból álló vacsorámat, amit végül hidegen, holtfáradtanfogyasztottam el a dolgozószobámban. Úgy harminc perc múlva magam is ágyba bújtam. Sokáigmozdulatlanul feküdtem, hallgattam a víz locsogását a pilléreken, és próbáltam egyenletesebbenlélegezni. Egy pillanatig úgy éreztem, hogy még mindig a hatalmas hídlábak között suhanok, ahogy acsónak is, szinte testtelenül a könnyű levegőben. Mialatt lassan álomba merültem, nemcsak a kávézófalán lógó hirdetésre gondoltam, hanem az ismerős pecséttel lezárt, visszatértemkor íróasztalomonrám váró levélre is.

ÖTÖDIK FEJEZET

Ha az Elbáig fárasztó volt az utazás, a következő pár napon, amikor a kocsik és szekerek magukmögött hagyták Csehországot, még komiszabbá vált. A vigasztalanul szürke égből megindult a hóesés.Eleinte csak néhány szállingózó pehely, utána sűrű hózápor. A szél fölgyülemlett keleten, átbukott aKárpátok gerince fölött, végigszáguldott a morva fennsíkon, neki az Óriás-hegységnek, ahol a menetsziklák és hófúvások között küzdötte előre magát. Még átvergődött néhány kisvároson, de aztán aprófalucskák következtek. A tucatnyinál alig nagyobb számú házikók mint fecskefészkek kapaszkodtak ameredek hegyoldalakba. Később pár háznyira zsugorodtak, s végül teljesen eltűntek. Úgy látszott,hogy az útnak is hamarosan vége szakad. Néhol kőomlások, másutt hófúvások miatt vált csaknemjárhatatlanná. Ebben az évszakban egyenesen modortalanság útra kelni, zúgolódtak maguk között aszolgák. Hiszen még a háborúk, még Ferdinánd vallon és ír katonái is megpihentek Prága kifosztásaután, hogy kivárják a tavaszt. A szomorú utazás mégis minden reggel tovább folytatódott, tekintet

nélkül arra, milyen pocsék volt az idő, milyen meredekek az utak, hány ember betegedett meg, hánylóra tört rá a takonykór, vagy hánynak sérült meg súlyosan a patája. A hóborította tájról hamarosan azélet minden jele eltűnt, eltekintve a keskeny hegyi utak mentén, az erdőszélen föltűnő farkasoktól.Eleinte csak egyesével jötték, később már tízes, tizenötös falkákban sompolyogtak a kocsik mögötttávolabb, a sziklák között bujkálva. De hamarosan annyira nekibátorodtak, hogy Emília láthatta sárgaszemük villogását és vicsorgó pofájuk éles körvonalait. Mint csont és bőr koldusok rebbentek szét, haközéjük durrantott olykor egy szakállas puska. A lövés hangja az utazókat is megrémítette, mivel akaraván széltében-hosszában arról pusmogtak, hogy a császári zsoldosok máris a sarkukban vannak.Bár minden képzeletet meghaladt, hogyan haladhatnának ilyen sebesen nagyobb csapatok, akár akozákok, ilyen úttalan utakon.

Az utazás első szakasza a negyedik nap estéjére végre-valahára befejeződött. A karaván elvonultegy kolostor mellett, lassan leereszkedett a domboldalon, és nem a már megszokott fogadók egyike,hanem egy várszerű kastély előtt állt meg. Lőrései már alig látszottak a sűrűsödő sötétben. A hintósarkában kuporgó, fagyos lábát melengető Emíliának úgy rémlett, hogy folyóvíz csobogását hallja.Előrehajolt, és kilesett az ablakfüggöny résén. Hosszú kabátot és széles karimájú kalapot viselőembereket látott. Éppen az udvaron siettek át a körben fölsorakozott mindenféle formájú és nagyságúkocsik tucatjai között. Zsanérok csikorgása hallatszott, és hangos döndüléssel bezárult mögöttük a kétsúlyos kapuszárny. Breslau, mondta valaki. Megérkeztek Sziléziába.

A száműzött udvartartás egy egész hetet sem töltött el az ősrégi várban. Nem ez volt végső úticéljuk, hanem csak újabb állomás hosszú menekülésük közben. Emília három másik udvarhölgytársaságában kapott szállást egy helyiségben, amelynek ugyan egyetlen ablaka sem volt, mégisrejtélyes huzat járta, mely még havat is behordott. A királyné valamelyik szomszédos hálóterembenaludt. Amint Breslauba értek, szinte még aznap súlyosan megbetegedett, ezért Emília nem istalálkozott vele. Csak orvosok látogatták. Megnyúlt arccal és komor képpel jártak ki-be a királyilakosztály ajtaján. Két vagy három nap múlva az a hír terjedt el a várban, hogy meghalt. Hanem akövetkező napon a magzata halt el… pusmogták mások, akik tudták, hogy állapotos volt. Végülolyasmit is fecsegtek, hogy az anya és csecsemője együtt halt meg. Az igazság olyan ritkaság volt már,mint a tűzifa vagy a takarmány. Tovább esett a hó. Az Odera befagyott. Végül ott-tartózkodásuknegyedik napján Emília látogatót kapott Sir Ambrose Plessington személyében.

Éppen a szobájukban volt egyedül, és egy könyvet olvasott. A kopogtatás hallatán nem kelt fölösszegyűrődött fekhelyéről, mivel akárcsak a királyné, ő maga is gyöngélkedett. Már második napjaérezte komiszul magát. Havi fájdalmai néhány nappal korábban jelentkeztek, csakhogy egyébkövetkezményeik nélkül. Fájt a feje, sajgott a foga, és nehezen aludt. Még az olvasás is terhére volt.Saját könyvei helyett ugyanis a királyné úti könyvtárára szorult. Bár az előző nap Sir Walter RaleighA hatalmas, gazdag és gyönyörűséges Guyana birodalom fölfedezése című könyvét olvasta, teleérzékletes leírásokkal kincsekkel tömött barlangokról és kellemes meleg éghajlatról. Lassan álombamerült, több mint egy teljes napja először, amikor ajtaján a kemény kopogtatás fölriasztotta.

Sir Ambrose láttán természetesen meglepődött. Teljes két hete a férfi egyetlen szót sem szólt hozzá.Valójában látszólag tudomást sem vett róla. A lány viszont, ha tehette, minden lépését szemmeltartotta. Kocsijának kukucskálójából vagy a szálláshelyek ablakaiból figyelte, amint felügyelte aládák ki-vagy berakodását, vagy ahogyan a királyné hintója mellett lovagolt az oldalát verdeső

jatagánnal. Néha elveszítette a szeme elől. Az angol messzire előrelovagolt, hogy átjárókat, hágókatkeressen, vagy a lengyel csapatokat figyelje. Egyszer azt híresztelték, hogy ezeket a lengyel banditákatmegölte, és a farkasok elé vetette. Három, ebbe a nyargalászásba belerokkant jó lovát kellettmegöletnie, de ő maga semmivel sem látszott megviseltebbnek, mint bármikor.

Remélem, nem zavarom.

Fürgén lépett be a szobába, amelyet hosszú szárú csizmájában és szőrmekucsmájában csaknembetöltött. Fejét le kellett hajtania a szemöldökfa előtt. Úgy festett, mint aki harctéri sátorba lép beéppen. Amikor teljes magasságában fölegyenesedett, még harciasabbnak látszott, egyik oldalán akarddal, másikon a pisztollyal. Lámpást tartott a kezében, és a hóna alatt egy könyvet szorongatott.Meghajolt és elcsöndesedett, hirtelen mozdulatai lenyugodtak. Fejét úgy billentette félre, mit egyfestőművész, aki bíráló szemmel vizsgálja a modelljét. Csak nem aludt?

Nem, nem szólalt meg a lány tétova hangon. Fölült a fekhelyén, és Raleigh útleírását úgy tartottamaga előtt, akár egy pajzsot.

Nem, uram. Csak éppen olvastam, ennyi az egész.

A férfi egy lépést tett előre. Csizmája alatt szalmaszálak roppantak. Sötét tekintetében óvatoselismerés szikrája csillant. A fejfedőjébe tűzött toll a mennyezetgerendát súrolta.

Rosszul érzi magát, Molyneux kisasszony?

Nem, nem dadogta a lány megint. Senkit sem akart beavatni a bajába, legkevésbé Ambrose lordot. Köszönöm, uram, tökéletesen jól vagyok. Csak szokásom, hogy az ágyban olvasok magyarázkodott,fölemelte a könyvet, és mélyen elpirult.

Ó bólintott a fék hatalmas kalapjával. Mondta valaki nekem, hogy szenvedélyes olvasó. Igen,hogy valóságos Donna Quijote. Halványan maga elé mosolygott, majd mutatóujjával megvakarta aszakállát. És éppen ez a fölöttébb vonzó tulajdonsága vezetett el önhöz, Molyneux kisasszony. Előrehajolt. Csizmájának talpbőre megcsikordult, amikor a könyvet letette az ajtó mellett állóasztalra. A királyné szeretné, ha még egy könyv az örömére szolgálna. Egyéb jókívánságai mellett. Ismét meghajolt, és az ajtó felé fordult.

Kérem! lendítette át lábait a lány az ágy szélén. Mi történik odakint? Valóban beteg a királyné?

Nem, nem, a királyné teljesen egészséges. Nem kell mindent elhinnie, amit odakintről hall. Aküszöbön megállt és visszakacsintott. És azt sem mindig, amit éppen olvas.

Már megbocsásson!

Sir Walter Raleigh szavait intett a fejével a lány olvasmánya felé. Guyana nem olyanparadicsomi hely, amilyennek Sir Walter leírja. Nos, jó napot kívánok önnek, Molyneux kisasszony.

Ezzel a látogató kilépett az ajtón, és eltűnt a folyosón, mielőtt kérdezhetett volna tőle valamit Vilémfelől, vagy bármi egyébről. Mégis hirtelen reménység töltötte el. Olvasási szenvedélyéről látogatója

csak Vilémtől hallhatott. Vagy netalán a királynétól? Nem, egész biztosan Vilémtől, döntötte elmagában. Hogyan tudhatta volna egyébként Sir Ambrose, hogy kedvencei a lovagregények?Óvatosságból egy szót sem szólt úrnőjének kedvteléséről, mivel az szívből gyűlölt mindent, amispanyol.

Alig egy perc múlva a többi udvarhölgyek is visszatértek közös szálláshelyükre. Aznap estehálaadó istentiszteletet terveztek a királyné felgyógyulása alkalmából, amelyet bankett követ majd. Akövetkező húsz percben a hölgyek vidáman csevegtek egymással, miközben öltözködtek, mint régen,szoros fűzőkbe, bíborba, bársonyba, fátylakba és szalagokba, mintha az ablakon túl Prága vagyHeidelberg virulna. Mintha az elmúlt napok nem jelentenének többet éjszakai lidérces álomnál,amelyből szerencséjükre fölébredtek. Miután elviharzottak, Emília végre kinyithatta Sir Ambrosekönyvét. Újabb lovagregény volt: Palmerín, Anglia hercege, Francisco de Moraes tollából. És csakekkor vette észre a lapok közé rejtett, jól ismert betűkkel írt üzenetet.

Vilém ?

Találkozásuk nem úgy alakult, ahogy várta. A férfit teljesen elfoglalta a ládákban esett kárellenőrzése. Egyszerre csak egyet nyitott ki, megvizsgálta a viaszosvászonba csomagolt köteteket,szuszogott és nyögdécselt fölöttük, mielőtt visszahelyezte őket. A lány érkezését észre sem vette.Emília gyorsan ment végig a pincén Vilém felé, kerülgetve az üres boroshordókat és a ládák tucatjait.A legtöbbnek nyitva volt a teteje, és a fáklyafényben apró aranybetűk csillogtak, miközben elhaladtmellettük. Később visszaemlékezett rá, hogy a könyveket ábécé sorrendben rakták a ládákba.Abulafia, Agricola, Agrippa, Artephius, Augorello. A következőben Bacon, Biringuccio, Borbonius,Böhmen, Bruno. A nevek keveset mondtak neki, akárcsak a címek. De occulta philosophia, De artecabalistica. Szinte sütött belőlük az istentelenség. Az alkímia tükre, Occulta occultum occulta. Vajonmit kezd ilyen művekkel a királyné, a pápisták és a babonaságok esküdt ellensége? FICINUM,PIMANDER MERCURII TRISMEGISTI, olvasta a legvastagabb kötetek gerincét.

Vilém!

A férfi nem mutatott nagyobb meglepetést vagy örömet, amikor végre meglátta őt, mint amikor aládák mélyén rábukkant egyik vagy másik ritka könyvre. Még vagy húsz percig folytatta akutászkodást. És valóban, a következő pár nap során is többet törődött a könyvek, mint a lányhogylétével. Akárcsak Otakart, őt is az a gondolat gyötörte, hogy a gyűjtemény ahogy mondogatta rossz kezekbe kerül. Ellopják, elégetik, vagy éppen eltűnik Ferdinánd vagy a Szentszék bíborosainaklevéltáraiban. Később elmondta azt is, hogy részt vett az első sorozat, vagy ötvenládányi könyvgondozásában. A második sorozatot maga Sir Ambrose indította útnak Prágából. Ezért Vilém nem iscsodálkozott rajta, hogy a lány akkor egyedül látta őt a könyvtárban. Később, amikor két boroshordóközött üldögéltek, és Emília elmondta neki az egész történetet, Vilém csak ekkor mutatott némiérdeklődést a menekülése iránt. De még akkor is jobban érdekelte a bőrkötésű könyv, amelyet az őrégi íróasztalán látott. Kétszer is elmondatta vele annak az estének az eseményeit, de végülcsodálkozó képpel csak annyit mondott, hogy nem ismerős neki sem a könyv, sem azok a lovasok.Legélénkebben a finoman kikészített bőrkötés izgatta. Fölugrott ültéből, leguggolt a padlóra, és egy jópercig turkált az egyik ládában, maga elé morogva és dörmögve.

Szóval azt mondod, szép kötése volt? szólt hátra a válla fölött. Olyasféle, mint ez itt? Megfordult, és egy tekintélyes kötetet szorított a melléhez. Így van?

Emília a fáklyafényben is jól látta a borító bőrkötésére nyomtatott bonyolult rajzolatot.Kanyarulatok és körkörös cirkalmak, amelyek hirtelen a prágai vár útvesztő parkjának vonalairaemlékeztették, ahogyan a királyi palota legfelső emeletéről láthatók. A lapszélek is színesencsillogtak, ezáltal a kötet azokhoz az Arany Könyvekhez vált hasonlóvá, amelyek egyikét Vilém egyhónappal azelőtt mutatta meg neki. Bólintott.

Igen, pontosan ilyen volt. Még az ábrája is, úgy emlékszem.

Különös, nagyon különös. Vilém gondozatlan szakállának egy tincsét sodorgatva tanulmányozta aszépen kidolgozott bőrt. De azt is mondod, hogy az oldalai nem voltak színesek? A lány megrázta afejét. Hmm dörmögte a férfi elkoszolódott gallérjába, a homlokát ráncolva. Valóban nagyonkülönös.

Azt gondolod, talán Konstantinápolyból származik?

Igen, az lehetséges bólogatott Vilém hevesen. A gondolat láthatóan fölizgatta. Igen, az ismegtörténhetett. Az ember egy könyvet persze nem a kötése alapján ítél meg. De amit leírtál, az egymohamedán díszítési mód, amelyet rebesque vagy arabeszk néven ismerünk. Ezt alkalmazták régen azisztambuli könyvkötők. Vagy tucatnyi ilyen kötet volt a könyvtárban, de az, amelyikről te beszélsz,hmmm…

Vilém kinyitotta a könyvet, és hüvelykujjával lassan pörgette bíborszín lapjait. Emília emlékezettrá, hogy a férfi szerint azok meg nem született borjak bőréből készültek. Egy-egy kötethez néha ötvenis kellett. Pergamen vagy velin volt a neve. A borjacskákat elkábították, nagyon óvatosankivéreztették, utána lenyúzták leheletfinom bőrüket. Rég elfeledett mesterség, magyarázta.

De mégis, mi lehetett az? nézett a férfi szemébe, fontolgatva, hogy vajon mindent elmond-e neki,amit tud. Azt gondolod, hogy valami nagyon értékes dolog lehetett?

Vilém megvonta keskeny vállát, és óvatos mozdulattal félretette a könyvet.

Ó, hát akármi lehetett, bármi a világon. De azt hiszem, csakugyan értékesnek kellett lennie.Különösen, ha tényleg Konstantinápolyból származott. Tudod ugye, hogy az ottani könyvtárak éskolostorok az antik bölcsesség legnagyobb tárházai voltak ezen a világon?

Ebben a pillanatban igazán megszállottnak látszott, a szakállát cincálta, és üveges tekintettel bámulta semmibe. A fönti teremben táncolók léptei döngették a boltíves mennyezetet, de Vilém láthatóanészre sem vette a zajt.

Az utóbbi pár évszázadban sokkal több görög és római szerző műveire bukkantakKonstantinápolyban, mint bárhol másutt a világon. Fölbecsülhetetlen értékű leletek ezek, ugye érted?Arisztophanész tizenegy színműve, Aiszkhülosz hét drámája, Nikandrosz és Muszaiosz költeményei, aMunkák és napok Hésziodosztól, Marcus Aurelius írásai, sőt, az Isten szerelmére, még Eukleidész

Elemei is! Ezeknek a műveknek egyike sem maradt volna fönn máig, ha nincsenek a konstantinápolyikódexmásolók. Egytől egyig mind nyomtalanul elvesztek volna. És mennyivel szegényebb lenne avilágunk nélkülük!

Emília komolyan, de mégis kicsit kedélyesen bólogatott, a már korábban is ismert lelkes szónoklathallatán. Tudta, hogy Vilém erős rokonszenvet érez azok iránt a szerény emberek iránt, akiknekfeladata volt, hogy összegyűjtsék és megőrizzék az égő vagy ostromlott alexandriai, athéni vagy rómaikönyvtárak kincset érő dokumentumait. Bizonyára úgy érezte, hogy maga is azt a hősi feladatot ismétlimeg.

No és a törökök…

Hát persze, persze vágott közbe Vilém , a törökök. Pontosan így van. Hatalmas pusztítás! Micsodasokasága pusztult el ezeknek a fölbecsülhetetlen értékű kéziratoknak, amikor a szultán 1453-banbevette Bizáncot! Vagyis hány ilyen értékes dokumentumot nem találtak meg addig!

Emília megint bólogatott, de közben érezte, hogyan rándul görcsbe ismét a gyomra. A pince hirtelentúlságosan zártnak és levegőtlennek tűnt. Alig tudott lélegezni. A kóccal és szalmával kibélelt ládákkátrányszagot árasztottak. Ez a kellemetlen szag a napokban átélt sok más egyébbel együtt hányingertváltottak ki belőle. Mindez emlékeztette a hajó gyomrára, Margate felől Hollandiába vezet& tengeriútjára a Prince Royal fedélzetén hét esztendővel azelőtt. Akkor is elfogta a tengeribetegség. A fejemost ugyanúgy sajgott és kóválygott, mint akkor. Úgy érezte, hogy a koponyája az egyik, a gyomra amásik irányba fordul, mintha valóban egy hullámok hátán hányódó büdös hajó fedélzetén lenne.

Erővel mély lélegzetet vett, és igyekezett arra összpontosítani, amit Vilém magyarázott neki. Azegész történetet természetesen jól ismerte már, barátja vagy fél tucatszor elmesélte neki. AmikorMehmed szultán 1453-ban elfoglalta Konstantinápolyt, vad seregei százával rabolták el az értékeskéziratokat a templomokból, kolostorokból, sőt a császári palotából is. Ezeknek csak szánalmasmaradványait sikerült összeszedniük olyan megszállottaknak, mint Jacopo da Scarperia, Ghiselin deBusbecq és maga Sir Ambrose. Vilém egyszerre gyötrődött és lelkesedett a fölfedezéseik fölött.Voltak esetek, hogy pár nappal azelőtt sikerült megkaparintaniuk valami régi kéziratot, mielőtt az őketbitorló kereskedő le nem takarította róla az írást, hogy pergamenként újra eladhassa. Vajon mennyiősi tudományt hordozó kincs táncolhatott ugyanígy borotvaélen a megsemmisülés és a megmenekülésközött? Akárcsak Catullus egyetlen megmaradt kézirata, amelyre úgy bukkantak rá Vilém szerint ,hogy valaki fölborított egy boroshordót valamelyik veronai kocsmában.

Khaireimon könyvei! Az egyiptomi hieroglifákról írt értekezését említette Pszellosz Mihály és mégsokan mások is, de azóta, vagyis Konstantinápoly elfoglalása óta nem látta senki a világon. De mégis,sok könyv és tekercs biztosan megtalálható manapság is. Tudjuk, hogy Aiszkhülosz kilencvennél többszínművet írt, de csak hetet ismerünk belőlük. Tacitus Historiae és Annales címen ismert munkáinakfele sem került elő. Talán ha tizenöt könyv az eredeti harminc helyett. Vagy vegyük Kallimakhoszt!Tudomásunk szerint vagy nyolcszáz kötetet írt össze, amelyekből csak pár töredék ismert számunkra.Talán az sem lehetetlen, hogy Isztambulban maga Arisztotelész további művei várnak mégfölfedezésre. Dicsőségét az ókoriak között bizonyos párbeszédei alapozták meg, az úgynevezettezoterikus és hüpomnematikus írások. Ám ezeket a szövegeket századok óta nem látta és pláne nemolvasta senki. Itt egy pillanatra elhallgatott, és lassan a lányra fordította tekintetét. Szóval, értsd meg

végre, Sir Ambrose pontosan ilyen könyveket szeretett volna megtalálni Isztambulban.

Emília csöndesen bólintott. Sir Ambrose isztambuli kiruccanásai legendásak voltak, legalábbisVilém számára. Az angol által a szultán birodalmából visszaszerzett nagyszámú munka a prágaikönyvtár legfőbb kincsei közé tartozott. Olyanokról van szó, mint Arisztotelész csillagászatiértekezése, az ??????????? ???????? (asztrologikesz isztoriasz), amelyet Diogenész Laertiosz isemlített, de még soha senki nem látta Európában.

Rudolf egyik fő ügynökeként működött magyarázta Vilém egészen 1606 óta. Ebben az évben értvéget a törökök ellen vívott hosszú háború, és az Ottomán Birodalom földjén biztonságosabbá vált azutazás. Hanem Sir Ambrose annál korábban is megfordult Isztambulban. Valószínűleg mintvalamelyik angol követség tolmácsa. Azt beszélik, hogy még magával a nagyvezírrel is jókapcsolatban volt, és a császárhoz először a szultán prágai követe, Mehmet aga segítségével jutott el.Héliodórosz Carmina de mystica philosophia című, az okkult tudományokkal foglalkozó,fölbecsülhetetlen értékű munkáját ajándékozta neki, amely valaha VII. Konsztantinosz császáré volt.Itt kell lennie valahol. További küldetései ezután Rudolf megbízásából folytatódtak. Ő alkudozott aszultáni udvarban néhány nagyszerű kézirat megvásárlásáról. Másokat a város bazárjaiban ésmecsetjeiben talált meg. És ilyen helyeken emelte föl a hangját Vilém, hogy túlkiabálja a fentrőlleszűrődő lármát találta meg a palimpszeszt néven ismert másolatokat is.

Bocsánat, micsodákat?

Palimpszeszteket ismételte meg Vilém , olyan ősi kódexeket, amelyek eredeti szövegét kivakarták,hogy másokat írhassanak beléjük. Mindig nagy kereslet volt irántuk. De olykor nem sikerült teljesenkitörölni az eredeti szöveget, vagy az idők során átütöttek a föléjük írtakon. Sir Ambrose az alkímiasegítségével képes volt láthatóvá tenni őket. Aktiválta az eredeti tintában lévő szenet. Az egyikArisztotelész csillagászati munkája, a másik a bizánci Arisztophanész Homérosz kommentárja volt.Azok is itt lapulnak valahol intett széles mozdulattal a ládák felé. De az a kötet, amelyikről beszélsz vonta föl keskeny vállát … nem tudom. Sir Ambrose már jó tíz esztendeje nem járt az OttománBirodalomban, szóval fogalmam sincs, hogyan kerülhetett ide. És azt sem sejtem, melyik lehet az.

Ezzel elhallgatott, fölkelt ültéből, és megint munkához látott. Minden könyvet végigvizsgált, hogy acsomagolásuk nem túl szoros vagy nem túl laza-e. Időközben a mulatozás még zajosabbá vált odafönt.A kőpadlón bútorok tologatásának zaja és erős dobogás hallatszott. Emília kábultnak és teljesenkimerültnek érezte magát. Többé nem törődött Sir Ambrose sorsával, sem a könyvtárban látottkódexével, sem a többi könyvvel, amelyeket Vilém úgy babusgatott, mint jó anya a gyermekeit. Még akirályné sorsa is közömbössé vált számára. Csak azt kívánta, hogy érjen véget az utazás, hogy azudvar fejezze be keserves vándorlását. Brandenburg volt minden, amire gondolni tudott. Képzeleteabba kapaszkodott. Ott még kettejük közös életét is el tudta képzelni. Ő lehetne varrónő, Vilémkönyveket árulhatna, esetleg lehetne valamelyik vagyonos brandenburgi polgár fiának nevelője.Ellakhatnának egy kis házikóban a vár falának tövében.

Mit gondolsz, Brandenburgba megy végül az udvar? kérdezte tétován.

A királyné mehet bárhová, ahová akar. Cüstrinbe, Spandauba vagy Berlinbe, akárhová, aholbefogadják. Ezzel ismét visszahajolt a láda fölé. De Brandenburg nem nyújthat neki tartós

menedéket. És, ha már erről van szó, semmilyen más hely a birodalomban.

Óó! a varrónő és a nevelő képe semmivé foszlott. Kicsiny házikójuk is átbukott a meredek ésvéres látóhatáron. De mégis, miért kell így lennie?

Azért, mert a brandenburgiak kálvinisták vonta meg a vállát Vilém. A szomszédosSzászországból rájuk rontanak majd a lutheránusok, akik már Lusatiát is elfoglalták. Arról nem isszólva, hogy György Vilmos máris császári meghatalmazást kapott Ferdinándtól. Közben hozzálátottaz egyik könyv kipólyázásához.

Nem hallottad ezt a legutóbbi szóbeszédet? A császár figyelmeztette Brandenburgot, hogy sem acseh királyt, sem a királynét nem kívánja látni a birodalomban. Nem, nem csóválta meg a fejét ,Brandenburg egyik sarkában sem lenne biztonságban a királyné egy-két hétnél tovább. És ezek akönyvek sem lennének biztonságban Brandenburgban. Sem sehol másutt a birodalomban, ha erről vanszó tette hozzá. És éppen ezért nem megyek utána Brandenburgba.

Nem mégy Brandenburgba? Emília gyomrát összeszorította a félelem. Akkor hát hová?

Vilém már korábban elmondta neki, amikor Emília a szörnyű csatáról és a folyón lefelé úszótetemekről beszélt, hogy őt csöppet sem érdekli Csehország sorsa, és még kevésbé a királyé meg akirálynéé. Ezeké a féleszűeké és herdálóké, akik a kincseiket olyan készségesen lökték oda holmikatonákért meg ágyúkért. Szóbeszéd tárgya volt, hogy Frigyes az egész választófejedelemséget afölbecsülhetetlen könyvtárával együtt fölajánlotta a Hanza-városok kereskedőinek annak fejében,hogy Lübeckben menedéket nyújtanak neki. De hát miféle aljas alku az, hogy a Spanyol Udvarbármely kincsnél többet érő könyveit fölkínálja a nyavalyás biztonságáért? Vilém ezért nem is hagyjaa köteteket Frigyes birtokában, és azt sem engedi, hogy a fosztogató Habsburg seregek martalékáulessenek.

Ekkor a lépcsőn csizmás lábak döndülő lépéseinek hangja hallatszott, de Emília észre sem vette.Maga is fölemelkedett ültéből. A mennyezet boltíve mintha megingott volna fölötte.

Miről beszélsz te itt? Mégis, hová mennél, ha nem Brandenburgba?

Óh, igen de mintha nem is hallotta volna a lány szavait. Éppen úgy emelt a magasba egy kibontottkötetet, mint ahogy egy keresztelőpap tette volna egy csecsemővel a keresztelőmedence fölött. Izzadóhomlokáról szállingózott a pára. De jó látnom… a nagy Kopernikusz kitűnő állapotban vészelte át azutazást.

Herr Jirásek!

A dobogás elhallgatott. Otromba inas jent meg előttük, esetlenül meghajolt. Vilém megint egyikládája fölé hajolt bizarr testtartásban. Emília hátratántorodott, és kapaszkodót keresett egy hordóban.Olyan keményen harapta össze a száját, hogy ínyén megérezte a kiserkenő vér ízét. Igen, ez az embercsak ezekkel a könyvekkel törődik. Semmi mással.

Fräulein? Még egy otromba meghajlás. A küldöncfiú egy hordó karimájába kapaszkodott a

biztonság kedvéért. Mein Herr! Számomra a legnagyobb megtiszteltetés vaskos kesztyűjébeböffentett valami tartalmasat , hogy meghívjam önt odaföntre, a bálterembe. Erzsébet királyné… izé botlott meg a saját lábában , hmm, szórakoztatására.

Odaföntről hirtelen dübörgés hallatszott, amint kuglijátékot talált ki valaki kürtőkalapokkal éstörött bútordarabokkal. Közben sevillai narancsok gurultak szét a padlón a keringőt és a gavotte nevűtáncot lendületesen lejtő udvaroncok lába alá. Boroshordót gördítettek végig a padlón akár valamimennydörgés harsány üdvrivalgások közepette. A küldönc hívó kézjellel fordult meg a lépcsőn,majdnem hanyatt esett, majd négykézláb nekivágott a fokoknak. Emília visszarogyott a hordóra, éstámaszul annak vasabroncsaiba kapaszkodott.

Megköttetett hát a megállapodás szólalt meg Vilém kisvártatva. Halkan beszélt, bár a legénykénekmár nyoma sem volt. Egészen elfogadható alku suttogta. Még hozzátett valamit, de szavai elvesztek amennyezet felől hangzó, még erősebb dübörgésben, és a lépcsőn is lehömpölygő félelmetesüdvrivalgásban.

Megállapodás? hajolt előre a lány, hogy jobban hallhassa a hangját.

Angliába megyünk mormolta a férfi előredőlve. Az előtte lévő ládára hajolt, és mintha csak magaelé motyogná: Igen, Angliába megyünk, hová is máshová?

HATODIK FEJEZETAz Alsatia negyed kora reggel csöndes volt és nyugodt, valahogy várakozással terhes. Amikor a

bérkocsim egy pillanatra megállt a Fehér Barátok utcájának felső részén, a háztetők odalent szinteanyagtalannak tűntek a poros fényben, mintha vászonból lennének, és csak a díszletmunkásokatvárnák, hogy lebontsák és visszavigyék őket a kelléktárba. Kis képzelőerővel látni lehetett rajtukkeresztül vagy mögöttük a régi települést az évszázadok távolában, az árnyas kolostorépületeket, atemplomtornyot tucatnyi harangjával, a szőrcsuhás, fehér csuklyát viselő barátokat, amint jönnek-mennek a könyvtár körül, vagy éppen reggeli ájtatosságot végeznek, zsolozsmákat mormolnak közösena kápolnában. Az előző században a rendházat természetesen lerombolták, majdnem ugyanúgy, mint aPontifex apátságot. De már rég nem volt ott könyvtár, sem kápolna, sem fehércsuklyás barátsereg,csak némi hallgatag maradék: törött oszlop, leomlott fal, néhány tyúkhúrral és bojtorjánnal benőttmakacs téglahalom.

Errefelé óhajtja, uram?

Igen, igen, csak egyenesen előre!

Nekem kellett irányítanom a kocsist, aki úgy tett, mintha életében nem járt volna még ebben anegyedben, és makacsul ragaszkodott ehhez a látszathoz, míg további két shilling ígéretével meg nemtoldottam a bérét. Próbáltam visszaemlékezni a tegnapelőtt este ötletszerűen végigjárt útvonalra.Előrehajoltam ülésemen, és kidugtam a fejemet az ablakon. A nap élesen tűzött az arcomba. A házakrészegen dülöngéltek az utca mindkét oldalán, ajtóik lazán fityegtek pántjaikon, ablakaik zárva voltak.Ez alkalommal nem hallottam trombitaszót, amikor beléptünk a negyedbe. Lehet, hogy két nappalazelőtt is csak úgy képzeltem félálmomban. Vagy más, rejtettebb jelrendszer működött, valami némanyelv suttogott házról házra. Eszembe jutott a szóbeszéd, amely szerint errefelé minden kocsma televan titkos fülkékkel, padló alatti üregekkel, rejtekutakkal, seregnyi egyéb búvóhellyel, aholmenekülők vagy csempészek eltűnhetnek szem elől, vagy eldughatják a zsákmányukat. Egy másikAlsatia is létezett, mélyen a kormos gerendák, kőfalak, nádtetők, kopott falburkolatok és titkos ajtókmögött. Hátrafordultam, és aznap reggel már vagy tizedszer kilestem a hátsó kukucskálón. Seholsemmi. Egy perccel később megpillantottam a kopottas cégtáblát.

Fogalmam sem volt, mit várhatok az árveréstől, ha egyáltalán várhatok valamit. 1600 nyaráig csaknégy ilyen rendezvényen vettem részt, nem mintha megvetném őket, vagy közömbös lennék irántuk,hanem mivel az ilyen könyvvásárok, akárcsak a kávéházak, akkoriban még újdonságnak számítottak.Valójában a kettő valahogy összefüggött egymással. Az ilyen árveréseket rendszerint kávéházakbanbérelt helyiségekben rendezték. Az árverő legtöbbször valamikori könyvárus volt, aki elnökölt a néhaezernyi kötet elkótyavetyélése fölött, mivel azok gazdája vagy tönkrement, vagy meghalt. Ezeklegtöbbször lármás, sok embert vonzó események voltak. Az árverező újságokban tette közzé vagyplakátokon hirdette az árverést, és általában az áruba bocsátott kötetek katalógusa is előrehozzáférhető volt. Gyakran ugyanazok az emberek, könyvárusok vagy gyűjtők bukkantak föl, akiklelkesen licitáltak egymásra Homérosz vagy éppen Arisztotelész valamelyik művének bizonyoskiadásai fölött.

Csekély tapasztalataim ennyire rúgtak a könyvárveréseket illetően. De ez az Arany Szarv-ban

meghirdetett esemény valami mással kecsegtetett. Mindenekelőtt nem szerepelt az újságokban. Seholmég csak utalást sem találtam rá, pedig két hétre visszamenőleg átbogarásztam mindet. Plakátot semtaláltam sehol másutt, pedig szintén végignéztem a tűzfalakat, sarokoszlopokat, pellengéreket és másolyan helyeket, ahová előszeretettel ragasztottak vagy tűztek ki hasonlókat, beleértve pár kávéházat ésvendéglőt is. Végül azok a törzsvásárlóim, akiket a legjobban ismertem, a legmegbízhatóbbnaktartottam, és meg mertem kérdezni, azok sem tudtak semmit, sem doktor Pickvanceről, sem az AranySzarv kávéházról, az árverésről nem is beszélve. Akkor pedig határozottan gyanakvóan néztek rám,amikor megemlítettem, hogy a kávéház az Alsatia negyedben van, a Fleet folyó mellett. Ezzel azerővel akár azt is mondhattam volna nekik, hogy Patagóniába vagy az Ottawa indiánok közé készülök.

Bármilyen csekély hírre kíváncsi lettem volna a kódexről a versikével kapcsolatban, sőt magárólaz Arany Szarvról is, mivel az elmúlt napokban igazán nem sokat sikerült megtudnom felőlük. Többórát kutattam a polcaimon is a Corpus Hermeticum sorsával kapcsolatos bármilyen följegyzések után.Nem tudtam igazán, hol kellene kezdenem, de először Lefévre és Turnebus kiadásait néztem meg,amelyek elvezettek egy maroknyi görög és római szerzőhöz, akik nyomdokain haladva igazán váratlan,kanyargós és zegzugos ösvényekre tévedtem. Tapasztalhattam, hogy a hermetikus szövegekbúvópatakként húzódnak végig, félig láthatatlanul, csaknem két ezredév mélységeiben. Föl-fölbukkantak olyan helyeken, mint Alexandria vagy Konstantinápoly, hogy ismét alámerüljenekvalami sivatagban, eltűnjenek a hegyek között vagy lerombolt városokban. Aztán megintelőszivárognak váratlanul, évszázadokkal és ezer mérföldekkel távolabb az előbbi helyektől.

Korai méltatóinak többsége szerint Egyiptomban keletkeztek Hermupolisz Magna közelében, amitaz ókoriak a világ legősibb településének tekintettek. Szerintük a könyvek egy Thoth nevű egyiptomiisten-paptól származnak, akinek a görögök a Hermész Triszmegisztosz, vagyis HáromszorLegnagyobb Hermész elnevezést adták. Boccaccio interpres secretorum, azaz titkok megmagyarázójacímmel illeti. Az egyiptomiak hite szerint Thoth az írás és a bölcsesség istene volt, akiről aPhaeidrosz-ban Szókratész azt állítja, hogy tőle ered a számtan, a mértan és az írásjelek tudománya, saki, úgymond, szabad idejében olyan dolgokat agyalt ki, mint a dámajáték vagy a kockavetés. Arégiek szerint Thoth bölcsességeit először kőbe vésték, azután átmásolták papirusztekercsekre, mígvégül Kr. előtt a harmadik században, II. Ptolemaiosz uralkodásának idején elhelyezték az újonnanalapított alexandriai könyvtárban, ahol a Ptolemaidák reményei szerint összegyűjtötték volnavalamennyi valaha megírt könyvet és tekercset. És itt, Alexandriában történt, hogy tekercsek éstudósok ezrei között egyiptomi hieroglifák alapján görögre írta át Thoth kinyilvánított bölcsességeitegy Manethón nevű pap, a régi Egyiptom történetének legjobb ismerője.

És éppen itt, Alexandriában szélesedik Nílus-méretűvé a búvópatak. Ezek a szövegek a nagykönyvtárból elterjedtek az ókori világ minden sarkába, és a következő jó hétszáz esztendő soránkomoly értekezés szólt légyen asztrológiáról, történelemről, anatómiáról vagy orvoslásról egyszerűen elképzelhetetlen volt anélkül, hogy néhány megfelelő idézetet föl ne vonultasson azegyiptomi bölcselőtől, akinek kinyilatkoztatásait mindenki minden tudomány kútfőjének tekintette. Ámegyszer csak ilyen hatalmas áradás után a folyam hirtelen összezsugorodik. Lelassul, elkeskenyedik,szétágazik, és végül Jusztiniánosz császár rendeletének alapján aki bezáratta az athéni Akadémiát, éstűzre vettette a konstantinápolyi görög kéziratokat teljesen el is enyészik. A hermetikus szövegekrőljó pár száz esztendeig egy szó sem hangzik el sehol. Ekkor a nemrégen született Bagdad városában akilencedik század elején föltűnik néhány kézirat a szabeusoknál, akik egy Észak-Mezopotámiából oda

vándorolt nem muszlim arab csoport képviselői voltak. Ők szentírásuknak tekintették Hermészkinyilatkoztatásait, legnagyobb tudósuk és tanítójuk, bizonyos Tábit ibn Kurra pedig titkosbölcsességnek nevezi a szábeus szövegeket. Ám ez a bölcsesség mégsem lehetett olyan mélységesentitkos, mivel viszonylag rövid időn belül a mohamedánok birtokába került. Tábit ideje után nemsokkal említi Hermész Triszmegisztosz nevét Kitab al uluf című könyvében a muzulmán asztrológus,Abu Masar, és az alkimista ar-Razi is tanulmányozza a Smaragdtáblát, az egyik legismertebbhermetikus szöveget, amely a Titkos Teremtés Könyve címen ismert nagyobb terjedelmű munka egyikrésze.

De ezek után az arab szerzők után megint elvékonyodott a folyam, és különféle politikai és vallásiokok miatt teljesen el is tűnt Bagdadból. A tizenegyedik század után kemény mohamedán ortodoxiauralkodott el a kalifátuson, és ezért a bagdadi szabeusokról többé egy szó sem volt hallható. Ahermetikus iratok azonban szinte azonnal fölbukkantak Konstantinápolyban, az én titkos kódomban isfölsejlő városban, ahol 1050-ben a szerzetes tudós, Pszellosz Mihály kezébe került egy hiányoskéziratpéldány szír nyelven, a szabeusok nyelvén. Ezt mentette át egy kódexmásoló pergamenre, majdazt vitték tovább Konstantinápolyból, miután elfoglalták a törökök, és került Firenzébe, Cosimo deMedici udvarába lemásolása után vagy négyszáz évvel.

De hogyan illik ebbe a hosszú és bonyolult történetbe A világ útvesztője? Nem találtam rá utalást akülönböző kiadásokban, sem a hozzájuk fűzött kommentárokban, de még Alexandriai KelemenSztrómateisz című írásában sem, ahol pedig több tucatnyi, Hermész Triszmegisztosz által írt művetfölsorolt. Úgy látszik tehát, hogy A Világ útvesztője még a többi könyvnél is titokzatosabb éshozzáférhetetlenebb.

Elbizonytalanodtam, s ezért más utat választottam. Fogadtam egy csónakot, hogy fölhajózzamShadwellbe, és fölkeressem John Thimbleby papírüzemét. Vele már hosszú évek óta jó üzletikapcsolatban voltam, s úgy véltem, hogy a kötetből kimetszett papírlap vízjelében a JT betűk az őnevét jelzik. De még ő sem tudta megmondani, mikor készült a rejtélyes lap, és ki, hol vásárolhattameg.

Maga a papír Thimbleby véleménye szerint gyönge minőségű volt. Fölhívta rá a figyelmemet, hogymilyen vékony. Hogy máris sárgul és ráncosodik. Hogy csaknem átlátszó, ha a fény felé tartja azember. Ez azt jelenti, hogy származhat olyan tételből, amely valamikor az 1640-es években készült,talán 1641 és 1647 között. Abban az időben Thimbleby nagyrészt, de nem kizárólag királyi nyomdákatlátott el, beleértve magát az udvari nyomdászt is, aki az egyre fogyatkozó és üldözött királyi seregeketkísérte, és amint leírták, nyomban ki is nyomtatta a propagandaanyagaikat. Azzal magyarázta a papírrossz minőségét, hogy akkoriban a kereslet jóval meghaladta a kínálatot.

Thimbleby bevitt a munkatermébe is, ahol két ember mártogatta a kereteket egy hatalmas tartályba,amely valami híg péppel volt tele. Elmondta, hogy a papír rendszerint ilyen masszából készül,amelyet egy harmadik férfi kavargatott állandóan. Lenszövet maradékból, öreg könyvekből ésiratokból meg a rongyszedők által gyűjtött egyéb adalékanyagokból állítják elő. Mindezt apródarabokra vagdalják és zúzzák, nagy katlanban fölforralják, savanyú tejjel keverik, néhány napigerjesztik, azután sűrű drótszűrőn átszűrik. Amikor nincs elegendő lenszövet, a papírkészítőrögtönzésre kényszerül. Fölhasznál tengeri moszatot, szalmát, régi halászhálókat, banánhéjat,kötélmaradékot, de még marhatrágyát és hamvasztásra előásott csontvázak félig rothadt halotti

lepleinek maradványait is. Thimbleby maga is szinte minden lehetséges anyagot kipróbált. Azeredmény fölöttébb kétséges minőségű papír lett, amit mégis rásózott a királypárti seregekre. Átnéztea följegyzéseit, és megállapította, hogy nagyobb tételeket szállított Shrewsburybe 1642-ben,Worchesterbe és Bristolba 1645-ben és Exeterbe 1646-ban. Évente persze több száz rizsmányitgyártott, amelyik bármelyikéből származhat az én titokzatos lapom.

Aznap este tehát úgy tértem vissza a Többsincs Házba, hogy csak halvány elképzelésem lehetettróla, mikortájt rejtjelezhette azt a versikét Sir Ambrose. Thimbleby tájékoztatója azért mégisbátorított valamennyire. Ha ugyanis az 1640-es években történt a dolog, a polgárháború kitörésekor,vagy annak ideje alatt, akkor az elméletemnek volt némi alapja. A titkosírásnak valamilyen kincsrekellett vonatkoznia, esetleg a kézirattal együtt, amelyet Pontifex Hall körül vagy másutt rejtettek el, samelyet megkereshetnek majd, ha a Parlament hívei vereséget szenvedtek, és biztonságos lesz avisszatérés Pontifex Hallba. Hanem a kincset nem lelte föl senki. Vajon miért? Talán mert SirAmbrose gyilkosság áldozatául esett, ahogyan Alethea állította? De vajon mikor ölték meg? Ekkordöbbentem rá, hogy nem ismerem Sir Ambrose halálának időpontját. 1651, a polgárháború vége előttkellett lennie, amikor Pontifex Hallt kisajátították, de nem emlékeztem rá, hogy Alethea említettevolna.

Mielőtt a lapot visszadugtam a padlódeszka alá, röviden megvizsgáltam a gyertyafény felé tartva.Először a vízjelet néztem meg, utána a sűrűn írt sorokat, és végül a szikkasztó rács halványbenyomódásának egymást keresztező vonalait. Emlékeztem rá, hogyan írta le Thimbleby apapírgyártás folyamatait, és elgondolkodtam rajta, vajon az a darab papír miből készülhetett.Halászhálóból? Netán valamilyen könyv vagy egyéb irományok lapjaiból, amelyekből kimosták atintát? Valami régi csontváz foszladozó szemfedőjéből? Eltöprengtem afölött, milyen különös, hogybármely lap, függetlenül attól, milyen makulátlanul fehér, hogy mit írtak rá, vagy milyen a vízjele,mindig rejt magában valamely más szöveget, a felszíne alatt álcázott vagy láthatatlanná tett egyébüzenetet, amelyet titkos, mágikus porral behintve, vagy láng fölé tartva láthatóvá tett tintával írtak.Azon járt az eszem, vajon milyen porral vagy lánggal lehetne életre kelteni, felszínre kényszerítenimegint Sir Ambrose üzenetét?

Végül bedugtam a lapot a párnafák közé, egy másik, hasonlóképpen gyönge minőségű és láthatóankopott lúdtollal teleírt papír mellé. Alethea öt nappal korábban kelt levele volt az, amelyet Monkhozott el a központi postahivatalból. Vajon annak halvány tintája, Lady Marchamont régieskézírásával rákapart udvariasan rejtélyes szavai mögött milyen másik üzenet és tudás lappanghat?

Még egyszer elolvastam, összeszoruló gyomorral, valami nyomasztó és szokatlan, kellemetlenérzéssel a szegycsontom mögött:

Kedves Uram!

Kérem, bocsássa meg nekem, hogy újabb levéllel zaklatom. Tudna-e ön találkozni velem egy hétmúlva, július 21-én, este hat órakor? Ha igen, akkor fölkereshetne engem a Pulteney-házban, aLincolns Inn mező északi oldalán. Most csupán annyit jeleznék előre, hogy bizonyos fontosnaktekinthető fejleményekről lenne szó.

Remélem, megtisztel a társaságával. Attól tartok, hogy a szokásos titoktartást ezúttal is kérnem kellÖntől.

Engedelmes szolgája,

Alethea

A szokásos titoktartást, gondoltam magamban komoran egy óra múlva az ágyamban fekve, ésvisszaemlékeztem a sellakra, amelybe belepréselte a pecsétnyomóját vagy annak mását. Ami apostahivatalt illeti, Alethea még mindig nem sokat törődött a diszkrécióval. Különös megnyilvánulásaa gondatlanságnak olyan személy részéről, aki egyébként annyira törekszik a titoktartásra.Figyelmeztetését eleinte nem is vettem igazán komolyan. Miután már kétszer is elolvastam, arrólgyőzködtem magam, hogy talán tévedek, és a levelet végül is nem bontották föl. De amikor másnapoda-vissza megjártam az utat Shadwell felé, az a benyomásom, inkább úgy mondanám, hogy futóérzésem támadt, mintha követne valaki. Vagy megfigyelne. Semmi igazán különös nem történt, csaknéhány olyan furcsa apróság, amelyekre biztosan föl sem figyeltem volna, ha nincs az a levél, megmég pár olyan dolog, ami az utóbbi napokban fölborzolta az idegeimet. A csónak, amely alig egypillanattal az enyém után indult el a kikötőből. Az alak tükörképe, amely fölvillant a hátam mögött azajtó üveglapján, amikor Thimbleby társaságában beléptünk, hogy megebédeljünk a Vén Hajóhozcímzett vendéglőben. Az összehúzott szempár, amely rám meredt valamivel később, még aznapdélután a polcok közötti keskeny résen, amikor a London-híd Southwark felőli végének egyikkönyvesboltjában keresgéltem. Még mintha a Többsincs Ház is megváltozott volna valahogy.Boltomba azelőtt soha nem látott személyek léptek be, s miután egy-két kurta pillantást vetettek apolcaimra, vásárlás nélkül eltávoztak. Mások egyszerűen csak az ablakon leskelődtek be, mielőttvisszaolvadtak volna a tömegbe. Amikor pedig kiléptem, hogy följebb húzzam a vászonernyőt, akocsiút túloldalán majdhogynem bűntudatos képpel összerezzent egy alak, és sietve eltávozott. Nem,ez nem jelentett semmit. A világon semmit. Legalábbis ezzel biztattam magamat komoran, amintnekivágtam az Alsatia negyed felé vezető útnak. De akkor miért tekergettem percenként a nyakamat,rettegve attól, amit esetleg megláthatok a bérkocsi kicsiny, ovális hátsó ablakának keretében?

De valójában semmi sem jelent meg az ablakban, s ezért teljesen meg is feledkeztem titokzatosmegfigyelőimről. Valójában szinte mindenről elfeledkeztem, Aletheát is beleértve, a bizonyos fontosfejleményeivel együtt, miközben az ajtóban ácsorgó pincér mellett beléptem az Arany Szarvkávéházba.

Pontosan kilenc órakor Dr. Samuel Pickvance odalépett az egyik asztalhoz, a kezében lévőkalapáccsal megkopogtatta a lapját, és torkának köszörülésével kért csendet. Életének talánnegyvenedik évében járhatott, magas, vézna, kopaszodó fejtetővel, hegyes orral, vékony ajkakkal ésszája sarkában kissé fölényes, halvány mosollyal. Kisebb emelvényről magasodott fölénk, amelyenúgy foglalt helyet, mint bíró a pulpitusán, vagy pap az oltár mögött, úgy lóbálva kalapácsát, mint aszent csöngettyűt vagy kürtöt. Még egyszer, ezúttal nagyobb erővel kopogott, mire a helyiség végreelcsöndesedett. Kezdetét vehette a szertartás.

Az egyik legtávolabbra eső székre telepedtem le, a hátsó sorban, az ajtó közelében. Az AranySzarv még mindig sötét volt, eltekintve egyetlen szál faggyúgyertyától és a füstön átszüremkedő

magányos napsugártól, amely úgy feküdt a padlóra, mint valami leszakadt gerenda. Ekkor Pickvanceelőkerített egy lámpást, és meggyújtotta a rőtes hajú, fiatal segédje által odanyújtott szövétnekkel. Azelőttem sorakozó fejek körvonalai ezáltal élesebben kirajzolódtak a sarokban árválkodó bábufejjelegyütt, amely önelégülten és mindentudóan vigyorgott felém.

Amikor pár perccel azelőtt beléptem a helyiségbe, olyan nyüzsgés közepén találtam magamat,amilyeneket olyannyira kedveltek a zsebmetszők. Az egybegyűltek valamennyien tülekedtek akörülbelül háromtucatnyi szék felé, amelyeket az emelvény előtt, az asztallal szemben helyeztek el,ahol hamarosan megjelent Pickvance és szertartássegédje. Azt vártam, hogy esetleg fölismerek majdvalakit, egy vásárlómat vagy egy-két másik könyvkereskedőt. De egy lélek sem volt számomraismerős, még a lámpás meggyújtása után sem. Ugyanakkor határozottan meglepődtem a látottaktól.Pickvance hallgatósága, mert hiszen azok voltunk, nem különbözött igazán a két nappal azelőtti esténmegismert vendégektől. Amennyire most kivehettem az egyes alakokat, akár ugyanazok az emberek islehettek volna. Többnyire bőrnadrágot, gyűrött inget és mélyen homlokukba húzott, kajla szélű kalapotviseltek, mások fekete háziszőttesből varrt ruhát, s mellette kvékerek vagy anabaptisták komorarckifejezését öltötték magukra. Elég meglepő módon néhány lovag is akadt közöttük. Jómódot éskomiszságot sugároztak, lebiggyesztették a szájukat, vagy hamisan egymásnak kacsingattak keresztbevetett lábbal, jól ápolt kecskeszakálluk csillogott. Micsoda titokzatos vállalkozás hozhatott egy tetőalá egy ilyen szedett-vedett seregletet?

Amikor az árverés elkezdődött, és kikiáltották az első ajánlatokat, az is megvilágosodott előttem,miért nem ismertem föl senkit. Hogy miért nem láttam soha egyiküket sem a boltomban, és miért nemakadtak közöttük könyvkereskedők, legalábbis abból a tiszteletre méltó fajtából, amelynek képviselőitismertem. Doktor Pickvance ugyanis nem annyira pap vagy bíró benyomását keltette, hanem inkábbolyasféle szélhámosét, aki befészkeli magát a Bertalan napi vásárba, hogy jól becsapja a hiszékenyközönséget. Vagy nagyon tudatlan volt, vagy csaló, mert még onnan hátulról is jól követhettem, aholültem, és tapasztalhattam, miként magasztal és fúj föl minden egyes kötetet, amelyet a Mr. Skippernéven bemutatott segédje éppen közszemlére tesz. Fölháborító volt a dolog. Közönséges bőrbe vagyéppen vászonba kötött könyvekről harsogta, hogy a legfinomabb selyem vagy legragyogóbbankidolgozott levantei bársony, mellesleg mindent kézzel készítettek, domborítottak, minden pazar éskivételes volt, minden Aldusnál, Plantinusnál vagy a megboldogult Károly király udvarikönyvművészénél készült, vagy éppen a senki máshoz nem hasonlítható Nicholas Ferrar LittleGidding-i műhelyéből került ki.

Legszívesebben fölpattantam volna, hogy leleplezzem a nevetséges pojácát, de úgy látszott, hogyrajtam kívül mindenki Pickvance bűvkörébe került. Gyakran egy-két pennyvel kiáltotta ki a következődarabot, de az árat sikerült hamarosan shillingnyire vagy fontnyira föltornásznia, és alig egy-két percmúlva lesújtott a kalapács, és arcátlan árverezőnk megdicsőülten kiáltotta: Elkelt! Harmincshillingért! A második sorban ülő úré!

Ez a bohóckodás annyira megdöbbentett, hogy már két-három kötet is gazdára talált, mielőttegyáltalán fölfoghattam volna, mit is kiáltottak ki éppen. Az elsők kötetbe gyűjtött politikai vagyvallási eszmefuttatások voltak, köztük olyan üldözött szektáktól származó pamfletek is, mint akvékerek, szakadár metodisták, a legtöbb pedig a Bunhill fráterektől, vagyis olyanoktól, akik egészbiztosan a Parlament által tíz esztendeje elfogadott szentséggyalázási törvény hatálya alá estek volna.

Önmagára valamit adó kereskedő már csak ezért sem nyúlt volna hozzájuk, legalábbis olyan, akihosszan kívánt megmaradni a pályán, mivel az államtitkárság rendszeresen küldött ki ellenőröket,hogy vizsgálják át a boltok készleteit, irtsanak ki és pusztítsanak el minden istenkáromló és gyalázatosförmedvényt, amire rátehetik a kezüket.

Arra jutottam, hogy Dr. Pickvance is nyilvánvalóan azért rendezte az árverést az Arany Szarv-ban,hogy elkerülje ezeknek az ellenőröknek a figyelmét. Nyilvánvalónak tűnt ugyanis, hogy egyetlenkönyvét sem hagyta volna jóvá a hivatal. Mindez azonban hajszálnyit sem hátráltatta a licitálást.Döbbenten figyeltem, amint a fekete posztóruhás szektások megküzdenek az ócska pamfletekért arózsavíztől bűzlő lovagok kis csoportjával, akik láthatóan a legvadabb eretnekségeket is afféle jótréfának tekintették. Gondoltam persze, hogy az ellenőrök sem tennék a lábukat szívesebben Alsatiautcáira, mint ahogyan a poroszlók vagy rendőrök sem. Itt tehát, ha ez a szó egyáltalán helyénvaló,biztonságban voltunk a törvény szigorával szemben.

Hamarosan még meglepőbb ajánlatok és még hevesebb licitálások következtek. Úgy harminc percmúltán kerültek terítékre hevenyészett fametszetek és nyomtatott képek, amelyeken a lehetőlegélethűbben ábrázolták, hogyan malackodnak háziurak a szolgálóikkal, vagy asszonyságok akocsisaikkal és kertészeikkel. Mások sikamlós kötetkék voltak, hasonló kapcsolatokat részletezőbutácska versikékkel, vagy éppen prózai szövegek, amelyek orvosi tekintélyekre hivatkozva kínáltakolyan fantáziadús, de nyilvánvalóan kivihetetlen szexuális pózokat, amelyek a velük megbirkózóakrobatákat hihetetlen mértékű gyönyörökkel kecsegtették. Kikiáltásukkor Dr. Pickvance vagy Mr.Skipper, mint lelkes piaci bábjátékosok, széles mozdulatokkal mutatták körbe a kínálatot az egészközönségnek. Máskor Dr. Pickvance egész passzusokat olvasott föl magas, fisztulás hangon, kéjtőlüveges tekintettel és verejtékező homlokkal, mialatt a háttérbe húzódott Mr. Skipper képekarmazsinszínűre vörösödött.

Eleget láttam és hallottam. Ezek közül a szennyes lapok közül aligha kerülhet elő valami, amit énkeresek. A következő tíz-tizenkét darab olyasféle okkult mű volt, amilyeneket Pontifex Hall polcainláttam, csak éppen sokkal rosszabb állapotban, közönséges, legtöbbször borjúbőr kötésben, és mégcsak nem is remélhettem, hogy bármelyikben előfordulhat Sir Ambrose Plessington címere. Úgygondoltam, most elmegyek. De még félig sem emelkedtem föl hátratolt székemről, amikor Dr.Pickvance kikiáltotta a következő, első tekintetre az előző egy-két tucatnyihoz hasonló darabot.

Uraim! A hatvanhatos számú tétel áll előttünk rikoltotta harci kiáltással Anton Schwarz vonSteiner hírneves gyűjteményéből.

Meglepett a név, amelyet, úgy emlékeztem, hallottam már valahol. Láttam, amint a kötet fölvillanPickvance kezében, akinek ujjai furcsán görbültek voltak, mintha nyomorék lenne a keze. És akkoreszembe jutott. Pontifex Hall kriptájából másztam fölfelé, Alethea két lépéssel előttem éppen arrólmesélt, hogyan tárgyalt Sir Ambrose egy ízben a német-római császár megbízásából egy osztráknemesember, az okkult irodalom jeles gyűjtője teljes könyvtárának megvásárlásáról, s akinek neve,most már biztos voltam benne, von Steiner volt.

A hatvanhatodik tétel kikiáltási ára tíz shilling volt. Két ember versengett érte a leghevesebben. Azegyik az első sorban ült, a másik két-három székkel tőlem balra. Pickvance egyre magasabbra srófoltaaz árat: húsz shilling… harminc… harmincöt!

Hirtelen kiszáradt a szám, és a gerincemen mintha egy higanycsepp gördült volna végig. Alaposanszemügyre vettem a kötetet, amelyet kezében magasra tartva Pickvance föl-alá parádézott az emelvényelőtt. Vajon mekkora lehet az esélye annak, már ismerve Pickvance nagyszájú kikiáltói stílusát, hogyaz a könyv valóban Schwarz gyűjteményéből, sőt netán a császár könyvtárából származik? De itt vanegy szál, bármilyen vékonyka is, amely összekapcsolhatja Sir Ambrose Plessington sorsát az AranySzarvéval, vagy legalábbis Dr. Samuel Pickvance-éval.

Előredőltem ültömben, és megnyaltam a szám szélét. A helyiség valószerűtlenül elcsöndesedett. Azén soromban ülő vásárló föladta a harcot. Pickvance fölemelte a kalapácsát.

Harmincöt shilling először… másodszor…

Amikorra mind a háromszáz tétel elkelt, a Szent Bride toronyórája éppen négyet ütött. Pislogva éshunyorogva léptem ki az éles napfénybe. Lökdösődtünk és taszigálódtunk a kifelé tülekedőemberekkel, akikkel annyi idő eltöltése után már mintha valamiféle nemszeretem rokoni szál fűzöttvolna össze. Hogy elkerüljem őket, lesétáltam a Fleet folyóhoz, és néhány pillanatig elálldogáltam arakparton. Néztem, hogyan hullámzik és bugyborog a víz, amint fölfelé árad a dagály. Olajfolt lebegetta felületén, és a szivárvány minden színében csillogott. Miután végre elhaltak mögöttem a hangok,végre benyúltam a kabátom alá.

A hatvanhatos tétel ennek az árverésnek az átlagához mérten egészen tisztességes kötet volt. Valódimarokkói szattyánbőr kötését erősen megvarrták, és lapjait nem károsította sem nedvesség, sem féreg.A nettesheimi Cornelius Agrippa Magische Werke című munkájának egy kölni kiadása volt 1601-ből,bizonyos Manfred Schloessinger könyvműhelyéből. Keveset tudtam róla azonkívül, hogy a De occultaphilosophia német fordítása, valójában varázsigék gyűjteménye, és amelyben egyebek mellett azabrakadabra szó legelső említése is megtalálható. Majdnem öt fontomba került, ami nyilvánvalóanmeghaladta a valós értékét. Még talán két fontért sem tudtam volna túladni rajta, ötről nem isbeszélve. De engem nem is a mű vagy a szerzője érdekelt igazán, hanem a borítója belő oldaláraragasztott ex libris. Szabályos címer volt, fölül a Spe Expecto jelszó, alatta pedig a súlyos gótbetűkkel írott név: Anton Schwarz von Steiner.

Lehet persze, hogy az ex libris nem is volt eredeti. Egy könyvkereskedőnek meg kell tanulnia, hogyne bízzon vakon az ilyesféle kis azonosító jelekben. Amint a mondás tartja, egy könyv nem ítélhetőmeg igazán a borítójáról, s hozzáteszem, az ex libriséről sem. Ezt is leáztathatták éppen egy másikról,amely valóban von Steiner tulajdonában volt, hogy végül beleragasszák Agrippa Magische Werke-jének egy máskülönben jelentéktelen példányába. Lelkiismeretlen könyvárusokról tudott volt, hogykészek ilyesmire is, hogy egy könyv árát megnöveljék, s tisztában voltam vele, hogy Pickvance isképes lenne rá. Az is lehet, hogy maga a borító nem volt von Steineré, hanem hamisítvány. És, hanetán erről van szó, nem leplezhetem le a csalást mindaddig, amíg nem jutok a birtokába egy valódivon Steiner-féle ex librisnek, ami a közeli jövőben egyáltalán nem valószínű.

Másrészt, biztattam magamat, köztudott, hogyan fosztották ki és szórták szét a világban a prágaicsászári könyvtárat a harmincéves háború idején. Amit a prágai várat kirabló katonák a háború elejénelmulasztottak, azt bepótolta annak végén, harminc év múlva Krisztina svéd királyné. Így tehátlehetséges, hogy az ex libris eredeti, és a kötet megtalálta az útját Angliába. Akár Sir Ambrose is

magával hozhatta, aki a német-római császárhoz fűződő kapcsolatának idején ismerkedhetett megvele. Lehet, hogy az angol úriembernek nem voltak gátlásai Rudolffal szemben, és néhány könyvét asaját gyűjteményében helyezte el, amely fénykorában méltó vetélytársa lehetett a császárikönyvtárnak. Ám ha így van, akkor a kötet miért nem Pontifex Hall valamelyik polcán hever? No ésha elveszett vagy ellopták, mint oly sok másikat, akkor vajon miért nem tett róla említést Alethea?

Miután becsuktam a bőrtáblát, eszembe jutott, hogy Agrippa, akit Varázslók Hercegének isneveztek, Erasmus és Melanchton barátja volt, Miksa császár mellett titkárkodott, I. Ferenc franciakirály udvari orvosaként és csillagjósaként működött, egyszersmind egész Európában a hermetikusszövegeket legjobban ismerő szakértőnek számított. Magische Werke című könyvének és a PontifexHall könyvtárából ellopott hermetikus kódexnek az összekapcsolása azonban még így is hosszadalmasés keserves munkának ígérkezett. Akár eredeti Schwarziana, akár nem, a kötetnek lehet, hogy semmiköze sincs sem Sir Ambrose, sem hiányzó pergamenje sorsához. Lehet, hogy végül elfecséreltem ötfontot és egy egész napi munkát?

Talán mégsem. Kihalásztam a zsebemből Pickvance névjegykártyáját, amelyet akkor kaptam tőle,amikor előrenyomakodtam a zsákmányomért az emelvényhez. Ilyen közelről az árverezőalacsonyabbnak és jóval öregebbnek látszott. Elhasznált arcát mély ráncok barázdálták, szemefehérjét jobban mondva sárgáját vékony, vörös erek pókhálózták be. Hosszú ujjai valóban olyangörbültek voltak, mintha csúz torzította volna el, vagy hüvelykszorító tördelte volna össze őket. Azjutott eszembe, hogy vajon Cromwell valamelyik államtitkára vetette-e alá tortúrának, vagy csakrázuhant valami csapóajtó. Miközben átvettem karmaiból Agrippa művét, összeszedve a bátorságomatmegkérdeztem, hogy vajon ki bocsátotta árverésre.

Esetleg érdekelnének még hasonló darabok tettem hozzá halkan , úgy értem, von Steinergyűjteményéből.

Pickvance láthatóan meglepődött a kérdésemen. Az jutott az eszembe, és nem is először, hogy akönyvet esetleg úgy lopták valahonnan. Újabb magyarázatul szolgálhat ez arra, miért választottaárverésének helyszínéül az Arany Szarv kávéházat. Lehet, hogy egész készlete, mármint, ami nemhamisítvány belőle, a Pontifex Hallhoz hasonló királypárti birtokok könyvtáraiból származik mintpréda vagy hadizsákmány. Válasza semmivel sem csökkentette a gyanakvásomat. Megvonta a vállát,és csak annyit mondott, hogy nincs fölhatalmazása a forrásainak kiszolgáltatására. És nyúzott arcabarátságtalan fintorba torzult.

Ez végül is üzleti titok.

Amikor éppen másvalakihez fordult volna, elkaptam a kabátja ujját, és ugyanazon a fojtott hangonszóltam hozzá. Arra gondoltam, hogy néhány arany csendülése talán megszabadíthatja azoktól agátlásoktól is, amelyek esetleg még megmaradtak benne. Jeleztem, hogy az üzletfelem kész lennenagyobb összeget, öt fontnál mindenesetre jóval többet kifizetni egy ilyen könyvért. Erre megállt, éslassan felém fordult. Egy pillanatra elbizonytalanodtam, vajon helyesen cselekedtem-e. Több lehet-ePickvance, mint csaló és tolvaj? Bármi is az igazság, valóban fölengedett, és mohón ráharapott acsalétekre.

Ó, az előfordulhat. Igen, megeshet, hogy akad még valamim ebből a fajtából. A hangja is

tisztelettudóbban hangzott. Beszéd közben talán már el is képzelte, hogyan tehetne szert újabbSchwarzianára, vagyis hamis szövegre. Természetesen át kell vizsgálnom a katalógusaimat. De igen,igen, igen… nagyon is lehet, hogy akad valami…

Ezúttal én akadtam horogra.

Vannak katalógusai? Nyilvántartásai az eladásairól?

Úgy látszott, mintha megbántotta volna a kérdés.

Hogyan? Igen. Természetesen vannak.

Ekkor hátulról kiáltozás zavart meg bennünket. A lovagok és a szakadárok tolakodtak előre, hogymegkaparintsák ocsmány szerzeményeiket, és Mr. Skipper, aki mindenáron próbálta lecsillapítaniőket, Pickvance doktort is igyekezett félrerángatni az útból. Az árverő mormogott valamit agallérjába, aztán visszafordult hozzám. Kabátzsebében kotorászott valami után rút, girbegurbaujjaival.

Holnap suttogta, mielőtt a tömeg elsodorta tőlem.

Most, hogy lenéztem a kártyára, rájöttem, hogy amikor majd holnap elmegyek a Pulteney-házba,legalább lesz mit mondanom Aletheának. Méghozzá valami fontosat, ha Pickvance doktorral valótalálkám gyümölcsözőnek bizonyul. Bár sejtelmem sem volt róla, mit találhatunk bármelyikkatalógusában, ha egyáltalán találunk valamit. Vásárlók és eladók neveit talán, esetleg annak a nevétis, aki az Agrippát piacra dobta. Netán valami utalást, halvány nyomot, amely közelebb vihet akeresett kódexhez, vagy vissza Sir Ambrose könyvtárához, és ahhoz, aki kirabolhatta. Hiszen bárki isfosztotta ki, eladhatta a könyveket… lopott könyveket… egy olyan gátlástalan árverező segítségével,mint amilyen Pickvance.

Megindultam visszafelé, az Arany Szarv-hoz, ahová újabb vendégek szállingóztak. Még mindigkorán volt, még az ötöt sem ütötte el az óra. Enyhe bűntudattal és jóval erősebb meglepetéssel vettemtudomásul, hogy nincs kedvem visszatérni a Többsincs Házba. Legalábbis még nincs. Lehet, hogyelgyalogolok a hídig, kellemes sétának ígérkezik. Egészen jó idő volt még ott, Alsatia utcáin is.

Még a Fleet csatornabűze sem olyan borzasztó, állapítottam meg, ha egyszer hozzászokik az ember.A szél is megerősödött. Szétszórta a megülepedett, áporodott párát és a szúnyogok felhőit. Néhánykisebb, alacsonyan szálló felhőt is összesöpört, és lassan görgette őket kelet felé. Hazafelé menetesetleg megállok valamilyen vendéglőben… vagy egy másik kávéházban.

Visszadugtam a kötetet a kabátom alá, majd, mint valami kapaszkodóra, megint rápillantottam akezemben tartott cédulára. Átlagos kereskedő névjegye, rajta címer kétségtelenül hamis ésnégysornyi szöveg igényesen metszett betűkkel:

Dr. Samuel Pickvance

Könyvkereskedő és árverező

A Szerecsen Főhöz

Arrowsmith Court, Whitefriars

Legalább még egy utat kell hát tennem az Alsatia negyedbe. A gondolat most első ízben nem töltöttel félelemmel. Sem csodálkoztam el magamban a Lincolns Inn Fields meglátogatásáé. Váratlanulfölrémlett előttem Alethea arca. Meglepően élesen. És azon is elcsodálkoztam, hogy bizonyosvárakozással nézek a találkozás elé. Mialatt hazafelé bandukoltam a Fleet utcában, ahol valóbanmegpihentem egy vendéglőben, folyton az járt a fejemben, mi is történik velem tulajdonképpen.Valahogy merész lettem és kiszámíthatatlan, a magam számára is idegen. Mintha Agrippa vonNettesheim valamilyen alkímiai folyamata indult volna meg bennem váratlanul, mélységes és riasztóváltozásokat idézve elő.

HETEDIK FEJEZETA Pulteney-ház a Lincolns Inn Field északi oldalán állt. Valahol középtájt, hét csaknem tökéletesen

egyforma, a mezőre néző palotácska sorában. Téglahomlokzat, fehér oszlopok, egész csomónapkorongot visszaverő, magas ablak. A tucatnyi hozzájuk vezető ösvény egyikén közelítettem meg azelburjánzott tyúkhúr és penészvirág tengerében gázolva. Késő délutánra járt, és alaposan megizzadtama hosszú gyaloglástól. Már alig bírt a lábam, és az ingem is a hátamhoz tapadt. Tenyeremmelbeárnyékoltam a szememet a lemenő nappal szemben, és körülnéztem.

A Lincolns Inn Fields valaha London legelőkelőbb negyede volt. Olyan hely, ahol lordok éshölgyeik, I. Károly elátkozott udvarához tartozó személyek éltek elszigetelten és arcátlan fényűzésben.A köztársaság idején azonban elmenekültek Franciaországba vagy Hollandiába, s ezért a házaik azelmúlt tíz év során nagyrészt üresen maradtak. Most sehol nem gomolygott füst, nem látszottsemmiféle világítás, és közelebb érve láthattam a házak megkopott festését, ablakpárkányaikon ésdíszeiken a rárakódott koromréteget. Kovácsoltvas kerítéseiket és kertkapuikat kidöntötték, helyükönelburjánzott a gaz. Gondolom, Cromwell seregei azokból is muskétákat és ágyúkat gyártottak. APulteney-ház viszonylag a legjobb állapotban volt, kapuja előtt egy fiatal szederfával, tiszta ablakainvisszatükröződött a nap dicsfénye. Mögötte alig volt kivehető az aranybrokát függöny néhány ránca.Emlékezetem szerint Alethea nem említette, hogy Sir Ambrose vagy Lord Marchamont rendelkezettlondoni házzal. Ezért, mialatt a súlyos, oroszlánmancs formájú kopogtatóval bíbelődtem, az jutotteszembe, hogy a Pulteney-ház bizonyára Sir Richard Overstreet tulajdona, vagyis azé az emberé, aki,Phineas Greenleaf állítása szerint, Lady Marchamont jegyesének számított. Azok a bizonyos fontosfejlemények kétségtelenül szintén a házassági tervekkel függhettek össze.

Ennélfogva igazán meglepődtem, amikor nem más nyitott előttem ajtót, mint maga PhineasGreenleaf. Nem mutatta jelét, hogy fölismert volna, amit igazán különösnek tartottam, hiszen hat teljesnapot utaztunk együtt, és számos, megalázóan szoros szálláshelyet voltunk kénytelenek megosztaniegymással. Csak éppen résnyire nyitotta a kaput, hogy besurranhassak, azután végigvezetett egyfolyosón valami fogadószobaféle felé, amely sötétnek tűnt súlyos, tiszafazöld függönyei mögött.

Ha itt szíveskedne várakozni, uram. Hallottam, amint földobog egy nyikorgó lépcsőn, ésvégigtrappol a fejem fölött. Az események mintha nyugtalanító és csökönyösen visszatérő módonmegismétlődnének. A Pontifex Hall könyvárában is magamra hagyott azon az első estén, és pontosanígy csoszogott föl valahová, hogy előkerítse úrnőjét. Ezért nem is lepődtem meg igazán, hogy végül isnem előszobába vezetett. Már megint egy könyvtár kellős közepén várakozhattam. Vagyis egy olyanhelyiségben, amely valaha, boldogabb időkben könyvtár lehetett. A polcok sorát lecsupaszították, akönyveket eltakarították róluk, sőt még néhány polc maga is hiányzott. Talán azokat is tűzifánakhasználta Cromwell katonáinak valamelyik regimentje? Bár a ház némely berendezési tárgyaimegúszták a pusztítást vagy fosztogatást. Az egyik falon molyette selyemtapéta díszelgett, és volt ottegy márványból és más nemes kőből épített kandalló is, előtte kovácsoltvas piszkavasakkal éstűzikutyákkal. Kis rózsafa asztal körül négyoldalt kárpitozott székek álltak.

Viszont a könyvtár polcain egyetlen kötet sem akadt. A félhomályban azért csak fölfigyeltem azasztalon fölhalmozott néhány vastagabb könyvre, amelyeket föltevésem szerint Alethea azért hozott

magával, hogy az utazás alatt a kocsiban legyen mivel agyonütnie az időt. A legfölül lévőt felütöttemabban a reményben, hogy borítójának belső oldalán Sir Ambrose ex librise tárul majd elém. Denyomban megállapíthattam, hogy jóval későbbi kiadás, mint bármely másik a Pontifex Hallkönyvtárában, hasonlóképpen az alatta lévő három kötethez. Élesen éreztem még a kötés cserzettbőrének illatát.

Új könyvek, itt? Meglepett a fölfedezés. Az ég szerelmére, mi célból kellhetett Pontifex Hallúrnőjének még több könyv? Letelepedtem az egyik székre, és belelapoztam az egyik kötetbekíváncsiság és bűntudatos öröm érzésének keverékével a szívemben. Vajon micsoda különlegesírásokat hozhatott magával? Talán tudós könyveket, mint Platón vagy Hermész Triszmegisztosz Ficinoáltal készített fordításai? Vagy boszorkánysággal, netán szellemidézéssel kapcsolatos munkákat?

Ám mindegyik sokkal világiasabb tárgyköröket takart, amelyek egyáltalán nem illettek a morcos észsémbes Phineas Greenleaf társaságához. Összevont szemöldökkel nyitottam föl, majd tettem félreegyenként a köteteket. Valamennyi a végrendelkezésekkel és a tulajdonjog különböző kérdéseivelfoglalkozott. A címek ismerősek voltak előttem, de eddig még soha egybe sem néztem bele közülük,nemhogy akár egyetlen oldalt is elolvastam volna belőlük. Az egyik Hobhouse Értekezés avégrendelkezésekről és végakaratokról címet viselő műve volt, jó kétharmadánál a lapjai közé dugottkönyvjelzővel. Alatta következett Blackacre rémisztően unalmas írása A tulajdon és az örökléspróbaköve címmel, elejétől végéig gondosan fölvágva, akárcsak a következő hatalmas munka,Phillimore értekezése, a Jogegyenlőség és az Árvaszék működésének gyakorlata. Csak az utolsóérintett olyan témakört, amelyet az általam ismert Lady Marchamonthoz illőnek véltem: Törvényirendelkezések a nők jogairól. Ennek is minden lapját fölvágták a legelsőtől a legutolsóig, aszéljegyzetek pedig a számomra már ismerős, kapkodó írással készültek.

Ekkor halk léptek zaját hallottam odaföntről, a mennyezet felől. Letettem az utolsó kötetet, éskimerültségtől sajgó tagokkal dőltem hátra a székemen. Még nem hevertem ki egészen fizikaimegpróbáltatásaimat hiszen a délelőttöt, sőt a délután jelentős részét is Alsatia utcáin töltöttem , sema fölfedezésem okozta megdöbbenésemet. Tenyeremmel megdörgöltem az arcomat és a homlokomat,azután vettem pár mély lélegzetet, mintha a szoba sűrű, áporodott levegőjét kortyolnám valami nagykancsóból. Vigyázva előhúztam a zsebemből Agrippa mágikus könyvecskéjét, és letettem az asztalra atöbbiek mellé. Igen, ma elég messzire jutottam. És sokat tanultam is.

Becsuktam a szememet, úgy hallgattam a lépések neszét és a lépcsőfokok tiltakozását, amintAlethea lefelé jött az emeletről. Hátratoltam a székemet, úgy vártam az érkezésére. Közben azon jártaz eszem, vajon mennyit mondjak el neki?

Aznap kora reggel indultam el Alsatia felé, ezúttal fölfelé a folyón egy bérelt csónakon.Arrowsmith Court volt a cél. Amikor rátaláltam végre a helyre, pontosan olyan benyomást keltettbennem, mint ahol Pickvance valószínűleg nyugodtan folytathatja gyanús üzelmeit. Kisméretű, sártólsikamlós kövezetű udvar, amelyet három oldalról négy-ötemeletnyi magasságig nyúló, kormoslakások öveznek. Egy halom halcsonton rühes macskák csoportja marakodott, a többiek azajtónyílásokban vagy ablakpárkányokon terpeszkedtek. Az előző napi eső szutykos pocsolyákbangyűlt össze, és máris csatornabűzt árasztott. Mialatt a tócsákat kerülgettem, valaki az egyik felsőablakon kilöttyintette egy éjjeliedény tartalmát. Villámgyorsan szökkentem odébb. Hát igen,

gondoltam magamban… valóban a megfelelő helyre érkeztem.

A Szerecsen Fő pontosan az udvar keskeny, boltíves kapujával szemben állt. Az ajtaja fölötticégtábláról sötét, bajuszos, dühödt tekintetű, engesztelhetetlen kifejezésű arc nézett le rám. Maga akocsma zárva volt. Az egyik oldalán dohányáruda, a másikon valami kevésbé egyértelmű üzlet volt,mindkettő szintén zárva. Zöldes ablaküvegeiket vastagon lepte a sáros por és korom. A dohányboltmellett még egy kisebb ajtó nyílt, ütött-kopott réztábláján a felirattal: Dr. Samuel Pickvance,könyvkereskedő és árverő.

Megrángattam a foszladozó csengőzsinórt. Nagy óvatossággal beengedtek, majd Mr. Skipperfölvezetett öt lépcsőfordulón. Közölte, hogy Dr. Pickvance más ügyben foglalt, de ő készséggel állrendelkezésemre. Az iroda, már amit láthattam belőle, egyetlen helyiségből állt, minden bútorzata kétíróasztal volt egypár székkel és néhány könyvkötő eszközzel: volt ott egy halom birkabőr, a távolisarokban egy kőprés, néhány fogó, varrókeret és simítóvas szerteszét a szobában. Ezenkívül egynyomdagép, hatalmas fémszörnyeteg, amely mögé Mr. Skipper visszavonult, miután leültetett az egyikasztalhoz. Azon pedig egy halom, talán kéttucatnyi, maszatos barna bőrbe kötött katalógus hevert.

Nos, akkor sok szerencsét mormolta komor vigyorral, és hátat fordított, valószínűleg, hogyösszetákoljon Dr. Pickvance következő árverésére néhány további remekművet. Leemeltem az elsőkatalógust, és fölütöttem a fedelét.

Ahogy végiglapoztam a köteteket a következő nyolc óra alatt, miközben egyetlen táplálékomul aközeli kifőzdéből Mr. Skipperrel hozatott vacak nyúlpástétom volt, fokozatosan összeállt néhány ténya titokzatos Dr. Pickvance kilétéről. Kiderült, hogy évente általában két árverést rendez, úgy 1651-tőlkezdve, vagyis akkortól, mikor a polgárháború véget ért, és a Parlament elfogadta a szentséggyalázásitörvényt. Valamennyi árverés olyan titokban mehetett végbe, mint a tegnapi, mivel valamennyit azAlsatia negyedben rendezték, körülbelül felüket az Arany Szarv-ban, a másikat meg néhánykörnyékbeli kocsmában vagy sörözőben, beleértve kettőt-hármat magában a Szerecsen Fő udvarbanis. A kalapács alá került művek olyasféléknek bizonyultak, mint az Arany Szarv-ban eladottak, ésnémelyik árverésen ötszáz tétel is szerepelt. A katalógusok fölsorolták minden munka szerzőjét, címét,kiadásának idejét, kötésének milyenségét, lapjainak és képeinek számát, általános állapotát s végülszármazási helyét. Az utóbbi körülmény kissé fölbátorított. Az is kiderült, hogy Dr. Pickvance vagyvalamilyen famulusa nem csupán azt rögzítette, hogy ki bocsátotta árverésre az adott művet, hanem aztis, ki vásárolta meg.

Azt persze gyanítottam, hogy ezeknek a neveknek és származási helyeknek a többsége éppen olyanhamisítvány volt, mint maguk a könyvek. Ugyanis Cromwellék 1651-ben sajátítottak ki számoskirálypárti kézen lévő birtokot. Nem volt nehéz tehát kitalálni, hogy könyveik jelentős része, vagyszámos kötet az onnan származó lopott vagy hamisított ex librisekkel bizonyára átment Dr. Pickvanceintézményén. Fölfigyeltem rá, hogy az egyik, 1654-ben rendezett árverés alkalmával hirdették, hogy akönyvek Sir George VILLIERS, BUCKINGHAM hercege csodálatos gyűjteményéből valók, aStrandon álló York-házból. Arról magam is tudtam, hogy e csodálatos gyűjtemény, amely valóban azegyik legnagyszerűbb volt Európában, legalábbis részben szintén ebek harmincadjára került apolgárháború után, amikor a York-házat kisajátították. A többi részét egy másik árverésenértékesítették pár évvel később, amikor Buckingham fia, a meggyőződéses királypárti második hercegszorult anyagi helyzetbe került hollandiai száműzetése idején. A katalógusok alapján azonban nem

lehetett megállapítani, hogy a Buckingham-gyűjteményből elorzott könyvek egy részét Dr. Pickvancevajon jóhiszeműen bocsátotta-e áruba.

A szívem hevesebben dobogott a York-házból származó több tucatnyi cím láttán. Korunk egyszerrevolt a kiemelkedő bölcsesség és jó ízlés, olyan kiművelt emberfők, mint Buckingham vagy amegboldogult I. Károly király és a megrögzött istentelenség kora. Micsoda tömegű, Buckinghamhercegéhez hasonló kincs veszhetett el Anglia számára a háborúink következtében! A puritánok ésbabonásan korlátolt megszállottságuk miatt! Mert amikor Cromwell és seregei éppen nemműalkotások megsemmisítésével mondjuk szobrok lefejezésével és Rubens képeinek a Temzébehajigálásával foglalkoztak, akkor egy pennyért kettesével kótyavetyélték el őket a spanyol király vagyMazarin bíboros ügynökeinek, sőt talán olyan gátlástalan kalmároknak is, amilyen Dr. Pickvance.Megtudtam a katalógusokból, hogy tételeiknek nem csekély része Antwerpen kereskedőházaibólszármazott, márpedig az elmúlt pár évtizedben éppen azok voltak a kerítők, amelyek révén a számoseurópai háborúval együtt járó fosztogatásból származó értékes javak nyomorúságos áron kerültek aföldrész pöffeszkedő nagyurainak birtokába. Amint a következő katalógus után nyúltam, rádöbbentem,milyen feladatot vállaltam magamra. Az egekre, hogyan találhatnám meg A Világ útvesztőjétösszerabolt könyvek ilyen hegynyi magas halmai között?

A legújabb, egyik elsőként átvizsgált katalógusban rátaláltam az Agrippa példányának és sajátnevemnek említésére is. A bejegyzés szerint a Magische Werke Anton Schwarz von Steiner bécsigyűjteményéből származott. Ennél azonban sokkal jobban érdekelt az az ember, a legutóbbitulajdonosa, aki Dr. Pickvance árverésére bocsátotta. Henry Monboddo volt az, akinek a nevét mégsoha nem hallottam. Arra nem utalt semmi, hogyan került a könyv von Steiner gyűjteményébőlMonboddo kezébe. Más szóval fogalmam sem volt róla, Monboddo hogyan szerezhette meg.Véletlenül nem Sir Ambrose Plessington révén került-e Angliába, s ennélfogva nem Pontifex Hallkönyvtárából lophatták el? Egyetlen dolog vezetett csupán Monboddo személyéhez. EgyHuntingdonshire megyei ház címe volt az, amelyet irónnal kapartak bele a katalógusba. De arrasemmiből sem következtethettem, hogy Monboddo vajon az élők sorában van-e még, vagy amint azgyakran előfordul az elárverezett értékes könyvek esetében már halott. Mindenesetre lefirkantottam anevet és a címet egy papírdarabra, azután gondosan végigbügyürésztem a katalógust bármi más után,amit ő maga vagy esetleges örökösei bocsáthattak árverésre, természetesen hiába.

Hanem Agrippa kiadása és maga a titokzatos Henry Monboddo is hamarosan másodlagosjelentőségűvé vált számomra. Visszanyúltam a legelső, 1651-es kötethez, és aprólékosan végignéztemárverésről-árverésre, majd mindet évről-évre, attól félve, hogy átugrom valamely ismerős nevet vagycímet, amely elvezethetne Pontifex Hall könyvtárához. Nehézkesen múltak az órák. Már négyre járt,amikor az utolsó előtti katalógusért nyúltam, amelyben egy jó négy hónapja rendezett árverésről voltszó:

Catalogus Variorum et Insignium Librorum

Selectissimae Bibliothecae

avagy

Katalógus különféle régi és új

angol és francia nyelvű könyvekről,

a hittudomány, történelem és filozófia tárgyköréből

Az árverést március huszonegyedikén tartották az Arany Szarvban, és a kínálata nagyon hasonlóvolt az összes többiéhez. Ujjamat végighúztam az előttem lévő oldalon, továbblapoztam, és folytattama következőn. Szinte már kettős látásom volt a fáradtságtól. Úgy kimerültem, annyira zsongott már azagyam, hogy amikor a tételhez értem, csaknem a katalógus legvégén, nem okozott megrázkódtatást, sőttalán meg sem lepődtem igazán. Jó néhányszor el kellett olvasnom, mire tudatosult bennem, mit látokmagam előtt:

Labyrinthus mundi avagy A Világ útvesztője. Töredék. Hermész Triszmegisztosz művének tekintettokkult filozófiai munka. A görög eredeti latin fordítása. Tizennégy kódexlap, a legfinomabbpergamenre írva. Szattyánbőr kötésben. Állapota kifogástalan. Származásának helye és idejeismeretlen.

Talán felületességből, de az is lehet, hogy szándékosan, mindenesetre a bejegyző nem tüntette fölaz eladó nevét. Az új tulajdonos neve viszont szerepelt. Az emberé, aki a könyvet négy hónappalazelőtt megvette, jól olvasható volt. Henry Monboddo nevének újbóli föltűnése hatékonyabbanszüntette meg agyam kábultságát, mint akármi más. További vizsgálódás által meggyőződhettem róla,hogy Monboddo tizenöt shillinget fizetett a töredékért. Nevetségesen keveset, ha arra gondolok,mennyire hangsúlyozta Alethea a kódex értékét és a saját készségét, hogy bármi árat megadna avisszaszerzéséért. És ez volt a kutatásom tárgya, efelől nem lehetett kétségem. Ex librisről nem esettszó, bár ilyen csekély mulasztás nem számított meglepőnek. Bizonyára eltávolította valaki, vagyPickvance, vagy az előző birtokosa, aki nem csoda, hogy nem kívánta közhírré tenni, hogy PontifexHall könyvtárából lopták el.

A tizenöt shillinges áron tovább csodálkoztam. Lehetséges, hogy sem Pickvance, sem előzőtulajdonosa nem ismerte valóságos értékét? Teljesen valószerűtlen volt számomra, hogy Pickvancebármit eladjon akár csak egyetlen pennyvel az értéke alatt. Ennélfogva oda lyukadtam ki, hogybizonyára Alethea tévedett nagyot a töredéket illetően. Lehet, hogy a tizenöt shilling reális, éssemmivel sem értékesebb, mint bármi más, amit Pickvance áruba bocsátott.

Ahhoz nem volt bátorságom, hogy Mr. Skippertől megkérdezzem, mit tud Henry Monboddóról.Végül is maga Alethea is titoktartásra intett. Így hát kimásoltam a vonatkozó részt, és visszatettem akötetet a többi tetejére. Lépteim valahogy könnyebbek lettek, amikor pár perc múlva elhagytam aházat, és nekiindultam Alsatia utcáinak. Úgy éreztem, hogy a gordiuszi csomót már csaknem sikerültkettévágnom. Biztosan hamar Henry Monboddo nyomára bukkanok, teszek neki egy nagyvonalúajánlatot Alethea pénzének fölhasználásával , és fölveszem a saját jutalmamat is. Ezáltal egyszer ésmindenkorra végzek ezzel az üggyel, és visszatérhetek békés, nyugodt életemhez. Igazán jó nap volt eza mai, gondoltam magamban. Ha jól emlékszem, még fütyörészni is kezdtem.

Ugyanilyen hangulatban voltam, kimerülten, de tettre készen, amikor hallottam, hogy hangosabbanközelednek a léptek a folyosón. Tiszteletteljesen fölemelkedtem a székemről. Lady Marchamontmegérkezett.

Tíz perccel később hatalmas ebédlőasztal mellett ülve hallgattam Alethea szabadkozását aPulteney-ház szegényes körülményei miatt. Olyan látomásként jelent meg a könyvtárszoba ajtajában,amelyet Horatius a mentis gratissimus error, vagyis a legkellemesebb hallucináció néven említ. Ameleg idő ellenére ugyanazt a ruházatot viselte, mint Pontifex Hallban: magas bőrcsizmát és sötétfőkötőt. Arra a következtetésre jutottam, hogy a házat bizonyára nem régen vásárolta meg, ez lehet amagyarázata a vaskos köteteknek odalent az asztalon. Végül is mint özvegy, a törvényeink szerint márnem férjes asszonynak, hanem független nőnek számított. Ennek megfelelően vásárolhatott vagyeladhatott ingatlanokat, sőt még peres ügyet is kezdeményezhetne a bíróságon, ha arra támadna kedve.Valójában azonban mégis az első benyomásom bizonyult helyesnek. Mialatt ugyanis fölmentünk alépcsőn az ebédlőbe, elmondta, hogy a Pulteney-ház Sir Richard Overstreet, a szomszédja (ahogynevezte) tulajdona, aki oly nagyvonalúan kölcsönadta neki. Pontifex Hall már nem igazán biztonságos,ezért egy időre Londonba költözött. Hogy pontosan mennyi időre, az nem tudja még. Ezért gondoltarra, hogy a kockázattól eltekintve mégiscsak találkoznunk kellett, hogy kicseréljük ismereteinket.

Hogy Pontifex Hall többé nem biztonságos? Kijelentésén elcsodálkoztam magamban. Az égszerelmére, miért? Talán, mert a föld alatti források alámosták az alapjait? Vagy valami annál isfélelmesebb ok következtében?

Egyszóval a Pulteney-házban vagy tíz esztendeig nem lakott senki magyarázta tovább , ezért aztánma egyáltalán nem mondható kényelmesnek. A vízvezeték csövei eltömődtek vagy eltörtek, ezért nincstiszta vizünk. Attól tartok, még annál is barátságtalanabbak a körülmények, mint Pontifex Hallban. Röviden elmosolyodott, és már vagy tizedszer pillantott a még mindig a kezemben szorongatottMagische Werke példányra. Kérem, Mr. Inchbold intett az étellel teli tálak felé, amelyeket Bridgettett elénk egy perccel azelőtt , egy kis szarvaspecsenye Sir Richard valamelyik vadaskertjéből.Lássunk talán neki! Úgy érzem, sok mindent kell ma megbeszélnünk.

Kérésére szép sorjában elmeséltem neki a közöttünk táncoló gyertyaláng fényében, mi mindentörtént velem az elmúlt pár nap során. Vagyishogy majdnem mindent elmondtam. Közben azértelgondolkodtam magamban, mit kell föltétlenül feltárnom előtte. Úgy döntöttem, hogy nem kellszólnom a titkosírásról és arról a gyanúmról, hogy követnek az utcán. Viszont meséltem az AranySzarv kávéházról, a benne lezajlott különös árverésről, Dr. Pickvance személyéről és arról a nagyhalom katalógusról, amelyek végignyálazásával alig két órája végeztem. Föltűnt, hogy őt nemdöbbentette meg annyira Henry Monboddo neve, mint engem. Ekkorra már az édességnél, a habosborsodónál tartottunk. Egy pillanatra elhallgattam, de végül csak megkérdeztem, ismeri-e ezt a nevet.

Ó, hogyne válaszolta egyszerűen, utána egy pillanatra elhallgatott, és megnézte arcának tükörképétaz ezüst levesestál fénylő oldalán. Kitágult pupillájában láttam a gyertyák tökéletes formájú lángjánakvisszatükröződését. Végül letette a kanalát, szalvétája után nyúlt, és finom mozdulattal ajkáhozérintette. Valójában közölte hosszabb szünet után pontosan Henry Monboddo az, aki miatt ma estéremeghívtam ide, a Pulteney-házba.

Ó, valóban?

Igen emelkedett föl az asztal mellől. Én is követtem a példáját, talán kissé elsietve. A fejem kicsitkóválygott a bortól.

Jöjjön velem, Mr. Inchbold. Van itt valami, amit meg kell mutatnom önnek. Tudja, én is megtudtamegyet-mást Henry Monboddo felől.

Végigvezetett egy folyosón, keresztül egy kisebb, kör alakú helyiségen, egészen egy hálószobáig.Úgy látszott, hogy Sir Richard is tett azért valamit, hogy a háznak legalább ez a része szolgálja avendége kényelmét. A falakat ugyanis újonnan tapétázták, a szobában volt egy oszlopos ágy, egy nagykarosszék és egy tükör, amelynek fénylő tábláján megpillanthattam saját, szinte törpévé torzított,púpos tükörképemet, amint bebotladoztam az ajtón. Az ágy mellett a padlón terjedelmes bőrönd állt,felnyitott fedelén rendetlenül heverő többféle női ruhával. Szoborrá meredve álltam az ajtó előtt, mintvalami dohányáruda fából faragott indiánja.

Kérem, Mr. Inchbold mutatott a karosszékre, mielőtt a bőrönd fölé hajolt. Az ablak nyitva volt.Jól hallottam a bársonyfüggöny lágy suhogását. Nem foglalna helyet?

A székhez léptem, de közben élénken figyeltem, amint beletúr az útitáskába. Először a ruhák közé.Láttam fölvillanni valami fehérneműt meg női ingeket. Utána mélyebb rétegekbe ásott. Végremegtalálta, amit keresett: egy papírköteget kotort elő, és átnyújtotta nekem.

Egy másik leltár tájékoztatott, és letelepedett az ágy szélére.

Olyasmi, mint odalent, Pontifex Hallban? emlékeztem vissza az ott látott dokumentumra. Arra ahat teleírt lapra, mindegyiken a négy hatósági személy aláírásával.

Nem. Nem egészen olyan. Ezt csaknem harminc évvel később állították össze. Csak könyvekszerepelnek benne, amint láthatja. Pontifex Hall könyvtárának állománya 1651-ben.

Közvetlenül azelőtt, hogy a birtokot kisajátították.

Igen. Lord Marchamont fölbecsültette a könyvtár minden értékét, mielőtt száműzetésbe vonultunkvolna. Az volt a terve, hogy eladja a teljes gyűjteményt. Akkor mi… nos, nagyon rosszul álltunk. Denem találtunk rá vevőt. Olyan idők jártak akkor. Legalábbis olyan vevőt, akinek Lord Marchamontegyáltalán hajlandó lett volna eladni a könyveket. A következő terve ezért az volt, hogy átszállíttatja akönyvtárat Franciaországba. Meg is szervezte a szállítást a Csatornán át, a Belphoebe fedélzetén. Akisszámú hadihajó egyike volt ez, amelyek 1642-ben nem álltak át Cromwellék oldalára. Hanem aterv természetesen nem sikerült. A Belphoebe Wight szigete mellett elsüllyedt alig két héttel azelőtt,hogy a könyveket útjukra indíthattuk volna Pontifex Hallból. Hirtelen vihar támadt. Viszont aszerencsétlenség, mint láthatja, végül a könyvtár szerencséjére szolgált. Ugye nem kell mondanom, milett volna vele, ha nem így történik.

Valóban nem kellett. Több, biztonsága érdekében a polgárháború idején Franciaországba

menekített könyvtár a francia koronára szállt a dAubain törvény alapján, miután a tulajdonosukmeghalt. Ugyanebben a sorsban osztoztak volna Sir Ambrose könyvei is Lord Marchamontelhunytakor.

Ezt a leltárt odalent Pontifex Hall kriptájában találtam meg, a koporsó legalján folytatta Alethea ,alig egy nappal az ön távozását követően. Különben, biztos lehet benne, már ottjártakor odaadtamvolna önnek. Tapasztalhatja majd, mennyire részletes hajolt előre az ágyon.

A kódexet is említi?

Természetesen. De ez a részlet nem is a legérdekesebb az egészben. Kérem, nézze meg az utolsólapot, legyen oly jó. Ott győződhet meg róla, hogyan készítette el a leltárt és értékelte föl agyűjteményt az a személy, akit Lord Marchamont megbízott az eladásával.

A dokumentum vagy ötven oldalt tett ki. Végtelen fölsorolása címeknek, szerzőknek, kiadásoknakés áraknak. Szinte beleszédültem. Aznap már túl sok katalógust vizsgáltam végig. Hanem az utolsó lapüres volt, eltekintve az alsó szélére odavetett néhány sortól: Ezt a gyűjteményt a mai napon, 1651.február tizenötödikén 47 000 font sterling értékűre becsülte Henry Monboddo, Wembish Park,Huntindongshire.

Összeszorult a gyomrom, és fölpillantva láttam, hogy Alethea figyelmesen vizsgálja az arcomat.

Igen, Henry Monboddo suttogta elgondolkodón. Az ember, akit a Hollandiában ésFranciaországban élő királypárti száműzöttek oly jól ismertek.

Ezek szerint ön is ismerte őt?

Igen, jól ismertem. Odanyúlt a leltárért, és óvatosan visszahelyezte az utazótáska aljába. Vagyishogy egyszer vagy kétszer találkoztam vele. Akkoriban Antwerpen közelében tevékenykedett. Az ágy oszlopai halkan megreccsentek, amint kissé megváltoztatta a testtartását. Képekkelfoglalkozott, művészeti alkotásokkal üzletelt. Sok könyvtár és képtár anyagát adta el. Közöttük aYork-házból valókat is. Tud ön arról a gyűjteményről?

Bólintottam, és eszembe jutott Pickvance katalógusa 1654-ből, amelyben leírta a másodikBuckingham herceg csodálatos gyűjteményét.

Nagyon nehéz idők voltak azok valamennyiünk számára. Buckingham maga is nagy szükségét láttaakkor az anyagiaknak. A York-házat is kisajátították, és az apja által összegyűjtött kincsek nagy részétszéthurcolták Cromwell katonái. Így azután a herceg pénzügyi helyzetének valamelyes megszilárdításavégett 1648-ban Monboddo eladott a képek közül vagy kétszázat. Elég szép árat tudott kicsikarniértük, mivel nem sokkal azelőtt kötötték meg a vesztfáliai békét, ami által a rablott javak áradataelapadással fenyegetett. És valóban, ez a folyam teljesen ki is száradhatott volna Vesztfália után, hanincsenek a mi angliai zavargásaink.

Ezért próbálkozott tehát Monboddo szorult helyzetbe került száműzöttek könyveivel ésfestményeivel? Bárkiével, akinek birtokait kisajátítás fenyegette?

Igen, ő talált vevőket a műkincseik gyűjteményeire bólintott Alethea. Olyan hercegeket ésgrófokat, akik szerették volna feltölteni a könyvtáraikat és galériáikat. Az egész keresztény világminden udvarához akadtak kapcsolatai. Apám is jó néhányszor hozzá fordult, amikor Rudolf császárszámára vásárolt.

Ezek szerint Sir Ambrose szintén ismerte Monboddót?

Igen. Természetesen sok évvel ezelőtt. Ő bonyolította a tárgyalásokat az olyan ügynökökkel,amilyen apám is volt, amiért csinos jutalékokat tehetett zsebre. Alethea ismét Agrippa kezembenszorongatott példányára vetette pillantását. Azt hiszem, tárgyalt apámmal még a bécsi von Steiner-féle gyűjtemény megvásárlásáról is. De emellett mindenféle kellemetlen pletykák is terjengtekMonboddo működéséről tette hozzá. Azt beszélték, hogy voltak más ügyfelei is, nem csupánkirálypártiak, akik szintén képtelenek voltak megfizetni a birtokaikra kirótt adókat.

Itt elhallgatott, és a szoknyái redői közül előhúzott valamilyen tárgyat. A gyönge megvilágításmellett hosszú pillanatba került, mire fölismertem benne egy pipát. Hozzálátott, hogy gyakorlottujjakkal megtömje dohánnyal. Arra gondoltam, hogy esetleg nekem kínálja föl, de csodálkozva láttam,hogy hasonlóan gyakorlott mozdulattal saját fogai közé illeszti. Arca narancsszínűre váltott, amintodatartotta a gyújtópálcát, és életre keltette a parazsat.

Bocsásson meg mormolta a füstöt ízlelgetve, és széles mozdulattal oltotta ki a pálca lángocskáját. Virginiai dohány. A Nicotiana trigonophylla tűz fölött érlelt levele. Különlegesen finom fajta. SirWalter Raleigh szerint ártalmas dolog, de étkezés után egy pipát én mindig nagyon jótékony hatásúnakéreztem az emésztésemre. Különösen, ha jó agyagpipából szívhattam. Apámnak volt egy valódibékepipája is folytatta a közénk bodorodó füstgomolyon keresztül. Nagy agyagfeje volt, a szára mega Chesapeake öböl partjáról származó nádból készült. Egy nanticoke indián főnök ajándékozta nekiVirginiában.

Virginiában? Szóval Sir Ambrose Plessington, ez a Proteusz, ez a tízszögű ékkő minden eddigismert tulajdonsága mellett még egy újabb titokkal is szolgálhat? De én más ügyben jöttem el ide.

Az imént azt említette, hogy Monboddo…

Igen, igen, valóban róla beszéltünk és nem apámról. És nem is Raleigh lordról. Hátradőlt azágyon szétszórt vagy féltucatnyi párna egyikére, és szilaj sörényű fejét a támlájának vetette. Igen.Szép számmal akadnak történetek, úgy is mondhatnám, majdnem legendák Henry Monboddo tetteiről.

Milyen természetű legendák?

Nos, hol is kezdhetnénk? Tenyerébe szorította a pipa fejét, és néhány másodpercig az ágybaldachinjára meredt, mintha ihletet várna tőle. Egyfelől kezdett neki azt beszélik, hogy ő folytattale a tárgyalásokat 1627-ben a Mantua-gyűjtemény adásvételéről. Abban az időben Károly királyműkincsügynöke volt. Ennyit mindenki tudott róla. De ugyanő volt Buckingham herceg ügynöke is.Úgy értem, Sir George Villiers első hercegé, a vezérlő tengernagyé. Monboddo végigjárta az európaiudvarokat és műtermeket kettejük megbízásából, és mindenféle műtárgyakkal megrakodva tért visszaAngliába. Könyveket, festményeket, szobrokat hozott, szóval bármit, amivel fölkelthette ennek a két

megszállott gyűjtőnek a figyelmét. A cseréppipa elhaladt előttem, és fölizzott, amint újabb lassút ésnagyot szívott belőle. Hallott ön a mantuai gyűjteményről?

Természetesen bólintottam. Ki nem hallott felőle? Több tucat Tiziano, Raffaello, Correggio,Caravaggio, Rubens és Romano Giuliano festmény, amelyekért Károly király tizenötezer fontot adott,és ami még így is jó üzletnek számított. A vásznak a Whitehall Palota galériáinak falait ékesítették,míg Cromwell és filiszteus bandája dobra nem verte őket, hogy kifizethessék adósságaikat.Véleményem szerint ez volt Cromwell uralmának leghitványabb cselekedete. Egész nemzetünkszégyenteljes kifosztása.

Az 1620-as években Mantuában összeomlott a selyemipar folytatta Alethea. Ezért a Gonzagacsalád is szűkös anyagi körülmények közé került. Hasonló volt Károly király helyzete is, de őt ilyencsekélységek igazán nem zavarták, ha képekről volt szó. Különösképpen, ha olyan értékesremekművekről, mint amilyenek a mantuai gyűjteményben voltak találhatók. Alig hitt a fülének,amikor meghallotta a híreket Mantuából. Külön adót vetettek ki, a hiányzó részt pedig Monboddohajtotta föl Sir Philip Burlamaqui, a király pénzügyi szakembere segítségével. Ezzel egy időbenigyekezett Burlamaqui előteremteni a kellő összeget arra, hogy száz hajóból álló flottát szereljen fölBuckingham számára, aki hadjáratot tervezett Île de Ré ellen, ahol La Rochelle protestánsaitostromolták Richelieu bíboros seregei. Az események szerencsétlen egybeesése mormolta maga elé. A királynak választania kellett a hajói és a festmények között.

És a festményeket választotta. Nagyon jól ismertem a történetet. Inkább a festményeket választotta atengerészei és a hajóhadért könyörgő hugenották életével szemben, csak hogy kifizethesse amantuaiakat. Ötezer angol tengerész pusztult éhen korhadó hajóiban, vagy esett a francia csapatokáldozatául. Azt pedig ki tudhatja, hány hugenotta halt meg La Rochelle védelmében. A hadjárat teljeskudarccal végződött, még nagyobbal, mint két évvel azelőtt, amikor Buckingham Cádiz ellen vonultföl. Így tehát a mantuai gyűjtemény képei, az a sok Szűzanya és Szent Család ábrázolás protestánsvérben ázott. Angolok és La Rochelle védői fizettek értük az életükkel.

Ez a nagyszerű gyűjtemény a protestáns Európa szégyenkövévé vált sóhajtotta Alethea , mint azoka kincsek is, amelyeket Buckingham harácsolt össze a York-házban. Hiszen Buckingham nem csupán asikertelen hadjáratot vezette, hanem azt is ő szervezte meg, hogy Károly király feleségül vegye XIII.Lajos nővérét. Utána ráadásul hajókat kölcsönzött a francia haditengerészetnek, amelyekkel Richelieufolytathatta La Rochelle, majd kicsivel később a már amúgy is félhalott angol flotta szétzúzását. Hátcsodálkozhatunk ezután, ha Cromwell piacra dobta mind a két gyűjteményt, a York-házét és aWhitehall Palotáét egyaránt? Elgondolkodó arckifejezéssel szívott néhányat a pipáján. És tudja, Mr.Inchbold… innen indulnak ki a további pletykák.

Homlokomat ráncoltam a sötétben. Próbáltam összesodorni a szerteágazó fonalat, elmémbenegymáshoz illeszteni a szereplő személyek sokaságát. Buckingham, Monboddo, Károly király,Richelieu…

Azt mondja ezzel, hogy Monboddo részt vett mind a mantuai gyűjtemény, min a York-házkincseinek eladásában?

Igen, úgy hiszem.

Ezek szerint Cromwell szövetségese lehetett?

Nem. Valaki mással volt szövetségben. A szóbeszéd szerint Monboddo akkor Mazarin bíborostitkos ügynökeként működött. Mazarin volt akkor Franciaország főminisztere és Richelieu kedvence.Közismert volt, hogy szerette volna rátenni a kezét a Cromwellék által árult kincsekre. Monboddopersze jól álcázta a húzásait, akárcsak Mazarin, de a férjem hitelt adott a pletykáknak. Ezértfölmondta a Monboddóval mint ügynökével kötött megállapodást, és egyetlen kötettől sem volthajlandó megválni általa, holott akkor olyan szegény volt, mint a templom egere.

De miért fordult ennyire hevesen Lord Marchamont az üzlet ellen? Anglia így persze elveszítettevolna a gyűjteményt, ez igaz. Nagy kár lett volna érte. De akkor már nem álltunk háborúban afranciákkal. Abban az időben még mintha a szövetségeseink is lettek volna Cromwell háborújában aspanyolok ellen.

Igaz, de itt elvekről volt szó. Másféle megfontolásokról.

Itt elhallgatott, mintha nem lenne biztos benne, hogyan folytassa. De jó idő múlva, miután újabbfüstfelhővel töltötte ki közöttünk a teret, mégis elmondta, hogy bármiféle hasonló ügylet szögesellentétben állt volna apja végakaratával. Abban ugyanis határozottan szerepelt, hogy a gyűjteménytmegbontani tilos, és eladni sem szabad, sem részben, sem egészben senki olyannak, aki rómaikatolikus hitet vall. Róma az Index librorum prohibitorum szellemében az igazi tudomány ellenségevolt. Sir Ambrose szilárdan hitte, hogy Róma nem annyira a tudás és gondolatok terjesztése, haneminkább elnyomása útján járt. Kopernikusz és Galileo művei is indexre kerültek a Kabbalával és másmágikus zsidó írásokkal együtt, amelyeket pedig olyan tudósok tanulmányoztak, mint Marsilio Ficino.1558-ban halálbüntetéssel fenyegettek meg bárkit, aki betiltott könyveket nyomtatott vagy árult.Könyvkereskedők százai menekültek el Rómából, miután 1564-ben az Index napvilágot látott. Utánukkövetkeztek a zsidók ezrei, akiket V. Pius pápa űzött el, mivel úgy vélte, hogy a protestánsokattámogatják. És hamarosan a hermetikusokra is ugyanaz az árnyék borult, mint a zsidókra. A CorpusHermeticum többnyelvű fordítóját és kiadóját az inkvizíció kiátkozta, míg a legnagyobb hermetikuselme, Giordano Bruno máglyán végezte. Legfőbb bűne az volt, hogy Kopernikusz elméletei melletttört lándzsát.

Jól tudom, hogy mindez biztosan ijesztően hangzik az ön számára, Mr. Inchbold, akár a zelótákdühödt rikoltozása. De apámnak nagyon határozott véleménye volt e kérdéseket illetően. Hitt areformációban és a tudás terjesztésében, a bölcs elmék világméretű közösségében, a művelődés olyanutópiájában, amilyet Francis Bacon ír le Az új Atlantisz című munkájában. Véleménye szerint ezértkész katasztrófa lett volna, ha egyetlen olyan könyv is Mazarin bíboroshoz hasonló, elvakult jezsuitatanítvány kezébe kerülne. Itt megint rövid szünetet tartott, azután hangját lehalkítva folytatta, minthaattól tartana, hogy kihallgatnak bennünket. Azt ugye tudja, hogy apám egyszer már megmentette ezeketa könyveket a jezsuiták máglyáitól?

Mire gondol? hajoltam előre kíváncsian. Hogyan mentette meg? Visszaemlékeztem rá, amikorPontifex Hall könyvtárában mesélt a kötetekről, amelyek úgymond menekültként tartózkodnak ott, éshogy némelyikük egyenesen valami hajótörésből menekült meg. Arra is kíváncsi voltam, vajonelmond-e majd valamit azokról az érdekekről és ellenségekről, amelyekről futólag már szót ejtett.

Baronius bíboros karmai közül. A pipa szára hozzá-hozzákoccant a fogaihoz. A Vatikánkönyvtárának gondozójától. Talán a művét is ismeri? Hosszú értekezést írt a Corpus Hermeticumról.Olvashatott róla a római egyház történetéről szóló munkájában, amelyet tizenkét kötetben adtak ki,Annales ecclesiastici címmel. A maga idején Baronius bíboros a világ egyik legnagyobbszaktekintélye volt a Hermész Triszmegisztosszal foglalkozók között. Azért is tollat ragadott, hogyszétzúzza a hugenotta teológus, Duplessis-Mornay munkásságát. 1581-ben Duplessis-Mornay kiadottegy hermetikus értekezést De la vérité de la religion chrétienne címmel. Európa akkori legnagyobbprotestáns bajnoka, Navarrai Henrik tiszteletére dedikálta, akinek később kancellárja lett. A könyvetSir Philip Sidney fordította le angolra.

A másik protestáns bajnok mormoltam magam elé, és eszembe jutott, hogy a spanyolok elleniharcban elesett Erzsébet kori udvaronc, Sidney hogyan lett a Sir Ambrose számára az 1616-bankiadott megbízólevél alapján épített hadihajó névadójává.

Becsuktam a szememet, és gondolataimba mélyedtem. A Baronius név ismerős volt számomra, desem Duplessis-Mornay, sem a Corpus Hermeticum kapcsán. Egy ilyen nevű bíboros volt a felelőse aválasztófejedelemség könyvtára ellopásának 1623-ban, miután a katolikus seregek megszállták ahercegség területét. Ez volt a harmincéves háború egyik legégbekiáltóbb botránya. Az európaiprotestáns tudomány központjából, Németország legnagyobb könyvtárából vagy 196 ládányi könyvetcipeltek át az Alpok hágóin öszvérek hátán, amelyek mindegyikének ezüsttáblácska fityegett anyakában ugyanazzal a fölirattal: fero bibliothecam Principis Palatini. A könyveket és kéziratokategytől-egyig elnyelte a Vatikán könyvtára.

De valóban így történt? Kinyitottam a szememet. A bor és a közöttünk gomolygó füst tompította azagyamat. Mégis eszembe jutott Alethea állítása, miszerint Sir Ambrose egy időben dolgozottHeidelbergben a választófejedelem ügynökeként. Lassanként kikristályosodott bennem a gondolat.

Azok a könyvek a választófejedelemség könyvtárából kerültek Pontifex Hall jeles gyűjteményébe.Ugye így kell értenem? Baronius bíboros végül tehát nem rabolta el valamennyit. Más szóval SirAmbrose megmentette őket a…

Nem, nem, nem! írt le nagy ívet a pipával a levegőben. Nem a fejedelemségből.

Vártam, hogy folytassa, de úgy látszott, hogy a virginiai dohány hatására kéjes kábulat vett rajtaerőt. Kihajolt az ágy széle fölött, és a kandalló kövén kiverte a hamut a pipából. Megköszörültem atorkomat, és más úton próbálkoztam.

Talán Mazarin bíboros volt az kérdeztem olyan tapintatosan, ahogy csak tudtam , vagy azügynökei, akik… akik… izé…? …akik Lord Marchamont gyilkosai voltak? Hangja fátyolossátompult a párnák halmai között. Igen. Lehetséges. Vagyis egy időben magam is így gondoltam. Aférjemet Párizsban ölték meg. Ezt még nem mondtam el önnek? A Pont Neuf hídon haladtunk át éppena hintónkban, amikor ránk támadtak annak a helynek a közelében, ahol Navarrai Henriket gyilkoltameg Ravaillac. Tőrt döftek a férjem nyakába, akárcsak Henrik királyéba mondta meglepően nyugodthangon. Hárman voltak a gyilkosok, valamennyien lóháton és mind fekete ruhában. Soha nem felejtemel a látványukat. Fekete köpönyeg volt rajtuk, arany szegéllyel. Sötét volt ugyan, de ennyit azért mégisláthattam belőlük. Sikerült kivennem az öltözéküket és még az arcvonásaikat is. Az esetet afféle

figyelmeztetésnek szánták.

De kinek a figyelmeztetése lehetett. Mazarin bíborosé?

Volt idő, amikor magam is így gondoltam. De az események megváltozatták a véleményemet. Mostmár azt hiszem, hogy a gyilkosokat Henry Monboddo bérelhette föl.

Megnyaltam a szám szélét és óvatosan vettem a levegőt. De miért lett volna szükséges, hogyMonboddo…?

Ott van A Világ útvesztője jött Alethea hangja a sűrű homályból. Amiatt, Mr. Inchbold. Más okanem lehet. A kódexet akarta. Szenvedélyesen vágyott rá. Talált egy vevőt, aki kétségbeesetten szerettevolna megkaparintani. Valakit, aki az én férjem megöletésére is kész lehetett emiatt. Most pedig márnagyon is úgy látszik, hogy a férjem legsötétebb félelmei igazolódtak tette még hozzá rövid szünetután, még jobban elhalványodó hangon. De ha minden úgy van, ahogy mondja, akkor Monboddovégül csak megszerezhette a könyvet.

Az ablak közelében föl-föllobbant az apró lángocska. Odakint sötétség és csönd uralkodott. Azoldalszakállam viszketni kezdett, az alkarom lúdbőrös lett. Valahonnan a lépcső alól fölhallatszottPhineas csoszogása és a vén padlódeszkák fáradt nyikorgása. Amikor odanéztem az ágyra, láttam,hogy Alethea. egyenesen ül a baldachin alatt, és körülnyalábolja a térdét. Éreztem, hogy a tekintetétrám szegezi.

Végül megállapodás született sóhajtotta.

Megállapodás, hölgyem?

Igen, Mr. Inchbold. Az ágy megreccsent, amint talpra állt róla. Árnyéka teljes hosszúságombanrám vetődött. Ugye rendjén valónak tűnik egy látogatás a Wembish Parkba? A kéziratot meg kelltalálnunk. És nagyon igyekeznünk kell az igényünk benyújtásával, még mielőtt Monboddo eladhatná azügyfelének. De óvatosan kell eljárnia suttogta, mialatt a lépcsőhöz kísért-, valóban nagyon óvatosan.Higgye el nekem, Mr. Inchbold, hogy Henry Monboddo veszedelmes ember.

Egy órával később már a Többsincs Házban voltam a dolgozószobámban, és egy pipa dohány megShelton Don Quijote fordítása fölött bóbiskoltam. Minden baj és látható kíséret nélkül értem el ahídhoz. Legalábbis így tűnt, bár az érzékeim kissé eltompultak, az éjszaka pedig szurokfekete volt.Kétszer is elszundikáltam út közben, és a kocsisnak kellett fölébresztenie, amikor célunkhoz értünk.Otthon sem tudtam életben tartani a pipámat, és a búsképű lovag története sem állt össze előttem.Csak nyeltem a sorokat anélkül, hogy egy morzsányi értelmet találtam volna bennük.

Rendjén valónak tűnik egy látogatás a Wembish Parkba…

Igen, a halvány nyom, amelyet eddig követtem, valahogy megerősödött. Most már sürgetően éskérlelhetetlenül hajtott a Wembish Park és Henry Monboddo felé. Hanem az a derűlátás, amelydélután kialakult bennem az Alsatia negyedben, mostanra teljesen szertefoszlott. Lord Marchamont

jutott eszembe, amint éppen meggyilkolják a Pont Neuf hídon, azután azok a magányos alakok, akikárnyékként követtek engem.

Henry Monboddo veszedelmes ember…

Fölkeltem ültömből, és az ablakhoz léptem. Az ég fekete volt és csillagtalan. A városban semlátszottak fények, eltekintve néhány kereskedőhajó tatárbocán himbálózó lámpástól lefelé, aMészégető-öböl környékén. Gondoltam, hogy éppen a vitorláikat bontogatják, hogy tengerrekelhessenek rögtön az apály elején, amelynek ismerős csobogását jól hallottam a híd pillérei felől.

Nagyot ásítottam megint, leheletemmel elhomályosítva az ablaküveget. Halk koccanást hallottam apadlón a hátam mögött. Odafordultam, és valami megcsillant az egyik deszkán. Egy kulcs. Töprengőnforgattam az ujjaim között, és néztem, hogyan csillan föl a fényesre kopott sárgaréz a gyertyafényben.Alethea adta nekem, amikor elköszöntünk egymástól a Pulteney-ház sötét udvarán. Egy kisacélkazettához szolgált, amelyet egy sír tetején lévő szögletes kő alá rejtenek a Szent Olaf templomsírkertjében, a Hart utcában, nem messze a London-híd északi végétől. Azt a dobozt kell majdhasználnunk a további üzenetváltások alkalmával, magyarázta, mert tudomására jutott, hogy a postájátfölbontják, bár nekem valahogy úgy tűnt, hogy kissé későn jutott el a tudatáig ez a fölismerés. APulteney-házban sem találkozhatunk többé, ahonnan, mint állította, valószínűleg hamarosan elköltözik.Ennélfogva minden további üzenetet ott rejt majd el számomra a temetőben, egy bizonyos Silas Cobbnevű ember sírköve alatt.

Visszadugtam a kulcsot a zsebembe, és fölvettem a könyvemet. Ekkor tudatosult bennem, hogyismét el kell majd hagynom Londont egy ismeretlen úti cél felé, amely ki tudja, milyen veszedelmeketrejtegethet számomra. Úgy éreztem magam, mint egy lovagregény öregedő hőse. Egy elszegényedetthidalgó, törött lándzsájával és horpadt pajzsával, amint kalandra indul imádottjának egyetlen intésérea cselszövésekkel és boszorkánysággal teli világba, valami lehetetlen feladat megoldására.

De máris emlékeztettem magamat, hogy Alethea nem a szerelmesem, hogy semmiféleboszorkányvarázslat nem leselkedik rám a Wembish Parkban, és végül, hogy a megbízatásom a mainapon tett fölfedezések fényében már nem is látszik olyan teljesíthetetlennek.

NYOLCADIK FEJEZETA tél első jégtáblái lassan vastagodtak Hamburg csatornáin, amikor a Bellerophon, a háromszáz

tonnás kereskedőhajó elkötötte magát a kikötőbakoktól, és nekivágott az Arhangelszk felől indult, jókétezer mérföldes útja utolsó szakaszának. A hajónapló szerint 1620. december havában jártak.Martinmas, a legszeszélyesebb tengeri utazás legnagyobb szakasza már mögöttük maradt. Az Elbánlefelé Cuxhaven partjáig elég zavartalan volt az útjuk. A Bellerophon elégé gyorsan siklott lefelé azapályon, miközben jobboldalt maga mögött hagyta a St. Pauli negyed halpiacának nyüzsgő pultjait,utána a kötélverők műhelyeit és a túlsó oldal szedett-vedelt raktárházait. Kicsivel lejjebb, a mélyebbvizeken csikorgó horgonyaikon nyikorogva várakoztak a Hanza-városok hajóhadának szerény külsejűbárkái, mindegyiknek az oldalában vagy féltucatnyi sajkával és kofaladikkal. A Bellerophon igazánszépen mutatott, amint elsuhant közöttük a szellőben fütyörésző, kifeszített vitorlaköteleivel, és akibontásukat követően büszkén csattogó, krémszínű vásznaival. Ámbár a raktere tele volt muszkaprémekkel, az útja mindeddig gondtalan és kellemes volt. Teste magasan siklott a víztükör tetején, éskurtított vitorláinak árnyéka lustán suhant végig a rakpart kalmárházainak támaszkodódokkmunkásokon, az izlandi tőkehallal teli hordókon és az angol gyapjúgöngyölegeken. A legénységnéhány tagja a tatfedélzeten ugrándozott és lengette a kalapját, míg a fejük fölött a kötélhágcsókon fölés alá szaladgáló, a decemberi ólomsötét szürkeségben parányinak látszó matrózok minden erejükkelhelyükre vonszolták a hajóköteleket, hosszabbították a csúcsvitorlákat, amelyek magukba fogadták aszelet, és még gyorsabban röpítették a hajót az árapály törőhullámainak tetején a nyílt tenger felé.

A hátsó fedélzeten álló Humphrey Quilter kapitány hagyta, hogy az arcára hulló hópihék csöndesenelolvadjanak, és a Szent Mihály templom tornyai a hajó bal oldalán a semmibe vesszenek, de eközbenis figyelte, hogy emberei hogyan teljesítik a feladataikat. Az Arhangelszk felőli út nagyon iskeménynek bizonyult. A Dvina folyó jó két héttel a szokásosnál korábban fagyott be. Ennélfogva aBellerophon és a legénysége alig két nappal előzhette meg a jégpáncél összezáródását. Kétesztendővel azelőtt Quilter már beleszorult ezekbe a jégtáblákba, amikor az öböl bejárata októberelején keményre fagyott előtte. Aki csak emlékezett arra a szerencsétlen tapasztalatra, senki semóhajtotta volna megismételni még egyszer. Hat dermesztően hideg hónap a Dvina állkapcsai között,várakozva a tavasz első sugallatára, amely még késett is vagy három hetet abban az évben. Hanem ezaz utazás mindig is veszedelmesnek számított. Ezúttal a hajó éppen csak elkerülhette a terjeszkedőjéghegyeket, hogy a következő napon esetleg összezúzza a Fehértenger valamelyik kíméletlen vihara.Miután a hajó nagy keservesen betámolygott Hammerfest kikötőjébe, hogy a sérüléseit kijavítsák,középső árbocát rendbe tegyék, megint csak szerencséje volt, hogy még egyszer túljárhatott a jégeszén, legalábbis egy apály idejének erejéig.

Viszont ezután Quilter kapitány akár négy hétig is pihenhetett. Útjának ez az utolsó szakasza, aHamburgtól Londonig terjedő bizonyára a legkönnyebb lesz. Még akkor is, ha a decemberikiszámíthatatlan időjárási körülmények is bekövetkeznek. És még akkor is, ha a szóbeszéd szerintkiszámíthatatlan időszak várja a tengeren utazókat. Mert a hírek szerint hamarosan nehéz leszbármilyen hajót útnak indítani, akár borús az idő, akár derült. A kikötők, és velük együtt a közöttükhúzódó tengeri utak is lezárulnak minden hajó előtt, kivéve a hadihajókat, mivel új tengeri csatákfenyegetnek. Az egész európai kontinens kész puskaporos hordó volt, amely csak a bizonyára máriskészen álló szikrára várt. És ezt a robbanást gondolta magában Quilter aligha úszhatja meg szárazonbárki is.

Szétvetett lábbal valahogy megkapaszkodott a nyikorgó fedélzeten, és beleszagolt az egyrehűvösebb és sósabb levegőbe. A partvonal, a sós mocsarak a töltéseikkel és sövénykerítéseikkelelmaradoztak a jobb oldaluk mellett. A kapitány jól ismerte a torkolatot, minden homokhátával éssekélyesével együtt. Aligha lett volna szüksége rá, hogy megnézze a kabinjában kitűzött,összepöndörödött tengerészeti térképeket. A hajónak kora délután kellett elérkeznie Cuxhavenmagasságába, azután, ha az Északi-tengeren jó idő és kedvező szél lesz, két nap múlva az angolpartokra érnek. Azzal persze tisztában volt, hogy még ez sem elég rövid idő negyvenhat embereszámára, akik már igencsak vágyakoztak az otthonuk után öthavi tengeri úttal a hátuk mögött. Igazugyan, hogy pénz lesz a zsebükben, még akkor is, ha a megígért wismari söröshordók elkeveredtekvalahol Lübeck és Hamburg között. Igen, ez jó fogás lesz, megéri a fáradozásukat. Mindenki megkapjaa bérét és a jutalmát, nem is beszélve azoknak a nyereségéről, akiknek részvényeik vannak a KirályiPénzügyi Hivatalban.

Fedélzete alatt a Bellerophon ugyanis vagy ötszáz bálányi kiváló minőségű szőrmét szállított, amitaz arhangelszki angol erődbe szállítottak be a lapp és a szamojéd vadászok. Quilter tudta, hogy többszáz kucsmához elegendő hódprém utazik vele Anglia felé, nem is beszélve a számos pompásbundához elegendő mósuszpatkány-gereznáról és rókabőrről, vagy száz bírói talár ékesítéséhezelegendő cobolyprémről és hermelinbundáról, együtt néhány tucat medvebőrrel és szarvasirhával.Ráadásul a medvéknek a karmai és kiszárított koponyái is a helyükön maradtak, az utóbbiakon meg ottékeskedtek az agyaraik. Mindnek az volt a rendeltetése, hogy főúri házak falain függjön, vagy padlóitékesítse. Az elmúlt tél még muszka mértékkel is nagyon hideg volt (legalábbis ezt bizonygatták neki aszamojédek), és ennek köszönhetően a szőrmék jóval tömöttebbek, következésképpen sokkalértékesebbek voltak, mint általában.

És ott volt még a másik rakománya is, a titkosabbik, amelyért Quilter kapitány egyetlen tallér vámotsem fizetett a kikötői hatóságoknak. Megváltoztatta a testtartását, és egy pillantást vetett a raktérnyílásának fedele felé. Az ugyan igaz, hogy a titokzatos rakomány közönséges csempésszé tette őt, demit tehetett volna ellene ebben az esetben. A lübecki kereskedőtől nem érkezett meg a kétszáz hordósör, ami azt jelentette, hogy a Bellerophon fenéksúlyának kiegészítéséhez szükség lett volna mégnéhány tucat tonnányi olcsó lüneburgi sóra. Azt a sót viszont nehéz lett volna eladnia Londonban, mégha ilyen rövid határidőn belül szert is tehetett volna rá, márpedig az nem ment. Öntöttvas tömbök semakadtak, sem bármilyen más ballasztnak való, így azután Quilter az elvárhatónál csekélyebbellenállással hajójára fogadta azokat a titokzatos ládákat, amelyek nem szerepeltek a kikötőihatóságok jegyzőkönyveiben, és amikor majd angol földre érkeznek, ott sem kell bejelenteniük őket avámhivatalban. Legalábbis így szólt a terv. Kétezer birodalmi tallért kereshetett a kockázatvállalásával, vagyis csaknem négyszáz fontot, amelynek felét máris kifizették neki, és biztonságbahelyezhette a tengerészládájában. Hát igen, gondolta magában, amint a hajó orrának jobb oldalamellett föltűnt Glückstadt erődje, ez igazán jó fogásnak ígérkezik.

Valami mégis zavarta Quilter nyugalmát az egész üggyel kapcsolatban. Például honnan ismerhette anevét az az ember az Arany Szőlő kocsmában? Honnan tudhatott annak a wismari sörrakománynak ahiányáról? És vajon kik lehettek azok az utasok, akiket további néhány tallérért végül is fölvett ahajójára, és elrejtette őket a fedélközben? Talán olyasféle kémek, amilyenekkel a szóbeszéd szerintabban az időben minden európai kikötő tele volt? És vajon kinek a kémei? És az az idegen akocsmában az a bizonyos John Crookes, vajon ő is valami kém lehetett?

Különös és idegborzoló üzlet volt az egész. Quilter hallgatta a feje fölött a vásznak ismerőssuhogását, amint a vitorlák fehéren duzzadó öblükbe fogták a folyó medre fölött megerősödő szelet.Az ajánlatot két nappal azelőtt kapta az Óváros egyik kocsmájában, a dokkok közelében, ahol korsósörét iszogatta, és sült tőkehalat eszegetett Pinchbeck nevű fedélzetmesterével és a Bellerophon vagyféltucatnyi matrózával, akik különböző asztaloknál szétszóródva bóbiskoltak a maguk söröskorsóifölött. Az este hamarosan olyasféle éjszakába torkollhatott, mint bármelyik, amelyet Hamburgbantöltöttek el: isznak, kártyáznak, esetleg fölszednek egy utcalányt a Königstrassén, mielőttvisszabotladoznának a hajójukhoz. Ekkor azonban váratlanul megkondultak a harangok a Petrikirchetornyában, a kocsmaajtón pedig hetykén belépett egy férfi, és letelepedett a kapitány melletti üresasztalhoz. Miután elfogta Quilter tekintetét, angol emberként mutatkozott be neki, John Crookes néven,a Crabtree és Crookes cég képviseletében, amely a Hanza-városokból szállított árut Angliába. Egypohár holland gin fölött elmesélte, hogy a vállalkozása a Hanza-városoknak azokat a hajóit használja,amelyek különben üresen mennének áruért Angliába. Csakhogy mostanában pusmogta kellemetlenségek mutatkoznak ezen a téren, amelynek magyarázatául az a hatalmas erődítményszolgál, amelyet a dán király építtetett nem régen Glückstadt közelében, pár mérfölddel lejjebb afolyó mellett, és amely miatt a hamburgiak mostanában veszekednek a dánokkal. És mivel Jakab angolkirály elvette feleségül a dán király leányát ezét a harcias ellenfélét, aki szeretne uralkodni az Elbánés az egész Balti-tengeren , a Hanza-városok egyetlen hajója sem vállalja, hogy angol kereskedőkáruját vegye a fedélzetére. Ezután Crookes a belső zsebéből előhúzott egy erszényt, amelyet, szemétfolyamatosan Quilter arcára szegezve, lovaghoz méltó kézmozdulattal csúsztatott keresztül az asztallapján.

Nem kerülgetem a kását, Quilter kapitány suttogta halk hangon , szükségem van egy hajóra. Legalábbis egy részére. Mégpedig most! És mutatóujjával megkopogtatta az erszényt. Szeretnémtudni, hogy ön, angol honfitársam lehetségesnek tartaná-e, hogy ebben együttműködjön velem?

Az erszényben száz birodalmi tallér lapult. A következő este, jóval sötétedés után, fáklyák éshajólámpák nélkül fölrakták az árut a hajóra. A rakodás idejére még a négy tatlámpát is eloltották.Összesen kilencvenkilenc láda volt. A dokkmunkásokat jól lekenyerezték, hogy tisztességesenrakodjanak, és tartsák a szájukat. Quilter ugyanis a legkevésbé sem szerette volna, ha a londonikikötőben vagy Gravesend dokkjainak közelében ólálkodó valamelyik folyóparti banda tudomástszerezne arról, hogy a Bellerophon gyomrában valami értékes rakomány rejtőzködik. Már azelőttkifosztanák a hajót, hogy vitorlát bontana Hamburg kikötőjében. A hajóhídról figyelte a rakodást.Először csak az ajkát rágcsálta, végül az öklébe is beleharapott. A ládákat a dokkmunkások és a hajólegénységének morgolódó tagjai fölcipelték a beszálló rámpán. A matrózok máris találgatták, vajonmi lehet bennük, de azt semmiképp sem sejthették, milyen szerencsétlenséget hoz rájuk hamarosan eza különös rakomány. Olyan súlyosak voltak a ládák, és oly sok volt belőlük, hogy egy pillanatigQuilter már-már attól tartott, hogy túlterhelik a hajóját, és megingatják az egyensúlyát. Aggodalmaazonban alaptalannak bizonyult. A Bellerophon fürgén és tökéletesen kiegyensúlyozottan siklott lefeléaz Elbán. Amikorra a nap szétfeszítette a felhőket, és megjelent a hajó orra fölött, ismerős és kellemeslátványként fölcsillantak előttük Cuxhaven templomainak első tornyai.

Quilter kapitány megengedett magának egy elégedett mosolyt. Magasan a feje fölött rezegtek akötelek, amint a tengerészek hosszabbították a vitorlákat. A fedélzeten egy felhő árnyéka suhant végig,utána megint ragyogott a napsugár. Biztosan szép marad az idő. Még két nap, és a Bellerophon eléri a

Temze, vagy inkább a Nore torkolatát, a horgonyzóhelyet, ahol a titokzatos ládákat átrakják majd egydereglyére. Azután még ezer birodalmi tallérral a zsebében végleg elfelejtheti őket.

Egy perccel később már a kabinjában volt szerteszórt térképei és iránytűi között. A Bellerophonhamarosan elérte a Heligoland-öböl bejáratát. A távolból odahallatszott a templomi harangok zúgása,ami rossz előjelnek számított. Abban a pillanatban azonban Quilter kapitány ezzel mit sem törődött.Az sem váltott ki belőle különös gondolatot, hogy a kabin ablakán át megpillantott egy másikkereskedőhajót, a Lübeck Csillagát egészen közel, a jobb oldalukon. Ehelyett a szamárfüles térképfölé hajolt, amely föltüntette a Nore torkolatánál található homokzátonyokat és elsüllyedt hajókat,valamivel beljebb pedig London kikötőjét.

A Breslau várától Hamburgig vezető út több mint három hétig tartott. Csehországban, aválasztófejedelemségben és Sziléziában végig esett a hó. A fölajzott seregek napokig a hó foglyailettek, nyugalomra kényszerültek a tanyaházak közelében, vagy a csodálkozó falusi népség között. Acsászár katonái Heidelbergtől Morvaországig a szállásukon lapultak, vagy derékig álltak a hóban, ésa még föllelhető kevéske takarmánnyal táplálták sorvadozó lovaikat. A prágai vár udvarain éskertjeiben is kötésig állt a hó. Miután a kapukat bezúzták, a fosztogatásnak öt napig nem szakadt vége.Otakar jóslatai a legkegyetlenebb formában valósultak meg. A palotákat és a Spanyol Udvart egymásután rohanták meg, ahogyan a templomokat, sőt a sekrestyéket és kriptákat is, amelyeknek a halottaiállítólag aranyfogakat viseltek. Az Aranyművesek utcájának házait és a Matematika tornyánakműhelyeit szintén kirabolták, ezúttal annak a pletykának a hatására, amely szerint Frigyesrózsakeresztes alkimistáinak bandája megtalálta a módját, hogy a szenet arannyá változtassa. Akártaláltak aranyat vagy szenet, akár nem, a paloták és az Óváros kincsei éppen elegendőnek bizonyultakahhoz, hogy egynémely fosztogató katonáknak embereket kellett fogadniuk a zsákmányuk cipelésére.

A Prágából kiinduló via dolorosa után a menekülő udvartartás hat napot időzött Breslauban. Ahetedik nap reggelén a karaván vagy legalábbis egy része észak felé lódult, majd nyugatnak fordult,az Odera kanyarulatait követve. A hajnali világosságban megtépázott vándorló vadállatoknyomorúságos csordájára emlékeztetett. Állandósult a késlekedés. Egy nap elmúltával a ládákat hétbárkára rakták, ám először az Odera, utána az Elba is befagyott. A jeget az embereknek kellettbezúzniuk a bárkák hajtására szolgáló rudakkal. Az egyik bárka héján még így is lék keletkezett. Ezértkénytelenek voltak partra vontatni, ami újabb késlekedéshez vezetett, mielőtt a menet talán még azelőbbinél is lassabban megindulhatott megint. A jobb oldalon határkövek bukkantak föl, ésmaradoztak el mögöttük. Friedland. Szászország. Brandenburg. Mecklenburg. Sorra megjelentek ésmegint eltűntek a vámházak fegyveres katonáikkal és ágyúikkal együtt. Mindegyiknél csinos kenőpénztosztogattak, ezért egyik bárkára sem lépett senki, és egyik ládát sem feszegették föl.

Végül is a Breslau felől mért útszakasz toronyiránt valamivel háromszáz mérföldnyinél többnekbizonyult, bár az Elba szeszélyes kanyarulatai által meg a hideg és a jég miatt annál sokkal többnektűnt. Gyötrelmes vánszorgás volt, végig a homokkő peremeken és városokon át, amelyek házai a folyófelé lejtő erdős partok szélén rátapadtak az erődítmények falára. A bárkák végül hófödte, szeles,hangás mezők közé érkeztek, amelyekből itt-ott egy juhakol vagy borókabokor emelkedett ki aváltozatos formájú hóbuckákból, mint valami elhagyott rom. Csak azután jelent meg a nap, és javultmeg az idő, hogy az Elba kiszélesedett, megszabadult jégpáncéljától, és a hátán szállítóbárkák és

halászcsónakok jelentek meg. Egy nap múlva a folyó még szélesebbé vált, a sodrása megerősödött, ésa vízi járművek forgalma áttekinthetetlenné lett.

Emília folyton dörzsölte fagytól dermedt ujjait, és még csak nem is sejtette, merre járnak, és vajonhány nap telhetett el Breslau óta. Egy szót sem szólt, amikor a bárka beszuszakolódott két másik közé,és nekiütközött a forgalmas rakpartnak. És akkor sem nyitotta ki a száját, amikor a rámpán csoszogvamegindult feléjük egy megtermett vámtiszt vagy féltucatnyi emberével. Bár a nap már lement, mégsemgyújtottak lámpást, és a fedélzetre ugráló alakok puszta árnyékoknak tűntek.

Vilém megfogta a kezét, és együtt kecmeregtek ki a partra, fölkapaszkodtak a síkos lejtőn, amelynektetejéről a lenti jelenetet egy parti kocsma ablakából kiszűrődő fény világította meg sápadtan éshomályosan. Hátuk mögött a vámtiszt utasításokat vakkantott német nyelven. A ládákat a partotösszevissza szegélyező raktárépületek egyikébe cipelték. Emília csuklóján erősebbé vált a szorítás.

Három napig maradtak Hamburgban, az Óváros Gänge néven ismert negyedében. Emília mindegyikéjszakáját más-más vendégfogadóban töltötte, saját szobában, vagyis szűk cellákban, ahol mindenreggel azt várta, hogy valamelyik szomszédos helyiségben megszólal a királyné hívó csengettyűje. Denem volt hívó csengettyűszó azóta az éjszaka óta, amikor kiugrasztották az ágyából, és két percetkapott a csomagjai összeszedésére, majd Sir Ambrose karjánál fogva levezette az Oderához. Amenekülésszerű távozás és a ládákat társzekérre kötöző Vilém arcának kifejezése láttán azt gondolta,hogy végül is utolérték őket a kozák zsoldosok. Később azonban rájött, hogy nem is a kozákok előlmenekülnek, hanem inkább a királynétól és az udvartartásától. Ugyanis, amint elmúlt az éjszaka, ésfeljött a nap halvány jégkristály csillanása a távoli látóhatáron , rádöbbent, hogy a királyné hintója,könyvhalmaival és kalapdobozaival együtt sehol nem látható. Most már csak hárman maradtakféltucatnyi sziléziai munkás kíséretében, akik sem németül, sem angolul egy szót sem tudtak.

Vajon mi történhetett? Amint elnézte, hogyan cipelik föl a ládákat a rakpartról, az járt az eszében,vajon nem úgy lopták-e el őket. Hogy Sir Ambrose esetleg nem több közönséges tolvajnál vagykalóznál? Menekülésük során Vilém azt állította, hogy alig tud valamit az angol úriember terveirőlazonkívül, hogy Londonban majd egy Henry Monboddo nevű emberrel kell találkozniuk. Azt mondta,hogy Monboddo műkereskedő, képekkel és könyvekkel üzletel, aki Anglia gazdag lordjait látja elértékes festményekkel, kéziratokkal és minden egyéb kívánatos encsem-bencsemmel, amit csakmegkaparinthat Franciaország, Olaszország vagy a Birodalom hercegeitől vagy nagyhatalmú uraitól.Sir Ambrose már sok üzletet kötött vele azelőtt is, mivel Monboddo birtokába került néhány olyankülönleges darab is, amelyet korábban Rudolf császár udvarába szállítottak. Most pedig úgy látszott,hogy Monboddo új üzlettársra tett szert. De Vilém nem is sejtette, kiről lehet szó. Azért az Óvárosbantöltött második éjszakájuk alkalmával mégis elmondta, hogy mire jött rá azideig. Arra, hogy üldözikőket.

Emília szobájában ültek egy asztal mellett, egy sakktábla fölött suttogtak egymásnak egy nyolckarúgyertyatartóban égő egyetlen szál gyertya halvány fényénél. A férfi a megszokott szöveget adta elő:hogy fogalma sincs róla, kik lehetnek a nyomukban, sem arról, hogy bármi közük lehetne azaranyszegélyes fekete libériát viselő emberekhez. Azt sem tudta, hogy ezek a fekete-arany köpönyegesalakok Baronius bíboros vagy a császár szolgálatában állnak-e, vagy netán teljesen más lehet amozgatójuk. Azt viszont elismerte, hogy az általa és Sir Ambrose által Prágában becsomagolt többszáz, kilencvenkilenc ládába rakott könyv között megtalálhatók a titkos irattár anyagai is, amelyeket a

Szentszék eretneknek nyilvánított, és törvényen kívül helyezett. Talán az a kódex is közéjük tartozik?Vilém azt mondta, hogy nem tudja. Az inkvizíció bíborosai azonban, állította, nem néznék jó szemmel,hogy azok a könyvek kiszabadulnak a prágai várból. Sem azt, hogy egy olyan eretnek ország területérekerüljenek, mint amilyen Anglia. Hiszen a ládákban olyan vitairatok is rejtőzködtek, mintKopernikusz értekezése, amelyet Emília megpillanthatott abban a breslaui borospincében. Azt abizonyos De revolutionibus orbium celestium című kötetet magyarázta Vilém az Index Tanácsabetiltotta, miután 1616-ban az inkvizíció meghurcolta Galileót. Galileo írásai a kiadottak éskiadatlanok egyaránt szintén megtalálhatók voltak a prágai levéltárban. És Galileo, legalábbis Rómaszemében akkor, a legveszedelmesebb írók közé tartozott.

És abban a kilencvenkilenc ládában még számtalan más irat is rejtőzködött. A Spanyol Udvar titkosszentélye hihetetlenül meggazdagodott az elmúlt néhány év során, és nem csupán az Index Tanácsánakbuzgósága következtében. Oszlopokban álltak odalent a báránybőr pergamenek, amelyek Vilémszerint a világ legnagyobb birodalmának szerteágazó tevékenységét rögzítették. Mivel pár évvelazelőtt Stájerország főhercege volt, Ferdinánd aláírt egy megállapodást unokatestvérével éssógorával, a spanyol királlyal. Az a szerződés összeboronálta a két Habsburg-házat, az osztrákot és aspanyolt, amelyek ettől fogva együttesen harcolnak a közöttük burjánzó protestantizmusmegsemmisítése érdekében. Azokban az időkben számos esetben került sor testvéri vérkeveredésre.A sevillai levéltárak egyes iratai eljutottak a bécsi császári könyvtárba, és viszont. Fülöp elküldteBécsbe még a Padrón Real, vagyis az újvilági birtokai térképének egy példányát is. De Bécs már nemvolt igazán biztonságos, mivel egyszerre fenyegették a törökök és az erdélyiek. Így esett, hogy azutóbbi évek során nagyszámú irat érkezett a prágai várba, közelebbről a Spanyol Udvarba Bécsből, anagyobb biztonság reményében. Azután természetesen minden megváltozott. Ferdinándot letettékCsehország trónjáról, és helyébe egy protestánst ültettek.

Emília behunyta a szemét, és úgy érezte, hogy a helyiség forog vele. A spanyol király? A szél úgyüvöltött odakint a kéménycsúcsokon, mint valami éhes farkascsorda. Az inkvizíció bíborosai? Agyertyaláng meg-meglibbent a huzatban, a rúdja oldalán viaszjégcsapokat csurgatva. Miféle végzetesPandora szelencéjét nyithattak ki a prágai várban? Emília nem először érzékelte a veszély leheletét,amely rosszabb volt az Elba dermesztő fagyánál és csörömpölő jégtábláinál. A veszélyét, amelybeSir Ambrose taszította őket. És vajon az angol úriember is veszedelmes? Tőle ugyanúgy kellenefélniük, mint rejtélyes üldözőitől?

Az angol alig pár perc múlva robbant be a szobájába. Természetesen kopogtatott, mielőtt szilajmozdulattal belépett volna. Nagyon jókedvűnek látszott. Mind a kettőjüknek átnyújtott egy-egyútlevelet és egészségi bizonyítványt. Természetesen mindegyik álnévre kiállított hamisítvány volt.Utána Vilém felé fordult.

Sajnálom, hogy ezt kell mondanom, de minden eddigi hírem szerint ezekre szükségük lehet. Utánaegy kis borjúbőr tasakot nyújtott feléjük. Abban az esetben, ha üldözőink utolérnek, ugye értik?Tájékoztattak felőle, hogy sokféle kellemetlen vallatási módszerrel rendelkeznek.

Vallatással? vette át Vilém a zacskót, és megoldotta a zsinórját. A sarokban üldögélő Emílialáthatta, hogy Vilém néhány apró magot pottyant a tenyerébe.

Strychos nux vomitica magyarázta Sir Ambrose. Egy indiai fa termése. Azt hiszem, valami

jezsuiták hozták magukkal. Azt beszélik, hogy fájdalommentes és nagyon gyors. Egyszer láthattam,hogyan végzett egy feketerigóval. Egy pillanatra elhallgatott. Úgy tudom, hogy egy is megfelel acélnak. Kettő viszont egészen biztosan.

Vilém összeráncolta a homlokát. De hogyan adhatom be…?

Kinek?

Azoknak az embereknek, akik üldöznek bennünket.

Sir Ambrose egy pillanatig meglepettnek látszott, de nyomban utána nevetésben tört ki.

De drága barátom! kiáltott föl. Félelmetes jelenetet rendezett, amint az arcát törölgette azsebkendőjével, mintha vissza akarná fojtani a kacagását. Nem, nem, kedves barátom! Ez a maguké.Maguknak kell lenyelniük, ha olyan szerencsétlenül alakul a helyzetük, hogy elfoghatják magukat. Ó,édes Istenem!

Emíliát másnap este fölcsempészték a Bellerophon fedélzetére. Koromsötétben vezették föl acsúszós rámpán, utána lekísérték egy szűk nyíláson a középfedélzet áporodott levegőjű terébe, alegalsóbb szintre, ahol még embereket is elhelyeztek. Parányi fülkéje még egy szűk cella, ahovábegyömöszölték bűzlött a lőporszagtól, kátránytól és a hajófenékben poshadó víz szagától. Mialatt aBellerophon lefelé hajózott az Elbán, szűk kabinja egyetlen kukucskáló nyílásán át nézte, amint atenger lassan sivatagi színt ölt magára, miközben hullámai paskolják a partokat. Miután többmérföldnyire kiúsztak a tengerre, és felködlöttek előttük Heligoland sziklái, rosszullét vett rajta erőt.Utána, legalábbis számára úgy tűnt, napokig hevert összegömbölyödve a függőágyában, miközbencsak azt hallgatta, hogyan recseg-ropog a Bellerophon, amint föl és alá hányódik odakint a hatalmastengeren. A hajóorvos fölkereste a kabinjában, és gyömbérkészítményeket meg német kamillateátdiktált belé. De már akkor is teljesen tisztában volt vele, hogy a betegsége nem gyógyítható megnéhány fűféle főzetével. Itt valami komolyabbról, és mégis valahogy csodálatosabb dologról volt szóegyszerű tengeribetegségnél.

KILENCEDIK FEJEZETA Szent Olaf templom a Hart utcában van, nem messze a Pásztorbotos Barátoktól, a Tengerészeti

Hivatal és a Tower Hill árnyékában. Amikor odaértem, a kapuja nyitva állt. Látható volt agyertyafénnyel bevilágított hajó és a kifelé türemkedő hívők serege. A vecsernye utolsó hangjaizengtek a levegőben. Elbicegtem a kis csoport mellett, befordultam a sarkon, azután végigballagtam akanyargós ösvényen a temetőkert felé, amelynek kapuja fölött két kőkoponya díszelgett. Aszemüregeik komoran meredtek rám, amint a régi temető széle felé oldalaztam, abban a reményben,hogy kellőképpen ünnepélyesnek látszom, ahogyan egy temetőben illik, és nem tekinthet senki valamigazfickónak, aki holmi sötét cselekmény elkövetésére készülődik éppen. Márpedig éppenséggel annaklátszottam.

A Pulteney-házban tett látogatásom másnapjának estéjén történt ez, a második éjszakán, amikorMonk inasomat egyedül hagytam otthon a Többsincs Ház őrzésére. Azt hiszem, hogy akkor márkezdett gyanakodni rám valamiféle romantikus elgondolásból, nevetséges kétely alapján, amit egyedüla markomban szorongatott virágcsokor semlegesíthetett volna. Mégis, ez a szertartás a virágcsokor ésa temető valahogy megszokottnak számíthatott. Az elmúlt öt esztendő során ugyanis minden áldottvasárnap betipegtem a Mártír Szent Magnus templomának sírkertjébe a mellemhez szorítottvirágokkal. Végigsántikáltam a pestisjárvány áldozatainak sírjai mellett, elhagytam a tüdővészben ésmás nyavalyákban elhaltak sírjait, mire eljutottam a négy kicsiny kőoszlop által megtámasztottismerős gránitlapocska elé. Ekkor döbbentem csak rá némi halvány bűntudattal és bánattal, hogy egyideje nem is kerestem föl Arabellám sírhelyét. Legalábbis azóta, hogy megkaptam Alethea elsőmeghívólevelét Pontifex Hall kastélyába. Még keményebben markoltam meg a virágok szárát, ésbizonytalanul léptem előre.

A nap nagyobbik részét a Whitehall Palotában töltöttem, a Számviteli hivatal irodáiban, ésvégignéztem számtalan nyilvántartó könyvet és adónyilvántartást. Abban reménykedtem, hogy talánmég valamit megtudhatok Henry Monboddo felől, mielőtt találkoznom kellene vele. A jó hír több a jófegyvernél mondogatta szegény anyám. Ezért döntöttem úgy, hogy visszamegyek az Alsatia negyedbe,és körülnézek Mr. Samuel Pickvance üzleti ügyei körül. Attól ugyan folyamatosan tartottam, hogyfölkelthetem az árverező gyanúját. Nem lehetetlen, hogy ő és Monboddo valamiféle titkosszövetségben állnak egymással. Ezért inkább egyenesen a palota felé vettem az utamat, amerre acsónakos is szállított tulajdonképpen, miközben nehézkesen evezett fölfelé a megsűrűsödő reggeliforgalom közepette.

A Whitehall Palota azokban a napokban valami harminc nádtetős és boronafalú épület zavarosegyüttese volt, amelynek folyosóin és szűk udvarain emberek nyüzsögtek, és mindent szénfüst megpatkányürülék borított, mint bárhol másutt Londonban. Aligha felelhetett meg egy király igényeinek,gondoltam magamban, pláne a királyi szeretőknek. Átvergődtem néhány, napsugarat soha nem látottudvaron és zsúfolt átjárón, mire elérkeztem a királyi kincstárnak otthont adó, rossz küllemű, feketekátránnyal borított épületegyütteshez. A mindenkori foglalkozásokat is föltüntető adónyilvántartásalapján reménykedtem benne, hogy megtudhatok valamit Monboddo üzleti ügyeiről, az ingatlanirodasegítségével pedig arról, vajon milyen birtokokkal rendelkezhet a Wembish Parkban lévő házonkívül. Ugyanis, ha nem is teljesen hiteltelennek találtam Alethea állításait, legalábbis alaposkételyeket támasztottam a követeléseivel szemben. Az ilyesféle kételyek viszont nagyon is

helyénvalónak tűntek a szememben. A vak bizalom ugyanis nem más, mint a csalódás melegágya.Ezért vágyakoztam rá, hogy néhány tárgyilagos és független ismeret birtokába juthassak HenryMonboddo felől.

A kutatás ugyanakkor hosszúnak és nehéznek bizonyult. Egészen 1651-ig ástam vissza, mielőttbármilyen utalásra bukkantam Monboddo dolgában. Gondoltam azért, mert akárcsak Alethea, azutóbbi kilenc évet ő is száműzetésben töltötte. Amit viszont a följegyzések alapján megtudtam,tökéletesen megegyezett Alethea állításaival. Henry Monboddo értékes könyvek és festményekkereskedőjeként szerepelt, aki a Szent Jakab királyi könyvtár gondozója volt öt esztendeig I. Károlykirály uralkodása alatt. Arra azonban semmi sem utalt, vajon ki lehetett az az üzletfele, aki olyanelkeseredetten szerette volna rátenni a kezét A Világ útvesztőjére. A személyi nyilvántartásban 1651-re vonatkozóan a Wembish Park szerepelt a lakcímeként, amely mellett egy házzal is rendelkezettCovent Gardenben. Az a ház viszont szánalmas romhalmaznak bizonyult pár órával később megejtettlátogatásom alkalmával. A könyvekben még egy irodája is szerepelt a Cheapside negyedben. Ezviszont közben egy ezüstműves birtokába ment át, aki állítása szerint még csak nem is hallott sohabármiféle Henry Monboddo nevű illető felől.

Mielőtt távoztam volna a Whitehall Palota irodáiból, futólag utánanéztem még Sir RichardOverstreet adatainak is. Nem növekedett meg az iránta érzett megbecsülésem, amikor kiderült, hogyügyvédként tartják nyilván. Ugyanakkor nem minden ügyvéd szükségszerűen csirkefogó, mondtammagamban, és valóban, Sir Richard elég tisztességes karriert futott be, mielőtt, 1651-benszáműzetésbe kényszerült. Magányosan dolgozó ingatlanügynökként vagy közjegyzőként szerepelt,amíg 1644-ben ki nem nevezték legfőbb államügyész-helyettesnek. A későbbiek során a TengerészetiHivatalnál és a Külügyminisztériumban egyaránt fontosabb feladatokat látott el. Utóbbi minőségébenrendkívüli követi rangban is szerepelt Madridban. Még egy Rómába irányított királypárti követségtagja is volt.

A megviselt papírok fölött görnyedezve azon járt az eszem egy pillanatig, hogy Sir Richard, anemességünk oly sok képviselőjéhez hasonlóan, nem lehetett-e titkos katolikus, netántán a pápa vagy aspanyolok kéme. Ugyan meglehetősen vad volt a gondolat, de annyit tudtam azért, hogy 1645-bentitkos követség ment Rómába azzal a céllal, hogy katonai támogatást igényeljen Cromwell hadaivalszemben, annak fejében, hogy I. Károly király és közvetlen hívei római katolikus hitre térnek vissza.Azt azonban mégsem tudhattam bizonyossággal, hogy Sir Richard római küldetése része volt-e vagysem ennek a missziónak. Mi több, ez a pár tény, a Henry Monboddóról szólókhoz hasonlóan, semmitsem árult el a jelleméről, törekvéseiről, sőt még a vallásáról sem. Megköszöntem hát a hivatalnoknaka szíves segítséget, majd a zegzugos átjárókon keresztül visszabotorkáltam a bejárati lépcsőhöz.

Most pedig, amikor a templomkerten vágtam keresztül, két fekete ruhát viselő gyászolótpillantottam meg a sírkövek között, egy férfit és egy nőt a temető két oldalán. A nő fekete fátylat, aférfi széles karimájú kalapot viselt. Elballagtam egy nyírott szilfasövény falai között a síremlékekelső soráig, miközben gyanúsnak és kissé lehetetlennek is éreztem magamat. Valamivel több mint százkő meredezett a sírhantok fölött, rendezetlen sorokban és kissé jobbra-balra dőlve. Néhol foghíjasan,akár a jégverte vetés. Megnyúlt délutáni árnyékaik rávetődtek a frissen lekaszált fűre.

Silas Cobb sírját a temetőkert közepe táján találtam meg. A fölé tornyosuló bükkfa ágai csaknemteljesen benőtték. Legalábbis eltakarták a temető többi részétől. Alacsony gránitoszlop volt, amelynek

tetején mély szemgödrű kőkoponya éktelenkedett. Amikorra megtaláltam, az egyik gyászoló eltűnt, dea másik, legalábbis úgy éreztem, engem figyelt. Fél arcával mindig az én óvatos előrenyomulásomatleste. Elhatároztam, hogy a távozása után megnézem majd a síremléket, amely előtt álldogált. Deekkor mély lélegzetet vettem, és a zsebembe nyúltam a kis kulcs után. Ezalatt újra elolvastam asírfeliratot:

Hic facet

SILAS COBB1585-1620.

Soli Deo laus et gloria in saecula

A kőtáblához kis csokornyi jácint és kamillavirág támaszkodott. A látványuk határozottanmeglepett. Ezek szerint valaki még negyven év elmúltával is gyászolja Cobb urat? Netalán megvénültözvegye? Józanul arra gondoltam, hogy negyven év elmúltával bizonyára senki sem helyeznevirágokat az én síromra. Sőt, ha már erről van szó, még negyven nap múlva sem! De ekkor mégnagyobb kíváncsiság fogott el maga a kőlap iránt. A sorában álló többi kőtáblán is az 1620-as évszámállt. Csakhogy azoknak a peremét régen benőtte a moha, a betűik jórészt elmosódtak, míg Silas Cobbvadonatúj kőtáblája valahogy kilógott a sorból. Az a gránitdarab biztosan nem látszottnegyvenévesnek.

Lassan térdre ereszkedtem a kőoszlopocska mellett. Hagytam, hogy a tiszafa puha tüskéi borzoljáka hajamat, és a kőtáblához támasztottam a saját virágaimat. A sírkövet majdnem teljesen benőtte acsalán, amit félrehárítottam a rózsafa botom végével, mielőtt az ujjaimat a földbe mélyesztettemvolna. Az odalenti üreg sötét és meleg volt. Bomladozó gumók szagát árasztotta. Pár maréknyi talajtfélrekotortam, mire kisebb vasdoboz élét tapintottam ki odalent. Úgy éreztem magamat, mint valamikisiskolás, aki a múlt őszön elásott kincsét kaparja ki éppen. Amikor a kis kulcsot elfordítottam azárban, a doboz födele meglepően hangos kattanással csapódott föl. Visszafogtam a lélegzetemet, éshátranéztem a vállam fölött, a tiszafa szélfútta, lengedező ágai között. Ekkorra már a másodikgyászoló is eltávozott.

A dobozban nem találtam semmiféle híradást Alethea részéről. Ezért elhelyeztem benne egy cédulátazzal az üzenettel, hogy a korábbi megállapodásunk szerint elmegyek a Wembish Parkban lévő házba.Ezután bezártam a páncéldobozt, visszatettem a helyére, a kőoszlopocskát is helyre tettem, ésmegindultam visszafelé az idő ette gránitlapok között. Közben azon csodálkoztam, hogy a titkolózásiránt annyira vonzódó Alethea nem ragaszkodott valamiféle titkos kódhoz vagy láthatatlan tintához.

A templom ablaki ekkorra már elsötétedtek, és a Hart utcán sem mutatkozott semmiféle forgalom.Visszafelé ballagtam a temetőkerten át délkeleti irányban a Seething Lane felé, amely megint csaküresnek bizonyult. Még nappali világosságban is utálatos számomra a London utcáin, a tömegben és abűzben való sétálás. Este viszont még kellemetlenebb a város. Kényelmetlen nyomást éreztem alapockáim között, mintha valami nagy madár telepedett volna rám, és lassan csipkedne éles csőrével,miközben kitárja széles szárnyait. A Seething Lane házainak sorában volt valami veszedelmesenbaljóslatú, amint ott kuporogtak a kapukon kívül. Mögöttük tornyosult a Tengerészeti Hivatalterjedelmes, sötét épülettömbje.

Egy pillanatra megtorpantam egy síremlék előtt, amelynek hatalmas szerkezete fölmagasodott atiszafák fölé. Eszembe jutott Sir Ambrose megbízólevele az Orinoco folyóhoz teendő utazásra, ésugyanakkor az Arany Szarv kávézóban látott vászoncafat is, amelyről azt állították, hogy a Britomartcsúcsvitorlájának darabja. Hirtelen arra gondoltam, vajon nem kellene-e visszamennem oda másnap,

némi további kutászkodás végett. Talán még máig létezik a Philip Sidney hajónaplója, vagy esetleg aTengerészeti Hivatalban akadhat valaki, aki elmondhatná, milyen kapcsolata volt annak a hajónak SirWalter Raleigh kalandos utazásához Guyana őserdői felé. Közben az járt az eszemben, hogy létezhetebármilyen felszínes kapcsolat Raleigh végzetes utazása és A Világ útvesztője között. Végül is Aletheaazt állította, hogy Monboddo Buckingham hercegének ügynöke volt. Én pedig tudtam, hogyBuckingham, a Legfőbb Admiralitás Lordja támogatta Raleigh vállalkozását Guyana földerítéseérdekében. Közben arra is visszaemlékeztem, hogy a Pontifex Hall könyvtárából hiányzó kötetek amelyek egyike Raleigh a Hatalmas, gazdag és gyönyörűséges Guyana birodalom fölfedezésenagyképű címet viselte ilyen vagy olyan módon Spanyol-Amerika fölfedezésével és föltárásávalfüggtek össze. Vagy netalán üres szalmaszálakba kapaszkodnék?

Ekkor már természetesen tudtam Raleigh balvégzetű utazásáról. Mint Mr. Smallpace boltjánakinasa, úgy faltam Raleigh és Drake utazásainak beszámolóit, mintha a legizgalmasabb kalandregényeklettek volna. Máig is ott vannak a polcaimon a Raleigh utazásáról szóló könyvek, beleértve azoknakaz embereknek az első kézből származó beszámolóit is, akik a Destiny vagy a flotta valamelyik másikhajójának fedélzetén vitorláztak. Sebesen végigtanulmányoztam őket, miután visszatértem PontifexHallból, bár egyik sem tett említést a Philip Sidney nevű hajóról vagy Sir Ambrose Plessington lordszemélyéről.

Hanem micsoda történetet kínál Raleigh utazása!? Egy vakmerő tengeri kalandor tizenhárom évettölt le a börtönben, amiért megvádolják egy csalafinta vén király elleni összeesküvéssel. Végül a vénkirály szabaddá teszi azzal a föltétellel, hogy a mindenkor kongó királyi kincsesládákat megtölti azóceán másik oldalán, több ezer mérföldnyire található aranybányák mesebeli kincseivel, amelyeksoha nem látott földeken, idegen seregek védelme alatt lapulnak. Akár Homérosz nyelvéről vagyShakespeare tollából is származhatna ez a történet a megcsalt hősről, a szószegő királyról, a nyálasszájú udvaroncokról, a lehetetlen feladatról, a keserves halálról, ami mind összezagyválódik azárulás és a kapzsiság átlátszó világában. Eddig arra gondoltam, hogy Raleigh személyében valahogyIaszónt látom, akit a trónbitorló Péliász küld az aranygyapjú föltalálására, vagy éppenBellerophonészt, aki nekiveti magát Lükia borzalmainak, hogy leküzdje a Kümérát, miutánfelbőszítette a gyenge akaratú Proteuszt. Azt a Bellerophonészt, akinek végzetes sorsát Raleighesetéhez méltó, a halálos ítéletét tarsolyában hordozó küldetésével lehet csak összehasonlítani. Kimondhatja ezek után, hogy ma már nem a hősök korszakában élünk?

Raleigh szomorú történetének főbb eseményei eléggé jól ismertek. 1617 áprilisában indult elhajóhadával Londonból, ahol civakodó pártokat és nagy hatalmú ellenségeket hagyott hátra. Tervéttámogatta Jakab király legújabb kegyence, Sir George Villiers akiből a későbbiekben Buckinghamhercege lett , valamint az udvar spanyolellenes pártja Pembroke hercegének és a Canterbury érsekneka vezetésével. Pembroke és az érsek támogatta Villierst, hogy letaszítsa helyéről az akkori kedvencSomerset grófot, és ellensúlyozza az őt támogató spanyolpárti udvaroncokat. De még Villiers varázsais kevésnek bizonyult ahhoz, hogy a király fölhagyjon spanyolpárti politikájával. Így amellett, hogyRaleigh fő feladata az aranybánya megkeresése volt, megbízólevele azt is kikötötte, hogy nemtámadhat meg egyetlen spanyol hajót vagy települést sem. Amennyiben ezeket a föltételeket nem tartjabe, a londoni spanyol követ, Gondomar gróf mellesleg leghatalmasabb ellensége a megbízólevélbenfoglaltaknak megfelelően követelheti a fejét.

A dolgok persze kezdettől fogva rosszul alakultak. Két napja voltak csak úton, és még láthatták atávolból a Lands End fokot, amikor a tizennégy hajó egyike elsüllyedt egy vad viharban. Hatvanfőnyilegénysége is odaveszett. Amikor a hajóhad nyolc keserves hónap múltán viharoktól és skorbuttólelgyötörten megérkezett az Orinoco torkolatához, Raleigh túl beteg volt ahhoz, hogy folytassa útját,ezért Destiny nevű hajójával Trinidad szigetén maradt. Éppen a száraz évszakban jártak, amikor azOrinoco leapad, ami még a szokásosnál is nehezebbé teszi rajta a hajózást. De Raleigh nem várhatott,ezért kiválasztott öt hajót, hogy induljanak el fölfelé a folyón. Úgy gondolták, hogy az aranybányatöbb száz mérföldnyire beljebb van a szárazföldön, egy El Dorado, vagyis Aranyváros nevű településközelében, amely a híresztelések szerint egy tó közepén lévő szigetre épült. Ennek a városnak ésmérhetetlen kincseinek legendájával minden spanyol krónika tele volt, és a konkvisztádorok, ezek adzsungellovagok hetven esztendeig járták az Orinocót és mellékfolyóit, hogy a nyomára bukkanjanak.De sem El Doradót, sem aranybányáit soha senki nem látta, talán egy Juan Martin de Albujar nevűember kivételével, aki Maraver de Silva 1566-os fölfedező útja során szökött meg. Erről az útrólviszont, szokatlan módon, nem készült semmiféle följegyzés.

Raleigh emberei sem találták meg a bányát. Helyette a hajók egy San Tomas nevű sokkalszerényebb városkára, egy százegynéhány szánalmas bambuszkunyhóból álló spanyol helyőrségreleltek, ahol az Orinoco Partjához támaszkodva állt még egy vályogtemplom és vagy két rozsdás ágyú.És ekkor kezdődött a baj. Tűzpárbaj kezdődött, emberek haltak meg, a kutatással fölhagytak, a hajókbeúsztak a Boca de la Sierpe, vagyis Kígyószáj nevű torkolatba, és hamarosan szétszóródtak. Raleighés emberei szégyenteljesen hazamenekültek. Raleigh betegnek, majd őrültnek tettette magát, és végülmegpróbált elmenekülni Franciaországba. De elfogták és visszacsukták a Véres Toronyban lévőkorábbi börtönébe. A csúfos kudarccal végződő vállalkozás történetét Sir Francis Bacon vizsgálta ki.1618 októberében, Gondomar sürgetésére Raleigh fejét vették. Hivatalos okként a Jakab király elleniárulást nevezték meg.

De abban nem voltam biztos, hogyan illeszkedik ebbe a szomorú mesébe Sir Ambrose Plessingtonalakja. Vajon a Philip Sidney is Raleigh balsorsra jutott hajóhadának egyik tagja volt? Ha így van,akkor pedig mi lehet az összefüggés A Világ útvesztője, Henry Monboddo és egy, a guyanaiőserdőkbe tett régi utazás között?

Hosszabban meredtem a Tengerészeti Hivatal épületére, és hirtelen kételyeim támadtak, hogy ittkaphatok választ ezekre a kérdésekre. Azután megfordultam, és odamentem, ahol előbb a másodikgyászoló álldogált. A síron kis gránitoszlop állt egy terebélyes cédrusfa alatt, amelynek néhány ágakilógott a Seething Lane utcára. Friss sírhalomra vártam, tele virágokkal és koszorúkkal, de a kő márrepedezett volt, maga a sírhant ápolatlan, és a fölirata is csaknem teljesen olvashatatlan. A cédrusfaegyik gyökere áttörte a talajt, és kibukkanó része kísértetiesen emberi térdre emlékeztetett. Kíváncsianelőrehajoltam, és megerőltettem a szememet. Megtudtam, hogy a kő egy Smethwick nevűkisgyermeknek állít emléket a keresztnevét már nem tudtam elolvasni , aki a múlt század harmadiknegyedében halt meg. Valószerűtlennek tűnt, hogy valaki még ma is gyászolja ezt a csecsemőt, úgygondoltam hát, hogy bizonyára eltévesztettem a helyet, és ezzel azt is, hogy mit nézett maga előtt agyászoló. Mellesleg nem voltam-e magam is gyanús viselkedésű? Alkonyattájt beosonok egytemetőbe, ahol úgy kóválygok, mint egy hazajáró lélek! Azokban az időkben még a temetőkertekben ismindenféle szörnyűségek történhettek. Lehet, hogy az a gyászoló afféle feltámasztó embernek nézett,olyan sírrablónak, aki friss tetemeket ás ki, hogy eladja őket a londoni felcserinasoknak és

orvostanhallgató diákoknak. Legalábbis ilyesmivel nyugtatgattam magamat, amikor visszaindultam aszemgödreiket vészjóslóan meresztő kőkoponyák felé. Leküzdöttem a vágyat, hogy futásnak eredjek,miközben úgy éreztem, hogy a képzeletbeli karmok még mélyebben vájnak bele a hátam húsába.

Gyalog mentem haza. Később eltöprengtem rajta, hogy mi történt volna, ha bérkocsit fogadok, ésúgy öt perccel korábban érkezem a Többsincs Házhoz. De sehol nem volt kocsi a közelben, ígysántikálva útnak eredtem, és körülbelül húsz perc múlva érkeztem a hídra. Minden megszokottnaklátszott, ahogyan közeledtem a Többsincs Házhoz, de egy patikus bezárt boltajtajával szembenészrevettem, hogy a kocsiút közepén Monk botladozik felém halottsápadt arccal. Mögötte a TöbbsincsKönyvesbolt zöld ajtaja félig nyitva, kajlán fityegett a keretében.

Mr. Inchbold!

A bolt előtt bámészkodók hada gyűlt össze, mint valami vásári látványosság nézőközönsége.Tétováztak, hogy megálljanak-e vagy menjenek tovább, és úgy pusmogtak maguk között, mintha egyigásló fölrúgta volna valakinek a gyerekét, vagy fölfordult volna az utca közepén. Monkodatámolygott hozzám, belekapaszkodott a kabátujjamba, és érthetetlenül motyogott valamit.

Elcsörtettem mellette, és hevesen megrántottam az ajtó gombját. A deszkalap félrebillent, most mégferdébben csüngött, pántjai keservesen csikorogtak. Legalábbis a föntiek, mert az alsók elgörbülten éscsupaszon meredeztek elő a széthasogatott fából. Úgy látszott, hogy az egész mindjárt a kezembenmarad. De én még egy arasznyira kitágítottam a nyílást, amelyen így már befértem. Közben a torkomatfojtogatta a félelem és a harag.

A lábam megakadt valamiben, és amikor a szemem hozzászokott a félhomályhoz, láttam, hogy akönyveimet első tekintetre az utolsó szálig lesöpörték a polcaikról, és minden tenyérnyi helyetbeterítettek velük a padlón. Százával hevertek rendezetlen kupacokban, mintha csak azt várnák, hogyalájuk gyújtson valaki. A kötésük szakadozott lett, a borítóik félrecsúsztak vagy törött szárnyakkéntfityegtek, kiszabadult, szamárfüles lapjaik lobogtak a bezúzott ajtó felől lengedező huzatban. Por,megmunkált bőr és penész szaga terjengett. Régi, megkopott dolgok szaga, amelynek ismerős, sőtkedves aromája valahogy megerősödött, mintha besűrítették volna átható, de láthatatlan bűzfelhőtalkotva, ami ágyúfüstként terjengett az értékes romhalmaz fölött.

Fölegyenesedtem, és a romokban bokáig gázolva a pult felé igyekeztem. Közben csaknem teljeskört tettem, mivel sehogy nem értettem ennek a rombolásnak a természetét, a céljáról nem is beszélve.Az én kincset érő menedékem, búvóhelyem, ahová visszavonulhatok a világ zűrzavara elől, mindenemodalett, megsemmisült. Mellkasom úgy zihált, mint egy megvert kisgyereké. Emlékszem rá, hogy kétkéz nehezedett a vállamra, de hogy kié volt, vagy mi történt azután, arra már nem.

Az elkövetkező néhány órából valóban nagyon kevés dologra emlékszem. Csak arra, hogyankóvályogtam szédülten a boltban, hogy Monk segítségével valahogy fölmérjük az okozott kárt.Könyveket szedtünk fel és próbáltunk rendbe rakni, keservesen sajnálkoztunk egyik vagy másik kötettönkretételén, és annál jóval ritkábban józanul megjegyeztük, hogy valamelyik valószínűtlen módonépen maradt. Közben megállapítottam, hogy diófa polcaimat is szétverték. Leszaggatták a falról, ésszéthányták őket a padlón, ahol kifacsarodott szögben hevertek egymás hegyén-hátán, akár a viharbanösszeroppant vitorlarudak. Kicsivel később arra a megállapításra jutottam, hogy ilyen mértékű

romboláshoz egész hadsereg kellhetett, bár Monk állítása szerint három ember követte el az egészet,méghozzá, amennyire emlékszik rá, alig pár perc alatt. Ugyanis azonnal elinaltak, amint a zaj általfölzavart Monk kidugta a fejét a lépcső tetején, és lenézett a boltba. Azt mondta, úgy nézett ki, minthakerestek volna valamit, mivel egyenként kapkodták le a polcokról a könyveket, hevenyészvevégigpörgették őket, majd félrehajították, és máris nyúltak a következő után. Közben néhavalamelyikük kinyújtotta a karját, és egyetlen mozdulattal egy egész polcnyit söpört le a padlóra, vagymagát a polcot tépte le a falról anélkül, hogy egy pillantást is vetett volna a rajta sorakozó könyvekre.

Igazán halálra rémítettek fejezte be inasom a mondókáját , és ezt nyíltan be is vallom önnek.

És mit gondolsz, Monk, kik lehettek azok? A vizsgálók?

Hogyhogy a vizsgálók, uram?

Akkor már lassan éjfélre járt. A pult mögött ültünk, a megszokott helyünkön, a mester és tanítványa,mintha ez az ismerős testtartás valamit visszavarázsolhatna a bolt szétzilált egyensúlyából. A padlónmég mindig félig szétszaggatott könyvek tucatjai hevertek, de néhány polcot már sikerültvisszaillesztenünk a helyére, és elhelyeznünk rajtuk egypár kötetet, amelyeknek nem volt szükségükhelyreállításra.

A Külügyminisztérium pribékjei magyaráztam neki. Hiszen emlékezned kell rájuk.

Ettől a megjegyzéstől Monk még rémültebbnek látszott. Valamit tudott ezekről a fogdmegekről,mivel két évvel azelőtt John Thurloe, a minisztérium akkori vezetője az őrjárataikat rászabadítottaKis Britanniára és a London-hídra. Néhány nappal azután látogattak meg bennünket, amikor egy áldottállapotban lévő nő jött be a Többsincs Könyvesboltba, állítása szerint Oxfordból jövet, gyötrelmescsónakutazás után. A rémült és hitetlen szemeket meresztő Monk előtt adott életet a pultunkon ahármas ikreinek, a Cromwell haláláért lihegő Sexby, Az ölés nem gyilkosság című értekezése hárompéldányának.

A vizsgálók e látogatás után két nappal döngették meg az ajtónkat. Szegény Monk az ágyából voltkénytelen kiugrani, amikor egy lámpást nyomtak a képébe, és valaki harsányan ráüvöltött, hogyigazolja magát. Ezt az eseményt nem felejthette el.

Neem, nem a vizsgálók makogta. Külföldiek.

Külföldiek?

Igen, franciák. Meglehet, hogy törökök. Legalábbis sötét volt az arcbőrük, uram. Mint valamikiköpött kalózok, talpig fekete ruhában. Az egyiknek aranykarika volt a fülében. A másiknak meg késa kezében tette hozzá józanul.

És mondtak valamit?

Egy szót sem.

És magukkal vittek valamit? Mondjuk pár könyvet?

Nem, uram rázta meg a fejét Monk. Legalábbis ahogy én láttam.

Hát nem. Valóban úgy látszik, hogy semmi sem hiányzik, nem igaz? inasom megint megrázta afejét. Legalábbis egyelőre úgy látszott, hogy minden kötet megvan. Holnap persze azért újraellenőriznem kell a katalógusaimban. És merre indultak innen?

Southwark felé. Utánuk futottam, de sokkal gyorsabbak voltak nálam. Szemével a pultot pásztázta.Ujjai idegesen remegtek az ölében.

Értem. Köszönöm, Monk. Nagyon jól csináltad nyugtattam.

Hátradőltem a székemben, becsuktam a szememet, és megpróbáltam gondolkodni. Egy pillanatramajdnem sikerült elhitetnem magammal, hogy az egész szentségtelenségnek semmi köze nincs ahhoz,ami az elmúlt pár nap alatt történt velem. Vagy talán mégiscsak a vizsgálók lehettek. Az új miniszteresetleg franciákat alkalmaz ennek a piszkos munkának az elvégzésére. De akkor is, vajon mitkereshettek? Netán az új király éppen olyan komisz lesz a könyvkereskedőkkel, mint Cromwell volt?Elhatároztam magamban, hogy másnap fölteszek néhány kérdést Kis Britanniában és a Páternoszter-soron. Lehet, hogy másnak is volt része ilyesféle látogatásban.

Amikor kinyitottam a szememet, föltűnt, hogy Monk kíváncsian mered rám. Megnyugtató mosolytpróbáltam az arcomra erőltetni. Igen, mindent jól csináltál ismételtem meg. Nagyon is jól. De attóltartok, hogy a ma éjszakai munkánk még nem ért véget.

Ó!

Az ajtó felé intettem a fejemmel, amely még mindig sután fityegett a pántjain. Mögötte kiláthattunk akocsiútra. Pár percenként kukucskált be hozzánk egy-egy kíváncsi tekintetű járókelő, majd visszahúztaa fejét, és továbbsietett.

Holnap majd kerítek egy asztalost meg egy lakatost mormoltam. De ma éjszakára…

Benyúltam a pult fiókjába, és előhúztam egy pisztolyt. Láttára Monk szeme kikerekedett. Gonoszküllemű fegyver volt, súlyos és otromba. Jó néhány évvel azelőtt vettem meg a polgárháború egy vakés féllábú veteránjától, aki éppen a boltom előtt kéregetett. Fogalmam sem volt róla, hogy vajonműködik-e még a kova és a tapló, vagy mennyi puskaport kell gyömöszölnöm a torkolatába. Az öregharcos elmagyarázta valahogy a használatát, de valójában soha nem gondoltam rá, hogy valóban kellmajd. Pusztán sajnálatból vettem meg, hogy enyhítsem a vén hadfi nyomorát.

Ma éjszaka fölváltva vigyázunk majd a boltra közöltem inasommal. Arra az eshetőségre, ha netánvalaki könnyíteni óhajtana a készleteinken és letettem a félelmetes szerszámot közöttünk a pultra. Vagy ha esetleg a barátaink úgy döntenének, hogy visszatérnek.

Monk szeme még jobban elkerekedett ennek a kellemetlen lehetőségnek a hallatán, s ezért megintpróbáltam biztatóan mosolyogni rá, amiből, gyanítom, valami szánalmas fintor kerekedhetett.

Most menj aludni! szóltam rá kíméletesen. Majd két óra múlva fölébresztelek.

Végül mégiscsak magam ültem végig az egész éjszakát. Nekiláttam, hogy néhány könyvetújrakössek, bár legalább minden tizedik percben otthagytam a varrókeretemet, és az ajtóhoz osontam,hogy valami életjel után kémleljek a kocsiútra, és a fülemet hegyezve próbáljam elkapni esetlegestávozó léptek csoszogásának hangját. De senki sem volt látható odakint, kivéve az éjjeliőrt, egycsontsovány vén fickót, aki a legkevésbé sem volt bizalomgerjesztő. Csak most vettem észre, hogy afél szemére vak. Az egyik szemét olyan hályog takarta, mint egy döglött halét, a másik meg úgy forgottfelém, mint egy lefejezett emberé, amikor azt tanácsolta, hogy javíttassam meg az ajtómat, ha nemakarom, hogy valami szegény pára áldozatául essen a behatolás leküzdhetetlen kívánságának. Utánatovábbvonszolta magát a lámpását himbálva.

Csak akkor hagytam ott a varrókeretemet és ébresztettem föl Monk inasomat, amikor keletenmegjelent a hajnal pírja. És csak akkor engedtem meg magamnak, hogy a lord Marchamont párizsigyilkosaiként emlegetett három fekete ruhás alak az emlékezetembe tolakodjon, amikor végrefölbotorkáltam az emeletre, hogy ágyba bújjak. Vajon ugyanazok az emberek lehettek?Elképzelhetőnek látszott, bár nem volt semmi értelme. Ha azok a gyilkosok Henry Monboddoügynökei, ahogyan Alethea gyanította, és a kódex ebben a pillanatban Monboddo birtokában van,amint kideríthettem, akkor vajon mit kereshettek az én polcaimon? Talán valaki másnak amegbízásából cselekedtek. Netalán magának Mazarin bíborosnak dolgoztak? Bekecmeregtem azágyamba, és próbáltam elaludni. Közben azt mondogattam magamnak, hogy még nagyon sok dologlétezik, amit meg kell tanulnom.

Hosszú órákig feküdtem az oldalamon kimerülten, de álmatlanul. Bámultam a falat, és hallgattam,hogyan motoszkálnak benne a pattanóbogarak. Az ismerős nesz váratlanul fenyegetővé, sőtbaljóslatúvá lett a fülemben, mintha az álnok bogarak éppen fölzabálnák a gerendákat és atartóoszlopokat, amelyek a magam köré épített szerény életet tartják egyensúlyban. Mintha aTöbbsincs Ház mindjárt összeomlana, hogy nyakaszegetten taszítson bele a hatvanlábnyi mélységbenalattam hömpölygő folyóba.

TIZEDIK FEJEZETAz Elba torkolatának sodrásából kikerülő Bellerophon Cuxhaven magasságában nyugat felé fordult

a Fríz-szigetek mentén. Maga mögött hagyott egy sor hófödte sós mocsarat és csatornát, elhaladt atenger vizébe szürkés bordákként nyomuló homokzátonyok és sekélyesek mellett. Állandómélységmérések közepette haladt, alig tízölnyi vízen, csaknem egy teljes napon át, míg végre dél-délnyugat felé fordulhatott, és a második nap hajnalán elhagyhatta a holland partokat. Akkor többvitorlát húzott föl, befogta a friss szelet, és orrát Anglia felé fordította. A hajóhídon álló Quilterkapitány zsebtávcsövén át két óra múltán pillanthatta meg a hazai partokat. Minden terv szerint haladt.Leeresztette a távcsövet, majd belesüllyesztette a viharkabátja zsebébe. Ha minden ilyen szépen megytovább, nyolc óra múlva elérhetik a Nore torkolatát, azután horgonyon csúszva, magát az Albatroszt.

Ám ettől a pillanattól kezdve az egész út során semmi sem ment igazán jól. Később, amikor Quilterkapitány felülvizsgálta a szerencsétlenséget, nem csupán a saját hibáira lelhetett nemcsak arra, hogymennyire vágyakozott a kétezer birodalmi tallérra , hanem leginkább a legénysége hozzá nem értésére.Nem mintha az emberei nem értettek volna a dolgukhoz. Mindig ügyelt arra, hogy a legtapasztaltabbés legjobban képzett tengerészeket vegye a hajójára. Hanem az az általános ostobaság lett a gond, amimindenféle veszedelmes babonaság legjobb melegágya olyan emberek körében, akik napontakénytelenek megküzdeni az elemek kegyetlenségével. Igen, a tengerészek eleve babonás népség, hiábais tagadnánk. Quilter tanúja lehetett különös szertartásaiknak az Arany Szőlő kocsmában, amikorgyanús kinézetű, jó szerencsét hozó varázsszereket vásároltak. Például újszülött csecsemőkmagzatburkát, amilyeneket a kocsmákat járó megbízhatatlan alakok árusítottak. Az emberek valamikísértetiesen félresiklott hittel abban bíztak, hogy azok a ráncos hártyák (amelyek Quilter jogosgyanúja szerint akár disznóhólyagok is lehettek) megmenthetik őket a vízbefúlás veszedelmétől. Egyszép napon pedig, amikor a Bellerophon a Dvina torkolatában megrekedt, rajtakapott egy rejtőzködőcsoportot, amelynek tagjai valami különös dallamot dünnyögtek maguk elé, majd a tengerbe hajítottakegy söprűnyelet a tatfedélzetről, abban a szánalmas hitben, hogy ilyen jelentéktelen cselekedetbefolyásolhat olyan nagy erejű és előre láthatatlan jelenségeket, mint például a szél járása. Nem pedig ahogy minden művelt ember tisztában van vele a csillagok járása az égen, a földgolyó forgása, abolygók együttállása, az Orion vagy az Arcturus megjelenése a látóhatáron és még vagy féltucatnyimennyei esemény, ami túlmegy az ember gyatra próbálkozásainak erején.

Azután persze ott volt az a templomi harangszó. A kísérteties kongás jól hallható volt a felsőfedélzeten, amint a Bellerophon elvitorlázott Cuxhaven előtt. Biztos jelnek tekintették ezt arra nézve,hogy a hajót és legénységét hamarosan komoly baj éri. A tengerészek számára ugyanis nem létezettbaljóslatúbb előjel, mint templomi harangszót hallani kint a nyílt vízen. Egy nap sem múlt el, és ahajóorvos azzal a hírrel kapaszkodott föl a legénységi szállásról, hogy három embert levert a lábáróla láz. Kétszer sem fordult a homokóra, mire újabb néhány matróz lett súlyos beteg, de Quilterkapitánynak akkor már sokkal komolyabb veszedelem miatt kellett aggódnia.

Később elgondolkodott rajta, vajon mi támasztotta föl azt az erős szélrohamot, amely azágyúfedélzeten a reggeli váltás vége felé, amikor lassan fejük fölé emelkedett a nap, letépte helyérőla szélkakast. Ezzel akkor ugyan nem sokat törődtek, mivel az ég tiszta és világos volt, a szélegyébként egyenletesen fújt, és az emberek többsége mármint aki még nem betegedett meg összetekert kötélcsomókon kuporgott a középfedélzeten, és a kiosztott kártyalapok fölött méregette

egymást. A keleti látóhatáron azonban lassan kibontakozott egy viharfront. Kérlelhetetlenül éskékesfeketén nyomult előre az égen, mint valami közelgő óriás árnyéka. A fedélzetgerendákkeservesen megnyikordultak, és a lőnyílásokon becsapott a víz. Utána hamarosan az első hullám isátzúdult a palánkon, és kemény, csípős esőcseppek kíséretében végighömpölygött az előfedélzeten.Néhány másodperc múlva a lépcsők és a padlódeszkák döngtek a helyükre igyekvő matrózok súlyosléptei alatt. A hajósinasok már négykézláb állva feszegették föl a lefolyónyílások fedőlapjait, atöbbieket meg, akik éppen kidugták a fejüket a följárókban, felküldték a szélben csapkodókötéllétrákra. Miközben a fedélzetről ordítozó Pinchbeck parancsszavára küszködtek a vitorlákkurtításával, meghasogatták az eget az első cikcakkos villámok.

A szerencse, amely megmentette őket a Dvina Szküllájától és a Fehértenger Karübdiszétől, úgylátszott, hogy most elpártol tőlük. Pinchbeck két kézzel kapaszkodott a főárbocba, és rekedtreüvöltözte magát, míg egy súlyos hullám keresztül nem vágott a hajó közepén, és félre nem taszította.Úgy tántorgott a palánk felé, mint egy részeg kocsmatöltelék. Éppen csak föltápászkodott, amikor aligegy másodperc múlva megint elterült, mivel a hajó tatja veszedelmesen lesüllyedt, és jéghideg vízzúdult végig az előfedélzet hosszában. Mindenfelé matrózok hevertek, akiket tekebábuként vert le alábáról az ár. Utána a hajó orra billent előre, az orrárboc belehasított a vízbe, és az emberekelőrehemperegtek. A megszokott mozdulatok pánikba torkolltak, mialatt tucatnyi kétségbeesett utasításharsogott utánuk: A kormányt jobbra! Kösd ki ott! Kormányrudat teljesen balra! Az emberekkikötötték magukat a kormányrúdhoz, amely úgy dobálta őket, akár egy megbokrosodott ló. A kötelekégették a tenyerüket, s egyiküknek a csuklója is eltörött. Szél alá! Tartsd úgy! Egyszer csak az egyikfejjel előre kizuhant az árbockosárból, és fölharsant az üvöltés: Ember a vízben!

De semmi mást nem tehettek azonkívül, hogy bevonják a vitorlákat és imádkoznak. Quilter kapitánya táncoló középfedélzet bal oldaláról tehetetlen dühvel figyelte, amint az ég teljesen elkomorul avásznakkal küszködő emberek feje fölött, az árbocok hegye fölött, amelyeken az egyre sűrűbbenpaskoló esőben a csúcsvitorlák már alig voltak láthatók. A vihart szinte személyes sérelemnektekintette, olyan szemtelenségnek és dühítőnek, mint mondjuk egy spanyol kalózhajó támadását. Nemvolt semmiféle előzetes figyelmeztetés: sem fénylő holdudvar aznap reggel napfölkeltekor, semhomályos dicsfény előző este a Vénusz körül, de még a hajó körül keringő viharmadárcsapat sem úgyfél órával azelőtt. Semmi azok közül a jelek közül, amelyek Quilter sokéves tapasztalata szerintbiztosan előre jelezték volna az időjárás hirtelen megváltozását. Az elemek nem tisztességes játékotűztek velük.

Az elázott fedélzet egyik síkos deszkáján most még el is csúszott, súlyosan az ülepére huppant, sőtmég a térdét is beverte egy szennyesvödörbe. Nehézkesen fölegyenesedett, megint elkáromkodtamagát, és a vödröt erős rúgással belependerítette a tengerbe. Ekkor egy ázott térképlap borult afejére, mielőtt félreháríthatta volna. Utána átlibegett az oldalpalánk fölött, mint egy hisztérikus sirály.A kapitány ekkor az eső függönyén át baloldalt megpillantotta a partot, amely ebben a pillanatbaninkább veszélyforrásnak, mintsem kínálkozó menedéknek tűnt a számukra. Túlélték Arhangelszk ésHammerfest jegét, gondolta magában komoran, csak hogy itt, a saját hazai partjukon zúzódjanakdarabokra.

És úgy látszott, hogy nem a Bellerophon és legénysége lesz az egyetlen szilánkokra zúzódó áldozat.Előttük úgy két nyíllövésnyire, a jobb oldalukon egy másik hajó billegett és hánykolódott a tajtékzó

hullámokon, két szánalmas lámpást himbálva főárbocának vitorlarúdján. Egy perccel később a hajókilőtt egy jelzőrakétát: egy gyönge villanást, kis füstpamacs kíséretében. Pukkanása alig volt hallhatóaz üvöltő szélen és a sűrű esőn keresztül. Röviddel ezután az orrárboca és az előárboca is eltörött.Quilter jól látta, hogy az utóbbit villámcsapás érte, és zuhantában két tengerészt is belesodort a vízbe.Hosszas küszködés után nagy nehezen a szeméhez emelhette a távcsövét, és láthatta, hogy a másik hajóa Lübeck Csillaga, amely szintén Hamburgból igyekszik London felé. Vagy a fenéksúlya csúszhatottfélre, vagy léket kapott, és beleömlött a víz tonnaszámra, mert annyira jobbra dőlt, hogy árbocai élesszöget zártak be a tenger felszínével. Csak abban reménykedett, hogy tartja majd a tisztes távolságot,nem sodródik a Bellerophon közelébe, hogy mindkettőjüket lerántsa a mélybe.

A következő két óra során azonban a Lübeck Csillaga inkább távolodott tőlük, mintsem közeledettvolna hozzájuk. Csak akkor jelent meg ismét a szemük előtt, amikor az ítéletidőnek a legrosszán mártúl voltak, és a nap csúfondárosan pár sugarat is kilövellt a felhőkön támadt keskeny résen. De akkormár a Bellerophon is csupasz árbocokkal hánykolódott, és veszedelmesen a jobb oldalára dőlt.Quilter tisztában volt vele, hogy sokkal nagyobb kár érte a hajót, mint a Fehértengeren. A vitorláicafatokban lógtak, a kormányrúdja összehasadozott. Az előárboc vitorlarúdja keresztben hevert azelőfedélzeten, ahol estében fölnyársalt két matrózt, egy harmadiknak meg bezúzta a koponyáját. Aztsem tudta senki, vajon hányan eshettek be a tengerbe. És mindennek a tetejébe a hajótőkevégigszántott egy víz alatti homokhátat, majd végül fülsiketítő reccsenéssel nekicsapódott egysziklazátonynak. Lehet, hogy a hajó léket kapott, és már ebben a pillanatban is zúdul a gyomrába avíz, és csak pár percük van rá, hogy betömködjék valami vitorlavászonnal vagy málhazsákkal. Azt jóltudta, hogy valamit tenniük kell, különben a még megmaradottak is mind odavesznek. A hajó aprófáváhasadozik, az emberekből meg haleleség lesz az egyre veszedelmesebben közeledő part mellett.

Leereszkedett a legközelebbi rakodónyíláson, amely alatt a főfedélzet és a középfedélzetpadlódeszkái síkosak voltak a hordóikból és ládáikból szétömlött élelmiszerektől. A padlósíknegyvenöt fokos szögben megdőlt. Olyan érzés fogta el, mintha palázott háztetőn kellene járnia. Alevegőt hamarosan dögletes bűz töltötte be, és a kapitány megkésve jött rá, hogy a latrinakübliktartalma is szertefolyt a fedélzeten. Az ágyúfedélzeten még fojtogatóbbá sűrűsödött a bűz.

A hajófenékből jön, kapitány.

Pinchbeck fedélzetmester csatlakozott hozzá, aki elkoszolódott zsebkendőt tartott az orra elé.Óvatosan lépkedtek előre a szutykos padlón. A lőnyílásokon belötykölődött a tengervíz. A deszkákontöbb ujjnyi vastagságban kenődött szét az összeázott lőporcsomagok és egyéb harci anyagokat tárolóedények tartalma. Quilter hallotta az előfedélzet alatti szálláson meghúzódó beteg emberekkiáltozását.

Fölkavarodott, gondolom, mint valami romlott leves morogta a fedélzetmester fojtott hangon.

Azzal ne törődjön csattant föl Quilter. Kerítsen egy csapat embert a lenti szivattyúkhoz! És némivásznat is a vitorlakamrákból! És málhazsákokat, ha sikerül találnia néhányat. Ha léket kaptunk, aztpillanatokon belül be kell tömnünk, különben elsüllyedünk.

A fedélzetmester riadt képpel meredt a kapitányra. Quilter ingerülten intette le.

Menjen most! De gyorsan! És kerítsen elő minden nélkülözhetetlen embert! kiáltotta a távozóbanlévő fedélzetmester hátának. És küldje le őket! A rakományt át kell csoportosítani!

A következő létrán Quilter már egyedül ment le. A fedélköz és az étkezőhelyiség üres volt. Agerendákhoz erősített függőágyak erdeje gazdátlanul himbálózott. Amikor a legalsó fedélzetre ért,csodálkozva vette tudomásul, hogy az is teljesen néptelen. Azt várta, hogy három titokzatos utasátmajd ott találja meg. Kétségtelenül halálra rémülten… de sehol nem voltak láthatók. Mindeddigelzárkóztak mindenki elől. Egyiküket sem látta soha a felsőbb fedélzeteken. Sárgacsőrűek, gondoltamagában róluk alig néhány órával azelőtt. Most pedig azt tapasztalhatta, hogy a kabinjaik üresek.

Míg el nem érte a raktérbe vezető létrát, semmi életjelt nem tapasztalt. A hajófenékből áradó bűzmég erősebbé sűrűsödött. A lépcsőn lefelé menet a torkát elöntötte a keserű epe. Odalent mégishangok hallatszottak. Mintha éppen valami veszekedés lenne kibontakozóban. A fedélgerendáróllelógó egyik olajlámpást elkapta, és a korlátba fél kézzel kapaszkodva ereszkedett lejjebb a létrán.

A rakodófedélzet szenvedte meg a legjobban a szerencsétlenséget. A vibráló fényben Quilter csakazt láthatta, hogy hogyan szóródott szét egyes ládák tartalma a szétzilálódott rőzsealmon, miközbensok láda törötten hevert a fenékgerendák tövében. Más, szétszakadt ládák föl és alá csúszkáltak apadlón, a hajó ringásának megfelelően. Még néhány tétova lépést tett előre, hogy jobban hallhassa arakodótér túlsó vége felől hallatszó kiabálást. De közben nem kívánt arra gondolni, milyen káreshetett értékes szőrméiben. Az útját pár láda állta el, amelyekből egy csomó könyv bukkant elő.

Könyvek? Néhányat félrerúgott az útjából, följebb emelte a lámpát, és továbbcsörtetett előre,miközben érezte, hogy a víz beszivárog a csizmájába. Vajon a Crabtree és Crookes vállalkozás miértküldene könyveket Angliába? És mi lehet ez a titkolózás körülöttük? Néhányszor már ezelőtt iselőfordult, hogy valami csempészárut szállított ide vagy oda, de még soha egyetlen könyv sem jutott áta berakodónyílásain. Tanácstalanul meredt a szétszórt kötetekre a gyér fényben. Látta, hogy néhánymár alaposan szétázott a sós vízben. Lucskos lapjaik úgy néztek ki, mint valami csipkegallér fodrai.

Föltekintett. A hajótér túlsó végén talán egy tucatnyi alakot vehetett ki. Árnyékaik szeszélyesentáncoltak a palánk megviselt oldalán. Hé maguk! Mégis, mi történik ott?

Senki sem fordult felé. Tovább botladozott feléjük az akadályokon át. Megint könyvek! Amintszilárdabb kapaszkodó után tapogatózott a lábával a padlón, egyszer csak összeszorult a gyomra.Valami lázadók gyülekezete lehet az? Ha így lenne, Quilter már nem egy fölparázsló lázadásthamvasztott holtába hosszú szolgálata idején a Bellerophon fedélzetén.

Gyerünk, munkára! dörrent rá a mozdulatlan alakok csoportjára. Léket kaptunk. Nem hallják, amitmondok? A rakományt át kell csoportosítani! A szivattyúkat is működtesse valaki! Gyerünk, gyorsan!Még mielőtt elsüllyedünk.

De még most sem mozdult senki. Akkor észrevette a lámpás fényében egy kardpenge villanását, ésmeghallotta a kiáltást.

Vissza, hé! Azt mondom!

Quilter csak egy pillanat múltán értette meg, hogy a fölszólítás nem neki szólt. Az alakok sorfalatiltakozó morgás kíséretében pár lépést hátrált. A kapitány már elég közel volt hozzájuk, hogy alámpafény körívében kivehesse az arcukat. A három idegent a falhoz szorította legénységének vagy tíztagja. Az egyik idegen, a két férfi közül a termetesebb, fölemelte a kardját. Miféle különös dologmehet ott végbe? Még egy lépést tett előre, és belekapaszkodott egy kiálló gerendavégbe. Riadtanvisszahőkölt. Az Isten szerelmére, mi történik…?

A lába lépés közben megdermedt a levegőben. A csizmája alatt széttört ládájából kiborulva ott voltvalami, ami számszeríj nagyságú állkapocscsontra emlékeztetett. Tucatnyi éles foga álnokul villogotta lámpafényben. Quilter leeresztette a lámpást, és zavart riadalommal pislogott. Hát ez meg honnan azördögből került ide? Átlépte, de máris megint visszatántorodott, mert az állkapocs mellett mégriasztóbb látvány fogadta: egy kétfejű kecske teteme, négy hegyes szarvval. A szörnyalak egy nagyagyagkorsó törött cserepei közül meredt rá. Az edényből szétömlő folyadék még a hajófenékénél isundorítóbb bűzt árasztott. Az Isten szent nevére, ez meg mi?

Hamarosan még több különös teremtmény került a szeme elé. Rémisztő torzalakok, amelyek képéthitetlenkedő emlékezete csak később rakott össze igazán, hogy végül majd rémálmokként kísértsék azelkövetkezendő évek során. Szétgurultak a ládáikból, és amint nyomult feléjük, végtagjaik és csápjaikszerteszét meredeztek, fogakkal teli szájuk ijesztően vicsorgott. Még több is előkerült, ha nem is testivalójában, különféle ábrázolások formájában. Torz, fenyegető szülemények, páros fejekkel éstucatnyi, csápos végtaggal. Mások egy hatalmas könyv, a hajó ringásának ütemére nyíló és csukódólapjain éktelenkedtek. Quilter megpillantotta egy bikáéhoz méltó nagyságú szarvakkal ékes démonábráját, amint éppen egy hajadont erőszakol meg hatalmas fekete szerszámával. Újabb billenésre egylengő csecsű koca képe tűnt elő, amint egy alatta fekvő alak, egy elnyúlt férfitest nyakába harapéppen. Tátott szájjal meredt az ábrára, és érezte, hogy a tarkója bizsereg ázott viharkabátjánakcsuklyája alatt. Ekkor megint az előbbi démon képe szökkent elé.

De mindezek közül a rémek közül messze a legszörnyűbb, amelynek emlékét Quilter kapitánybizonyára végigcipeli egész hátralévő életén, sőt még a sírjába is, egy hullaszerű valami volt. Hanyattfeküdt a ládájában a fal mellett, lárvaarca ijesztő maszkra hasonlított, merev végtagjai pedig úgykalimpáltak, mintha ki akarna kapaszkodni a koporsójából. Még bábuszemét is veszettül forgatta, anyakát tekergette, és úgy bólogatott, mint valami kíváncsi madár. Több matróz is hátrafordult, ésbamba csodálkozással meredt rá. Egyikük vadul hányta magára a keresztet, miközben valamiimádságot mormolt az orra alatt. Quilter lába szinte belegyökerezett a padlóba, és úgy állt ott, mintakit megbabonáztak. Az alak még vigyorgó szájával is fintorgott, mintha mondani akarna valamit,talán éppen egy veszedelmes átkot.

Ó kapitány! Úgy döntött hát végre, hogy csatlakozik hozzánk?

A hang hallatán Quilter összerezzent, és visszatért a valóságba. Fölemelte a tekintetét a tébolyultancsápoló báburól, és szembefordult a kardos alakkal, aki könnyedén meghajolt felé, majdfölegyenesedett, és a fegyvere hegyével néhány érthetetlen jelet rajzolt a levegőbe. A tengerészekgyűrűje még egy vonakodó lépést hátrált.

Ha lenne olyan kedves, kapitány, és visszarendelné az embereit! Ellenkező esetben kénytelenleszek elvagdalni a torkukat.

Ördög! mordult föl az egyik matróz. Rowley volt az, a tapasztalt kikötői verekedő. Quilterészrevette, hogy a vitorlakamrából fölfegyverezte magát egy hatalmas vitorlavarró tűvel. De mégis,mi történik itt. A többiek is nagyrészt rögtönzött fegyvereket szorongattak a markukban.Feszítővasakat, egy vasvillát, sőt néhány seprűnyelet is. Most mindezeket az eszközöket fenyegetőenemelték a magasba, mint valami lázadó parasztsereg a helyi vámpír uraság ellen. Rowley támadásbalendült.

Hát nem ölt meg már eddig is elég embert?

Biztosíthatom, hogy semmi ilyesmit nem cselekedtem.

Varázsló! sipította valaki a hátsók közül. A puskapor-adogató hajósinas volt az. Gyilkos!

Micsoda remek színjáték! vágott vissza az idegen negédes mosollyal, és pengéjét megvillantotta asűrű levegőben. De nem gondolják, hogy talán később kellene eljátszanunk? Egy másik helyen?Hallották a kapitányt! A hajónk mindjárt…

De Rowley félbeszakította: torokhangú hördüléssel lódult előre, a hatalmas tűt rohamra szegezve.Ám a hajó ebben a pillanatban élesen jobbra billent, aminek hatására a léken át még több víz nyominta belsejébe. A tengerészek oldalra tántorodtak, és belebotlottak a ládákba. A szerencsétlen matróz iskibillent az egyensúlyából, fél térdre esett, és a nyársa céltalanul döfött az üres levegőbe. Amikormegpróbált talpra állni, rájött, hogy az ellenfele kardja a szegycsontját érinti.

Fattyú! lihegte összecsikordított fogsorral, és térden csúszva hátrált. A kard hegye követte, anyomása nőtt, megsértette a bőrét.

Sötétvörös vérgyöngy jelent meg a torkán, és lecsordult a gallérjába. Ördög! Gyilkos!

Rowley! kiáltotta Quilter, és félretaszigálta maga előtt az embereket. Az Isten szerelmére! Léketkaptunk! Megpróbálta hátraszorítani az embereit a faltól és a körbefogott hármastól. A szakadás párarasznyira volt csak alattuk. A benyomuló tengerár dübörgött, akár az égzengés. Bármelyikpillanatban eláraszthatja a rakteret, és akkor a Bellerophon elsüllyed, akár egy kődarab. Nem hallják,amit mondok? A rakományt át kell helyezni! Most rögtön! Még mielőtt elsüllyedünk.

De még erre sem mozdult senki. Ekkor az egész hajó hevesen megrázkódott, amint a tőkéjevégigzötyögött egy homokzátonyon, azután élesen jobb oldalra billent. A tengerészek végigcsúsztak amaszatos padlón, és mint valami szerelmesek, omlottak egymás karjába. Quilter maga is megingott, ésmég mielőtt visszanyerhette volna az egyensúlyát, megérezte, hogy valaki nekigurul a lába szárának.Már fordult volna, hogy segítsen neki, de csak annyit látott, hogy egy kidülledő, vak szempár mered ráegy dühös kifejezésű álarcból. A koporsójából kiszabadult teremtmény hentergett előtte a deszkákon.Jól belerúgott a hasába, amitől a bábu még őrültebben csápolt a tagjaival. Amikor visszafordult,meglátta, hogy még valaki Rowley is ott fetreng a padlón.

Minden rendkívül gyorsan történt. A tengerész alig egy másodperccel azelőtt próbálta kihasználni aváratlanul fölkínálkozó alkalmat. Ordítva vetette előre magát, fegyverét a szemben álló idegenhasának szegezve. Ellenfele azonban túl gyors volt számára. Mialatt két társa hátrahúzódott, a férfi

egy fél lépésnyire kitért támadója elől, utána néhány kényelmes csuklómozdulattal megint pár kuszaábrát rajzolt a kardjával, ezúttal vörös színnel, egyenesen a tengerész ádámcsutkájára. Rowley úgyköhögött fel, mintha halszálkát nyelt volna, és vércsöppekkel fröcskölte be gyilkosa kabátjának elejét.Utána elejtette a vitorlavarró tűt, és fölbukott a nedves padlón. Ott vergődött, tétován kapkodott atorkához, és forgatta elhomályosodó szemét. Olyan volt, mintha a tőle alig pár lépésnyire hozzáhasonlóan vonagló és fetrengő szörnyalak ikertestvére lenne.

Quilter nehézkesen tápászkodott föl a padlóról, és csak nézte, amint a Rowley fölé tornyosuló férfimegtörli a fegyvere pengéjét. Közben úgy fintorgott a kabátjára fröccsent vérre, mintha nem tudná,honnan kerülhetett volna oda. Társai még mindig a homályban húzódtak meg, míg Rowley testemozdulatlanul hevert a földön. A feje mellett egyre terebélyesedett a bíborvörös tócsa.

Nos! Akad még valami ellenérv?

A kis csoport még egy lépésnyit visszakozott. A férfi kényelmes mozdulattal dugta vissza a kardjátaz övébe. Odalentről tovább erősödött a zaj, mintha valami hörgő vadállat kapaszkodna fölfelé ahajófenékből kimeresztett karmokkal és villogó szemekkel.

Nincs? Akkor javaslom, hogy támogassuk a kapitányt.

Quilter ekkor már remegő tagokkal, de mégis egyenesen állt, és hitetlen tekintetét a vérben úszótetemről a fölé magasodó alakra vetette. Most első ízben feledkezett meg a beömlő vízről, és arról,hogy talán már negyedórájuk sincs, mielőtt összezúzzák őket a roncsok vagy belefulladnak a tengerbe.

Támogassanak? lihegte méltatlankodó dühvel. Mégis, mit képzel, mi az ördög…?

De alig nyitotta szóra a száját, amikor a fedélzet harmadszor is veszélyesen megbillent. Rowleyholtteste is odébb csúszott ismét. Egyik elernyedt karja a levegőbe csapott, mielőtt hanyatt fordultvolna. Mintha csak a fölötte terpeszben álló alak gonosz varázsereje mozgatná. A döbbent tengerészekmég egy tétova lépést hátráltak. Ekkor nyomult be a raktérbe az első bugyborgó hullám.

A fedélközben lezajlott összecsapás igazi okait Quilter csak később tudta meg, de már addig issokat kitalált belőle. Úgy alakult, hogy az emberek, amint meglátták azokat a könyveket és tárgyakat az ördög holmiját, ahogyan maga Quilter is nevezte őket , Sir Ambrose Plessington (ahogyan a férfikésőbb bemutatkozott neki) hibájául rótták föl nem csupán a vihart, hanem a váratlanmegbetegedéseket is. Hogyan másként magyarázhatták volna a sorsnak e kegyetlen fordulatait, ha nema Mindenható lesújtó ítéletének a közöttük fölbukkanó ördögi könyvekre és más kacatokravonatkozóan? És hogyan menekülhetnének meg maguk, és menthetnék meg a hajójukat, hacsak nemhajigálják a tengerbe azokat a bajt hozó ládákat?

Sir Ambrose a maga sajátos módján értelmezte az eseményeket. Azt állította, hogy a tengerészekfosztogatták a ládákat, bár Quilter kapitány sehogy nem érthette, hogy bárki még aki egy újszülött véltmagzatburkát őrzi is a ládájában vajon miért vágyakozhatna ilyen kétes értékű kincsek megszerzésére.Végül azért mégis támogatta utasának abbéli kívánságát, hogy az a kilencvenkilenc láda maradjonodalent, a raktérben. Talán még a fenéksúly nyomatékát is erősíthetik, ha a hajó netán előremozdul.De most gyorsan… minél gyorsabban a jobb oldalra velük!

Így azután a következő félórában, mialatt az alattomos víz kitartóan szivárgott a raktér alsófedélzetén keresztül, és az alsó sarkokban jó másfél arasznyi mélységben gyülemlett össze, egycsapatnyi matróz küszködve cipelte azokat a ládákat egy magasabb szintre. Miután nyomasztótartalmukat visszagyömöszölték beléjük, ismét leszögezték őket. Hajmeresztő feladat volt ez, amelytőlmég a legbátrabb tengerészek is ódzkodtak. Utána fölcipelték őket a középfedélzetre, ottdeszkaemelvényekre helyezték, és alaposan összekötözték őket, és végül az egészet letakarták töröttpalánkdarabokkal, meg minden egyébbel, ami éppen a kezük ügyébe került. Egy másik csapat közbenazon munkálkodott, hogy nyílásokat vágjon a fedélzetbe. Így a vászondugókkal készenlétben állóharmadik csapat nekiláthatott a lékek betömésének. Ám mindezek a kapkodó erőfeszítésekhiábavalóknak bizonyultak, amire Quilter is hamarosan rájött, miután a legénység másik felévelfölkapaszkodott a középfedélzetre. A Bellerophon ugyanis addigra még veszedelmesebben megdőlt.Már csak kevés idő, méghozzá legföljebb néhány perc kérdése volt, hogy a hajó mindenrakományával együtt eltűnjön a mélyben.

Végre valahára mégis csöndesedett valamennyire az eső, viszont az északkeleti szél legalább olyanerővel fújt, mint azelőtt. Fölpúposodó hullámok rontottak a hajóra, fehéren villódzó tajtékcsíkjaikkalfenyegetve. Pinchbeck és egy maroknyi ember összegyűlt az előfedélzeten, hogy betömjön egy léket ajobb oldali palánkon. Két tengerész egy vászonba csavart kosarat próbált begyömöszölni a nyílásonbeözönlő víz útjába egy hosszú rúd segítségével, abban a reményben, hogy a kosár elegendő leszannak elzárásához, ha a közelébe juttathatják, mert a benne lévő kötelek kiszabadulhatnak, és a vízsodrásával előrenyomulva talán eltömhetik a rést. Pinchbeck már megkísérelte, persze sikertelenül,hogy a hajó feneke alatt áthúzasson egy vitorlát. Most a vászondarab tehetetlenül úszott tovább a jobboldalon, mint valami csápjaival csapkodó hatalmas medúza, miközben visszatér víz alattibúvóhelyére. Három embert küldtek a vitorlakamrába újabb darabért, de Quilter ekkorra tisztábanvolt vele, milyen hiábavaló az egész. Nem messzire baloldalt már kivehetett egy Margate Hook névenismert, tekintélyes méretű, a visszahúzódó dagályból egyre jobban kiemelkedő homokzátonyt.Megértette, hogy immár nincs több remény. Mire az emberek visszatérnek, a hajó darabokra törik azátonyon.

Nincs elég mélységünk, kapitány ordította a fedélzetmester a szél bömbölésén át, mialatt vagytizedszer próbálkoztak a kosár alámerítésével. Apály van! Alig négyölnyi a víz! Mindjártmegfeneklünk! Nem tudják áthúzni alatta a vásznat. Nagyon erős a szél! Utána odamutatott a hidegtőlvöröslő és dermedt kezű emberekre, amint a kosárral kínlódtak. És a kosarat sem!

Próbálkozzanak tovább!

Quilter visszafogta a lélegzetét, amint a kosár tompa loccsanással elmerült a zavaros vízben.Közben a Bellerophon még jobban oldalra dőlt Elferdült hegyű előárbocának csúcsa csaknemérintette a tenger felszínét. A meredek hegyoldalhoz hasonlóan ferde és síkos előfedélzeten lehetetlenvolt megállni valami kapaszkodó nélkül. Az első hullámok ekkor csaptak át a jobb oldali palánkon.Kicsivel előttük veszedelmes közelségben rajzolódott ki a partvonal. Quilter hallotta a sirályokrikoltozását, és úgy tűnt neki, mintha ázott legelő szagát érezné. Szóval itt ragadja el őket a halál, aligegy muskétalövésnyire a parttól? Ahonnan már néhány fát és a békésen legelésző birkákat is látnilehet? Néhány másodperc múlva a kosár a tengerészek vad szitkozódásának kíséretébenhasznavehetetlenül bukkant föl a hullámok tetején.

Nincs remény, kapitány egyenesedett föl Pinchbeck, és megtörülte a homlokát egy véreszsebkendővel. Azt mondom, hogy el kell hagynunk a hajót.

De Quilter elfordult tőle, és homályos tekintettel, közönyösen nézte, amint keletenösszegyülekeznek a felhők, és nehézkesen nekivágnak a szárazföld belseje felé vezető útjuknak. Azarca és a keze kis híján lefagyott, a lába bokáig vízbe merült. A Margate Hook zátony most mégközelebb volt hozzájuk, a fából ácsolt világítótoronyban halványan föl-fölvillant a lámpa fénye. Mártalán egy perc sem maradt hátra, mielőtt a hullámok nekisodorják őket a szikláknak.

Azt mondom, hagyjuk el a hajót ismételte meg Pinchbeck az előfedélzeten álló csoport feléfordulva, miután Quilter nem válaszolt neki. Készítsék elő a csónakokat.

Arra már nincs idő mormolta Quilter maga elé, látva, hogy néhány ember a tartópántjaikonhimbálózó dereglyék felé lódul. De alig pár lépést tehettek csak meg, amikor hangos kiáltás állítottameg őket a középfedélzet felől.

Kapitány! ordította az egyik megfigyelő, miközben egyik kezével az árbocba kapaszkodott, amásikkal pedig jobbra előre mutatott. Odanézzen! Egy hajó! Ott!

Quilter hunyorogva bámult a szélbe. A hajó ott hánykolódott előttük. Az orrárboca és előárbocahiányzott, a többiek csupaszon meredeztek, vagy vászoncafatok fityegtek róluk. Az is reménytelenülmegdőlt, a teste mélyen merült a vízbe, egyik vitorlarúdja meg úgy forgott, akár egy szélmalomvitorlája. A kapitány összeszűkülő szemmel látott néhány alakot az előfedélzeten, egy másik kiscsoportot a hajóközépen, amint egyik mentőcsónakjuk vízrebocsátásával viaskodnak. A tatján mégilyen távolságból is kivehette a föliratot: a Lübeck Csillaga volt az. Egy pillanattal később azt ismegállapíthatta, hogy az előfedélzeten álló három alak fekete ruházatot visel. A párás levegőn át aligmutattak többet halvány árnyékoknál.

De máris elveszítette szeme elől a látványt, mivel a Bellerophon éppen akkor ütközött neki aMargate Hook felszínének, és roppant lassan darabokra tört. Tőkéjének fél hosszával végigsiklott azátonyon, gerendái csikorogtak, árbocai recsegtek-ropogtak, az orra és az előárboca belefúródott akavicsos talajba. Utána mindjárt keservesen a jobb oldalára dőlt, előárboca kettétörött, oldalánakpalánkja fölszakadt, amint a vastag deszkák megfeszültek, és a szögecsek parafadugókként pattogtak kibelőlük. Meghasadozó fedélzetein kegyetlen hullámok csaptak keresztül, Quilter kapitányt és maradéklegénységét másodpercek alatt belesodorva a tenger tátongó, szürke torkába.

TIZENEGYEDIK FEJEZETAmint a Seething Lane útjára visszatértem, a Tengerészeti Hivatal hatalmas árnyéka rávetődött a

Szent Olaf templomra. Nappali világosságban az épület még óriásibbnak látszott. Súlyos szerkezete akiugró részekkel és kátrányos gerendákkal úgy nézett ki, mint egy nagy fregatt, amely London közepénkötött ki. Ez az összbenyomás még erősebbé vált, amikor elhaladtam a portás fülkéje mellett, ésbeléptem az előző pillanatban kireteszelt, vastag tölgyfa kapun. Hivatalnokok és küldöncfiúk tucatjaisürögtek-forogtak, mint viharhoz készülődő tengerészek a deszkapadlós folyosókon, egy nyitott ajtónát pedig három kapitányt pillantottam meg, amint egy horgony alakú papírnehezékekkel az asztallapjához szorított térkép fölé hajolva tárgyalnak valamiről. Trópusi nap által cserzett jóképű alakjukarra emlékeztetett, hogy amíg én otthon kuksolok az üzletemben, más emberek a világ túlsó felérehajóznak, új földeket fedeznek föl, és titokzatos folyók útjait kutatják. Reménytelenül idegennekéreztem magam ezen a helyen.

Két nap telt el azóta, hogy a boltomat földúlták. Az előző nap délutánjára a TöbbsincsKönyvesboltot eredeti, vagy csaknem eredeti állapotában állították helyre. Nem történhet akkora baj,legalábbis az én eddigi tapasztalataim szerint, ami ne lenne helyrehozható egy simítóvassal, egy árralés egy varrókerettel. Persze az üzlet hosszú órákon át zengett a különféle javítómunkálatok lármájától.Egy asztalos rendbe szedte a zöld ajtót, és visszaillesztette a pántjaira, közben egy lakatos új és mégerősebb zárat épített be a régi helyére. Az asztalos ezenkívül még öt új diófa polcot is készített,amelyeket azon nyomban megraktam könyvekkel. Monk segítségével a többit is összeszedtük apadlóról, és nekiláttunk a legjobban megrongálódottak helyrehozatalának. Úgy vélekedtem, hogy egy,vagy legfeljebb két napon belül ismét kinyithatunk.

Aznap reggel a boltot ismét Monk gondjaira bíztam, és visszamentem a Seething Lane-re, ám ezúttal nem a Szent Olaf temető kertjébe, hanem a Tengerészeti Hivatalba, hogy némi kutatást végezzek,mivel az a hely éppen úgy megfelelhetett ahhoz, mint bármely másik, hogy utánanézzek Sir AmbroseGuyana Birodalomba tett útjának. Abban reménykedtem, hogy titokzatos ellenfeleimről, de még talánHenry Monboddóról is többet megtudhatok, ha Sir Ambrose sorsát jobban megismerem. Azt isreméltem, hogy esetleg a Philip Sidney hajónaplója szintén fönnmaradt, netán a térképeiből vagyegyéb emlékeiből előkerülhet valami. Esetleg még a lordkancellár jelentését is megkaparinthatom egykis időre Raleigh 1617-18-ban tett végzetes útjáról.

De miután teljes két órát eltöltöttem a Tengerészeti Hivatalban, egy csöppet sem éreztembölcsebbnek magamat. Egy padon ücsörögve várakoztam, mialatt a Szent Olaf toronyórája elütötte akilencet, majd a tízet. A kapitányok csak jöttek-mentek brokátujjasaik hóna alá csapotttérképtekercseikkel. A hivatalnokok a recsegő padlót tapodták, vagy élénken táncoló lúdtollaikkal azíróasztalok fölé görnyedtek. Már tizenegyre járt, amikor behívtak, de csupán azért, hogy az egyikzsúfolt lyukból egy másikba tereljenek át. Egyetlen hivatalnok sem akadt, aki, legalábbis állításaszerint, emlékezett volna Sir Ambrose Plessington kapitány nevére. Azt sem sejtették, hol lelhető fel ahajójának naplója vagy a lordkancellár róla szóló jelentése. Az egyik pojáca azt javasolta, hogykeressem föl a hivatal régi irodáit a Mincing Lane utcában, míg egy másik a Towerba irányított, aholszerinte szintén őriznek bizonyos kancelláriai iratokat. A harmadik azt bizonygatta, hogy az egészintézmény a feje tetején áll, mivel Cromwell régi hivatalnokait kitették, a király által kinevezett újakpedig hogyan kerítenének elő negyvenéves iratokat, amikor még a saját íróasztalaik között is

nemegyszer eltévednek.

Már a delet is elharangozták, amikor elhagytam a Tengerészeti Hivatal épületét, abban ameggyőződésben, hogy Sir Ambrose nyomai után valahol másutt kell kutatnom. Átvergődtem valahogya Tower rakpartot elborító tömegen és a mólók mellet türelmes háziállatokként sorakozó kisebb-nagyobb csónakok és dereglyék sorfala mellett. Vagy tíz percet szaladgáltam föl s alá a parton,dokkmunkásokba ütközve és az orrom alatt szitkozódva, mire találtam egy üres ladikot, és beszálltam.

Az emelkedő dagállyal szemben jó harminc percig tartott, mire elérkeztem a Wapping negyedbe.Körülbelül egy mérföldnyire lehetett a Tower rakparttól lefelé, és egy vagy két sor cifrálkodó házbólállt az Alsó Víztározó partjai mentén. Padlásszobámból néha láttam fafeldolgozó üzemét és a föléemelkedő templomtornyot, de eddig még soha nem tettem be oda a lábamat. Aznap reggel azonbanabban reménykedtem, hogy megtalálok ott egy Henry Biddulph nevű öregembert, aki ebben anegyedben élte le hetven esztendejének nagyobb részét. 1642-ig a Haditengerészeti Hivatalnáldolgozott, de akkorra a hajóhad túlnyomó része már átállt Cromwellék oldalára, és a Károlykirályhoz hűséges Biddulph elveszítette a munkáját. Azóta a haditengerészet történeténekösszeállításával foglalkozott, egészen VIII. Henrik király idejétől kezdve. A hatalmas munkatizennyolc év és három vaskos kötet után még mindig nem jutott el a spanyol armada 1558-asvereségéig. Sok példány ugyan nem kelt el belőle, de mindhárom kötetet kötelességemnek tekintettemárusítani a boltomban, mivel az idők során Biddulph az egyik legjobb vásárlómmá lett. Havontatöbbször is fölkereste a Többsincs Házat, és én könyvek tucatjait kerítettem elő számára. Biztosvoltam benne, hogy olyan jól ismeri a hajókat, akárcsak én a könyveket, így most azt reméltem, hogyviszonzásul szolgálhat számomra bizonyos ismeretekkel.

Biddulph kapitány, ahogyan a szomszédai ismerték, Wapping egyik nevezetességének számított, bára ház, ahová a negyed egyetlen kocsmájából elirányítottak, elég szerény építménynek bizonyult. Kicsivolt, gerendákból épült, és a teteje is megsüllyedt már. A kertjét fölverte a gaz. Utcai homlokzatánakkét ablaka a folyóra nézett, a másik kettő hátrafelé nyílt a fafeldolgozó üzemre, ahonnan állandóankalapácsok és fűrészek éktelen lármája hallatszott. A zaj azonban Biddulph kapitányt láthatóan nemzavarta. Éppen művének negyedik kötetén dolgozott, amikor rózsafa botom hegyével megkopogtattamaz ajtaját. Azonnal fölismert, és már tessékelt is befelé a házba.

Mindig is kedveltem az öreget. Szikár alkatú volt, őszinte kék tekintettel, a koponyája körül őszhajkoronával, amely a füle fölött úgy meredezett, akár egy erdei fülesbagoly tollpamacsa. Amintkörülnéztem a dolgozószobája rendetlenségén, azonnal megállapíthattam, hogy igazán a kedvemszerint való ember. Úgy látszott, mintha minden pénzét könyvekre, illetve a tartásukra szolgálópolcokra költené. Valóban, a finom bőrkötésű kötetek valahogyan ápoltabb benyomást keltettek agazdájuknál, aki kopott bricsesznadrágot és foltozott bőrzekét viselt. Mivel eddig csak a TöbbsincsHázban találkoztam vele, vagyis az én környezetemben, most különös volt az ő teljesen másvilágában, kicsiny fészkében, amelynek falait hajókról készített, elsárgult metszetek díszítették. Amintmegláttam az ablakon besompolygó és az ölében elhelyezkedő gyömbérszínű kandúrt, enyhesajnálkozással vettem tudomásul, mennyire hiányosan ismerem még a legjobb vásárlóimat is.

Miután megvendégelt roston sült füstölt angolnával, visszavonultunk a dolgozószobájába, rávett,hogy ízleljek meg egy újfajta erős italt, amelynek a neve rumbullion, vagy röviden csak rum. Pokolifolyadék volt. Úgy éreztem, hogy mindjárt szétmarja a torkomat, és elhomályosítja az agyamat.

Kétszer olyan erős, mint a brandy kuncogott föl vidáman, amint meglátta, hogyan torzul el aképem. A Nyugat-Indiákon a tengerészek csak ördögűzőnek emlegetik. Cukornád melaszból főzik.Egy kapitány ismerősöm csempész számomra néha egy-egy kis hordócskával Jamaicából. Kiteszinekem az itteni parton, még mielőtt befutna hajójával a törvényes kikötőbe. Megint kuncogott egyet,de hirtelen komolyra és érdeklődőre váltott élénk kék szeme. De ön nem azért látogatott el a Wappingnegyedbe, hogy rumot igyon velem, Mr. Inchbold.

Valóban nem próbáltam visszanyerni a lélegzetemet, amit az ital szinte kiszorított a mellemből. Nem, Mr. Biddulph. Egy hajó felől szeretnék öntől megtudni egyet-mást.

Egy hajóról? lepődött meg láthatóan. Nos, jól van. És melyik hajó lenne az?

Előszörre sem a Philip Sidney, sem kapitányának neve nem mondott semmit az öregnek. De azutánelmondtam neki, miért föltételezem, hogy az a hajó Raleigh lorddal tartott annak utolsó útján. Errehosszasan bámulni kezdte a szoba szilvafa gerendáit, és lágyan dünnyögte az orra alatt Plessington,Plessington , mintha a név valamiféle varázsige lenne. Egy pillanattal később olyan váratlanul csaptaössze a tenyerét, hogy a kandúr megrettent tőle.

Igen, igen, igen… most már emlékszem. Hát persze, hát persze! Plessington kapitány! Hogyan isfeledkezhettem meg róla! Közben egész idő alatt egy csomó dohányt rágcsált, és most abbahagyta,hogy hosszú sugárnyi bagólevet köpjön a lába előtt álló cserépedénybe. Persze, mostanában egymásik században élek mormolta, és kicsiny íróasztalára mutatott, amelyen több más kötet közöttmegpillantottam Fazeby, A Győzhetetlen Armada szétzúzásának igaz története című munkáját. Végretehát mégiscsak elérkezett az 1588-ban lezajlott sorsdöntő eseményekig. Olyan sok időt töltök a jóErzsébet királynő uralkodásának éveiben, hogy fáradt öreg agyam néha egészen belezavarodik.Hanem Plessington kapitány. Igen, igen, emlékszem a hajójára. Hevesen bólogatott ősz fejével. Valóban emlékezem rá, Mr. Inchbold. Nagyon is jól. Ám egyszercsak abbahagyta a bólogatást, és kékszeme megint résnyire szűkült. És mit szeretne megtudni arról a hajóról?

Bármit, ami csak az eszébe jut róla válaszoltam vállat vonva. Ha jól tudom, Plessington 1616-ban kapott megbízatást a megépítésére. Az útjára lennék kíváncsi, már ha egyáltalán sor került rávalaha.

Ó, igen, sor került rá, Mr. Inchbold bólogatott megint Biddulph, miközben a térdén keresztbenelnyúlt macskáját simogatta. És még nagyobb szerencséjére a megbízólevélről is beszélhetek önnek.Arról és még sok egyébről, ha úgy óhajtja. Tudja, annak idején magam is a Tengerészeti Hivatalnáldolgoztam segédhivatalnokként, így láthattam a Philip Sidney valamennyi szerződését ésszámlakönyvét. Huncutul felém villantotta egyik ősz szemöldökét. És azok igazán különös történetetmeséltek el, Mr. Inchbold.

A fafeldolgozó üzemben közben kissé alábbhagyott a lárma, és hallhatóvá lett a ház alapjaitnyaldosó hullámok locsogása.

És mi lenne az a különös történet? próbáltam a poharamat forgatva minél közömbösebb hangotmegütni.

Nos, hát az az egész utazás nagyon különös volt, Mr. Inchbold. Ahogyan minden bizonnyal ön is jóltudja. De legyen kicsit türelmes hozzám meredt ismét a mennyezetgerendákra, és elgondolkodóncsócsálta a kidudorodó dohánycsomót. Öregembereknek már csak tépésről lépésre szabad haladniuk.Egy vénülő agyvelő már olyan könnyen összekeverheti egyik dolgot a másikkal.

Ó, hát hogyne, Mr. Biddulph. Éreztem, hogy lassan és súlyosan dobog a torkomban a szívem.Hátradőltem a székemen, és még egy tüzes kortyot nyeltem a rumbullionból.

Ám Biddulph agya éppen olyan éles volt, mint addig bármikor, így hát nem kellett sokáigvárakoznom a részletekre.

Amennyire emlékszem rá, az a megbízólevél 1616 nyarán keletkezett magyarázta rövid töprengésután, még mindig a hasadozott gerendákra meredve. Rövid idővel azután, hogy Raleigh kiszabadult abörtönéből. És hamarosan a hajó megépítéséhez is hozzákezdtek. Woolwich sólyáin építették, aholvalamennyi igazán jó hadihajónkat. Ott készült a Harry Grace ? Dieu VIII. Henrik számára, és Károlykirály Royal Sovereign nevű hajója is. Az Isten nyugosztalja tette még hozzá pillanatnyi szünet után.

No és a Philip Sidney? vetettem közbe, amikor megint fenyegetően sűrűsödött közöttünk a csönd.

Ó, igen. A Philip Sidney. Phineas Pett hajóépítő mestermunkája volt. Igencsak komoly feladat, mégegy Pett nagyszerű képességeivel megáldott ember számára is. Jó hatszáz tonnás teherbírású, afedélzetein talán száznál is több ágyúval. Nagyobb volt még annál is, mint a Destiny, amelyet szinténWoolwich dokkjaiban építettek föl. Jó nyolc hónap telt el attól fogva, hogy a fogatok a helyükrevonszolták a tőkéjének darabjait, míg végül lesiklott a bezsírozott sólyafákon a tavaszi dagály hátára.Azon az estén magam is kint voltam a dokkoknál. A keresztelő szertartást Károly herceg végezte elegy kehely borral. Akkor még egészen kis legényke volt csupán. Isten áldása szálljon rá, ésmindenkire, aki a fedélzetén utazik… Nagy balgaság, nem igaz? mormolta sötéten , ha az utánatörténteket figyelembe vesszük. Emlékszem rá, először is milyen csodának tekintettem, hogy az a hajóegyáltalán útra kelhetett.

A méretei miatt?

Nemcsak a nagysága miatt. A Tengerészeti Hivatalban ugyanis senki sem gondolta komolyan, hogyvalaha is elkészül. Raleigh egész útja az elejétől fogva nagy bolondságnak tűnt. Sir Waltermegátalkodott kérkedő volt, ezt mindenki tudta. Ott volt például a gyarmatok alapítása Virginiamocsaraiban. Utána eltöltött vagy tucatnyi évet a Tower börtönében, ahol eszelős terveket agyalt kivalami aranybánya fölkutatásáról Guyana őserdeiben. Tiszta őrültség, csak azt mondhatom. Végülmégis kísérleteztek azzal az Oroszlánkölyökről származó fehér földpáttal a pénzverde számvevői azaranyművesek műhelyében.

Bocsánat! szakítottam félbe. Miféle Oroszlánkölyök? A név ugyanis ismerősen csengett.

Raleigh hajója az első Guyana erdeibe tett útján biccentett a fejével az íróasztala fölött a falratűzött egyik hajót ábrázoló metszet felé.

Ó, igen és eszembe jutott Raleigh A hatalmas, gazdag és gyönyörűséges Guyana Birodalom

fölfedezése című munkája, az a vékonyka kötet, amely az én polcaim egyikén is megvolt, és szerepeltAlethea Pontifex Hall gyűjteményéből hiányzó könyveit felvonultató listáján is. Egyike volt azoknak,amelyeknek A Világ útvesztője társaságában veszett nyoma. Hát persze!

Ugyanis az a fehér kriolit, amelyet Guyanából hoztak 1595-ben, tonnánként mindösszehúszunciányi aranyat tartalmazott. Nevetségesen csekély mennyiség, még arra sem igazán elegendő,hogy itt Angliában megérné bányát nyitni miatta. Nemhogy ideszállítsák több ezermérföldnyitávolságról, az őserdő közepéből. Azután ott van az a tény, hogy az Orinoco ágairól soha nemkészítettek megbízható térképet, még a spanyolok sem, annak ellenére, hogy a sevillai Tengerhajózásiés Térképészeti Iskola legkiválóbb mérnökei évtizedekig kóboroltak Guyana dzsungeleiben. Amiazokat az aranybányákat illeti, még a spanyolok is csak néhány kínvallatásnak alávetett bennszülöttszavaira támaszkodhattak velük kapcsolatban. Márpedig köztudott, hogy az áldozat mindig bármithajlandó elmondani a kínzójának, amit az csak hallani óhajt. Itt elhallgatott egy pillanatra, és ismétcélba vette a köpőcsészéjét. És mindennek a tetejében még ott volt a spanyol követ is.

Gondomar dörmögtem magam elé.

Pontosan. Azzal is mindenki tisztában volt, mekkora befolyása van Jakab király fölött. Gondomarmég jobban uralkodott rajta, mint Buckingham akkoriban persze még egyszerűen Sir George Villiers.És Gondomar sokak szerint nagyon nem örült Raleigh megbízatásának. Az ő szemében ugyanisRaleigh sem volt több közönséges kalózkapitánynál, akárcsak Drake. És hamarosan annak is híre kelt,hogy többé maga Villiers sem rajong annyira az ötletért. Ezért figyeltük nyolc hosszú hónapon át,vajon mikor hajítják el a szerszámaikat Pett hajóácsai, vagy mikor ébredünk arra egy hajnalon, hogyaz épülő Philip Sidney hamuvá égett a dokkjában.

A föltámadó szél ekkor bekavarta az ablakon az emelkedő dagály állott bűzét. Láttam, amint egyhalfarkas sirály röpül el a félrehúzott függönyön túl, azután megjelenik egy csónak imbolygó árboca,és elhalad lassan a folyón fölfelé. Biddulph elhallgatott, a fafeldolgozóban pedig minden eddiginélhangosabban csattogtak a kalapácsok.

De egyik esemény sem következett be emlékeztettem. A hajó csak vitorlát bontott.

Valóban így történt. Biddulph áttolta a dohánycsomót a szája másik oldalába, és megvonta avállát. A nagyravágyás győzedelmeskedett mind a félelem, mind a józan ész fölött, ahogyan az olygyakran előfordul. A hajó fölépítéséhez és a legénység összeszedéséhez a királyi Bank márelőteremtette a szükséges pénzt, a félelem és a józan megfontolás ezáltal akár fél Londont is csődbekergethette volna. Ennélfogva 1617 júniusában a Sidney kihajózott Londonból, hogy csatlakozzon ahajóhad Plymouth kikötőjében várakozó többi tagjához. Ennek is szemtanúja voltam. Láttam, amintfölhúzta a horgonyait, és megindult Woolwich felől a Temzén lefelé. A tatjára arany betűkkelfölfestett nevét még ma is magam előtt látom. Itt egy pillanatra elgondolkodott, majd hozzátette: Elégbaljós elnevezés egy hadihajó számára, nem igaz? Egy halott költő neve.

Igen feleltem , valóban baljóslatú. Néhány nappal azelőtt az is eszembe jutott, hogy nem lehet-evalamilyen kapcsolat a hajó sorsa és egy hermetikus filozófiai munka között, amikor leporoltamGiordano Bruno Spaccio delta bestia trionfante című írását, egy ezoterikus művet, amely az ókoriegyiptomiak vallását dicsőíti. Ezt az értekezését Bruno Sir Philip Sidney számára ajánlotta, aki nem

csupán költő és udvaronc volt, hanem vitéz katona is, aki Németalföldön veszítette el az életét aspanyolokkal vívott harcok során.

Elmondhatom tehát tette hozzá Biddulph , hogy tekintetemmel elkísértem a vitorláit az elsőelindulásakor. De azt is tudtam, hogy akkor látom utoljára. Tisztában voltam vele, hogy a Sidneytöbbé soha nem tér vissza Londonba.

Talán Gondomar miatt? Úgy vélekedtem, hogy a történetnek ezt a részét ismerem. Amikor Raleighelhagyta Plymouth kikötőjét, az a hír terjedt el, hogy La Coru?a felől is útnak indult egy spanyolhajóhad, amelynek a szóbeszéd szerint Raleigh útját kellett volna meghiúsítania.

Nem, annál többről volt szó. Biddulph helyet változtatott kis karosszékében, amelyből itt-ottkitüremkedett a lószőrtömés. Abban az időben olyan helyzetben voltam, hogy betekinthettem a hajószerződéseibe és könyveibe. És nem csupán a Sidney fölszerelésével és ellátásával, hanem a többihajóéval kapcsolatban is. Azokban a napokban én feleltem a haditengerészethez befutó és onnankimenő minden szerződés és levél aláíratásáért és postázásáért. Ezek a papírok főként fölszerelések,faanyag, kötélzet, vitorlák és hasonlók beszerzésével voltak kapcsolatban. Tudja, egy hajóhadolyasmi, mint hatalmas, kiéhezett állatok csordája. Itatni és etetni, ápolni és csutakolni kell őket, mintaz értékes versenylovakat, és végül vászonba is kell öltöztetni mindnyájukat, akár a finom hölgyeket akalaposnál vagy a szabóságban. Mindemellett még a hajóépítők terveit és modelljeit is meg kellettnéznem fejezte be a szolgálataikkal összefüggő szerződésekkel együtt.

És végül mire jött rá a Philip Sidney szerződéseinek alapján?

Megtudtam, hogy a kapitánya nem óhajtott fölhajózni vele az Orinoco folyón felelte Biddulphszenvtelen arccal. Tudja, Mr. Inchbold, Plessington kapitány hajója alaposan eltért a többiektől.

Nagyot nyeltem. A rumbullion és a pokoli zaj hatására éktelenül megfájdult a fejem.

És mi volt az a nagy különbség?

A Sidney első osztályú hadihajó volt magyarázta , ami azt jelenti, hogy száz, vagy annál is többágyút vihetett magával. A Destiny fedélzetén csak harminchat ágyú fért el. Ilyen súlyos fegyverzetmellett a Sidneynek természetesen mély merülésűnek kellett lennie, akárcsak a többi első osztályúhajó nagy részének. Ezért annyival különbek a mi hajóink a hollandokénál tette hozzá szinte suttogva,mintha attól tartana, hogy háza horpadt teteje alatt holland kémek bujkálhatnak. Ezért verhette meg ahollandokat Cromwell olyan alaposan 54-ben. Az ő hadihajóiknak laposabb fenekűnek kell lenniük,hogy jól mozoghassanak a sekély part menti vizeiken, és mivel ilyen viszonylag sekélyebbmerülésűek, nem cipelhetnek magukkal olyan nehéztüzérséget, mint a mieink. Következésképpennekünk jóval nagyobb a tűzerőnk. Első osztályú hajóink néhány harminckét fontos ágyújukkal úgyverhetik szét a flottáikat, mint a pelyvát. Viszont a spanyolok és a fregattjaik… nos az már teljesenmás helyzetet jelent tette hozzá komoran.

No és a Philip Sidney esetében? vetettem közbe megint , annak mély volt a merülése?

Ó igen, nagyon is az volt. Kiválóan megfelelt volna a holland hajók rombolására, de arra nem,

hogy az Orinoco vizein közlekedjen. Tudja, Mr. Inchbold, éppen ez annak az utazásnak egy másikkomoly furcsasága. Már többször föltettem magamnak a kérdést, hogy vajon miért kellett Raleighhajóhadának éppen decemberben vagy januárban megérkeznie Guyana partjaihoz, amikor az Orinocoa legnehezebben hajózható. Hogy elég messzire bejuthassanak rajta a szárazföld belsejébe, olyan hajókell, amely legföljebb öt vagy hatlábnyi mélységig merül. És még ennyi vízre is több helyütt csakdagály idején számíthat a hajós, még a torkolat közvetlen közelében is. Sőt még az esős évszakban is.Egyszóval januárban…

Igen bólintottam , az a száraz évszak. Közben próbáltam valamit kihámozni új tudásomból. Demi a helyzet, ha az ágyúkat csak védekezésre szánták? Mi van, ha a Philip Sidneynek soha nem iskellett volna fölhajóznia az Orinocón? Ha csak az lett volna a feladata, hogy csöndben horgonyozzona partok előtt? Sir Ambrose könnyedén mozoghatott volna a folyón egy dereglyén vagy más kisebbhajón.

Ez így igaz vonta meg a vállát Biddulph, majd újabb bagólésugarat irányított az edényébe egyvizet fújtató grönlandi bálna erejével. És a hajója ráadásul valóban vontatott maga mögött egydereglyét. Akadtak viszont egyéb dolgok, amelyekkel nem rendelkezett. Tudja-e, hogy a többi hajókona vizeshordókon és a sózott disznóhúson kívül mindenféle ásó és bányászó szerszámok is bővenakadtak? Csákányok, lapátok, feszítővasak, talicskák és higany. A szerződéseik és számláik mind azén irodámban halmozódtak föl. Ezek mellett ott hevertek a katonák és a legénység többi tagjának aszerződései is, akikről mellesleg el kell mondanom, hogy legnagyobb részük közönséges gazfickó,akasztófavirág és börtöntöltelék volt, mivel London és Plymouth tisztességesebb tengerészei kezdettőlfogva sült bolondságnak tekintették az egész vállalkozást.

No és a Philip Sidney?

Igen, ez volt a legkülönösebb dolog. A Philip Sidney fedélzetén nem akadt semmifélekutatófelszerelés, bányászszerszám vagy ásó, egyszóval semmi ilyesmi, világosított föl Biddulph. Ésa Tengerészed Hivatalban sem esett egy szó sem ilyenekről. Egyetlen szerződés sem akadt effélékről,amelyet az intézmény segédhivatalnoka jegyzett volna vagy pecsételt volna le. Csak katonák ésfegyverek, amelyeket Biddulph szerint is a legmélyebb titkolózás övezett. És még egyebek is akadtak:sok papírlap, tele táblázatokkal és ábrákkal, amelyek igazi mibenlétéről nem nyújthatott pontostájékoztatást. Azt állította magáról, hogy ilyesféle dolgokhoz egyáltalán nem ért. Viszont a PhilipSidney megépítéséhez valóban szükség lehetett rajzokra, táblázatokra és bonyolult matematikaiszámításokra. Az ilyesmi az idők jele volt akkoriban, állította. Valahol a tengerészeti hivatalbanlétezett egy könyv, az alábbi bonyolult címmel: Titkos találmányok, amelyek használhatók ésszükségesek napjainkban e sziget védelmére, az idegenek távoltartására, az Isten, az igazság és avallás ellenségeivel szembeni harchoz. A szerzője Biddulph szerint egy John Napier nevű skót férfiúvolt.

De azt a könyvet aligha találja meg a polcain, vagy bárhol egyebütt, Mr. Inchbold. Az egy titkosirat. Nagyon kevés példány készült csak belőle.

John Napier? Attól tartok, most zavarba ejtett. Hát nem matematikus volt az illető?

De az volt ismerte el Biddulph. Igen sokoldalú ember volt Napier. Ő alkalmazta például először

a tizedespontot, és 1614-ben megalkotta mindegyik közül a legnagyobb találmányát, a logaritmustáblázatot. Abban az időben, bizonygatta Biddulph, hatalmas új világok tárultak föl, és nem csupánAmerikákban vagy a déli tengereken, hanem a matematika és a csillagászat terén is. Az olyanemberek, mint Galileo vagy Kepler úgy tárták föl az égboltot, mint korábban Magellán vagy Drake azóceánokat. Távcsövével Galileo 1610-ben pillantotta meg elsőként a Jupiter holdjait. 1612-re Keplerpontosan 1001 csillagot számolt össze, kétszázzal többet, mint Tycho Brahe. Néhány esztendővelkorábban Kepler, a megszállott protestáns fölhagyott csillagászati kutatásaival, hogy kiszámíthassaSir Walter Raleigh számára, hogyan halmozhatja föl az ágyúgolyóit egy hajó fedélzetén aleggazdaságosabban. És ezek a tudományok kéz a kézben haladtak, magyarázta Biddulph, az aranyértvagy a vallásért vívott háborúkkal. Matematikusok és csillagászok álltak a királyok és császárokszolgálatában. Skóciában egy újabb spanyol armada és a sziget katolikusok általi megszállásától valófélelmében Napier bonyolult terveket kovácsolt titkos találmányairól, amelyek között szerepelt egyóriási tükör is. A nap hevét kellett volna összegyűjtenie, hogy fölgyújthassák vele a Csatornánmegjelenő spanyol hajókat. Logaritmusait pedig hamarosan a hajózás terén használta föl EdwardWright, cambridgei tudós, Bizonyos tengerhajózási hibák feltárása és kijavítása című munkájában.

A háborúzás bizonygatta az öreg kapitány kifinomult művészelté fejlődött titokzatos számok ésbonyolult mértani ábrák segítségével. Ugyanúgy, ahogyan a hajózás is. Francis Bacon jobb ésnagyobb kereskedőhajókat tervezett, amelyek teherbírása elérhette az ezerszáz tonnát, tőkéje aszáztizenöt lábnyi hosszúságot, a fővitorlája meg a hetvenöt lábnyi szélességet. Emellett a vitorlázatolyan elrendezésének módszereit is kidolgozta, amelyek gyorsabb haladást tettek lehetővé azóceánokon át. Azt is beszélték, hogy magát a Sidneyt is Bacon tervezte, ami az én ismereteim szerintnem is lehetetlen. Mint kortársainak legnagyobb része, ő is hízelkedett Villiers előtt. AmennyibenVilliers akart egy hajót, Bacon egész biztosan megépítette volna neki. Még a Strandon álló otthonát, aYork-házat is eladta Villiersnek, amikor az szemet vetett rá. Ott kívánta elhelyezni Villiersmindazokat a könyveket és festményeket, amelyeknek fölvásárlásához akkoriban látott hozzá.

Mit is mond tulajdonképpen? állítottam meg nagy nehezen. Hogy a Philip Sidney föl voltfegyverezve… nem is tudom, hogyan mondjam… Napier egy ilyen hatalmas tükrével?

Már-már azon gondolkodtam, hogy Biddulph elméje csakugyan nem hibbant-e meg egy kicsit. Deakkor eszembe jutott, hogy Edward Wright könyve, a Bizonyos tengerhajózási hibák szintén szerepelta Pontifex Hall gyűjteményéből elveszett könyvek listáján, egyike volt azoknak, amelyek A Világútvesztőjével együtt tűntek el.

Természetesen nem mondta az öreg nyugodt hangon. Csak azt próbálom elmagyarázni, hogy aSidneyt hogyan látták el másmilyen, és nem az Orinoco vidékén való aranykutatáshoz szükségesfölszerelésekkel.

Ami mit jelenthet?

Ami önmagában talán semmi különöset nem jelent. Ahogyan ön is jól tudja, elég sokféleveszedelem leselkedik a hajósokra odakint a nyílt tengeren. Szamárság lett volna, ha nem visznekmagukkal annyi ágyút, amennyit csak lehetséges. De ahhoz, hogy megérthessük a Sidney utazásánakvalódi célját, azt is meg kell értenünk, hogyan álltak a dolgok azokban az időkben. Úgy értem, hogyanálltak a dolgok a Tengerészeti Hivatalnál és általában az egész országban.

A valódi célját?

Biddulph elhallgatott. Egy pillanatig azt hittem, hogy kicsit el is szundíthatott. Éreztem, hogy a kisszobában lassan megizzadok, és szorongás fog el. Már arra gondoltam, hogy megismétlem a kérdést,amikor kinyitotta a szemét, és nehézkes nyögéssel talpra emelkedett. A karja hajlatában lapuló macskaálmosan pislogott az ablak üvegén megcsillanó napsugárba.

Igen, a valódi célját. De nem tehetnénk egy rövid sétát, Mr. Inchbold? Közben a kandúr fülétvakargatta, és a fénytől szintén pislogva nézett le rám. Amíg járunk egyet, szép sorjában mindentelmesélek önnek. Látja, némi előjáték néha fölfrissítheti a megfáradt, öreg agyat.

Amikor kiléptünk a házikóból, már megfordult az apály, és az Alsó Víztározón a közlekedésnagyobbrészt lefelé irányult. Evezők csobbantak és surrogtak a vízben, a szél lobogtatta a vitorlákat.Shadwell felé ballagtunk a rakpart hosszában, vállunkat melegítette a nap. Segítenem kellettmagamnak a rózsafa botommal, hogy lépést tudjak tartani az öreggel, aki szinte szárnyalt, mint egyvadliba. Csak azért lassította meg a lépteit, hogy a víz partjáról letépjen néhány szál kankalint,fölhívja a figyelmemet valami különös tereptárgyra, vagy udvariasan köszöntse a wappingiszépasszonyokat, akik Smithfield piacáról igyekeztek hazafelé a gyékénykosaraikból kikandikálóvacsorának valóval. Lesétáltunk egészen a mészégető lépcsőkig, majdnem egy teljes mérföldnyihosszan. Biddulph csak akkor fejezte be a történetét, amikor az erős napfényben hunyorogva márvisszafelé bandukoltunk a házikójához.

Az események az abban az időben oly népszerű véres színművekre emlékeztettek, mintha JohnWebster vagy Thomas Kyd írta volna le őket. Volt benne bőven udvari cselszövés, hamis szövetség,összeesküvés és ellen-összeesküvés, vérbosszú, szerelmi és vagyoni zsarolás, sőt még egy mérgezésis, melyet valamennyit sötét gyönyörrel hajtottak végre álnok püspökök, telhetetlen udvaroncok,spanyol kémek és a besúgóik, valamint egy rossz hírnek örvendő, férjétől elvált grófné is.

Hát igen gondoltam magamban, amint végigkanyarogtunk a napra száradni kiteregetett, sótólcsillogó halászhálók útvesztőjén-, az egész igazán jól mutatna valami színpadon. Az egyik oldalon aHáborús Párt helyezkedett el, a gyűlölt spanyolok elleni harcért lihegő, nyakas kálvinista canterburyérsek vezetésével. A másik oldalon állt a Spanyol Párt, amelyet az előkelő Howardok vezettek, ez atitkos katolikus gazdag család, akik az öregedő királyt simaképű teremtményükkel, egy Robert Carrnevű fiatal skót nemessel csábíttattak el, akiből hamarosan Somerset herceget csináltak. De Somerset1615-ben kegyvesztett lett, amikor újdonsült mennyasszonyát, egy Howardot megvádolták Sir ThomasOverbury megmérgezésével, aki tiltakozott az ellen, hogy a király kegyence olyan nőt vegyen elfeleségül, akinek feslett erkölcsei még azokban a zavaros időkben is visszatetszést keltettek. EzzelGondomar és a Howard család is egy csapásra elveszítette az udvarnál minden befolyását.

És ekkor következett be, hogy új szereplő kapaszkodott föl a színpadra: Sir George Villiers, egymásik simaképű fiatalember, aki hamarosan elfoglalta a börtönben sínylődő Somerset helyét akéjsóvár öreg király kegyeltjei között. Villiers mindenben élvezhette Abbott érsek, a Howardokesküdt ellensége támogatását és segítségét. Az érsek sokféle terve között szerepelt az is, hogy Villierskerüljön Nottingham hercege, egy másik Howard helyére az Admiralitás Lordjának posztján. Valahaaz 1588-as események hőse, Nottingham ekkorra már a nyolcvanas éveit taposó, reszketeg aggastyán

volt, egyszerre bábja gátlástalan rokonainak és enyveskezű beosztottjainak a Tengerészeti Hivatalnál.Arról nem is beszélve, hogy még mindig tekintélyes nyugdíjat húzott a spanyol királytól.

Villiers megjelenésével új korszak kezdődött a Tengerészeti Hivatalban magyarázta továbbBiddulph. A hadihajóink többé már nem voltak a Howardok és a Spanyol Párt játékszerei. És aTengerészeti Hivatal sem volt már tolvajoktól és besúgóktól hemzsegő, velejéig romlott, korruptintézmény. Ismét megtalálta a hivatását. Új és a régieknél jobb hajókat kellett építeni, hogy ahaditengerészet megint úgy működhessen, mint Henrik király idején.

A helyzet viszont sürgetővé vált, mivel megint újabb szereplők jelentek meg a színen: futárok éshírnökök Európa minden sarkából. Valamennyien a Lambeth Palotát keresték föl titkos leveleikkel éscsempészett irataikkal, amelyekben ijesztő hírekkel árasztották el a Háborús Pártot. Nem csupán újkatolikus szövetség jött létre Németországban a protestáns liga ellen, hanem maga a liga isszéthullóban volt. Az Abbott-Pembroke frakció számára egyre inkább úgy látszott, hogy a hollandokés a spanyolok közötti tűzszünetet hamarosan ágyúdörgés töri meg, és hogy Németalföldön újháborúkra kerül sor a régi, véráztatta csatatereken, ahol harminc évvel azelőtt Philip Sidney isföláldozta az életét.

Márpedig Anglia még nem állt készen erre a háborúra, Jakab király és a Spanyol Párt alatt megnem is szívesen keveredett volna bele. A legrosszabbnak pedig egy új hír bizonyult, amelyet egyvörös-arany ruhás De Quester futár hozott Prágából, és amely szerint rövidesen egy Habsburgot, astájerországi Ferdinándot választják meg német-római császárnak, unokatestvére és sógora, a spanyolkirály áldása mellett. És Ferdinánd ezáltal nem csupán spanyol csapatokat használhat a katolikusuralom helyreállítására bárhol, ahol csak tetszik neki a birodalmon belül, hanem visszavonhatja a II.Rudolf által a csehországi protestánsoknak adott császári menlevelet is.

Így az olyan emberek számára, mint Abbott, Pembroke és talán Villiers, a cél világos volt. Aprotestantizmus úgy megingott, Mr. Inchbold, mint addig még soha, és nem csupán a kontinensen,hanem Angliában is. Jakab király elveszítette a puritánok támogatását, akik többé már nem hitték,hogy uralkodása meghozza az egyház valódi átalakítását. Fönnállt az egyházszakadás valóságosveszélye, hogy az anglikánok leválnak Európáról, vagy belülről bomlanak föl, Róma pedigkihasználja a zűrzavaros helyzetet, és visszanyeri elveszített hadállásait.

Visszatekintve, most úgy látom, hogy a Szent Biblia 1611-es hiteles kiadása eredetileg az angolgyülekezetek egységességének célját szolgálta, de természetesen ellenkező eredményre jutott. Hiszenváratlanul minden tőzegvágó vagy gyapjúmosó azt hitte, hogy attól a pillanattól képes lehet az Istenigéjének hirdetésére. Maga a protestantizmus kezdett parókiáról parókiára széttöredezni, ami általsokféle szektába és szakadár mozgalomba torkollott. 1617-ben ezért valamilyen mesteri húzásra,győzelemre, a Spanyol Birodalom szívére mért bátor csapásra lett volna szükség. Valami olyasmire,ami egyesíthette volna a protestánsokat Róma és Madrid hatalma ellen vívott harcukban.

A kapitány vállának magasságáig értem csak, amint ott botorkáltam mellette, és próbáltam követniaz általa említett kavargó áramlatokat és ellenáramlatokat, amint földuzzadnak és elapadnak megint.Amint lesodorják a Philip Sidneyt a Temze hátán, a világ másik végén rá váró titokzatos sorsa felé,sűrű őserdőket átszelő, föltérképezetlen folyókra, több ezer mérföldnyire Anglia versengő pártjaitólés viaskodó szektáitól. Megbotlottam egy rozsdásodó horgony rúdjában, és amikor kiegyenesedtem,

megpillantottam a London-hidat a távolban, amint Shadwell kéményein túl átível a folyón.

És az a kincses hajóhad suttogtam egy pillanat múlva mintegy magam elé.

Pontosan vágta rá Biddulph. Megállt egy percre, és átbámult a folyó fölött, Rotherhithe irányában. Raleigh hajói valójában ezüst, és nem is arany után kutattak. Ezért kellett éppen a száraz évszakbanérkezniük a Tierra Firme partjaihoz. Nem azért, hogy fölhajózzanak az Orinoco mellékfolyóin valami,talán soha nem is létezett aranybánya után kutatva, hanem hogy lecsapjanak az évente esedékes,Guayaquil kikötőjéből Sevilla felé vitorlázó ezüstflottára. Az egész hajóhad körülbelül tíz vagytizenkét millió pesónyi értéket szállíthatott. Tekintélyes összeg. Abból már fölszerelhettek volna egyzsoldoshadsereget a választófejedelemség vagy Németalföld számára, vagy esetleg máshol, aholszükség lehetett rá.

Lassan továbbsétáltunk a nap bántó fénye ellen szemünkbe húzott kalappal. Igyekeztem mindentvalahogy összeilleszteni, amit Biddulph éppen elmondott nekem. Hogy Raleigh hajóhadát végső sorona háború szélére sodródott német hercegek szerelték föl. Olyanok, mint Móric herceg Nassauból,emellett angol kereskedők, akik szerették volna üzleti tevékenységüket kiterjeszteni Spanyol-Amerikára is, és végül Anglia és Hollandia válogatott kálvinistái. Az utóbbiak ugyanis abbanreménykedtek, hogy így szent vallásháború lesz indítható a spanyolok ellen, amely által Angliából ésa Birodalomból ugyanúgy elkergethetik a katolikusokat, ahogy Fülöp király is mórok százezreit űzte elSpanyolországból alig két-három évvel azelőtt.

Az ezüstflotta elfogása, vagy akár csak az elsüllyesztése, eresztékeiben rázta volna meg aBirodalmat és az egész katolikus világ minden sarkát. Egyetlen spanyol hajóhoz sem nyúltak ugyanis,a Madre del Dios 1592-es foglyul ejtése óta. Még Drake fordult meg a kapitány, és intett szélesívben a botjával a folyó túlsó partja felé, ahol az Aranyszarvas rostokolt Deptford szárazdokkjában ,még Drake sem boldogult ilyesmivel 96-ban.

Ez volt tehát a vakmerő elképzelés. Raleigh hajóhadának a Philip Sidney vezetésével meg kellettvolna támadnia a Nombre de Dios kikötőjéből útra kelő éves ezüstflottát, és ezzel a lehetőleglátványosabban túllépnie a fölhatalmazását. A Háborús Párt szilárdan hitt benne, hogy Jakab királynem alkalmazza a Raleigh megbízólevelébe foglalt halálos záradékot. És nem csupán azért, mertVilliers tartja majd a kezében a Tengerészeti Hivatalt és az egész udvart, és még csak nem isGondomar befolyásának meggyöngülése következtében. A záradékot egyszerűen azért nemalkalmazzák majd, mert a megbízólevélben foglalt másik záradék szerint a kapzsi vén király, akiközismerten egész Európa egyik legnagyobb herdálója is, a saját örömére használhatja föl azötödrészét bárminek, amit Raleigh a hajói gyomrában hazahozhat. Vagyis a világ leggazdagabbhajókaravánja által szállított kincsek ötödét.

Ám a dolgok már azt megelőzően rosszul alakultak, hogy Raleigh hajóhada elhagyta Plymouthkikötőjét. Biddulph nem az elemek játékának, nem is a balszerencsének vagy rossz tervezésnektulajdonította a kudarcot, hanem a spanyol kémeknek és besúgóiknak, akik egyaránt ellepték aWhitehall Palota és a Tengerészeti Hivatal irodáit. Madridból kicsempészett iratok alapján ugyanistudottá vált, hogy Gondomar egyik besúgója fontos állást töltött be a Tengerészeti Hivatalnál. Az ElCid, vagyis Őlordsága fedőnévre hallgatott, aminek alapján Biddulph úgy vélekedett, hogy maga avén Nottingham lehetett az. Tehát lehet, hogy az ezüstkaravánt már jó előre figyelmeztették a

fenyegető veszélyre. Lehetséges, hogy egyenesen ottmaradt Peruban, Guayaquil kikötőjében. Vagyéppenséggel délre is vitorlázhatott, a Horn fok megkerülésével, amelynek szeles átjáróit még mindig aspanyolok uralták, függetlenül a közelmúltbeli holland támadásoktól. De bármi is volt a valós helyzet,Raleigh hajóhada végül az Orinoco torkolata felé vette az útját a nagy zsákmányt ígérő Nombre deDios helyett.

A vállalkozásnak ebben a szakaszában Biddulph mindenfelé spanyol ügynököket és összeesküvőketsejtett. Állítása szerint az, hogy Raleigh emberei úgymond minden ok nélkül támadást indítottak SanTomás ellen, nem volt egyéb ügyes cselnél, ami által Jakab király bizalmát kívánták megingatni azegész utazás iránt. Szerinte az egész jól megtervezett összeesküvést Gondomar provokátorai agyaltákki, akik közül egyesek magukon Raleigh hajóin utaztak, mások San Tomásban tartózkodtak. Gondomarés a Spanyol Párt számára nem tűnt veszedelmesnek, ha megtámadnak egy guyanai spanyol települést,valójában megörültek az eseménynek, sőt maguk idézték azt elő. Guyana ugyanis nem sokat ígértRaleigh számára, viszont mindent elveszíthetett általa, nem utolsósorban a fejét. És ami még ennél isfontosabb, a támadás által Villiers, Abbott, sőt az egész Háborús Párt kegyvesztett lehet, míg aGondomar szemében bien intencionados Howardok ismét uralkodhatnak majd a TengerészetiHivatalon és magán Anglia királyán.

De mi lett a Philip Sidney sorsa, miután a hajóhad fölbomlott? kérdeztem, miközbenelgondolkodtam azon, hogy vajon mennyire adhatok hitelt Biddulph elbeszélésének, ennek az egészpuccsokról és ellenpuccsokról szőtt mesének. Plessington kapitány nem tartott a San Tomás ellentámadó csapattal. Legalábbis aszerint, amit eddig sikerült kiderítenem róla.

Én pedig abban kételkedem, hogy valaha is sikerülhet végleg kiderítenie, mit is cselekedettPlessington kapitány felelte Biddulph. Még Bacon nyomozása sem tárt föl minden részletet. Sőt, aztsem hiszem, hogy maga Bacon törekedett erre tette hozzá józan kuncogással. A hivatalos változattermészetesen az, hogy San Tomás megtámadását követően a hajóhad szétszéledt. Az közismert, hogyRaleigh megkísérelte rávenni a kapitányait, hogy rohanják le a mexikói kincses hajókaravánt,amelynek Új Spanyolországból, Veracruz kikötőjéből kellett indulnia. Ám végül is a legtöbb hajókövette a Destiny útvonalát Új-Fundland felé, ahol feltöltötték a raktereiket hallal, majd visszatértekAngliába. El tudja képzelni, milyen képet vágtak ehhez a befektetők? rázta meg hevesen Biddulphhófehér bagolyfüleit. Új-fundlandi tőkehal perui ezüst helyett! Képzelje csak el Németország ésHollandia hercegeinek és fejedelmeinek fölháborodását, amikor megtudták, hogy a vallásukat nemegyébbel, mint mindössze néhány láda sózott hallal kellene megvédelmezniük!

A szomorújáték így komédiával keveredett, amint az európai fejedelmek csúszkáltak a szakadékfelé. Ahogyan múltak a hónapok, egyre több és több futár érkezett a Lambeth Palotába és aTengerészeti Hivatalba. Bécset ostrom alá vették az erdélyiek, Erdélyre rárontottak a lengyelek, alengyeleket megtámadták a törökök. Csapások és ellencsapások halálos körforgása, amelyben agonoszért csak gonosszal fizetnek. Európa a saját farkába maró agyaras szörnyeteggé változott. Atárgyalásokat felfüggesztették, a szerződéseket nem hitelesítették. Prágában a csehországi birtokok kétkatolikus képviselőjét kihajították a vár egyik ablakán, és csak azért maradtak életben, mert odalentegy trágyadombon kötöttek ki. Életben maradásukat a buzgó hívek Európa-szerte isteni csodánaktekintették. Újabb hadseregek ragadtak fegyvert. Három üstökös is megjelent az égen, amit acsillagjósok a világvége közelgése kétségbevonhatatlan előjelének tekintettek.

Ami nem is volt olyan igazán lehetetlen tévedés jegyezte meg Biddulph epésen. Hiszen ezután jöttel a világ addig látott legszörnyűbb háborúskodásának harminc esztendeje.

Egy percig némán lépkedtünk a folyó mellett. Még mindig azon igyekeztem, hogy megértsem azegészet, és találjak valami értelmes összefüggést az eltorzult események között. Hogy miért zajlikminden félig titokban, rejtélyes közreműködők szereplésével. Olyanokéval, akiknek, legalábbisamennyire láthattam, nem sok közük lehetett ahhoz, amit Alethea mondott el nekem Henry Monboddoés A Világ útvesztője felől.

Biddulph most éppen annak elbeszélésébe kezdett, hogy jelent meg a Tengerészeti Hivatalban alegújabb hírrel egy lihegő futár. Ez 1618 késő őszén történt, nem sokkal azután, hogy a három üstökösmegjelent, és Raleigh is fölkapaszkodott a személyesen neki ácsolt vérpadra a Westminster Palotaudvarán. A beszámoló szerint egy spanyol gálya, a Sacra Familia, a mexikói hajóhad egyik tagja,teljes legénységével együtt elsüllyedt egy spanyol kikötő, Santiago de Cuba kikötőjének közelében.Az elsüllyedése teljesen valóságos volt, viszont a körülményei annál titokzatosabbak. A TengerészetiHivatalban azt pusmogták, hogy a Sacra Familia fedélzetét megszállták, majd a hajót elsüllyesztettéka Philip Sidney katonái. A Sidney nem tért vissza Londonba, és úgy hírlett, hogy a hajóhad néhánymás egységével együtt a Spanyol Indiák szigetvilágában kóborol, ahogyan Drake is cselekedett 1596-os vereségét követően. De hiteles részleteket még a Tengerészeti Hivatalban is csaknem lehetetlenvolt fölkutatni. A tények és a kitalált elemek reménytelenül összekeveredtek egymással.

Hamarosan újabb hír érkezett, amely szerint a Philip Sidney maga is elsüllyedt a Spanyol Indiákon,majd közvetlenül utána, hogy a Sidney mégiscsak elfogta a Sacra Familia nevű spanyol gályát, majdvégül, hogy a Sacra Familia egyszerűen odaveszett egy heves viharban. Egy bizonyos szóbeszédviszont hosszú ideig forgott közszájon. Elég hosszú ideig ahhoz, hogy a pletykák szintjéről átkerüljöna mítoszok magasztosabb világába. Hosszú évekig keringett a Tower Hill és Rotherhithe kocsmáibanmeg egyebütt, ahol csak tengerészek összeverődtek. A szóbeszéd szerint a Philip Sidney üldözőbevette a gályát, és miután oldalsó ágyúival szétlőtte, közömbösen végignézte, amint teljeslegénységével együtt elmerül. Ehhez a gályához azonban nem volt több hasonló.

Jól ismerem a történetet magyarázta Biddulph , mivel legkevesebb tucatnyiszor hallottam. A SacraFamilia gyomrában utazó lényekre vonatkozik. Úgy is mondhatnánk, hogy a potyautasaira. Azokra,amelyek a hajó szétzúzódása után életben maradtak, és a roncsaiba kapaszkodva vagy egyéb módonkievickéltek a partra.

És kik lehettek azok? kérdeztem megélénkülő figyelemmel. Talán spanyol tengerészek?

A kapitány megrázta a fejét.

Nem, nem spanyol tengerészek. És egyáltalán nem bármiféle tengerészek. Egy másodpercremegint fölkuncogott, mielőtt jó adag bagólevet fröccsentett a fűbe. Ekkor már csaknem Wappingszélén jártuk, és láthattuk a New Crane lépcsőkön, a napon sütkérező csónakosokat. Patkányok.Azokat figyelhette meg a Philip Sidney legénysége, hogyan úsznak partra, miközben a Sacra Familiaelmerül. Patkányok százai. A tengervíz szinte habzott tőlük, és néhánynak sikerült még a Sidneyfedélzetére is fölkapaszkodnia. Ó, persze hogy tisztában vagyok vele! Melyik hajón nem nyüzsögnek apatkányok? De azt kell megértenie, hogy ezek nem akármilyen patkányok voltak. Egyetlen szemtanú

tengerész sem látott mindaddig hozzájuk hasonlókat. Legalább még egyszer akkorák voltak, mint aSidney rakterében élők. Nagydarab, bozontos teremtmények, a színük szürkésvörös, a lábuk és afarkuk meg rövid. Itt egy pillanatra elhallgatott, és hagyta, hogy örömteli mosoly terüljön szét azarcán. Nem szaporítom a szót, Mr. Inchbold. Azok a teremtmények nem voltak egyebek, mintmegtermett bambuszpatkányok.

Ilyesfélékről én még soha nem hallottam. Azt hittem, hogy a patkány az patkány, és kész.

Egyáltalán nem így van. Johnston a Négylábúak természetrajza című munkájában vagy féltucatnyifajtájukat sorolja föl, közöttük a rizspatkányokat és a nádi patkányokat is. De ez a különös fajta, abambuszpatkány arról nevezetes, hogy bambuszhajtásokkal táplálkozik.

Bambuszhajtásokkal? Nem is tudtam róla, hogy bambusz is előfordul Mexikóban.

És én sem. Ott még soha senki nem találkozott vele. Sem bárhol másutt a Spanyol Indiákon.

Tehát ezek a patkányok nem Mexikóból vagy a Spanyol Indiákról származhattak?

Hát nem nyilvánvaló? vonta meg a vállát Biddulph. Valamely olyan helyen juthattak föl arra agályára, ahol a bambusz tenyészik. És vajon hol a legvalószínűbb ez, ha nem a Csendes-óceánszigetein, például a Fűszer-szigeteken. Johnston arról ír, hogy a bambuszpatkány különösen aMolukka-szigeteken gyakori.

Ezek szerint a Sacra Familia a Molukkákon járhatott?

Igen, vagy a Csendes-óceán valamely másik szigetén. Igen. Hogy mit művelhetett arrafelé, az igazirejtély, mivel azokban az években a spanyolok keveset mozogtak a Csendes-óceánon. Menda?a utolsóútját 1595-ben tette a Salamon-szigetek föltalálására, utána Quirós és Torres következett 1606-ban.Azután viszont szinte semmi sem történt. A Csendes-óceán térsége rövidesen a spanyolok legvadabbellenségei, a hollandok uralma alá került, mivel azok új utat találtak a déli tengerekre, a Le Maire-átjárón keresztül. Attól fogva sok tengeri útvonalat a holland Kelet Indiai Társaság hajói tartottakellenőrzésük alatt.

Más szóval a Sacra Familia valami új útra bukkanhatott? kérdeztem izgatottan, mivel eszembejutott, hogy Sir Ambrose külön megbízatást kapott egy a déli tengerekre vezető újabb útvonalmegkeresésére. A Csendes-óceánra vezető útéra az Orinoco medencéjén keresztül.

Biddulph meglepett pillantást vetett rám. Ez az ötlet előttem soha föl sem merült mormoltacsöndesen, a fejét csóválva. Sőt, még szóbeszéd sem keringett róla. Annyit azonban el kell ismernem,hogy érdekes elgondolás. De bármit is fedezett föl, vagy bárhogyan is juthatott el oda, annyibizonyosnak látszik, hogy a Sacra Familia megfordult a Csendes-óceánon. Csakhogy ezúttal a mexikóiezüstflotta egyik tagjának álcázta magát. Az útjai nagyon titkosnak számíthattak, mert amikor a Sidneymegtámadta, a legénysége a tengerbe hajigálta minden térképét, iránymutató táblázatát, a hajónaplót, akapitány följegyzéseit, egyszóval mindent, ami árulkodhatott volna a küldetéséről. Úgy ismondhatnám, hogy minden ilyesmitől sikerült megszabadulniuk, kivéve a szagától.

És ez volt a történet legutolsó és valószínűleg a legérdekesebb része. Mivel a Sacra Familia mégnagy távolságból is különösen jellegzetes illatot árasztott. Nem a nyílt tengeren járó hajók jellegzetesszaga, a rothadó élelmiszerek, a poshadó fenékvíz, a korhadó fa, az ázott puskapor vagy a vihar általfölborogatott latrinaküblik bűze. Éppen ellenkezőleg, nagyon is kellemes volt, csak úgy áradt a PhilipSidney felé a víz felszínén, édeskés illat, amely a tengerészeket füstölőkre vagy más illatszerekreemlékeztette. Még akkor is órákig ott lebegett a tenger fölött, amikor az égő hajóroncs utolsó darabjais alámerült a habokban. A legenda szerint a varázsos illat nem valamiféle, talán a Molukka-szigeteken fölvett rakományból áradt, hanem magából a hajóból, mintha maguk a palánkjai és azárbocai bocsátanák ki.

Soha nem jöttem rá, mit kezdhetnék ezekkel a különleges patkányokról és kellemes illatról szólótörténetekkel. Csak annyira mehetek velük, hogy ha a mesék mégis igazak lehetnek, akkor a SacraFamilia egyáltalán nem az volt, aminek látszott.

Hát igen, gondoltam magamban izgatottan. Az útja legalább olyan titokzatos volt, mint a PhilipSidneyé, amellyel a sorsa valahogy összekapcsolódott.

Igazán sajnálom, Mr. Inchbold mormolta Biddulph udvarias mosollyal, amikor kinyitotta előttemkis háza nyikorgó ajtaját. Attól tartok, hogy többet nem mondhatok önnek. Szóbeszédek és pletykák,ez minden, ami bármikor is elhangzott erről a különös történetről.

Beléptünk a házikóba, ahol újabb kupányi rumbullion várt rám. A következő órában különféleelméleteket hallgathattam végig, amelyekkel Biddulph kipihent agya szolgálhatott. KözöttükBuckingham 1628-ban bekövetkezett meggyilkolásának sötét ügyéről is (ahogyan ő nevezte). Ugyanisa tettet nem valami félőrült puritán hajtotta végre, amint a történelem följegyezte, hanem Richelieubíboros egyik ügynöke, aki nagyon is okosan félőrült puritán fanatikusnak tettette magát. De akkor máralig figyeltem oda az öreg kapitányra. Inkább azon járt az agyam, hogyan történhetett meg, hogy SirAmbrose képletesen megint túlvitorlázott a látóhatáron, és legalábbis számomra szertefoszlott azalakja. Emellett eszembe jutott Ortelius Theatrum orbis terrarum című atlaszának titokzatos prágaikiadása, meg azok az Alethea nyomasztó kriptájában látott szabadalmak. És azon morfondíroztam,vajon hogyan jelenhetett meg Sir Ambrose Prágában 1620-ban, alig kétévnyire, viszont jó hatezermérföldnyire a Spanyol Indiákon megélt különleges kalandjaitól. És azon is járt az eszem, hogy vajonlétezik-e valamilyen mélyebb összefüggés e között a két kudarccal végződött vállalkozás között.Valami láthatatlan szál, amely összeköti velük az elveszett hermetikus szöveg és a rá olyanelkeseredetten vágyakozó Henry Monboddo, illetve a megbízója esetét. Vagy egyszerűen magávalragadott Biddulph különös gondolatmenete, amely szerint két esemény, bármely nagy térbeli vagyidőbeli távolság is feszüljön közöttük, mégsem tekinthető függetlennek egymástól.

És akkor az agyamba villant, mit is akartam még megkérdezni tőle egy vagy két órával azelőtt. Máréppen kiléptem a házból, és elköszönőben voltam tőle. A nap már leereszkedett a Többsincs Háztávoli tornyai mögé, a folyó vize pedig szürkévé lett, akár egy sirály szárnya. Közben érzékeltem,hogyan járja a bensőmben lopakodó útját a rumbullion. A lépcsőn egy pillanatra elvesztettem azegyensúlyomat, a fülem zúgásának hangszíne meg mintha megváltozott volna, amikor kiléptem azajtón. Hosszú, kettős árnyékunk elnyúlt egészen a kis kert túlsó oldaláig.

Kíváncsi lennék rá kérdeztem végül tőle, már a kézfogás után , hogy találkozott-e ön valaha

Plessington kapitánnyal. Megjelente a Lord valaha a Tengerészeti Hivatalban?

Nem rázta meg a fejét Biddulph. Soha nem találkoztam személyesen Plessingtonnal.Egyetlenegyszer sem. Túlságosan is fontos ember volt ahhoz, hogy a magamfélékkel foglalkozzon.Ugye megérti? Abban az időben mindössze szerény segédhivatalnok voltam ott. Nem. Csak egyszerláthattam, amikor a Sidney fölhúzta a horgonyát, és elvitorlázott a Temzén lefelé. Plessington ott állt ahátsó fedélzeten, és én halványan láthattam az alakját a tatlámpák fényében.

De azok a hosszú előkészületek a hajó indulása előtt?

Ó, Plessington különmegbízottat alkalmazott az ilyen részletek lebonyolítására. Mindent az, vagy aSidney pénztárnoka intézett.

Megbízottat?

Igen. Homlokán mély ráncokkal pislogott a háztető felé. Ejnye! Mi az ördög is volt a neve? Az ahelyzet, hogy olyan sok időt töltök mostanában Örzse királynő uralkodásának korában. Öreg agyamnéha képtelen az ilyen régi nevek fölidézésére. De nem! Várjon! derült föl keskeny madárarca. Nem,nem! Mégiscsak emlékszem a nevére! Mellesleg igazán különös név volt. Monboddo! ejtette kibüszkén. Igen, így hívták: Henry Monboddo.

TIZENKETTEDIK FEJEZETNincs annál keservesebb látvány, állítja Lucretius, a filozófus, mint egy hajótörés kint a vad

tengeren. És a Bellerophon roncsai valóban nyomasztó látványt nyújtottak a bámészkodóknak, akikkunyhóikat és házikóikat odahagyva összefutottak a Chislet-mocsarak szeles partvidékén. A MargateHook zátonyán darabokra törött, valamikor délután öt óra körül. A közepe táján már korábban léketkapott, és miután az orra jobb oldalát a hullámok nekiszorították a zátonynak, az egész kenti partvidéklegnagyobb és legveszedelmesebb zátonyának, már csak másodpercek kellettek hozzá, hogy fölszakadtburkolatán sok tonnányi víz zúduljon a belsejébe. Ezt követően nehézkesen leült a hátsó felére. Azárbocai megbomlott szarufákként fittyedtek oldalra, rakodóterei és fölépítményei összeroppantak vagyelsodródtak. Az oldalának csapódó hullámok fehér tajtékot hánytak, mielőtt vízesésként zúdultakvolna végig az előfedélzetén. A felső fedélzeteken tartózkodók valamennyien belesodródtak adühöngő tengerbe, de a lejjebb lévők sem jártak sokkal jobban. A kézi szivattyúkkal szakadásigdolgozó tengerészek vagy belefulladtak a hajó belsejét elárasztó vízbe, vagy a megbillent fedélzetenmegvadult bikák csordájaként végigszáguldó hordók és ládák préselték őket halálra. Mások anyakukat törték ki vagy a koponyájukat zúzták össze a szétrepedező gerendavégeken, megint másokat aleszakadó fedélzetek temettek maguk alá, hogy ott fulladjanak bele a rakodónyílásokon át mindentelborító tengerbe. Így alakult, hogy mikorra a Bellerophon ezernyi darabra zúzódott a Margate Hookfövenyén, a belsejében már egyetlen lélek sem maradt életben.

A roncsait hamar kifosztották. A sáros partszakaszon csaknem száz bámészkodó verődött össze. Akisodródott uszadékfából három jókora máglyát raktak. A tüzek lobogó fénye csaknem ünnepélyeskülsőt kölcsönzött a jelenetnek. A Margate Hook és a néha közelébe vetődő hajók szomorú sorsajelentette az egyetlen vigaszt azoknak, akik Kentnek ebben az elhagyatott csücskében éltek. Azemberek abban reménykedtek, hogy megismétlődnek azok az események, mint három évvel azelőtt,amikor a Scythia nyílt föl előttük, akár egy osztrigahéj, pontosan azon a helyen, és hozzájárult ahhoz,hogy az egyszerű halászok és kagylószedők királyi módon leigyák magukat a roncsai közül kimentettkétszáz palacknyi spanyol portóival. Most is, amint a tenger egy kissé megnyugodott, vagy tucatnyikisebb csónak és ladik került sebesen a hullámok hátára. Hajnaltájra jókora halom ládát vonszoltak kia partra tizenhárom pacallá ázott és elanyátlanodott tengerész társaságában.

Közöttük volt Quilter kapitány is. Több mint tíz óráig kapaszkodott a kilencvenkilenc csempészettláda egyikébe, amely vadul hánykolódott a heves hullámzásban, miközben a dagály beljebb, későbbaz apály kijjebb sodorta. Amikor bekövetkezett a második teljes dagály, egyszerre csak fölfénylettekelőtte a tábortüzek, és a láda tompa puffanással megfeneklett a sekély parti vízben.Megpróbáltatásaitól teljesen kimerült és átfagyott, de a lába még alig érte el a fövenyt, amikor háromalak, akiket a megmentőjének vélt, visszalökte őt a hullámverésbe. A ládát kivonszolták a partra, ésodalökték a többiek halma mellé.

Hé emberek, itt nincs joguk fosztogatni! egyenesedett föl, és a sáros homokon át tántorgott azegyik máglya körül összegyűlt alakok csoportja felé. Közben még több dobozt és ládát cibáltak ki ahabokból, mialatt szamaras kordék kis oszlopa indult meg másikakkal megrakodva a mocsárba vezetőkanyargós ösvényen. Ezek a ládák hajótörésből származnak, a Bellerophon jogos tulajdonát képezik,és én, mint annak a kapitánya…

Meglendült egy feszítővas, és Quilter kapitány ismét térdre rogyott. Keze az övénél matatott apisztoly után, amellyel Rowley bandájával szemben fegyverezte föl magát védekezésül, determészetesen nyoma veszett. Most pedig ami kevés még megmaradt a hajójából és a rakományából,amiből valami csekélységet visszatéríthetne a Királyi Bank befektetőinek, semmivé válik ezeknek aparti kalózoknak a kezén.

Egy másik máglya melegében észrevette néhány elkékült szájjal reszkető emberét. Hárman,közöttük Pinchbeck is, meghaltak azóta, hogy a legutóbbi órában partra húzták őket. Tetemeiketodafektették a másik nyolc tengerészé mellé, akiket a hullámok sodortak ki a fövenyre. Átázottviharkabátjaik és más felsőruháik zsebeit már kiforgatták azok, akik túl kicsinek vagy gyávánakbizonyultak a partra vetődött ládák nagyobb értékeinek fosztogatásához. Quilter szíve összeszorult alátványtól. A tetemek körül lökdösődő és tülekedő fosztogatók alig tűntek többnek civakodópulykakakasoknál, de túl bénult és elgyöngült volt hozzá, hogy széthessegesse őket.

A parton összeverődött emberek közül néhányan azonban megértőbbeknek bizonyultak. Takarókatosztogattak szét a túlélők között némi kenyér és sajt kíséretében, még egy vagy két palack brandy iskerült, amelyből az ázott tengerészek aprókat kortyintottak. Úgy negyedóra múlva még egy emberekiszenvedett, viszont Quilter úgy érezte, hogy a tűz és az ital melegének kettős áldásától visszatér beléaz élet. Ekkor hangzott föl váratlanul az első muskétalövés. Eleinte még senki sem értette, merről. Egypillanatig a kapitány azt hitte, hogy a golyót is neki szánták, de akkor meglátta, hogy a ládákbanturkáló és a halottak körül sürgölődő fosztogatók fölrikoltanak a meglepetéstől, és valami fedezéketkeresnek maguknak. Röviddel ezután dörrent végig a parton a második lövés.

Ekkor már a hasán fekve kúszott a sárban, a törmelék között, egy átázott hordó mögé. A hajnal elsősugarai lassan megjelentek a Bellerophon roncsai fölött, amelyek eddigre szétterültek csaknem azegész látóhatáron. Az eső már szemerkéléssé csöndesült, és a Margate Hook zátonyt elnyelték azemelkedő dagály hullámai. Tökéletes vitorlázó idő, gondolta magában Quilter megsajduló szívvel.Látta, amint a hajója tőkéjének egy darabját partra mossák a hullámok. Újabb lövés törte meg acsendet, mire lehúzta a fejét a hordó mögé. A tűzrakás ott sercegett és pattogott pár lépésnyire előtte,sűrű füstgomolyagok árnyékát vetve a nedves homokra. Amikor egy pillanat múlva kilesettrejtekhelyéről, azt várta, hogy majd Sir Ambrose jelenik meg előtte kardjával vagy pisztolyávalhadonászva, de ehelyett a távoli láthatáron a saját szellemképeként hánykolódó Lübeck Csillaga tűntelő.

A Hanza kereskedőhajó körvonalai alig voltak láthatók a hullámok páráján keresztül. A hajó mégmindig veszedelmesen megdőlt, és szakadatlanul bukdácsolt csupasz árbocrúdjai alatt, de ezenkívülsértetlen volt, és a felszínen maradt. Legénységéből néhányan a hátsó fedélzeteken sürgölődtek, hogycsekélyke megmaradt vászondarabjaikat valahogy felkötözzék a széthasadozott oszlopokra. DeQuilter szinte azonnal rájött, hogy a muskétalövések döreje a parthoz sokkal közelebbről hallatszik.

Most éppen a negyedik durranás hangja hullámzott végig a partszakaszon. A fosztogatók magukközött szitkozódva húzódtak vissza mélyebbre a fűzfák közé. A kapitány látta, amint a tőreik ésrégimódi kovás pisztolyaik után kapkodnak, amelyek kanócai mit sem értek a szitáló esőben.

Ekkor balra nézett, ahol az előző pillanatban jelent meg szeszélyesen csapkodó vitorlájával egydereglye a sűrű füst és a roncsok árnyékából. Egy másodperc múlva egy fél térdén álló alakot is

észrevett a hajócska orrában, mintha az illető éppen tisztelettel adózna valamilyen följebbvalójának.Csakhogy az alak egyáltalán nem valaki köszöntéséhez készülődött, állapította meg Quilter szinteazonnal. Muskétáját emelte éppen célzásra a ládák között még ott bujkáló néhány alak felé. Az ötödiklövésre az alakok egyike fölrikoltott, mint egy sirály, a háta ívbe görbült, azután elnyúlt a fövenyen. Abárka továbbnyomult előre, az orra csapkodta a hullámokat.

Igen, az már egész biztosan Sir Ambrose Plessington lesz, döntötte el magában a kapitány. Lám egyilyen gazfickó bezzeg életben marad, miközben olyan derék emberek, mint Pinchbeck, elpusztulnak.Két másik alak, véleménye szerint Sir Ambrose kísérői, a bárka hátuljában kuporogtak, alig láthatóana fölhúzott vitorla mögött. Tehát még azok is túlélték a hajótörést. Most azért jönnek, hogyösszeszedjék, ami megmaradt értékesnek tekintett rakományukból, azokat a szentségtelen relikviákat,amelyeket egyesek az egész balszerencsés kalandért felelőssé tesznek.

Kihengeredett a hordó mögül, és nagy nehezen talpra emelkedett. A csónak ekkorra a sekély partivízhez ért, a vitorláját leeresztették, és az egyik hátul ülő alak egy pár evezővel munkálkodott. Quilterbelegázolt a tajtékzó vízbe, és úgy hadonászott mind a két karjával, mint valaki, aki London egyikutcáján szeretne mindenáron megállítani egy bérkocsit.

Sir Ambrose! kiáltotta, és még egy lépést tett előre a vízben. A dereglye eközben partot ért, és azorrában elhelyezkedő alak éppen a palánkján mászott keresztül. Sir…

Még mielőtt a muskétagolyó elfütyült a válla fölött, és újból bevetette magát a hordó mögöttibiztonságba, a kapitány rádöbbent, hogy sem a partraszálló férfi nem Sir Ambrose, sem a dereglyenem a Bellerophon mentőcsónakja.

A parton fölfelé, mintegy negyed mérföldről Emília is azt figyelte, hogyan lép ki a fövenyre az ahárom ember. Ő maga már csaknem egy órával azelőtt partot ért. Végül is úgy alakult, hogy akapitánynak volt igaza. Ő, Vilém, és Sir Ambrose is megmenekült a Bellerophon hajótöréséből. Azegyik mentőcsónakot sikerült kihasítaniuk vászonbölcsőjéből, és alig tíz perccel azelőtt sikerültbelészállniuk, hogy a hajó teste összeroppant. A hajóroncstól a partig tartó egymérföldnyinél nem ishosszabb útjuk a veszélyességét és kellemetlenségét illetően felülmúlta a Breslautól Hamburgig tartószakaszt is. A csónak palánkja meghasadozott, az evezői hiányoztak. Alig egy óra alatt annyi vízszivárgott belé a lékeken, hogy Vilém és Sir Ambrose csak azzal foglalkozhatott, hogy megkísérelje akalapjával kimerni. Vastag szoknyáinak aljával Emília is ezt cselekedte. A hajócska mégis valahogy afelszínen maradt. A következő jó tíz óra alatt az áramlás őket is hol kifelé, hol befelé sodorta; amáglyák fénye erősödött, amikor közeledtek feléjük, és halványodott, amikor távolodtak a parttól. Devégre-valahára lecsöndesedett a szél, és fölhúzhatták a vitorlájukat, egy szakadozott vászondarabot.Tizenöt perc elteltével már keresztül is vonszolhatták a csónakot a kavicsos részen, kijjebb, abiztosabb fövenyre.

Azután Vilém és Sir Ambrose a ládákat cipelték a partra. Keresztülcsúsztatták őket a fölpúposodottkavicssávon és a talpuk alatt ropogó kagylóhéjakon. Öt könyvesládát emeltek be a csónakba. SirAmbrose elmagyarázta, hogy a többi ládát majd a víz alól kell kiemelniük. Szerencsére működött egymentőcsapat Erith mellett. Olyan emberek, akiknek voltak búvárharangjaik, sőt még egytengeralattjárójuk is, egy Cornelius Drebbel nevű holland mágus és lángész találmánya, akivel SirAmbrose Prágában találkozott. Szolgálataikat a kereskedők és a Királyi Bank befektetői vették

igénybe, hogy megmentsenek valamit annak a harmincnál több hajónak a rakományából, amelyekévente süllyednek el a Goodwin Sands homokhátnál, vagy a Temze torkolatának más zátonyainál. Atengeralattjáró mérnöki műremek volt: balsafából és grönlandi fókabőrből készült, uszonyokkal ésfölfújható hólyagokkal látták el, szóval kiválóan megbirkózhatott a feladatával.

Maguknak előre kell sietniük Londonba lihegte Sir Ambrose, egy újabb ládával küszködve. Haladéktalanul. Monboddo várja már önöket, ahogyan Buckingham is. Én, amint csak lehet, üzenetetküldök a Tengerészeti Hivatalba.

Vilém megragadta a láda másik végét, kihúzgálta a sárból, majd ketten cipelték föl a legmagasabbvízvonalig, ahol lezökkentették a homokra. A teteje fölnyílt, tartalmának néhány darabja kilátszott, sőtki is pottyant belőle. Amíg a két férfi visszatámolygott a mentőcsónakhoz a következő ládáért, Emíliavisszatette helyükre a könyveket. Az utolsó, egy vaskos kötet nyitva hevert, és bár alaposan elázott,mégis emlékezett rá a Spanyol Udvarból, ahol Vilém alig pár hónappal korábban olvasott föl nekibelőle. Az Anthologia Graeca volt az, epigrammák gyűjteménye, amelyet egy Kephalosz nevű tudósállított össze Konstantinápolyban. Az eredeti kódexet Heidelbergben találták meg a választófejedelmikönyvtár kéziratai között. Ezt a fordítást viszont már Londonban nyomtatták ki.

A lány megfordította a kötetet, de mielőtt becsukta volna ázott fedőlapját, amelynek szaga lucskoscipőjére emlékeztetett, még a máglyák rőt fényében is fölfigyelt a nyitott lap közepén egy rövidversezetre:

Hol vagyon a te csodált szépséged, ó Dór Korinthosz, hová lett a te tornyos koronád? Hol vannak ate ősi kincseid, hol a halhatatlanok templomai, hol vannak termeid, és hová tűnhettek a Szysziphydákszép asszonyai? És népednek tízezrei, ők hová lehettek? Mert nyom sem maradt utánad, ó telegszégyenteljesebb, háború söpört mindent egy halomba és emésztett el teljesen…

Vilém szeptemberben olvasta ezt egy borús estén, amikor eljutott a hír Prágába, hogy Spínolatábornok seregei lerohanták a választófejedelemséget, és hamarosan Heidelberg ostromát is elkezdik.És az erőszak körforgásában oda-vissza, féltekéken és évszázadokon át, Korinthosz ésKonstantinápoly romlásától kezdve, lám mi maradt meg a fejedelmi könyvtárból ezzel a görögantológiával együtt?

Ekkor Emília szaggatott ordítást hallott a partszakasz túlsó vége felől. A fosztogatók már sietve éstülekedve menekültek, lábuk nyomán sár fröccsent, és pergett a homok. Azt sem tudta, miért, dezsebébe csúsztatta a kötetet, majd nagy nehezen visszanyomta helyére a láda tetejét.

Ott a Strandon folytatta Sir Ambrose, ahol abbahagyta, amikor Vilém segítségével megint újabbládát vonszoltak föl a parton. A York-házban, a folyó mellett. Már korábban is akadt dolgom vele.

Valóban?

Ő ma az egyik legjobb. Festmények, szobrok, könyvek. És természetesen tökéletesen megbízható.És azt is elmondhatom, hogy Arundel hercegének sóvár karmai közül is kimenekített már jó néhánykincset.

És ő is tud a tervről? lihegte Vilém elakadó lélegzettel.

Hogyne tudna róla! Egészen a legelejétől fogva ismeri. Nincs ok az aggodalomra. A tengeri hínárborította láda is a többiek mellé huppant a homokba. Rendkívül tehetséges is.

És valóban megbízható?

Micsoda kérdés! kuncogott föl Sir Ambrose, és felé kacsintott az egyik szemével. Ó, Monboddovalódi kincs, efelől semmi kétség sem lehet. Megfelelő biztonságban lesznek nála mind a ketten.Föltéve persze, hogy eljutnak Londonig tette hozzá, és fejével a feléjük óvakodó fosztogatók irányábabiccentett. Nem sokkal utánuk, szinte a nyomukban loholt a csónakból az imént kiszállt három ember. Úgy látom, a pisztolyomat is elhagytam valahol, micsoda balszerencse mormolta közömbös hangon,és minden sietség nélkül megindult a mentőcsónak felé , no és a kardomról nem is beszélve. Attóltartok, barátaim, hogy rövidesen megint valami kalamajkába keveredünk.

Semmiféle jármű nem haladt gyorsabban abban az időben Anglia útjain, mint a De Quester-féleKülföldi Postaszolgálat kocsijai. A De Quester istálló minden járművét úgy tervezték meg, hogy aLondon és Margate, illetve a Margate és London közötti hetvenmérföldes utat ötórányinál kevesebbidő alatt megtehessék. Még akkor is, ha bennük ül néhány utas, bőrtetejükön és a csomagtartójukbanmeg egész csomó súlyos postazsákot helyeznek el. Kocsirúdjuk és gerendelyük a legkönnyebbfenyőfából készült, a kerékagyaikat alaposan bezsírozták, magukat a tengelyeket finom rugózásrafüggesztették, a keréktalpakat megvasalták. Az egész szerkezetet Cambridgeshire egy kiválóistállójában, külön erre a célra kitenyésztett berber lovakból álló fogatok vontatták. Ezért amikormegvirradt a Chislet-mocsarak fölött, az egyik ilyen gyorskocsi elég különös látványt nyújthatott,amint még a vele ellentétes irányban döcögő szamaras kordéknál is lassabban vergődött előre alatyakos sártengeren át.

Ez az útszakasz még errefelé is nagyon rossz hírű volt az örökös kátyúiról, és arról, hogy az esőelső jelére dágvánnyá változott. A postakocsi hajtója, egy Foxcroft nevű ember vászonernyője alattkuporogva csak hunyorgott a permetező esőbe és ködbe, és próbálta átkormányozni a fogatát akiszámíthatatlan útszakaszon. Már csaknem hat órája indult el Margate felől, ezért Hamburgból ésAmszterdamból érkező postazsákjai máris késésben voltak London felé. Éppen idejében céljáhozérhetett volna, ha a Canterbury és Faversham vidékén keresztül vezető országutat választja e helyett anyomorúságos kitérő helyett a széltépázta partvidéken. De persze nem mert a főúton haladni, ahogyanaz arany-vörös De Quester libéria viseléséhez sem volt bátorsága.

Nemrégiben bontakozott ki ugyanis a vita a Lordok Házában arról, hogy De Quester monopóliumavajon nem sérti-e Lord Stanhope, a postai és futárszolgálat vezetője megbízatását. Stanhopemostanában állította szolgálatba a saját ügynökeit Foxcroft véleménye szerint csupa zsiványt , akik aző küldeményeit szállítják ma már Hamburg és Amszterdam felé. Foxcroft kocsiját alig egy hónapjaálarcos banditák csapata támadta meg Canterbury falai alatt, egy másik postakocsisra meg Gads Hillkörnyékén rontottak rá úgy két héttel később. Az rablók mind a két esetben az útonállók megszokottviseletét hordták, de mindenki tisztában volt vele, hogy az álca mögött Lord Stanhope gazfickóirejtőzködnek. Ezért kényszerült az utóbbi hetekben Foxcroft erre a kényelmetlen kitérőre, erre azannyira elhagyatott és elfelejtett útra, amelyen talán még a legelkeseredettebb útonállók sem

próbálkoztak volna semmivel. Különösen nem egy ilyen dermesztő és nyomorúságos decemberihajnalon.

Ezért azután Foxcroft alig hitt a szemének, amikor egy kanyarból kifordulva szembetalálkozott aközeledő szamárfogatokkal, mögöttük pedig valami zűrzavarra lett figyelmes: tüzek lobogtak, füstgomolygott, és emberek rohangáltak a parton. Talán Lord Stanhope embereinek újabb támadásakészül? Félelmében elkáromkodta magát, megsuhogtatta a hajtószárat, de már késő volt. A berberlovak fölnyerítettek, és ágaskodva hátráltak a dörrenés hallatán, amely legjobban muskétalövésreemlékeztetett. Foxcroft megingott ültében, visszaegyenesedett, egyik kezével a gyeplőbe, a másikkalülésének szélébe kapaszkodott. Mielőtt előrebukó kalapjának karimája eltakarta volna a szemét, atávolban megpillantott valamit, ami hajótörés maradványaihoz hasonlított.

A lovak megint nekirugaszkodtak a sárnak. Izmaikat megfeszítve elhaladtak a keskeny úton a part ésa narancssárgán lobogó tábortüzek felé tülekedő öszvérek és általános fölfordulás mellett. A hámfákrecsegtek és nyikorogtak, amint a kocsi megint élesen kanyarodott, és sárkoloncokat szórt az út kétoldalán szorosan sorakozó fűzfák közé. Foxcroft úgy látta, mintha néhány homályos alak bujkálnaközöttük. Valamelyik kerék váratlanul kőnek ütközött, és Foxcroft úgy billent félre a bakon, mintvalami falusi boszorkány a szégyenpadon.

A sáros útról a kocsi kevesebb mint egy perc alatt ért ki a még pocsékabbul fölázott partra.Eddigre a kerekek még két kövön buktak át, és Foxcroft azon kapta magát, hogy két kézzelkapaszkodik az ülésébe, miközben a csizmája alig pár ujjnyira kalimpál a veszettül pörgő küllőktől.Két postazsák is elrepült a kalapjával együtt. Amikor a vasalt kocsikerekek belehasítottak a homokba,a jármű hirtelen zökkenéssel lelassult. Foxcroft most hallotta meg a második muskétalövést, ezúttaljóval közelebbről. A lovak hátratáncoltak megint. Lábával kitapogatta a vaskos csatlórudat, éskétségbeesett erőfeszítéssel visszakapaszkodott a bakra.

Ekkor pillantotta meg először tisztábban az embereket, öt vagy hat árnyszerű alakot, amint felényargalnak. Igen, csak valami támadás lehet. Hátrafordult az ostoráért, de az is odavolt már akalapjával és a postazsákokkal együtt. Visszarántotta a hajtószárat, mire a lovak is hátráltak megint. Akocsi váratlan zökkenéssel megállt, kerekei mélyen belesüllyedtek a homokba.

Gyí te! Gyí!

Az ülés mögé rejtett muskéta után kapott, de az sem volt sehol, sem a lőszertáska. Megpördült,hogy szembenézzen a támadóival, akik többen voltak, mint Canterbury alatt. A lovak hátráltak,nekifeszültek, de a hámfák már a homokot szántották, és a jármű talán egy arasznyit mozdult ahelyéről. Újabb nekirugaszkodásra a kocsi a lószerszám bőrszíjainak csikorgása mellett előrelódult,amint a kerekek belekapaszkodhattak a kavicsos sáv szélébe.

De már mindenre késő, állapította meg Foxcroft keserűn. Őlordsága bérencei, vagy féltucatnyian,máris ott voltak a nyakában.

Szentséges Szűzanyám nyögte, mialatt ugrásra készült.

Quilter kapitány figyelte a megfeneklett hatosfogatot a Lübeck Csillagáról, a fedélzetére juttatott

hordó világos sör rejteke mögül. A hordót az egyik muskétagolyó kilyukasztotta, és repedt dongáiközül a homokba csurgott belőle az ital. Kiáltást hallott a fűzfák közül, odafordult, és látta, amint akocsi a kavicsos talajon rohan, zsákjait szerteszórva, a partvonal felé.

Belekapaszkodott a hordó egyik abroncsába, és kicsit följebb húzódzkodott. A homok olyan puhaés mély volt a térde alatt, mint egy templomi imapárna. Még egy kiáltás harsant, most a partszakaszmásik oldaláról. Arról is egy csoport trappolt a postakocsi felé. A homokos partszélen a járműeddigre szűk kanyarral megpördült és megállt. A lovak megint vadul ágaskodtak és táncoltakhátrafelé. A kocsi bakján ülő egyetlen alak kétségbeesetten igyekezett kiszabadítani a hámfákbagabalyodott hosszú gyeplőszárat.

Quilter ekkor már talpon állva figyelte a permetező esőn át az előtte kibontakozó hihetetlenjelenetet. Mikorra a gyeplő végre kiszabadult, három alak már elérte a kocsit. A jármű hevesenelőrelendült. A másik három ember, egyikük a muskétával, alig pár lépésnyire maradtak le tőlük, éssebesen csökkentették a távolságot. Gyí te!

Szálljanak be! rikoltotta Sir Ambrose, és fölfelé tuszkolta a kocsiba egyik társát, a nőalakot. Jólvan! Indulás!

Egyik üldözőjük térdre ereszkedett. Muskétájának torkolattüze fölvillant hangos pukkanás ésfüstpamacs kíséretében. De a kocsi csak nyargalt tovább, hevesen billegve, mint valami lélekvesztő aháborgó tengeren. Közben egy másik alak, egy nyurga, kalap nélküli férfi is fölkapaszkodott azutastérbe. A fakeretbe kapaszkodva nyúlt az után a valami után, amit a kerekek mellett rohanó SirAmbrose emelt felé. A libériát viselő férfi a muskétája újratöltésével bíbelődött, a vékony csizmásalak meg kinyújtott karral kapott a csillogó tárgy után.

Quilter figyelmét ekkor már valami más kötötte le. Talán a Bellerophon egyik lámpása vagygyufásládikája vethetett szikrát egy összeroppant puskaporos hordóra, vagy szétfolyt spirituszra,mivel váratlanul fülsiketítő dörrenés remegtette meg a levegőt. A térdére rogyó kapitány csakmeresztette a szemét a magasba törő narancssárga lángoszlopra, amely mellett eltörpült a máglyák ésa felhők mögül előbújó fölkelő nap rőt fénye. A tűzoszlop maradványai még mindig záporoztak atengerbe, amikor hátrafordította a fejét, és a postakocsi után nézett. De sem a jármű, sem az utasainem voltak láthatók többé. Végigpillantva a partszakaszon, csak az üldözőiket látta, a három,aranyszegélyű fekete libériát viselő férfit, akiknek öltözékét rézvörösre festették hajója ezernyimaradványának lángolva aláhulló darabjai.

TIZENHARMADIK FEJEZETMásnap reggel fölébredvén enyhén komiszul éreztem magamat. Különös, halvány és édeskés íz

bizsergette a szájpadlásomat, és a nyelvem taplószáraz volt. Mikor támolyogva kikászálódtam azágyamból ernyedten lógó végtagokkal, akkor vettem észre, mennyire megizzadtam, az ágyneműm isverejtékben úszik, mintha lázas lennék, vagy álmomban keményen küzdöttem volna valamivel. Egypillanatra megrémültem, hogy elkapott a mocsárláz, vagy valami, még annál is rosszabb nyavalya.Arabella halála óta ugyanis nem ritkán képzelegtem mindenféle betegségekről, de akkor nagymegkönnyebbülésemre eszembe jutott a Biddulph kapitánynál elköltött rumbullion. Elmémbenkavarogtak az este hallottak Wapping, az Orinoco, Villiers, Monboddo , méghozzá fokozatosangyarapodó részletességgel. Halk mordulással ereszkedtem az egyik székbe, és pár percig csakhallgattam, amint a ház közelében a sárban valami zsákmányon civakodó heringsirályok könyörtelenülrikoltoznak. Valami álom képei is fölrémlettek előttem, erőszakosan és ijesztően. Az estirumbullionnak még egy figyelmeztető mellékhatása, gondoltam magamban.

Miután elfogyasztottam retekből és fekete kenyérből álló reggelimet, bevettem valami kanalasorvosságot, majd negyedórányit elüldögéltem az árnyékszéken, valamivel jobban éreztem magam.Utána lementem az üzletbe, és újabb negyedórát töltöttem el otthonos szertartásaimmal a napvédőponyva, az ablaktáblák, az ajtóretesz és a pultom körül. Kellemes kábulat ült rajtam, minthameglepetten tapasztalnám, hogy a boltom még mindig áll, és én is biztonságban vagyok benne. Ezen areggelen a dió és a fenyőfa gyantás illata, az erdő édes lehelete főszerezte meg az öreg papírok ésbőrkötések ismerős dohszagát. A bolt különb lett, mint volt újkorában, állapítottam meg, miutánmegszemléltem a polcokat és zöld ajtóm pántjait. Úgy éreztem magam, mint egy tengerészkapitány,akinek a hajója megsérült, de távoli partokon szépen rendbe hozták, és most már ideje elindulniahazafelé.

Igen, határozottan jobban éreztem magam. Miután Monk eltávozott a főpostára, kiléptem a ház elé,és egy ideig ellődörögtem a gyalogjárón. Éreztem a frissen kelt nap sugarait a bőrömön, jobbra-balravégignéztem a kocsiúton, mintha valamelyik cégtáblától várnám a megoldást. És akkor hirtelen rámtört az álom emléke, élesen és borzalmasan.

Általában nem sokat foglalkozom az álmokkal. Az a néhány, amelyikre visszaemlékezem, mindhétköznapi, homályos, értelmetlen és semmire sem jó. De a mára virradó éjszaka más volt. Miutánhazatértem a Wapping negyedből, kedvenc Don Quijotémat vittem magammal az ágyba, amelybenaddig a hatodik fejezetig jutottam, amikor a borbély és a pap felülvizsgálja, azután tűzre veti aszegény vén bolond Quijote könyvtárát. Ugyanis abban látták zavaros álmodozásainak forrását.Torokszorongató iszonyattal figyeltem, amint a könyveket lesöprik a polcokról, utána nyalábszámrahordják a máglyára valami förtelmes bűnözők, akik fáradhatatlanul ugrálnak kibe a tűz fényköréből.Az alakokat szerencsére rövidesen elnyelte az éjszaka, ám én Pontifex Hall könyvtárában találtammagam egyedül, ahol szintén lángok emésztették a polcokat, azután pár pillanat múlva odakint asövényútvesztőben. Onnan néztem a hatalmas, fekete füstoszlopokon az ég felé kavargó elhamvadólapokat és papírfoszlányokat, amelyek utóbb visszahullottak a földre, akár valami vulkánkitöréshamuja. A következő másodpercben Pontifex Hall lángoló hajóvá változott. A lázálomnak leomlógerendák mennydörgése vetett véget. Fölriadtam, és tudomásul vettem, hogy csupán a Don Quijote

esett le a pocakomról a padlóra.

Most azon tépelődtem, mit kezdhetnék ezekkel az összefüggéstelen képsorokkal. Platón azt állítja,hogy minden álom valami később bekövetkező esemény előjele, a jövő látomása, amelyet az emberegyenesen a májából merít. Hippokratész szerint betegségeket, sőt esetleg a megtébolyodást vetítikelőre. Nekem azonban egyik elmélet sem melengette igazán a szívemet. Ezért úgy döntöttem, hogyinkább Hérakleitosz tanácsát fogadom meg, amely szerint az álmok mind szamárságok, s ennélfogvalegjobb, ha nem is törődünk velük. Még mindig a napellenző alatt ácsorogtam tátott szájjal, mintvalami buggyant, amikor Monk megérkezett Dowgate felől a postával. Két levelem érkezett. Egyikegy antwerpeni könyvkereskedőtől, a másik egy elaggott egyházfitól Saffron Waldenből. Monknyomába szegődtem a zöld ajtón át. Új nap várakozott rám.

Egy órával később elkaptam egy bérkocsit a Seething Lane sarkán. Nem szándékoztam még egyszerfölkeresni sem Silas Cobb sírját, sem a Tengerészeti Hivatalt. Inkább abban reménykedtem, hogysikerül elbeszélgetnem a Szent Olaf templom sekrestyésével. A reggeli mise éppen folyamatban volt,amikor megérkeztem, ezért behúzódtam az egyik hátsó padba, és elbabráltam egy imakönyvecskével.Azoknak a kisméretű köteteknek az egyike volt, amelyek eltüzeléséért Cromwell és a tábornokaimindent megtettek annak idején. Öntudatosnak és furcsa módon bűnösnek éreztem magamat. Nemvoltam soha valami nagy templomjáró, Arabellámtól eltérően, aki néha naponta két istentiszteletre iselment. Semmi kifogásom nem volt ellene, sem a puritánok lármás összejövetelei ellen, de még azanglikán egyház tömjénfüstjét, cifra oltárait és egyéb álpápista szertartásait sem kifogásoltam. Ám alelkem mélyén, azt hiszem, olyan vagyok, mint a kvékerek, akik főként az úgynevezett belsővilágosságukban hisznek, amelynek nincs szüksége sem papokra, sem szertartásokra, hogyfényeskedhessen.

De amint ott ültem a színes ablaküvegen át beszivárgó napsugárban, egyáltalán nem hitbélidolgokkal foglalkoztam. Henry Monboddo és Sir Ambrose Plessington járt az eszemben, meg az, hogymiféle kideríthetetlen kapcsolat létezhet A Világ útvesztője és spanyol-amerikai kalandjaik, a CorpusHermeticum és egy megszállott protestáns csoport között. Értelmetlen töprenkedésem megszakadt,amint a szertartás véget ért. Végigbicegtem a templomhajón, szemben a távozó gyülekezettel, és arragondoltam, hogy szokásosan hanyag külsőm meg a tegnap esti italozás láttán a vikárius nem tekintemajd valami, a feslett élete miatt bocsánatért igyekvő bűnös léleknek. Mindenesetre amegbotránkozásnak minden jele nélkül irányított a sekrestyébe, ahol rá is találtam az egyházfira,akinek elmagyaráztam, hogy szeretnék betekinteni a parókia anyakönyveibe. Meg kellene tudnomvalamit a gyülekezet egy régi tagjáról, aki egyben az elődöm is, és akit itt temettek el a templomsírkertjében.

Úgy látszott, hogy örömmel tesz eleget a kérésemnek. Hosszasan turkált az egyik szekrényben, ésvégül elém tett egy vastag, marhabőrbe kötött könyvet. Az 1620-ban kelt anyakönyvi bejegyzésekvoltak benne. Hellyel kínált kicsiny íróasztala mellett, és kiment a templomhajóba, amely most üresvolt egy öregasszonyt kivéve, aki lassan haladt előre a padsorok közötti kőlapokon a padlórongyával.

Az anyakönyv az emberi élet három fő eseménye, a keresztelés, a házasság és a halál szerintbomlott részekre. Sebesen a halálozási részhez lapoztam. Nyomasztó olvasmány volt a sekrestyehomályában. Tudtam hogy korábban, mielőtt az egyházi hivatal halotti leveleket állított ki amegmaradottaknak, ahogyan most is teszi, az anyakönyvekben gyakran a halál okát is feltüntették. De

nem voltam kellően fölkészülve azokra a nyomorúságos kis életrajzokra, amelyek ott sorakoztakcsaknem minden név és keltezés után. Oszlopról oszlopra és oldalról oldalra. Szélhűdések,vízkórságok, mellhártyagyulladások, gümőkórok, vértolulások, emberölések, éhhalál, pestis,mérgezések, öngyilkosságok. És így tovább, hízott kövérre a régen elfeledett kis tragédiák végtelensorozata. Egy szerencsétlen lelket egyenesen egy southwark-megyei vadasparkból kiszabadult medvemart halálra, míg egy másikat krokodil falt föl a Szent Jakab-parkban. Néhány halálesetet kevésbészabatosan írtak le: férfiakat és nőket találtak holtan az utcán, támadásnak estek áldozatul vagy éppena halál oka ismeretlen volt.

Silas Cobb halála az egyik legtitokzatosabb esetnek bizonyult. Vagy harminc perces kutakodás utánleltem rá a kötet vége felé, az egyik decemberi keltezésű lapon. Minden jel szerint ez volt az egyiklegveszedelmesebb hónap a Szent Olaf hívei számára. A bejegyzés mégis kiábrándító volt.Elmaszatolódott, dőlt írással ennyi volt róla olvasható: holtan találták a folyóban, a York-ház alatt. Éssemmi egyéb. Semmilyen foglalkozás, lakcím vagy közelebbi rokon. Semmiféle kulcsot nem találtama személyazonosságának meghatározásához.

Csak vesztegettem az időmet hiába, állapítottam meg magamban. Becsuktam az anyakönyvet, azatyafinak megköszöntem a segítségét, de még a templom kapujáig sem jutottam el, amikor hirteleneszembe jutott valami, amit Biddulph említett az előző napon. Hogy a York-ház valaha FrancisBacon, a Philip Sidney építője tulajdonában volt, aki végül eladta Buckingham hercegének. Utóbbi otthalmozta föl a könyveit és festményeit mindaddig, amíg egy szép napon a fiának meg kellett válniatőlük. Mégpedig (legalábbis Alethea szerint) nem más, mint Henry Monboddo közreműködésével.

Pár másodpercig még az oldalszakállam is bizsergett az izgalomtól. De máris úgy döntöttem, hogya képzeletem játszott csupán velem különösen és bizonytalanul. Bármiféle kapcsolat Cobb és Baconvagy Buckingham, Cobb és Monboddo között, a legjobb esetben is csak nagyon távoli lehet. Még aCobb és a számtalan festmény tárolására szolgáló York-ház közötti összefüggés is aligha többkülönös egybeesésnél. Hiszen a teteme az árapállyal jöhetett alulról és fölülről egyaránt, akár egy-kétmérföldnyi távolságról is, mielőtt a York-ház alatt kihalászták a vízből. Bele is eshetett a Temzébe,de bele is dobhatták elevenen vagy holtan, valójában bármely ponton a Chelsea partszakasz és aLondon-híd között. Az akkori hírlapok tele voltak az ilyesféle kis utazásokkal, például olyanszerencsétlenekével, akik a híd korlátjáról vetették magukat a folyóba, hogy néhány nap múlvakihúzzák őket három vagy négy mérföldnyivel lejjebb.

Mielőtt eltávoztam volna a templomból, arra gondoltam, hogy megkérdezem az egyházfit Cobbsírköve felől, amely olyan újnak tetszett a szomszédaival szemben, sőt annál is jóval újabb, hogysem1620-ban állíthatták volna föl. De az atyafi csak megvonta a vállát, és elmagyarázta, hogy új kövekállítása régi sírhantokra eléggé általános jelenség. És azonfelül az újgazdagok gyakran azzalszereznek maguknak előkelőbb származást, hogy fölcicomázzák az elődeik sírját. Néha odáigelmennek, hogy az elhunytak csontjait kiásatják a temetőkert eldugottabb sarkaiból, hogytekintélyesebb helyeken temessék őket újra. Mondjuk a templom hajójában, vagy az altemplomban,ahol majd márványtáblával, sőt mellszoborral vagy egész alakos szoborral ékesítik a temetkezőhelyet.Így eshet meg, magyarázta, hogy valami szerény csónakosok vagy halászok olykor a haláluk utánmondjuk ötven évvel egyszer csak hercegek vagy tengernagyok szomszédságában találják magukathivalkodó márvány vagy bronz jelvényeikkel. Arról is tájékoztatott, hogy az egyház nem vezet

semmilyen följegyzést az ilyesféle eseményekről.

Esetleg beszélhet a kőfaragóval vagy kőművessel, aki az emléket fölállította adott tanácsot. Akőtömbök hátsó oldalába rendszerint bevésik a kezdőbetűiket vagy a címereiket.

De semmi kedvem nem volt ahhoz, hogy világos nappal ismét elzarándokoljak Cobb sírkövéhez,mint ahogy ahhoz sem, hogy bemenjek egy zajos és poros kőfaragóműhelybe egy ilyen fülledt, melegnapon, és különösen a tegnapi rumbullion után. Így végül visszabandukoltam a Többsincs Házba, ésazon töprengtem, mit is kezdhetnék újonnan szerzett ismereteimmel. Már amennyiben egyáltalánmegtudtam valami újat.

Aznap a továbbiakban szokásos kis szertartásaimat végeztem a könyvespolcaim között és avásárlóim körül. Ó, a megszokás édes balzsama, amelyet Horatius így említ: laborum dulce lenimen,vagyis a munkám édes vigasza. Este elfogyasztottam Margaret által készített vacsorámat, ittam rá kétkupa bort, és elszívtam egy pipányi dohányt. Megszokott időmben, tíz órakor tértem nyugovóra,pocakomon Wolfram Parzival című munkájával. Aznap este Don Quijote ellen döntöttem. Biztosanhamarosan el is aludtam azután, hogy az éjjeliőr tizenegyet kiáltott.

Soha nem voltam jó alvó. Sőt, gyerekkoromban megrögzött alvajáró voltam. Különös révüléseimés éjszakai kóricálásaim megriasztották a szüleimet és a szomszédainkat. Még Mr. Smallpacemesteremet is, aki egy alkalommal mezítlábasan és zavarodottan cipelt vissza a Többsincs Házba,miután egészen a híd déli kapujáig elkóboroltam. Amikor idősebb lettem, ez az éjszakainyughatatlanságom idült álmatlansággá alakult át, amitől máig szenvedek. Órákig heverek azágyamban álmatlanul, szakadatlanul nézegetem az órámat, gyűröm-gyömöszölöm a párnámat, és olyanvadul forgolódom, mintha valami ellenséggel csatáznék. Amikor végre mégis elszenderedem,nyomban föl is riadok a legkisebb zörejre, vagy valami régi lidérces álom emlékétől. Az évek soránminden lehetséges gyógyszerészt fölkerestem, akik a legkülönfélébb csodaszereket javallották anyavalyám ellen. Pintes kupákkal ittam az árvalányhajból és pipacsmagból főzött kotyvalékot. (Apipacs Ovidius szerint az álom barlangjának szája mellett nyílik.) Máskor az utasításnak megfelelően,lefekvés előtt egy teljes óra hosszat masszíroztam a halántékomat, nyakaltam a salátaléből ésrózsaolajból készült főzeteket és az ég tudja, még mit nem. Ám ezek a méregdrága kutyulékok egyetlenpillanatra sem szabadítottak meg a gyötrelmeimtől.

A helyzetet meg csak súlyosbítja, hogy a Többsincs Ház sötétedés után igazán barátságtalan, sőtnéha ijesztő hely. Különösen így hatott rám Arabella halála után. Visszhangzón kongó hatalmas tér,ahol a padlódeszkák recsegnek-ropognak, az ablaktáblák csapkodnak, az ereszcsatornák hörögnek,bogarak zizegnek, patkányok vinnyognak és surrognak, a szilfacsövek a falak mögött nyögnek vagynyikorognak, amint a víz beléjük fagy vagy éppen kiolvad belőlük. Általában józan eszű embernektekintem magamat, de Arabellám halálát követően minden áldott éjszaka többször is rémülten riadtamföl, mint egy kiskölyök, bújtam a pult lapja alá, s közben reszketve hallgattam, amint hazajáró lelkekés démonok seregei sziszegik a nevemet, mialatt alattomos munkájukat végzik a szekrényeimben éshelyiségeimben.

Azon az éjszakán is az egyik ilyen zajra riadtam föl. Hirtelen felültem a sötétségben, és az ágyammelletti asztalkán a pisztolyom után matattam. Először arra gondoltam, hogy majd a párnám alárejtem, ahogyan a hírek szerint mások is teszik a betörőktől való félelmükben. De eszembe jutott, hogy

véletlenül elsülhet, amint álmomban forgolódom, meg túl nagy is volt az én kicsiny, libapehellyeltöltött párnámhoz. Így hát az asztalkára tettem, puskaporral és golyóval megtöltve, és a csövétgondosan elfordítottam az ágy fejétől. A többi lőszer a fiókban volt, egy tölténytáskában, amelyet aféllábú öreg harcos a fegyverrel együtt adott el nekem. Harminc ólomgolyócska, amelyek furcsánártalmatlannak látszottak, mint valami rágcsáló megkövesedett ürülékbogyócskái.

Csak több másodpercnyi ideges kaparászás után leltem a pisztolyra. Ujjaimat rákulcsoltam amarkolatára, és visszafojtott lélegzettel figyeltem a tolakodó neszre. Olyannak tűnt, mint valami halkcsengés vagy csörömpölés, mint a sarkantyúpengés. De most néma csönd vett körül. Biztosan csakálmodtam azt a zajt, nyugtattam magamat. Vagy talán az éjjeliőr csengettyűje lehetett.

Csing-ling, csing-ling, csing-ling, csi…

Éppen elszunnyadóban voltam, amikor ismét megszólalt. Most élesebben. Valami ismeretlen hang,nem az épület megszokott zörejei közül való. Halk, de tolakodó csengés, mint egy kis asztalicsengettyűé, vagy gyűrűre fűzött kulcsok csörgése. Esetleg lószerszám csörömpölése, ámbár márórákkal a takarodó után voltunk, a kapuknak zárva kellett lenniük, nem volt hát valószínű, hogy valamilovas fogat haladhat a kocsiúton.

Megint fölegyenesedtem, és bal kézzel a pisztoly után kaptam. Föllobbantottam egy gyújtószárat, ésmegnéztem az órámat, ami után előbb szintén hosszan tapogatóztam az asztalkán. Már két óra múlt. Azörej nyomban elült, mintha a behatoló rajtakapta volna magát, és elhallgattatta. Átvetettem a lábamataz ágydeszkán, és magam elé képzeltem, amint a betörő valahol a falnak lapul és hegyezi a fülét.

Csing-ling, csing-ling, csing-LING!

A zaj hangosabbá és hevesebbé vált, mire végigosontam a folyosón, vettem egy mély levegőt, ésnekimerészkedtem a lépcső tetejének. Nehezen boldogultam ugyan a sötétben, de azért sikerültátjutnom a mindig csikorgó harmadik lépcsőfok fölött. Utána túljutottam az ötödiken is, amelyet azóvatlan betörők leleplezése végett tenyérnyivel magasabbra építettek a többinél. Szerettem volna, haMonk nem riad föl, mert bizonyosan halálra rémült volna, ha meglát, amint a házban járkálok,kezemben egy pisztollyal. És persze a behatoló figyelmét sem akartam fölkelteni, aki és ebben akkormár biztos voltam vagy a boltban van már, vagy a külső ajtó kinyitásával vesződik. Mivel rájöttem,hogy a zajt egy készletnyi álkulcs csörömpölése okozza.

Csing-LING, csi…

A tarkóm bizsergett a félelemtől. Kapkodva vettem a levegőt, még szorosabban markoltam afegyverem agyát, és meztelen talpammal tapogatóztam a következő lépcsőfok után. A csörömpölésabbamaradt, de azonnal meghallottam a zárnyelv kattanását meg az új pántok nyikordulását, amintzöld ajtóm ujjnyiról ujjnyira lassan kinyílt. Tuskólábammal a levegőben megtorpantam. Apadlódeszkák halkan recsegtek, amint a betolakodó végigosont a bolton. Megnyaltam a szám szélét, ésvakon még egy lépést tettem.

Ami ezután történt, elkerülhetetlen volt, gondolom. A csigalépcső fokai meredekek, keskenyek éskopottak voltak, és még a magasságuk is különböző. Én magam meg sánta, és a szemüvegem nélkül

félig vak vagyok. A szemüveget persze ott felejtettem a hálószobámban. Szóval a következő lépésalkalmával tuskólábam megbicsaklott a lépcsőfok peremén, mire én üvöltve estem a lépcsőpihenőpadlójára. S ami a legrosszabb, a pisztoly markolata is kicsúszott a kezemből, mikor lebukfenceztema sötétben. Előttem pattogott le hangos csattogással a lépcsőn.

Teljesen visszafogtam a lélegzetemet. Halotti csönd állt be. Pár másodpercig mozdulatlanulhevertem a lépcsőforduló padlóján, mielőtt óvatosan összeszedtem magamat és fölguggoltam. Mindenolyan mélységes csöndbe burkolózott, hogy egy pillanatig azt hittem, tévedtem, hogy mindent csakálmodtam, vagy a szél játszott velem, esetleg az épület maga keltette a zörejt a dagály hatására. Deekkor lépések összetéveszthetetlen neszét hallottam, majd egy másodperc múlva suttogó hangokat.

Éreztem, hogy az egész testem megfeszül, izmaim ugrásra készülnek. Talán még elérhetem apisztolyomat. De legalább két betolakodóról volt szó, és még ha sikerül is elsőként megkaparintanoma fegyvert, egyetlen lövésem van csupán. Ezért ott maradtam guggolva, ahol voltam, és a rémülettőlmég lélegezni is alig mertem.

Elmúlt néhány rettegéssel teli pillanat, mire meghallottam egy gyújtópálca erőteljes sercenését.Föllobbant a halvány fény, és árnyékok kúsztak a falakra. Mozgásba lendültem. Rák módjárahátráltam a padlón, és tapogattam magam mögött a lépcsőfokok után. De már késő volt. Máris egy párcsizma talpa csikorgott odalent a padlón, alig ölnyire alattam. Hallottam a meggyúló fáklya halkszusszanását, majd a kemény koppanást, amint a pisztolyomat fölragadta valaki. Még pár másodperc,és utolérnek.

Megpördültem, és vakon rontottam neki a lépcsőnek. De még semmilyen kapaszkodót nem találtam,amikor egy hideg kéz markolta meg a tarkómat.

Akkoriban a Többsincs Ház már elmúlt nyolcvanéves. 1577-ben szerkesztették egybeHollandiában, majd darabjaira szedve szállították át Londonba, ahol faragott gerendáit és hagymaalakú kupoláit összeillesztették egyetlen szög fölhasználása nélkül: egyik darabot illesztve a másikba,mint valami hatalmas kirakós játék elemeit. A kocsiút közepe táján állt, kicsit északra egy szerényfelvonóhídtól, amelynek fa fogaskerekei recsegve és csikorogva simultak egymásba naponta hatszor.Így mindennap hatszor teljesen leállt minden forgalom a kocsiúton, amely idő alatt odalent, az árapályhullámain haladhatott át a folyami forgalom: ladikok és csónakok igyekeztek fölfelé szárított hallal ésmalátával megrakva, lefelé pedig nagyobb bárkák és dereglyék szállították a cukrot és söröshordókata Tower kikötőjében várakozó kereskedőhajókra. Néha még maga a királyi jacht is föltűnt, útban agreenwichi lóversenytér felé, táncoló árbocaival és csattogó vitorláival. Ilyenkor csönd ereszkedett ahídra, a bérkocsisok és a lökdösődő gyalogosok néma áhítattal szemlélték a harminc-egynéhány vízijármű méltóságteljes és álomszerű elvonulását. Inaskoromban magam is meg-megálltam ilyenkor, éstátott szájjal bámultam, hogyan emelkedik lassan az ég felé a kocsiút egy darabja. Hogyan haladnak elaz ablak előtt a széllel teli, gömbölyű hasú vitorlák, mint valami óriások duzzadó viharkabátjai. Ámilyenkor hamarosan átkiabált hozzám a bolt túlsó oldalából Mr. Smallpace, mire figyelmemetkötelességtudón vissza kellett terelnem a tornyosuló könyvhalmokra.

A híd szertartása figyelmet érdemlő és lelkesítő volt, de ugyanakkor komoly megpróbáltatástjelentett a Többsincs Ház számára. Különösen az én sarkom szenvedte meg, amely közvetlenül a hídranézett, és így naponta hatszor remegett és nyögdécselt fölnyitásának terhe alatt. Amint a fogaskerekek

megindultak, és a gerendák fölemelkedtek, éreztem, hogy a padló szinte hullámzik a talpam alatt, éshallottam, hogyan nyekeregnek kereteikben az ablaktáblák. Nemegyszer könyvek potyogtak lepolcaikról, tányérok és csészék a szekrényekből, rézedények és húsdarabok a konyhai kampóikról. Sami a legrosszabb, nem sokkal Mr. Smallpace halála után észrevettem, hogy az egyik mennyezetigerenda nagyon elmozdult a helyéről, és az egyik fal ettől veszedelmesen előredőlt.

Valamit tennem kellett. Fölfogadtam egy kovácsinast, hogy bilincselje meg odafönt a kimozdultdarabot. A javítási munkálatok közben pedig váratlanul átütötték a korhadó deszkafalat, és mögötteföltárult egy kis fülkécske. A nyílás kitágítása után a fülke vagy hétlábnyi magasnak és háromlábnyiszélesnek bizonyult. Kis erőfeszítéssel beleszuszakolhattam magamat úgy, hogy még egy kis helymaradt is mellettem. Miután egy vasrúddal alaposan körültapogattuk, kiderült, hogy a bejárataeredetileg egy a tetejébe illesztett kis csapóajtó volt. Annak deszkái alkották most egy kisebbcipősszekrényke padlóját egy emelettel följebb.

Csak találgathattam, vajon ki készíttethette ezt a piciny rejtekhelyet. Nem találtam benne semmiegyebet, csak egy fatányért, egy kanalat, valami rongydarabot, amit bőrzeke maradványainak véltem,és egy ütött-kopott ezüst gyertyatartót. Ha egyáltalán valamire, néhány templomi kegytárgyra, papiruhák maradványaira számítottam. Tudott dolog volt ugyanis, hogy Erzsébet királynő uralkodásánakidején számos házban létesítettek ilyen papi rejtekhelyeket. Lépcsők alatt, kandallópárkányok mögötthelyezkedtek el, hogy búvóhelyet biztosítsanak római hitű papok és a mi vallási üldöztetéseink egyébáldozatai számára.

Aznap este magam is bekuporodtam a fülkébe, térdemet fölhúztam az államig, és égő gyertyátállítottam a vén gyertyatartóba. Próbáltam elképzelni, vajon ki rejtőzködhetett itt utoljára: egyferences barát a szőrcsuhájában, vagy egyenesen egy jezsuita? Egy pillanatig világosan láttam magamelőtt: töpörödött alak, amint ott térdepel egy rongyszőnyegen, könyörgő imát suttog maga elé, és még alevegőt is óvatosan veszi a dohos sötétségben, mialatt a hatósági nyomozók jelszavakat kiabálnakegymásnak, és tőle alig arasznyira kardjuk markolatával döngetik a falborítást vagy a padlót. Nemvagyok ugyan pápista, de reméltem, hogy sikerült elmenekülnie, akárki volt is, és megőrizhetterejtőzködő életét, azt a visszafogott, aszkétikus és a világtól szinte teljesen elzárt létformát, amilyenretitokban, a lelkem mélyén magam is mindig vágytam. Bizonyára ezért történt, hogy amikor egy mesterthívtam, hogy falazza be a fülkét, az utolsó pillanatban mégis meggondoltam magamat, és megkértem,hogy a kis üreget hagyja meg úgy, ahogy van, csak rejtse el egy új faldarab mögé. Ezt a falat utánabemeszelték, deszkával borították, és én könyvespolcokat állíttattam eléje. A kis üreg újbólláthatatlanná vált.

Soha nem gondoltam rá, hogy igénybe is veszem titkos rejtekhelyemet. Isten ments! Csak mintvalami régi emléket kívántam megőrizni, ennyi az egész. Az elkövetkező évek során alig gondoltamrá. Csak amikor a vizsgálók elkezdték kisded látogatásaikat, rejtettem el benne néhány olyanértekezést vagy gúnyiratot, amelyeket különben elkoboztak volna, hogy máglyára vessék őket.Létezéséről rajtam kívül senki más nem tudott, csak Monk, akinek a szemében végtelenülcsodálatosnak tűnt. Gyakran hallhattam, amint odabent toporog, és ahogyan gondoltam, titkosgyermeteg játékaival foglalkozik. Egy szép napon bekukucskáltam a cipősszekrényből nyílócsapóajtón, és megtudtam, hogy ezzel-azzal még be is rendezte magának: volt benne egy háromlábúszékecske, pár szál gyertya, valamilyen takaró, olvasnivaló, sőt még egy ki tudja, honnan kerített

éjjeliedény is. Mindjárt gondoltam, hogy magának készítette elő, hiszen alig volt kisebb ahálófülkéjénél, aminél sokkal kényelmetlenebb sem lehetett.

Egyik este éktelen kopácsolásra lettem figyelmes, és fölsietvén az emeletre, rajtakaptam őt, amintéppen a csapajtó deszkáihoz szögel egy pár öreg csizmát. Faggatózásomra elmagyarázta, hogy ezzelpróbálja álcázni a bejáratot, hogy amikor bebújik így ni és magára húzza a csapóajtót, a csizmákugyanúgy a helyükön maradnak. Így azután az ajtócska teljesen rejtve marad. Okos megoldás, nem?Hevesen lihegve dugta ki a fejét a nyíláson. Elismertem, hogy tényleg ügyes. Azt kérdeznem semkellett, vajon mi indíthatta erre a gondolatra. A nyomozók alig pár napja hatoltak be a hálókamrájába,és dugtak lobogó lámpást egyenesen az orra alá.

Szép munka ismételtem meg. Úgy döntöttem, hogy megbocsátok neki a csizma miatt, amelyetkülönben sem igen hordtam már. Igen, nagyon is elmés. Ám amikor belestem a kis lyukba, megintcsak eszembe jutott az a sötétben kuporgó szerzetes, amint ott imádkozik rejtőzködő élete és csöndesküldetése megmaradásáért. De azért reménykedjünk benne, hogy soha nem kell majd kipróbálnunk.

Lecsuktuk a csapóajtót és kibújtunk a szekrényből. Ezután hónapokig, néha még hosszabb ideig is,eszembe sem jutott a dolgozószobám falába épített parányi rejtekhely.

Suttogást hallottam: Mr. Inchbold! És a szorítás erősebbé vált a nyakamon. Erre, uram! Fölfelé!Jöjjön utánam!

Sietve kapaszkodtunk fölfelé, árnyékunk előttünk kúszott a lépcsőkön. Átrohantunk adolgozószobán, a hálón, ki a következő csigalépcsőhöz. Odalentről villogott utánunk a fáklyafény, éskemény lábdobogás hallatszott. Most már senki sem próbálkozott lopakodással. Hangok kiáltoztakutánunk, majd szitkozódás hallatszott, amint a fölülről ötödik lépcsőfokon az üldözőink elbotlottak.Föltápászkodtak, megint káromkodtak, és folytatták az üldözésünket. Az egyik hang a nevemetkiáltotta.

Akkorra már fölértünk a legmagasabb pontra. Monk vezetett. ügyesen osont végig a folyosón,mialatt én pár lépésnyire mögötte csetlettem-botlottam a rémülettől tompultan, és hátra-hátranéztem avállam fölött, mikor jelenik meg a lépcső tetején első üldözőnk feje. Fogalmam sem volt, mit tehetMonk a futáson kívül, míg bele nem botlottam a sötétben. A cipősszekrény előtt torpant meg, előkelőmozdulattal kinyitotta az ajtaját, mintha egy úri hintó lett volna.

Csak ön után, uram.

Térdre ereszkedtem, azután lemásztam a sötétségbe. Ujjaim hegyével kapaszkodtam a csapóajtószélébe, míg a lábammal el nem értem valami szilárd támaszt, mint kiderült, egy széket. Egy pillanatmúlva Monk huppant le mellém puhán, akár egy macska, majd behúzta fölöttünk az álcázottcsapóajtócskát. Tökéletes sötétségben találtuk magunkat, egy szikrányi fény sem szűrődött beodaföntről. Monk alakjából sem láttam semmit, bár érzékeltem a közellétét és halk szuszogását.Szintén lihegve fordultam volna körül, de beleütköztem valamibe. A rémület dagadozó buborékkéntfeszítette a bensőmet. A levegő annyira sötét volt, hogy egészen anyagszerűnek, sűrűnek éreztem.

Újabb fordulattal a másik falnak ütköztem. Az a lyuk alig volt nagyobb egy koporsónál. Már azonvoltam, hogy kimászom, de akkor megéreztem a karomon Monk szorítását. Csizmák dobogásáthallhattam odaföntről, számukat a fülem egész hadseregnyinek vélte. A betolakodók tehát fölértek alépcső tetejére. Egy hang ismét a nevemet ordította. Szék vagy bármi más után tapogatóztam, amireleülhetnék. Alig kaptam egy kis levegőt. A dobogás még erősebb lett. Ajtók csapódása hallatszott.Úgy éreztem, menten elájulok.

Mégsem ájultam el. Monk odacsúsztatta nekem a széket. Rátelepedtem, és a következő néhányórában együtt hallgattuk a fölülről leszűrődő zajokat. Arcunkat a láthatatlan csapóajtó felé fordítottuk,és némaságba dermedtünk, mialatt a behatolók három, esetleg négy férfi csapkodták az ajtókat, afalakat meg alaposan végigtapogatták a kardjukkal és botjaikkal. A vendégeink nagyon alapos munkátvégeztek. A lépcsőházat, a tűzhely kőpárkányát, oldalát és tüzelőrácsát, a mennyezetet és a padlót, aszekrényeket, a falborítást, a függönyöket, minden málladozó téglát és korhadozó gerendavégetvégigvizsgáltak. Az egész házban semmi sem kerülte el a figyelmüket. A cipősszekrény ajtaját isháromszor csapták be, azután továbbmentek, lépteik elhalkultak, de rendületlenül folytatták akopogtatást. Egy pillanatra a fülemtől alig pár ujjnyi távolságra hallottam a kopogást, amint adolgozószobám falait vizsgálják végig. Hanem a válaszfal elég vastag volt. Közeit sörtével keverthangtompító agyaggal tömték ki, amitől a visszhangos kongás, már ha egyáltalán előfordult, alighallhatóvá tompult. Néhány pillanat múltán a kopogtatás is elhallgatott. Nagyot sóhajtottam amegkönnyebbüléstől, és éreztem, amint Monk keze erősebben szorítja a vállamat.

Minden rendben van, uram?

Igen! válaszoltam a szükségesnél kissé hangosabban.

Nagyon remegtem, és reméltem, hogy az inasom nem veszi majd észre, bár azt is megértettem, hogymindez már nem számított semmit. Megpróbáltatásaink ideje alatt egyébként úgy látszott, hogy amester és a tanítvány szerepei fölcserélődtek. Inasom rémült menekülésünk első pillanataitól fogva,már a lépcsőn fölfelé türelmesen és bátran viselkedett, miközben én, a mestere halálosan rettegtem,tele voltam zavarodottsággal, majd végül panasszal. Szörnyen éreztem magam abban a bezártságban.Még csak pár perce kuporogtam azon a széken, és máris sajgott a hátam. Utána a lábam zsibbadt el,majd arra lettem figyelmes, hogy a hólyagom csaknem szétreped. A sűrűsödő levegő alig talált utat atüdőmbe. A torkom hörgött, a mellhártyám görcsölt és feszült, amint visszafojtottam a feltörőköhögést, amely különben az első pillanatban elárult volna bennünket. Összeharaptam az ajkamat, éspróbáltam erőt meríteni az előttünk ugyanebben a lyukban kuporgó szerzetes emlékéből. A kisemberke lehet, hogy ugyanilyen helyzetben csókolgatta itt az imakönyvét, morzsolgatta a rózsafüzérét,és könyörgött a szentjeihez visszafojtott lélegzettel. De mindössze ennyit tehettem azért, hogy föl neüvöltsek.

Monk ezzel szemben elemében volt a zsúfolt és koromsötét kis üregben. Úgy nézett ki, mintha márrégen készülődött volna erre a pillanatra, vagy talán a betörőkkel kapcsolatos korábbi élményei tettékőt türelmesebbé és bölcsebbé. Többé nem volt engedelmes alárendeltem, hanem határozott éshatékony vezetőm, aki képes az előrelátásra, tervezésre és végrehajtásra. Ő döntött úgy, hogy nemgyújthatunk gyertyát, ő kotorta elő a takarót, hogy nekitámaszthassam sajgó gerincemet, és ő suttogottmegnyugtató szavakat arról, hogy elég lesz a levegőnk, és biztosan kiszabadulunk innen. És ő volt az,aki, miután a külső ajtó hangosan becsapódott, kijelentette, hogy egy ember még biztosan bent maradt

a házban. Most odakint áll néma csöndben, és csak azt lesi, mikor bújunk elő, amire magam már olyannagyon vágyakoztam. Néhány perc múlva valóban fojtott köhintést hallottunk a dolgozószoba felől.Így azután még vagy két óra hosszat lapítottunk a búvóhelyünkön, mire ez az utolsó alak is elment.Akkor Monk bakot tartott nekem összefűzött ujjaival, és fölsegített a szekrénybe. Levegő utánkapkodva másztam át oda, majd bújtam elő a hajnali szürkülettől megvilágított folyosóra ésszobáinkba, mint valami túlélő, aki éppen a romok alól kecmereg elő.

De ezúttal nem voltak semmiféle romok, sem a házban, sem odalent a boltban. Legalábbis semmiolyasmi nem történt, mint néhány nappal azelőtt. Lábujjhegyen osontunk végig a félhomályosszobákon, Monk újabb bölcs tanácsának megfelelően, kerülve az ablakokat. Közben figyeltük,nincsenek-e valamilyen látható nyomai a történteknek. De úgy nézett ki, mintha rajtunk kívül senkisem járt volna a házban. Mintha az elmúlt néhány éjszaka kettőnk közös rémálma lett volna, semmimás. Még a pisztolyt is megtaláltam a legalsó lépcsőfokon, látszólag érintetlen állapotban.Látogatóinkra egyedül a ház kissé dohos levegőjébe keveredő fáklyafüst szaga emlékeztetett.

Mit gondol, uram, kik lehettek azok? Odafönt, a megszokott folyosón haladtunkban Monkvisszailleszkedett tiszteletteljes inasom szerepébe. Olyasféle zsiványok, mint a múltkoriban?

Nem, nem hinném. Ekkorra már a boltban jártunk, körülvizslattunk, de egyik szemünk mindig azöld ajtót figyelte. Nem a könyveinket akarták, ez ugyebár nyilvánvaló. Nem úgy, mint azok, akik aminap este jártak itt.

Monk némán bólintott, utána szó nélkül folytattuk a vizsgálódást. Nem, valóban egyetlen könyvhözsem nyúltak. Most ugyanolyan tökéletes sorokban álltak a polcaikon, ahogyan alig néhány órávalazelőtt elhelyeztük őket. És ezek a rablók nem is a pénzünket keresték. Az ágyam alatt álló vasládazárja sértetlen volt, éppen úgy, ahogyan a pénztár melletti erszény, s ami a leglényegesebb, az aranyakés a titkos iratok a padlódeszka alatt szintén. Egy rézgaras nem sok, de annyi sem hiányzott a házból.Ekkor vettem észre, hogy Monk csodálkozó és egyben kérdő szeme egy ideje az arcomon pihen.

Tehát úgy véli, hogy esetleg önt magát keresték?

Megvontam a vállamat, de nem tudtam állni fürkésző tekintetét. Megfordultam hát, hogymegvizsgáljam az ajtó zárját, amely éppolyan érintetlennek bizonyult, mint bánni más. A betörők,bárkik lehettek is, értették a dolgukat.

Ekkor vettem észre valamit közvetlenül az ajtó előtt. Egy sárdarabka volt az. Odatérdeltem, hogyközelebbről megvizsgáljam. Szürkés porból állt össze, érintésre kissé érdes volt, és sejtelmesencsillogott is a hajnali világosságban.

Mi lehet az, uram? meresztette a szemét Monk a vállam fölött.

Kagylópor válaszoltam neki pillanatnyi vizsgálódás után. Kagylós mészkő.

Mészkő? vakarta az üstökét Monk hangosan szuszogva. Valamelyik kőbányából?

Nem, nem kőbányából. A tengerből. Látod itt? fújtam rá a porra, mire egyik apró szemcséje

előbújt, mit egy parányi csontszilánk. Összezúzódott kagylóhéjakból áll.

Monk megérintette a port az ujja hegyével. A mindenségit, uram! Hát hogyan kerülhetnek idekagylóhéjdarabkák? Talán az a véleménye, hogy a behurcolásuk kapcsolatban van a…?

Valóban úgy vélem emelkedtem föl, és tovább szemléltem a tenyeremen csillogó aprótöredékeket. Ezt a fajta kőzetet az útépítéseknél használják magyaráztam. Paloták előttikocsifölhajtókhoz meg hasonlókhoz. Biztosan csak a csizmájukon hurcolhatták ide.

Monk bólintott a fejével, mintha azt várná tőlem, hogy tovább folytassam a magyarázatot, amit nemtettem meg. Egy perc múlva letöröltem a port a tenyeremről, és megálltam a behajtott táblájú ablakelőtt. Akkor már csaknem nyolc óra volt. Kinéztem a lécezet résein, hátam mögött a napfénycsíkjaival, odakint pedig a kocsiútra vetődő hosszú, elnyúlt árnyékokkal. Az éles fénysugarakbántották a szememet, és fájó érzést keltettek a koponyám hátulsó részében. Előrehajoltam, és ahogyanaz elmúlt pár nap során vagy féltucatnyiszor megtettem, mind a két irányban végignéztem a kocsiúton.Lassan betöltötte a reggeli forgalom. Az ismerős összevissza ordítozás, a dobbanó lópatkók, zárak ésreteszek kattogása, amint a hídon végig kinyitottak az üzletek. Egyszer csak, mintegy a semmiből,inasgyerekek testesültek meg a boltok előtt a vesszősöprűikkel, és láttak hozzá az utcát borítónapfénytócsák felsöpréséhez.

Fájdalmas dübörgést éreztem a szegycsontom mögött, úgy figyeltem a kibontakozó képet. Mindennapban ezt a pillanatot szerettem a legjobban. A pillanatot, amikor kitárom az ablaktáblákat,leeresztem a napvédő ponyvát, méhviasszal bekenem a pultot és diófa polcaimat, megtisztítom atűzhelyrácsot, tüzet gyújtok rajta, fölforralok a tűzön egy kannányi vizet az első, reggeli kávémhoz,végül bevonulok a pultom mögé, és várom, hogy az első vásárlók kinyissák a zöld ajtót, és belépjeneka helyiségbe. De azon a reggelen úgy éreztem, hogy a szertartás többé soha nem lesz már ugyanolyan,mint volt régebben. Az járt a fejemben, hogy még ki jöhet föl ma erre a hídra, és nyithatja rám a boltajtaját. Kik lappanghatnak még odakint? Miféle gonosz uraság a maga titkos hatalmával, rejtőzködve aszemközti kapualjakban és boltajtókban, és lesve az én zöld ajtómat, várakozással teli a következőlehetőséget illetően. Mert azt például nem árultam el inasomnak, hogy a Whitehall Palota kocsiútjaités gyalogjáróit is ugyanilyen kagylós mészkővel borították be. Az én lábam alatt is csikorgott, amikoraz államkincstári hivatalok felé igyekeztem.

Sötét gondolataimat hangos nyikorgás szakította félbe. Ablakkereteim és lábam alatt apadlódeszkáim szinte sóhajtottak és megremegtek a várakozástól. Kinéztem a réseken, és láthattam,amint a felvonóhíd az ég felé emelkedik, mint valami óriási óra mutatója, és árnyékát az én boltomhomlokzatára is ráteríti. A kocsiúton beállt a jól ismert áhítatos csönd. Kordék és társzekereksorakoztak föl a bolt előtt, mialatt tucatnyi drapposszürke vitorla fogta be a szelet, és lódult neki aszűk áteresztő nyílásnak. Még néhány perc, és már az utolsó is elvonult az ablakom előtt. Akkor akötelek beleilleszkedtek a csigákba, megfeszültek, a fa fogaskerekek összecsikordultak, apadlódeszkák ismét megremegtek a talpam alatt, és a híd lassan visszaereszkedett a helyére egy-kétöreges nyögés kíséretében. A forgalom a Többsincs Ház előtt újból megelevenedett, végigcsörömpölta kövezeten, mint mindig a napnak ebben a szakában, a megszokott lármázás és káromkodás mellett.

Hát igen, minden jól ismert szertartás beindult megint. Hirtelen azonban tudatosult bennem, hogyezen a reggelen magam nem leszek majd a részesük, hogy nem nyitom ki a boltot, hogy hivatásom

gyakorlásának idején első ízben fordul elő velem, hogy hátat fordítok a kötelességeimnek. Kicsinyhajóm ugyanis nem hazafelé vitorlázott, amint reméltem, hanem vadul sodródott tova ismeretlenvizekre mindenféle térképek és iránytű nélkül. Amikor pár perc múltán fölfelé ballagtam acsigalépcsőn, tisztában voltam vele, hogy a Többsincs Ház, húsz esztendeje nyugodt menedékemtöbbé már nem biztonságos számomra.

III.

A VILÁG

ÚTVESZTŐJE

ELSŐ FEJEZET

Elkezdődött hát zaklatott csavargó életem, zavaros száműzetésem a Többsincs Házból. Előszörfogalmam sem volt róla, merre menekülhetnék. Mialatt a hálószobám felé kapaszkodtam, arragondoltam, hogy elutazom Londonból, de szinte nyomban meg is gondoltam magam. Mindeddig alighaléptem túl a város határait féltucatnyinál többször. Kétszer elutaztam Ely könyvvásárába, háromszoraz oxfordiba, és egyszer egészen Stourbridge városáig, szintén könyvvásár miatt. Azután persze ottvolt az addigi leghosszabb és leggyötrelmesebb utazásom Pontifex Hall kastélyába, ahol minden jelszerint a gondjaim is elkezdődtek.

Az is eszembe jutott, hogy a Wapping negyedben keresek menedéket, de nem akartam szegényBiddulph kapitány szellemi malmának több táplálékkal szolgálni, hiszen már eddig is elég ijesztő észavaros dolgot őrölt elém csak úgy magától is. Miközben egy kis könyves bőrtáskába gyömöszöltemegy váltásnyi alsóneműt, gyorsan végigfutottam magamban még néhány megbízható vásárlómon. Jónéhányan voltak. Kedves, öreg tudósok, akik egész biztosan befogadtak volna egy-két éjszakára, vagyakár hosszabb időre is, ha azt kérem tőlük. De ugyan mivel magyarázhatnám meg nekik effélekívánságomat? Beszíjaztam és a vállamra vetettem a táskát. Nem; egyetlen hely maradt számomraLondonban, ahová elmehettem, egyetlen hely olyasféle menekülők részére, amilyenné én is lettem.

Amikorra leértem, Monk már kinyitotta a boltot, és jó néhány vevőm, valamennyien kedves,ismerős arcok, böngészett a polcaim között. Biccentettem feléjük, azután Monk fülébe súgtam, hogy jópár napra el kell távoznom a Többsincs Házból, és hogy az üzletet ismét az ő gondjaira bízom.Inasom a bőrtáskámra pillantott, de egészen csekély meglepődést árult el. Az elmúlt néhány esteeseményeit követően, azt hiszem, már elfogadhatónak vélte mesterének ilyen váratlan szeszélyét.Bűntudat markolt a szívembe, amiért magára hagyom, mintha én lennék az egyetlen ember a földön,aki megmenthetem vagy megvédelmezhetem őt. Végül még egyszer körülpillantottam a boltomon, éskisurrantam az utcára. Azonnal el is tűntem a híd gyalogjáróján ötösével hömpölygő emberáradatban.

Alig öt perc múlva átmentem a Southwark-kapu boltíve alatt, ahol a forgalom valamicskévelgyérebb volt. Hátrapillantottam a vállam fölött, majd rózsafa botomra támaszkodva lebicegtem afolyóparti kikötőlépcsőkhöz vezető ösvényen, ahol fölfogadtam egy ladikot. A csónakos

elvigyorodott, és megkérdezte, merre kívánok utazni.

Fölfelé válaszoltam neki talányosan.

Gyanakvó tekintetet vetett rám, miközben eloldozta, majd eltaszította a parttól a járművét.Bizonyára azért, mert a szép, napos idő ellenére fölhúztam rúdjaira a tetőponyvát, és bekuporodtamalá a moszatszagú üregbe. Rejtekhelyemről kikukucskáltam, hogy meggyőződhessek róla, nemkövetette valaki a part felé a kikötőlépcsőkön. A folyó lefelé üres volt, eltekintve pár, a sekélyrészeken lehorgonyzott halászladiktól, amelyek sietve kurtították a vitorlájukat, és várakoztak afüggőhíd következő felhúzására. Árbocaik mögött a Többsincs Ház emelkedett a rakpartok fölé,mielőtt elnyelte volna a könnyű pára, mintha maga a levegő szippantotta volna magába.

És mi az óhaja, uram? Hová vihetem el?

Az Alsatia negyedbe válaszoltam. Utána visszahúzódtam a ponyva alá, és az orrom hegyét semdugtam ki, míg a csónak orra neki nem ütközött az Arany Szarv alatt húzódó szénkikötő lépcsőinek.

Az Apátudvarban álló Félholdhoz címzett fogadóban vettem ki szobát. A ház, már amennyire énismertem a környéket, valahol az Alsatia negyedet alkotó udvarok és sikátorok útvesztőjének a közepetáján lehetett. Szobám a legfelső emeleten helyezkedett el, ahová csak egy keskeny csigalépcsőnjuthattam föl. Egészen odáig fölkísért a tulajdonosnő, Mrs. Fawkes, egy kis termetű, sötét hajúasszony, akinek kedves modora inkább illett volna egy kisdedóvóhoz, mint Alsatia közepén találhatókocsmájához. Vendégkönyvébe a Silas Cobb nevet kanyarítottam be, utána két shillinget előrekifizettem két éjszakáért, ami az ágy mellett reggelit és vacsorát is biztosított számomra, ahogyháziasszonyom elmagyarázta. És amennyiben bármi másra szükségem lenne, dohányra, sörre vagyvalamelyik szobalány szolgáltatásaira, ne habozzak azonnal tudatni vele. Kökénykék szemétszemérmesen lesütötte, amikor azokra az ifjú hölgyekre utalt, akiknek az arca ki-kibukkantelfüggönyözött ajtóik mögül, mialatt háziasszonyomat követtem a lépcsőn fölfelé. Biztosítottam felőle,hogy ilyesféle szolgáltatásokra nem tartok igényt.

Valójában kotortam elő a zsebemből még egy shillinget és nyomtam a markába éppen arra lenne alegnagyobb szükségem, hogy ittlétem alatt senki se háborgasson. Senki a világon, sem éjjel, senappal. Ugye megérti?

Természetesen, Mr. Cobb suttogta, és rám mosolygott, mielőtt szégyellősen lepillantott a csípőjénviselt kulcscsomóra, majd a lépcsőn utánunk somfordáló fekete macskára. Itt egy lélek semzavarhatja önt. Addig nem, ameddig az én födelem alatt tartózkodik. Erre a szavamat adom.

Miután a macska társaságában távozott, a táskámat letettem az ágyra, és körülnéztem a szobában.Olyan kicsiny és spártai volt, akár egy szerzetes cellája. Minden bútorzata egy létrahátú székből, egyasztalból és fáradt matracokkal ellátott oszlopos ágyból állt. De elfogadhatóan tiszta volt, éstökéletesen megfelelt pillanatnyi igényeimnek. Aprócska ablakán kinézve láthattam a Bridewell-börtön harangtornyát és messze mögötte a London-híd északi végét, ami nagy gyönyörűségemreszolgált, és a száműzetésemet mivel helyzetemet már annak tekintettem kissé elviselhetőbbé tette.

Letelepedtem az ágyra, mélyet sóhajtottam, és megdicsértem magamat a választásomért.

Amikor egy órával azelőtt megérkeztem az Alsatia negyedbe, elkeseredettnek és teljességgelzavarodottnak éreztem magam. Az éjszakai megpróbáltatások kimerítettek, és semmilyen más tervemnem volt azonkívül, hogy elbújjak ebben a labirintusban, mint annyian mások. Először arragondoltam, hogy az Arany Szarv, kicsivel később, hogy a Szerecsen Fő valamelyik szobáját veszemki, de mind a két lehetőséget elvetettem. Az egyik helyen Dr. Pickvance kerülhetett volna elém, ésmég nem voltam tisztában vele, vajon miféle kapcsolat lehet közötte és Henry Monboddo között.Mellesleg a Félhold valamivel tiszteletreméltóbb intézménynek látszott, ha ez a szó itt egyáltalánhelyénvaló, mint az említett két hely bármelyike. Az ajtaja éppen kinyílt, amikor odaérkeztem, és Mrs.Fawkes gazdagon öltözött urak népes csapatának mondott búcsút fekete macskája társaságában, amelymindenhová szorosan követte, akár egy boszorkányt a segédje. A ház egyébként üresnek látszott,eltekintve az ifjú hölgyektől, akik kikukucskáltak ránk elfüggönyözött szobáikból.

Hát igen, mondtam magamnak, amint végigdőltem az ágyon, itt tényleg biztonságban leszek.Mindenesetre azért előhúztam bőrtáskámból a pisztolyomat, és letettem az ágy mellé.

Azon nyomban elnyomott az álom, és csak kora este ébredtem föl. Ekkorra már kigyulladtak az elsősárgás fénypontok a London-hídon. Zsebórám tájékoztatott róla, hogy csaknem tíz órát átaludtam.

Még mindig álomittasan kihengeredtem az ágyból, és a táskámból előkotortam két kisebb üvegcsét.Kettőt a szoba kibérlése előtt vásárolt három dolog közül. Az első üvegcsében szederlevélből készültfőzet volt, amit egy Foskett nevű gyógyszerésztől vettem. Elmagyarázta, hogy a saját laboratóriumábankészített szer nagyon alkalmas a szájban keletkezett, és fűzte hozzá cinkos kacsintással az úgynevezettintim testtájakon néha előforduló kisebb hámsérülések gyógyítására. Visszakacsintottam rá,barátságos fintort vágtam, és hagytam, hogy azt gondoljon felőlem, ami jólesik neki.

Miután egy kis kanna vizet fölforraltam, a szederlevél főzetet beleöntöttem és jól fölkavartam, majdhozzátöltöttem a másik fiola tartalmát: három gránumnyi, ugyanabban a patikában vásárolt lúgkövet.Ekkorra már teljesen fölébredtem, bár a kezem remegett, amikor a kupakokat visszatettem azüvegcsékre. Amikor a keverék lehűlt egy kicsit, beleöntöttem a lavórba, és alaposan beáztattam vele ahajamat, a szakállamat, sőt még a szemöldökömet is. Akár tudta Foskett, akár nem, a készítményei anemi nyavalyák gyógyításán kívül másra is nagyon alkalmasak voltak. A borotválkozó tükrömbenmeggyőződhettem róla, hogy a hajam és a szakállam szürkésbarnáról koromfeketére változott. Ateljesség kedvéért a szakállamat hegyes háromszögletűre nyírtam, amely forma nagyon divatos voltakkoriban a lovagok körében.

Ezután kerítettem sort a harmadik szerzeményemre, egy teljes öltözékre, amelyet a Fehér Barátokutcájának egyik rőfösénél szereztem be. Összecsomagoltam és félretettem józan könyvkereskedőiruhámat: kopottas zekémet, csaknem átlátszóvá koptatott ülepű bricsesznadrágomat és kinyúltharisnyámat. Majd darabról darabra magamra vettem az új öltözéket. Először is az aranygombos,bíborszínű felsőkabátot, utána a szalagokkal ékes nadrágot a hozzá illő harisnyával, végül a feketebársonykalapot lobogó piros szalagjával és kackiásan félrecsapott karimájával. Meglehetősenszembetűnő látványt nyújtottam, az igaz, viszont senki a tükörben tett szemle után majdnem magamatis beleértve nem ismerhette föl bennem Inchbold Izsák könyvkereskedőt. Nem, gondoltam magamban,amint még egyszer szemügyre vettem a képet az ajtó üvegében, ma éjjel senki sem ismerhet föl,miközben a dolgaimat intézem.

Az eredménnyel elégedetten megrendeltem a vacsorámat. Pár perc múlva már az asztalomra ishelyezte az egyik úgynevezett szobalány. Egy széles csípőjű, bársonyos arcú, vidékies beszédűteremtés. Miután a tálcát letette, elfogadta tőlem a kétpennyst és köszönő szavaimat, majd olyantapintatosan távozott, hogy még csak egy pillantást sem vetett felém. Az étel, pasztinákkal elkészítettfoltos tőkehal, egészen ízletes volt. Farkasétvággyal ettem meg az egészet. Hasonló élvezettelhörpintettem föl egy kupányi erős világos sört. Pár perccel később már vonultam is lefelé a lépcsőnaz új bricseszem övébe dugott pisztolyommal.

Ebben az órában érkeztek a Félhold megszokott vendégei. Harsány kacagásuk és a belévegyülőnyikorgó hegedűszó fölkúszott a lépcsőházba. A recsegő padlódeszkák fölkeltették az egyikelfüggönyözött szoba lakóinak figyelmét, akiknek szintén bársonyos és pufók képe nyomban testetlenülmeg is jelent az ajtónyílásban. Más szobák függönyeit elhúzták. Betekintve láthattam a gyertyafénybenmegcsillanó nagyobbacska tükröket és az élénk színű, friss virágokat. Parfümök és dohányfüst illataszállt felém, nyomában egy-két elfojtott kuncogással. Félrefordítottam kalapos fejemet, de előtte mégmegpillantottam magamat az egyik tükörben: fekete hajú csirkefogó, ragyogó gombokkal és hetykénfélrecsapott kalappal a fején. Korábbi személyazonosságomra csak a rózsafa botom utalt, amelytőlsemmi áron sem váltam volna meg. Jóval később elgondolkodtam azokon a különös egybeeséseken,amelyek ide vezéreltek, de abban a pillanatban nem álltam meg, hogy eltöprengjek rajta: hogyantörténhetett, hogy én, a törvénytisztelő polgár, a szerény könyvkereskedő Alsatia közepén, éjnekévadján, álruhában osonok le egy bordélyház lépcsőjén.

Az ég már teljesen besötétedett, amikor megjelentem az Apátudvarban. Egy pillanatra körülnéztem,és egy megfakult sarki jelzőtábla szerint tájékozódva megindultam a Fleet utca felé. Menet közbenmagam mögött hagytam a Nyílkovács-udvart. Keskeny kapunyílásán át egy pillanatra megláthattam,amint a Török vad képe visszabámul rám. A Szerecsen Főhöz címzett kocsma ablakai narancssárgafényben izzottak, Dr. Pickvance irodájának sötét ablakán viszont a tábla is csukva volt.

Továbbmentem észak felé. A pisztoly csapkodta a combomat, az agya bökdöste a csípőmet. AFekete Barátoknál az újonnan épített lakóházak között kötelekre feszített mosott ruha száradt. Kifakultmunkaruhák fecskefarkai és fehérneműk, mint valami rég továbbhaladt fölvonulás kiürültmaradványai. A Fehér Barátok utcájában egy róka keresztezte az utamat. Orrát a földnek szegezte,lompos farka magasan lobogott. Ez is lehetett valamilyen rossz előjel, mint az a krétával durvánfölvázolt falfirka, amelyet pár másodperc múlva pillantottam meg egy düledező ház oldalán. Ugyanaza jelkép, a szarvas emberalak, amellyel már kétszer találkoztam azelőtt is, ugyancsak az Alsatianegyedben. Csakhogy ez nem is szarvas emberalak vagy ördögábrázolás, döbbentem rá abban apillanatban, hanem csak egy szárnyas kalapot viselő férfi. Hiszen ez az ábra nem csupán a higany jeleaz alkímiában, hanem egyszersmind a Merkúr bolygó jelképe is az asztrológiában.

Szinte ügyet sem vetettem az ábrára, folytattam tovább az utamat. Végül is a városunkban csak úgynyüzsögtek a különféle horoszkópokat fabrikáló és jóslatokat firkáló sarlatánok. Valóban, még ahírlapok is tele voltak azzal a hírrel, hogy Károly király tanácsot kért a korszak leghíresebbasztrológusától, a nagy Elias Ashmoletól, hogy készítsen külön horoszkópot annak meghatározására,hogy melyik nap felel meg a legjobban a Parlament összehívásához. És akkor az is eszembe jutott,hogy Merkúr, az istenek hírnöke, a kereskedők és olyan boltosok védelmezője, amilyen én is vagyok,egyben az a név is, amelyet a rómaiak adtak Hermész Triszmegisztosznak. És Hermész

Triszmegisztosz volt a Corpus Hermeticum megalkotója, amelynek természetesen részét képezi aVilág útvesztője is.

Csak álltam a palánk előtt, és megbabonázva bámultam a hevenyészett irkafirkára. Lehetséges, hogyez valami torz tréfa? Netán véletlen? Kulcs valamihez? Minden egyébhez hasonlóan, amit eddigsikerült fölhajtanom, megmagyarázhatatlannak tűnt.

Megfordultam, és gyors léptekkel folytattam az utamat észak felé. Az ólomgolyók halkan csattogtaka nadrágom zsebében. A szellő hirtelen megerősödött, fölkavarta a kövezetre terült szénsalakot,amely csípte az arcomat. Megszaporáztam a lépteimet. Egy perccel később föltárult előttem a Fleetutca. Fölemelt karral megállítottam egy üres bérkocsit.

Úticélom ismét a Szent Olaf templom sírkertje volt. Körülbelül harminc perc múltán léptem be akapuján. A temető a Seething Lane felőli, távoli sarokban álló magányos gyászolótól és egy frissgödörben lámpafénynél dolgozó sírásótól eltekintve üresnek látszott. Úgy véltem, hogy a nekem háttalálló gyászoló nem vett észre. Sem a sírásó, akinek a feje búbja éppen csak föl-fölbukkant a gödörszájában. Lapátja hersegett a nedves londoni földben, és fémesen koccant, amikor kődarabnakütközött.

Nem volt nálam üzenet Alethea számára. Korábban, miközben a vacsorámat fogyasztottam aFélhold-ban, megfordult a fejemben, nem kellene-e tudatnom vele, hogy az üzletemet kétszer isfeltörték ismeretlen emberek, és ezért a biztonságom megőrzése végett elhagytam a Többsincs Házat.Végül úgy döntöttem, hogy nem teszem. Alethea, akárcsak Biddulph, meglehetősen vad képzelőerővelrendelkezett, nem volt szüksége ilyesféle újabb táplálékra. Azt is eldöntöttem, hogy nem tájékoztatoma Félhold-ban elfoglalt szállásomról.

Bár azt az utasítást kaptam, hogy naponta nézzem meg a vasdobozt, mind ez ideig semmiféle leveletnem kaptam tőle ezen az úton. Ezért őszintén meglepődtem, sőt még valami hálát is éreztem, hogymost egy papírdarabot találtam benne. A doboz zárját a lehető legcsöndesebben nyitottam ki, nehogymegzavarjam a gyászolót, aki látszólag a Seething Lane felé bámult mereven. Mintha azt várná, hogyvalaki föltűnik az arra nyíló kapuban, és belép a temetőkertbe. A lapot a sírásó lámpásánakfénycsóvája felé fordítottam és elolvastam. Azt a hírt találtam benne, amelyet már vártam az elmúltnapokban is. Azt írta meg, hogy az utazásom előkészületei lassan befejeződtek. Négylovas kocsi vármajd rám másnap reggel hétkor, a High Holborn negyedben lévő Három Galambhoz címzettfogadónál. A nevét kacskaringókkal ékesen kanyarította alá.

Bezártam a vasládikát, és a papírt ahelyett, hogy megsemmisítettem volna, a törése menténösszehajtottam és zsebre tettem. Azt viszont eldöntöttem, hogy a fölszólításnak eleget teszek, ésigyekszem, hogy másnap reggel valóban fölszálljak arra a kocsira. Nem tetszett a gondolat, hogyvilágos nappal hosszabban mutatkozzam az utcákon, de az lehetséges, hogy Huntingdonshirebiztonságosabb lesz számomra Londonnál.

Öt perccel később ismét az utcán voltam. Elszántan kutyagoltam a sötétben, minden sarkon meg-megállva, hogy végignézzek a szűk utcácskákon mindkét irányban, hátha akad valahol egy szabadbérkocsi. De nem láttam sehol egyetlenegyet sem. Folytattam tehát sötét utamat olyan elnéptelenedettés kihalt utcákon végig, mintha valamilyen járvány vagy háború ért volna éppen véget.

Csak mintegy újabb húsz perc elteltével jutottam ki egy utca végére, és tárult föl előttem a Strandszabadabb térsége. Innen már csak egy rövidebb séta volt hátra az Alsatia negyedig, amelyre szomorúszámkivetettségem miatt már-már úgy gondoltam néha, mint otthonomra.

MÁSODIK FEJEZET

A Chislet-réteken a kocsi csigalassúsággal haladt keresztül. Foxcroft a parti út sarán hajtotta végiga lovakat, míg el nem jutottak az egyik De Quester postaállomásig. Ott a kimerült berber lovakatújakra cserélte, és a gyötrelmes utazás folytatódhatott tovább. Egész álló nap sűrű, fehér ködgomolygott a laposok és az elárasztott kenderföldek fölött, Foxcroft mégsem mert lámpást gyújtani,annyira félt a Lord Stanhope-féle zsiványoktól. Ettől még alkonyatkor is tartózkodott. A kocsi vakondöcögött az elgazosodott csordahajtó utakon és elhagyott konyhakerteken át vezető ösvényeken.

Váratlan utasainak száma ekkorra már csak kettőre csökkent. A különös hármas egyetlen tagja, akiszólt hozzá, a termetesebb férfi a Herne-öbölnél leszállt. Foxcroft megmaradt útitársai most egytakaróba burkolózva kuporogtak az utastérben, beszorítva a postazsákok közé. Vagy fél tucatszorpróbálkozott a kocsis sikertelenül, hogy valahogy szóra bírja őket. Ettől függetlenül élelmet, sajtot ésfekete kenyeret kerített számukra a fogadókban egy-két kupányi almabor kíséretében. Még a sajátborostömlőjéből is megkínálta őket, amit kurta fejrázással utasítottak vissza. A nő olykor hátrafordult,és végigkémlelte az elhagyott útszakaszt, de a férfi, kis termetű, cingár alak, teljesen mozdulatlanul ülta helyén. Valami drágakövekkel ékes, nagyobb cukorsüveghez hasonló méretű ládikát szorított amelléhez.

Hát az meg micsoda? Valami kincsesdoboz?

Hátul néma csönd. Foxcroft megsuhogtatta a hajtószárat, mire a lovak szaporábban szedték alábukat, fölhányták a fejüket, és fehér párapamacsokat fújtak a levegőbe. Néhány perc múlva kiérneka Londonba vezető országútra, ahol fokozódik Stanhope lord zsiványainak veszélye. Ám ha támadásrakerülne sor, gondolta magában Foxcroft, azzal a ládikóval talán sikerülhet lekenyerezni őket. Ez voltaz egyedüli oka, hogy megtűrte utasait a kocsijában. Megtakaríthatnak neki egy újabb aranykoronát.

A maguké? fordult hátra az ülésén. Úgy értem, izé, nagyon szép.

Most sem kapott választ. A sötétben a fejük is alig volt kivehető, talán egy arasznyira egymástól. Avékony emberke mereven bámulta saját lábát. Talán nem is tudnak angolul? Foxcroft éppúgy tudta,mint bárki más, hogy azokban a napokban London tele volt külföldiekkel, főleg spanyolokkal, akikegytől-egyig kémek vagy papok voltak, gyakran egyszerre mind a kettő. Az idegeneknek ez az áradatais az idők jele volt. A spanyol király és követe tartotta hatalmában a vén Jakab királyt. Legelőször aza korabeli Drake, Sir Walter Raleigh hajtotta a fejét a hóhér tuskójára, amiért saját területükönmerészelt rátámadni a spanyolokra. Következő lépésként Jakab király szabadon bocsátottabörtöneikből a katolikus papokat, sőt még azt sem átallotta fölvetni, hogy a fiát egy spanyolhercegnővel házasítja össze. És most, mindennek a tetejében a vén gazember még a saját tulajdonlányának megsegítésére sem küld sereget, holott a férjének németországi birtokait spanyol martalócseregek árasztották el.

Közben azzal nyugtatgatta magát, hogy egyik utasa sem látszik spanyolnak. Az asszony, már amikeveset egyáltalán láthatott belőle, rendkívül vonzó nőnek tűnt, függetlenül pillanatnyiápolatlanságától. Különben nagyon fiatal volt, alig több serdülő kamaszlánynál. Mi a csuda fűzhetiegy ilyen anyámasszony katonájához, hacsak nincs valami kapcsolatban a ládikával, amelyet a férfiszorít beesett mellkasához?

Még egy óra múltán a mezei illatok helyét a város szaga foglalta el, a csendet fölváltotta aszakadatlan zaj. A hatos fogat sötétben jutott ki a londoni országútra, majd gyorsan a folyópart felékanyarodott, Gravesend irányába. Foxcroft úgy tervezte, hogy Gravesend felől Tilbury felé kel át afolyón a lovas kompon, és az északi parton halad tovább Londonba, mivel arrafelé a legkisebb aveszélye a Stanhope-féle gazfickók fölbukkanásának. Ha minden jól megy, éppen akkor érkeznek majdaz Ald-kapuhoz, amikor kinyitják, onnan pedig már csak egy kurta ugrás az utcákon át a Cornhillnegyedben lévő De Quester irodákig. Arról viszont fogalma sem volt, mit kezdjen elevenrakományával, ezzel a két titokzatos utassal.

De nem kellett sokáig törnie ezen a fejét. Amikor a kocsi valóban megérkezett Gravesend partjára,csaknem két teljes órát kellett várakoznia a Tilbury felé tartó következő kompjáratig. Azalattgondoskodott a hatos fogat lecseréléséről, és addig kódorgott a környékbeli utcákon, míg nem találtegy nyitva tartó sörkocsmát. Annak ivójában lehajtott három pint világost, elpusztított egygalambpástétomot, és pontosan akkor érkezett vissza a postaállomásra, amikor a befutó komp partratette maroknyi utasát. Saját útitársairól közben teljesen megfeledkezett, és csak akkor jutottak azeszébe, amikor már rég kifizette a két shillingnyi viteldíjat, és a komp már a fekete víz közepén járt.Amikor hátrafordult az ülésén, meglepetten vette észre, hogy azokat mintha a föld nyelte volna el acsillogó-villogó holmijukkal együtt.

Abban a pillanatban Vilém és Emília már saját csónakjában ült. Fölfelé haladtak a körülbelülhúszmérföldnyire tőlük nyugatra fekvő London irányában. A kis bárka körülbelül egy órával azelőttvált el Gravesend rakpartjától. Keresztülcikázott a vámház előtt lehorgonyzott dereglyék és nagyobbkereskedőhajók között, és kijutott az örvénylő folyó közepére. Onnan legalább háromórányi volt az útBillingsgate dokkjáig, tájékoztatta őket a bárka tulajdonosa, még dagály idején is. Attól pedig mégvagy egy teljes órájukba telhet, mire a végső céljukat is elérik.

Emília összerázkódott, és még mélyebben behúzódott a vászontető alá, mialatt a víz csobogvacsapkodta a hajócska oldalát. Még négyórányi fagyoskodás és rettegés! De végre legalább tudta, hovátartanak tulajdonképpen. Vilém elmondta neki, hogy úti céljuk a York-ház, egy palota a Strandon,Charing Cross közelében, ahol Henry Monboddo vár majd rájuk. Vilém azt az utasítást kapta, hogy akódexet tartalmazó dobozt csak Monboddo kezébe adhatja, senki máséba. Monboddo nagytapasztalatokkal rendelkezik ilyesféle ügyekben, bizonygatta Vilém, miközben a bárka lassanbukdácsolt a hullámokon. Mellesleg Károly herceg jó barátja, és mostanában éppen a York-házképtárának feltöltésével foglalkozik az új tulajdonos, George Villiers, vagyis Buckingham hercegekissé különc, de amellett roppant igényes ízlésének megfelelően.

Emília figyelte, amint Gravesend fényei elhomályosulnak, és végleg eltűnnek, amint a folyóészaknak kanyarodott. A név ismerősnek tűnt számára. Prágai pletykák szerint Buckingham arravállalkozott, hogy fölszerel egy hadiflottát, és a Földközi-tenger felől támadást intéz Spanyolországellen. De vagy a hajók nem készültek el idejében, vagy nem futottak ki a kikötőjükből, mindenesetre

erre a támadásra soha nem került sor.

Szóval a könyveket neki szánják? Buckingham hercegének?

Vilém megrázta a fejét, majd fölemelte a tekintetét a csizmái közé szorított ládikóról, odanézett acsónakosra, aki ütemes nyögésekkel kísérte evezőrúdjának nehézkes csapásait. Az oldalszakállat ésbőr viharkabátot viselő alak kicsivel korábban gyanakvó tekintettel üdvözölte őket a bárkán.Mindkettejüket alaposan végigmérte, majd még nagyobb figyelmet fordított a ládikára a pislákolólámpafényben. Sir Ambrose fölhívta Vilém figyelmét arra, hogy a Temze csónakosait jórészt akülügyi hatóságok vagy Gondomar gróf, a spanyol követ fizeti le, ezért a titoktartás reményében mégkét shillinggel megtetézte a fickó kialkudott bérét. Ezzel a vén folyami csirkefogó gyanúját csak mégjobban fölkeltette, különösképpen, hogy kérte, ne gyújtson lámpást a fölfelé vezető útjuk során.

Nem, nem Buckingham hercegnek suttogta a férfi közelebb hajolva. Ő is, akárcsak Monboddo,mindössze közvetítő, ügynöke valaki másnak, aki még nagyobb hatalommal rendelkezik.

Valóban? hajolt előre Emília is. De ki lehet hatalmasabb az Admiralitás lordjánál? A fejük fölöttkifeszített ponyva tengeri hínártól bűzlött és kicsapódott sótól csillogott. Odakintről a hideg szélcsapkodta megkeményedett szárnyait. Akkor hát kinek?

Egész Anglia leggazdagabb és legigényesebb gyűjtőjének, senki másnak. Mivel Monboddo és SirAmbrose nem csupán Frigyes és Rudolf könyvtárait töltötte föl, magyarázta Vilém, hanem Anglialegkifinomultabb műértőjének, magának a walesi hercegnek a gyűjteményét is. Az ifjú Károly hercegugyanis nem volt olyan bálványgyűlölő, mint a nővére, Erzsébet, aki hű papjainak segítségével mindigkészen állt a pápistaság vagy bármely egyéb szentségtelenség azonnali megsemmisítésére. Nem,Károly legalább annyira szerette a képeket és egyéb relikviákat, amennyire a nővére megvetette őket.Köztudott volt, hogy szerette volna megvásárolni a nagy Mantua-gyűjteményt is az elszegényedettGonzagáktól, de azt már kevesebben tudták, legalábbis Vilém szerint, hogy legalább annyira szerettevolna rátenni a kezét a választófejedelmi könyvtárra és a Spanyol Udvar kincsire. Ez a sok ezerkönyv, kézirat és egyéb különlegesség ugyanis nem csupán önmagában volt értékes, és jelentett volnanagy lendületet a Szent Jakab palotában őrzött királyi könyvtár számára, hanem egyszersmind ez lettvolna az egyedül lehetséges mód a handabandázó spanyolok féken tartására, és ezáltal arra, hogy avallási türelmet és a szabadságot biztosíthassák fél Európa számára.

Ó! sóhajtott föl Emília, és maga előtt látta a kiszárított kígyókat és a keserves fintorokat vágómumifikált fejeket. Hogyan lehetséges ez?

Vilém lassú mozdulatokkal összedörgölte a tenyerét. A lány érezte a belőle sugárzó feszültséget.Sir Ambrose távolléte láthatóan jó hatással volt a férfira. Már hetek óta nem beszélt ennyit.

Mondanom sem kellene neked suttogta , de mind a két gyűjteményt az a veszély fenyegeti, hogyvagy a spanyolok, vagy Baronius bíboros karmai közé kerülnek. Hacsak a katonák, vagy hogy ismondjam, azok a mocsárlakó fosztogatók előbb meg nem semmisítik őket. A herceg mindenesetre aztajánlja, hogy az egészet megvásárolja a sógorától, vagyis teljes egészében a két könyvtárat,kiegészítve a Spanyol Udvar kincseivel. Hogy milyen áron, arról fogalmam sincs, de a pénztárnoka,Burlamaqui erre a célra hajtotta föl a szükséges összeget három hónapon keresztül. Frigyes ezután

arra használná föl a pénzt, hogy hadseregeket állítson, amelyekkel kiverheti a betolakodókatCsehországból és a választófejedelemségből egyaránt.

Emília megdöbbent e terv hallatán, és visszaemlékezett rá, milyen aggodalommal viseltetett Viléma különféle titkos leltározások, a püspökökkel és a hercegekkel ezekkel a pulykakakasokkal, ahogyanő nevezte őket kötött üzletek iránt. Ezek az ügyfelek a hadseregeik előtt küldték el Prágába azügynökeiket, hogy addig csipkedjenek le valamit Csehország teteméről, amíg még maradt belőlevalami.

Ezek szerint a prágai pletykák igazat állítottak? Frigyes valóban készen állt arra, hogy túladjonezeken a gyűjteményeken?

Igen, igen, de a stratégia még annál is sokkal bonyolultabb válaszolta a férfi sietve. Sokkaltöbbről van szó, mint könyvek muskétagolyókra való cseréléséről. A gyűjtemény egészben marad, és akönyveket és kéziratokat tartalmazó ládák maguk válhatnak azzá az eszközzé, amelynek segítségével akatolikusokat kiszoríthatják Csehországból és a fejedelemségből egyaránt. Legalábbis ez az a terv,amelyet Sir Ambrose dolgozott ki Buckingham és a walesi herceg közreműködésével. De az ügytermészetesen a legnagyobb titoktartást kívánja tette hozzá Vilém ünnepélyesen.

Emília szorosabbra húzta a vállukon a De Quester postakocsiról elemelt takarót. Biztosan aspanyolok miatt.

A férfi bólintott. Sem Fülöp királynak, sem Gondomar grófnak nem szabad tudnia a tervről, ezegyszer bizonyos. Burlamaqui maga is titokban szedi össze a pénzt, mivel jelentős részét olaszországiés spanyolországi bankoktól szerezheti csak be. És a herceg jegyese, az infánsnő sem szerezhettudomást róla. Az ilyen kettős játék ugyan eléggé undorító dolog, de ami a költségeit illeti, még olcsóis, hiszen az infánsnő keze teljes hatszázezer fontba kerül. Ekkora összegért igazán sok könyv ésfestmény megvásárolható, nem igaz? Arról nem is beszélve, hogy mennyi katona, mellesleg Európalegjobb zsoldosai fegyverzetét biztosíthatja hosszú évekig. Lángeszű ötlet, ugye, hogy magának aspanyol királynak a pénzét használják föl Csehország és a választófejedelemség visszaszerzésére?Hogy egyben biztosíthassák a fejedelmi könyvtár és a Spanyol Udvar gyűjteményeinek épségét.

Emília követte Vilém tekintetét, amikor a férfi kilesett a ponyva résén. Egyedül voltak-e a vízen,vagy van ott egy másik bárka is, amelyet alig láthatott a távolban, az egyik őrnaszád lámpájánakfényében? Mindeddig magányosan haladtak a folyón, kivéve egy öreg dereglyét meg néhánylibasorban vitorlázó, makrélahalmokkal teli halászcsónakot. Valahányszor egyikük közelebb kerülthozzájuk, Vilém és Emília egyszerre húzódott vissza a ponyva alá, és takarta el az arcát. A legutóbbitíz percben azonban nem találkoztak senkivel.

És még több is rejlik a terv mögött tért vissza a tárgyhoz a férfi egy perc múlva. A helyzet nagyonbonyolult. Másféle érdekeket is figyelembe kell venni.

A könyvek és egyéb kincsek Angliába való megérkezését maga Jakab király előtt is titokban kelltartaniuk. Az üzlet nem bonyolítható le, Vilém kifejezésével élve, a megszokott csatornákon keresztül,vagyis az egész földrészt behálózó ügynökök és befektetők segítségével. Akkor ugyanis könnyenfölderíthetnék Arundel herceg ügynökei, márpedig a herceg Anglia egyik leggazdagabb gyűjtője, aki a

szobrok és más kincsek mellett a könyvek iránt is érdeklődik. Arundel a Howard család tagja, rómaikatolikus, és egy olyan hatalmas nemzetséghez tartozik, amely elkeseredetten gyűlöli Buckinghamherceget, és szorosan kötődik a spanyol követhez. És az sem titok, hogy az utóbbi évek során Jakabkirály lényegében Gondomar bábja, vagyis a spanyolok játékszere volt. Talán szükségtelenemlékeztetni rá, hogy máig évi ötezer Fülöp-aranyat kap a spanyol királytól. Vagy hogy a csehországiforradalom idején is Fülöp oldalára állt. Hogy nem küldött semmilyen segítséget a tulajdon lányánakés a vejének, a saját véreinek. Hogy elárulta őket a katolikusoknak, ahogyan két évvel azelőtt Raleighlordot is. Így tehát sem a király, sem udvaroncai, közöttük Arundel, nem szerezhetnek tudomást atervről. Arundel ugyanis azonnal belesúgná Gondomar fülébe, Gondomar elárulná Jakab királynak, akirály az a szenilis vén bolond nem látna benne semmi mást, mint közönséges rablást.

Igen, így van fejezte be Vilém , és egy olyan embert, mint Sir Ambrose, kétségtelenül közönségeskalóznak tekintene. Ennél fogva Sir Ambrose egész biztosan ugyanarra a sorsra jutna, mint Sir WalterRaleigh.

A bárka megkerülte a kanyart, és besiklott a Long Reach vizére. Greenhithe kikötőjéből éppennéhány halászcsónak távozott, és vette útját a torkolatvidék felé. Emília elnézte, amintszembefordulnak a dagállyal szellemképként világító, ferde, háromszögletű vitorláikkal. Vilémközben elhallgatott. A lány megváltoztatta a testtartását a kemény padon, és azon gondolkodott, hogy aférfi által elmondottakból vajon mennyi lehet az igazság, és mennyi a kifinomult képzelet szülötte.

A csónakot a gazdája közben rúddal hajtotta előre a dagály hátán, újabb kanyar után ezúttal az ErithReach mellett, az egyik oldalon kikötődokkok, a másikon harangöntő és horgonykovács műhelyekközött. A nappali világosság még jó órányira volt tőlük ugyanúgy, ahogyan London is, bár a szélközben nyugatira fordult. Emília érezte meg elsőként a korom és füstszagot, amely legjobban valamiősi állat bőrének kipárolgására emlékeztetett. Tornyok és rombusz alakú raktárházak tűntek föl, majdvesztek szem elől megint sötéten és néma csöndben. Ugyanúgy, ahogy a nagy testű kereskedőhajók,amelyek oldaláról visszaverődtek a csónakot hajtó rúd csobbanásai. A lány megfordította a fejét, és acsónakos homályos alakja mellett hátrameredt. Van valaki mögöttük, aki egy pár evezővel igyekszik anyomukban?

Vilém felé fordult, de a fék láthatóan semmit sem vett észre. Csaknem kétrét görnyedt, úgymeresztette a szemét a ládikára.

A ládikában egy hermetikus szöveg rejtőzött, tizennégy lapnyi ősi kézirat arabeszk kötésben. Az aszöveg magyarázta Vilém értékesebb, mint az összes többi ládában lévő könyvek együttesen.

Valójában másolat volt, amelyet jó kétszáz évvel azelőtt készítettek egy régibb iratról. Egy harránikódexmásoló vitte Konstantinápolyba, ahová a bagdadi kalifa üldözése elől menekült. AmikorKonstantinápolyt a kalifa egyik utóda, II. Mehemed török szultán elfoglalta, egy másik másoló barátsegítségével menekült tovább, aki kicsempészte a Magnana kolostorból, még mielőtt a törököknek lettvolna rá idejük, hogy kifosszák. És most, csaknem kétszáz évvel később a kódexet ismén menekítikújabb biztonsága felé, hogy elkerülje a legújabb fölfordulás, a vallásháború veszedelmeit, ezalkalommal a Cseh Királyságban.

Emília semmit sem tudott a Corpus Hermeticum felől. Bár az elnevezés fölidézett előtte néhánykönyvet, amelyekbe szó szerint belebotlott Breslau várában a nagy mulatság éjszakáján, és amelyekcímei istentelen célokra utaltak. De Vilém eskü alatt állította, hogy a hermetikus szövegekbensemmiféle istentelenség nem rejlik. Egyes részei valójában mintha egyenesen Krisztus eljövetelétvetítették volna előre. Együtt, magyarázta tovább Vilém, úgy tizenkét kötetnyi írást tesznek ki, megmég ki tudja hányat, amelyek elvesztek az idők során egyik vagy másik megszállás vagy háborúalkalmával. Egyes könyvek filozófiai kérdéseket taglalnak, mások teológiával foglalkoznak, megintmások amelyek a legtöbb olvasó és értelmező figyelmét keltették föl az alkímia és a csillagjóslástárgyát boncolgatják.

Mindebben Emília egy szikrányi értelmet sem fedezett föl. Miként lehetséges, hogy egy tizennégylapos kézirat, az a pár darab, lámpakorom és növényi gyanta keverékéből készített tintával teleírtkecskebőr eléggé értékes legyen ahhoz, hogy még öljenek is érte?

Vilém még mindig magyarázott, amikor a csónakjuk a Hornchurch-mocsarak mellett haladt el,megpördült, majd visszanyerte eredeti irányát a kanyarulatoknál veszedelmesen megerősödőáramlatok hátán. A férfi a szavakat olyan ideges sebességgel ejtette ki, hogy a lány csak nehezenkövethette őket. A Corpus Hermeticum egy egész világmindenséget ír le, állította, egy olyan mágikushelyet, amelynek minden alkotórésze, a Jupiter holdjaitól kezdve a legparányibb porszemig olyanörökké fénylő hálózatot hoz létre, melyen belül minden egyes atom minden másik atommal valahogyanösszefügg. Az egyes részek emellett vonzzák egymást, más szóval hatással vannak egymásra, aminekeredményeképpen homályos, de mégis közeli kapcsolat létezik mondjuk az emberi szervezetvérkeringése és a csillagok égi járása között. Ezek a lenyűgöző hatások megállapíthatók a valamennyiélőlény külső felületére vagy belsejébe helyezett titkos jelek segítségével. És ha valaki ezeknek ajeleknek a birtokába jut egyszer, alkalmazhatja és fölhasználhatja azokat, mondjuk sebek vagykülönféle nyavalyák gyógyítására, események megjóslására vagy előrejelzésére, sőt egész királyságoksorsának föltárására, mi több, befolyásolására. Az az ember, aki képes elolvasni ezeket a bonyolulthieroglifákat, titkos jeleket, olyasféle varázsló, akinek hatalmas ereje van, s aki képes az égihatásokat a maga hasznára alakítani. És bármilyen könyv, amely ezeknek a titkos jeleknek a leírására,rendbe szedésére és értelmezésére képes… nos egy ilyen kötet értéke egyszerűen fölbecsülhetetlenlenne.

Szóval az a kódex ezek szerint valamilyen varázslókönyv? sikerült a lánynak végre közbevetnie. És ezért akarja annyira megszerezni magának Károly herceg?

Legalábbis így tűnik, igen. Kétségtelenül a könyvtára díszének is szánja a Szent Jakab Palotában.De az sem lehetetlen, hogy más okai is vannak rá. Vilém fölemelte tekintetét a ládikáról. Mivel ez akódex ma politikai jelentőséggel is rendelkezik a varázsereje mellett.

A Corpus Hermeticum helye a könyvek birodalmában most sokkal bonyolultabb; magyarázta.Rómában gyanú ébredt a hermetikus szövegek iránt. Egyes könyvek valóban előre jelezhették Krisztuseljövetelét, ha a Vatikán tanácsadói a megfelelő értelemben olvassák. Más hermetikus tanításokviszont veszélyt jelenthetnek az ortodox irányzatok számára. Különösen sok aggodalmat váltottak ki avilágmindenség szerkezetével és a Nap isteni voltával kapcsolatos részek. Végül is, még magaKopernikusz is idézett az Aszklépioszból, amikor De revolutionibus orbium coelestium címűmunkáját, ezt az eretnek művet kiadta, amely letaszította trónjáról a Földet a Nap javára. De még

nagyobbak azok a politikai természetű veszedelmek, amelyek azoktól származnak, akik manapságforgatják az egyre több kiadásban és fordításban megjelenő hermetikus szövegeket.

Olyan filozófusok, mint Bruno vagy Duplessis-Mornay arról álmodoztak, hogy a katolikusok ésprotestánsok között dúló vallásháborúk megszüntethetőek a hermeticizmus filozófiájának akereszténység rovására történő előtérbe helyezése által. De a római hatóságok szemében a hermetikusfilozófusok, akárcsak a zsidók, a protestánsok ügyét szolgálták, akik a pápát szerették volnamegfosztani a hatalmától. És a gyanú nem volt teljesen alaptalan. 1600-ra, amikor Brunomártíromságot szenvedett, ezek a könyvek váltak a legfőbb vonzerővé valamennyi eretnek vagyreformer szemében. Szekták és titkos társaságok szaporodtak el hirtelen egész Európában, akár agomba a termékeny talajban: okkultisták és forradalmárok, navarristák és rózsakeresztesek,kabbalisták és mágusok, liberálisok és misztikusok, fanatikusok és hamis Messiások, mindenlehetséges irányzat képviseletében. Valamennyien reformokat követeltek, és Róma lehanyatlásátjósolták. És valamennyien Hermész Triszmegisztosz írásait idézték, azokat tekintették a mindentátfogó reformáció legfőbb letéteményesének.

Az ellenreformáció elveszíti a talajt a talpa alól hangoztatta Vilém , függetlenül Miksa seregeitőlés az inkvizíció máglyáitól. Pandora szelencéje kinyílt, és Róma bármilyen eszközt fölhasználna, csakhogy becsukhassa. A varázslást és a mágiát egy kalap alá veszik a dogmatikus eretnekséggel. Akabbalista irodalmat tilalmi listára tették, és Francesco Patrizzit, a Corpus Hermeticum egyikfordítóját 1592-ben elítélte az inkvizíció. A Collegio Romano jezsuitái saját indexet hoztak létre,olyan listát, amelyen Paracelsus és Cornelius Agrippa munkái Galileo műveivel kerültek egy sorba.Az inkvizíció bíbornokai eretneknek kiáltották ki Johann Valentin Andreae-t, a rózsakeresztesekalapítóját. Traiano Boccalini, Andreae mestere és Navarrai Henrik támogatója gyilkos merényletáldozatául esett Velencében, míg Henriket magát, reményeink sarkcsillagát Párizsban gyilkolták meg.A mozgalomnak azonban száz feje van, és megállíthatatlan. A Navarrai halála után új remény keltéletre, új tengely keletkezett, amely köré gyűlhet és körülötte foroghat minden.

A választófejedelem mormolta maga elé Emília , Frigyes király.

Igen. A férfi megvonta a vállát. Újabb hiú remény, amely szomorú csalódáshoz vezetett.

Lassan maguk mögött hagytak néhány parti lámpást. Bárkájuk befordult a Gallions Reach vizére,elkerülve a fekete folyóba benyúló kikötőmólókat. Az elhaladó bárka hullámverése életre keltette akikötőbakokhoz kötött csónakok sorát: csöndesen táncoltak a lapos hullámokon. A mólók és a sárospartvonal mögött névtelen palotácskák és omladozó villák sorakoztak. Már jó két órája kuporogtak abárkában, de a folyó még alig vált egy kicsit keskenyebbé.

Szóval ez a kódex veszélyt jelent az ortodoxia számára. Emília lassacskán megértette, mekkoratétről van szó, vagy legalábbis azt hitte, hogy érti. És Róma azt reméli, hogy elnyomhatja, eltiporhatjaaz eretnekségeit, még mielőtt azok gyökeret verhetnének.

Nagyon valószínű. Róma manapság mindentől retteg, ami a dogmáit fenyegetheti. Fél aszakadástól, mert az aláaknázhatná a protestantizmus ellen vívott harcát. Galileo a holdjaival szinténilyen fenyegetés volt. Hanem a Szentszék négy esztendővel ezelőtt elhallgattatta, és Bellarminobíboros egyenesen figyelmeztette, hogy többé egyetlen szót se írjon le az eretnek Kopernikusz

védelmében. A kopernikuszi tanokat vagy más eretnekségeket támogató bármely újabb írásmegjelenése súlyos csapást jelentene Róma számára, különösen mostanában.

És különösen, ha olyan nagy tekintélytől származik, amilyen Hermész Triszmegisztosz.

Igen. És ezért a kódexet azonnal elzárnák a vatikáni könyvtár titkos levéltárába, amint a bíborosokés püspökök rátehetnék a kezüket. Még az is lehet, hogy megsemmisítenék. És Vilém megint a bokájaközé szorított ládikóra pillantott. Föltéve, hogy nincs itt valami más mormolta csöndesen , olyasmi,amit én sem érthetek. Ugyanis az elmúlt évek során Hermész Triszmegisztosz tekintélyét megtépázták,sőt lerombolták. És nem is Róma teológusai tették, hanem egy protestáns, egy hugenotta.

És Vilém elmesélte, hogy a közelmúltban nagy vita kerekedett a protestáns tudós Isaac Casaubon,és a római katolikus Baronius bíboros, a Vatikáni Könyvtár gondozója között. Ő az, állította Vilém,aki szeretné Rómába szállíttatni a választófejedelmi könyvtárat és a Spanyol Udvar kézirataitegyaránt. Évekkel ezelőtt a bíbornok kiadott egy terjedelmes értekezést az egyház történetéről. AzAnnales ecclesiastici az, amelyben Hermész Triszmegisztoszt Hüdaszpésszel és a szibillaijóslatokkal együtt, a pogány próféták egyikének nevezi. Ezt a művet nagy becsben tartották Vilémtanítómesterei, a Clementinum jezsuitái. Azóta azonban ízekre szedte egy hugenotta, a svájciCasaubon, aki Jakab király meghívására érkezett Angliába. És Casaubon fő művében, a De rebussacris et ecclesiasticis exercitationes XVI című, hat évvel ezelőtt, 1614-ben kiadott értekezésébenállítólag minden kétséget kizáróan bebizonyította, hogy az egész Corpus Hermeticum hamisítvány.Hogy nem valami ősi egyiptomi pap szerkesztette egybe Hermupolisz Magna városában, hanem egycsapat görög szélhámos munkája, akik a Krisztus utáni első évszázadban éltek Alexandriában. Ezek azalakok összekutyultak egy zagyvalékot Platón műveiből, a zsoltárokból, a zsidó kabbalából,fűszerezték az egészet némi egyiptomi filozófiával, és mindezzel több mint ezer évig rászedtek mindentudóst, papot és királyt.

Vilém gondterhelten ingatta a fejét a hullámokon ringatózó bárka ritmusára. Az egésznek semmiértelme. Miért törekedett Sir Ambrose olyan elszántan arra, hogy A Világ útvesztőjét kicsempésszePrágából? A jó protestáns Sir Ambrose nyilvánvalóan jól ismerte Casaubon munkáját. És ha valóbanhamisítvány, vajon miért kívánta annyira eltiporni a bíboros? Mivel pontosan azok üldözik őketegészen Prágától árulta el Vilém , Baronius bíboros ügynökei.

És nem nyithatnánk ki? kérdezte Emília és szintén a ládikára pillantott. Van kulcs a zárjához?

Csak egy létezik rázta meg a fejét Vilém , és az is Sir Ambrose birtokában van. Másikról nemtudok.

A bárka ekkorra kiért a mély vízre, Woolwich örvénylő áramlataira. Baloldalt, a szárazdokkokbanláthatták a haditengerészet félig kész hadihajóinak csontvázszerű építményeit. A lány közbenátcsúszott a bárka másik oldalára, ahonnan beláthatta a mögöttük húzódó folyószakaszt. Fáklyákat éslámpásokat tartó emberalakok mozogtak a dokkok bejáratánál és a sötét égbolton kirajzolódó, fábólácsolt emelődaruk körül. Amint kissé jobbra fordultak, úgy vélte, hogy egy másik bárka körvonalaitlátja a fölvillanó halvány fényben. Vagy talán inkább egy ponyvatetőt, amely alatt több emberrejtőzködhetett. Kidugta a fejét a saját ponyvájuk alatti résen.

Mennyi még az út Billingsgate előtt?

A csónakos belökte evezőrúdját a vízbe, ránehezedett, utána két kezével egymás fölött markolvakiemelte. Úgy nyolc mérföld lehet vetette oda a következő taszítás előtt. A bárka jobbra billent, éskevés híján elveszítette az egyensúlyát. Még két óra tette hozzá kis idő múlva. Már ha addig megnem fordul a dagály.

Emília visszahúzódott a ponyva alá, és a csónak előtti vízre bámult. Kibomlott előttük a következő,élesen kanyarodó partszakasz, veszedelmes áramlataival. A Greenwich-rétek néptelennek tűntek, amásik parthoz viszont vagy féltucatnyi, indiai utakat járó kereskedőhajót kötöttek ki. A tatkorlátjukraakasztott lámpások himbálózó árbocok erdejét világították meg. Mögöttük terültek el a Kelet IndiaiTársaság raktárépületei. Miközben a dél felé haladó bárka megközelítette a kikötőhelyet, Emíliahátrafordította a fejét, és észrevette, hogy a nyomukban haladó másik bárka is föltűnik a hajóklámpásainak fényében. Woolwich óta jó néhány hossznyit, ha nem többet, közeledett hozzájuk. Ahátuljában két csónakos dolgozott, mialatt az utasaik, három homályos alak a vászontető alatt lapult.Amikor visszafordult Vilém felé, látta, hogy a férfi valamit tart a tenyerén.

Vegyél egyet!

Mit?

Ők azok! suttogta Vilém. A bíboros emberei. Kicsivel előbbre nyújtotta a kezét. Még nyolcmérföld van hátra. Nem érünk oda.

Jobboldalt föléjük tornyosult az egyik kelet-indiai raktárépület. A könnyű szél feléjük terelte abelőle áramló melaszszagot. A fölvillanó fényben a lány láthatta, mit tart a tenyerén a másik. A bőrerszénykét, amelyet még Sir Ambrose adott nekik. Benne a Strychnos nux vomitica. Ösztönösenhátrahőkölt, neki a ponyvafalnak.

Ami meg a ládikát illeti… a fény tovatűnt, és ismét sötétségben voltak. Egy sirály rikoltott a fejükfölött, amikor a fék előrehajolt, markában a bőrzacskóval, és halk nyögéssel fölemelte a ládikót azölébe. Attól tartok, hogy a vízbe kell hajítanunk. Ez volt az utasítás.

Kinek az utasítása?

Semmi válasz. A férfi mereven bámulta a ládikát. A lány fölnézett. További mólók sorakoztakelőttük, azokon túl épületek szövevényes csoportjai magasodtak. A csónak oldalra billent, és apárkánya fölött becsapott egy hullám. Bevizezte az arcát és eláztatta a kabátját. Nagyobb sebességretettek szert az áramlásban, de elveszítették uralmukat fölötte. A csónakos káromkodott, és mindenerejével igyekezett egyenesben tartani a járművét. Az evezőrudat kormánylapátként használta. Sajáthullámaik érték utol őket, amint lelassultak, és a bárka még jobban félrebillent. Pár pillanat múlva azáramlás elcsöndesedett, mire a csónakos elcsigázottan újra rudalni kezdett. Közben azonban azüldözőik újabb csónakhosszakat nyertek velük szemben.

A következő órában Emília a bárka hátuljából figyelt, először jobbra nézett, utána kihajolt, hogyelőre láthasson. Közvetlenül Greenwich előtt újabb éles kanyarba jutottak, még komiszabb

áramlásokkal, amelyeken a bárka jobbra-balra hánykolódott a csónakos szakadatlan szitkozódásátólkísérve. A keleti égen halvány rózsaszín és narancssárga sávok tűntek föl, és a dagály lelassult. Afolyón megindult a közlekedés, dereglyék tucatjai lökdösődtek a Tower alatti hivatalos kikötő felé, azangolnával és osztrigával megrakott bárkák pedig Billingsgate irányába igyekeztek. Közöttükcsónakok és ladikok seregei tülekedtek, és igyekeztek lefelé a folyón dagadó vitorláikkal. Üldözőikmegint csökkentették a távolságot közöttük, de aztán lemaradtak egy kissé, mivel az alsó víztározón akörülöttük haragos madárcsapatokként keringő csónakok valamelyest lelassították őket.

Néhány perc múlva Emília a szemét megerőltetve megpillanthatta a folyót átívelő London-hídnyílásait. Amikor hátrafordult, láthatta, hogy az evezős bárka megint föltűnik a nyomukban. Acsónakosuk keményen dolgozott, arcán csorgott a verejték, de minden hiába. Amikor végre elérkezteka vámház előtti zsúfolt rakparthoz, a másik csónak alig két hossznyival maradt le mögöttük. A bíborosemberei előbújtak a ponyvatető alól. A fölkelő nap halvány fényében Emília már kivehettenapbarnította arcukat, koromfekete köpönyegeiket, rajtuk a fénylő arany csíkokkal. Mind a hármancsipkegallért viseltek, és egyikük, amelyik a csónak orrában előrehajolt, tőrt szorongatott a markában.Amikor a lány Vilém felé fordult, a férfi a csónak fenékdeszkáján térdelt a ládikával a kezében.

Túl késő mászott elő a ponyvatető alól a csónak közepére, ahol megpróbálta a ládikát átbillentenia palánkon. Nem jutunk el a York-házig nyögte. Még Billingsgate kikötőjéig sem.

Ne!

Emília a sípcsontját többször is beütve átvergődött a padokon, esetlenül átnyalábolta a férfit, éskezét a ládikóra tette, de Vilém hátrataszította. Utána megint fölemelte a terhét, és kihajolt a palánkon,előrenyújtott kezében a kinccsel. Emília föltápászkodott a fenékdeszkákról, de abban a pillanatban abárka hátuljának nekiütközött a másik csónak. Hallotta, amint a csónakosuk elkáromkodja magát amegbillenő hajón, amely a következő pillanatban beleütközött egy közeledő lélekvesztőbe. Az ütközésnagyon heves volt. Utoljára csak annyit látott, miközben lehuppant a bárka aljára, hogy egy pár csizmaröpül át a palánkon, és tűnik el mögötte.

Vilém!

Mikorra föltápászkodott, a bárka hevesen ingott a hullámokon. Az üldözőik átugrottak hozzájuk.Inkább csak hallotta, mintsem látta, hogy a bíboros két embere tusakodik a csónakossal. A szegényvén ördög elkeseredetten védte magát az evezőrúdjával, amíg ellenfele tőre át nem hatolt abőrkabátján, majd a hasfalán. Egy utolsó káromkodással térdre rogyott, utána ráborult a tatpalánkra,mikor a csónak újabb ütést kapott, ez alkalommal jobb felől, ahonnan egy halászladik ütközött neki.Utóbbit a félresodródó lélekvesztő térítette el az útjáról. A bíboros emberei egymás karjaiba estek,mielőtt végignyúltak volna a bárka fenekén. A tőr odébb pattogott a deszkákon.

Emília!

A halászladik elsodródott, lanyhán csapkodó vitorlájával fölfelé a csöndesedő dagályon. Árbocaszélesen kilengett, a gazdája keservesen küszködött az egyensúlya visszaszerzéséért. Emília egypillanatra meglátta a csónak előfedélzetén elterült Vilém halászhálókba gabalyodott és ezüstös halaktömegében félig elsüllyedt alakját.

Emília, ugorj!

A ladik most már gyorsabban siklott, elsodródott a magatehetetlen bárka mellől, amint a szélbelekapaszkodott félig fölcsavart vitorlájába. A lány fölpattant az egyik billegő padra, és már ugrottvolna, amikor egy kéz megragadta a szoknyáját és hátrarántotta. Ám ebben a pillanatban a bárkánaknekirohant a negyedik, és egyben utolsó csónak. Egy tucatnyi utast szállító evezős komp. Ekkor a kézeltűnt a semmibe, ő pedig röpült a ladik felé az ötlábnyi nyirkos levegőn és vízpermeten át.

HARMADIK FEJEZETA vidéket elöntötte az ár. Az eső egész éjjel kitartóan esett, és még most is zuhogott, amikor keleten

az ég koromfeketéből hamuszürkébe ment át. Akkora eső volt, hogy a halastavak és a kőfejtők gödreirendre kiáradtak. A mohás erdő egyetlen éjszaka alatt láperdővé változott. A vihar sűrűje márelvonult, de még mindig nagyon erős szél fújt délnyugat felől, és szakadatlanul esett az eső. A tölgyekés bükkfák a folyómederben álltak, mintha fürödnének. Mások szél által megroppantott vagyvillámsújtotta, hasadozott törzsei keresztben hevertek a londoni út leginkább széljárta szakaszain.

Az erdő közepén, nem messze a vadőrök és dúvadirtók kunyhóitól négy ló tocsogott az Epping útona pocsolyákon és sártengeren át, maga után vonszolva egy bőrtetejű utazókocsit. Kevéssel múlt elreggel hét óra. A lovak észak felé igyekeztek Essex tartományon keresztül, keservesen küszködtek ésbotladoztak, sörényük ázott zászlóként lobogott, a kocsi kerekei méretes sárkoloncokat röpítettek alevegőbe. Egyszer csak, az út egyik legmélyebb szakaszán, ahol a kőfejtőkből kiáradó víz iskülönösen mély volt, a kocsi hirtelen zökkenéssel megállt. A kocsis, aki aznap reggel már háromfatörzset is eltakarított az útjából, durván rábömbölt a lovakra, és keményen lecsapott ostorával afarukra. Az állatok nekifeszültek egy pillanatra, de a kocsi nem mozdult a helyéről.

Mi történt? emeltem föl a bőrlebernyeget, hogy kinézhessek az ablakocskán. Az arcomba csapódócseppek olyanok voltak, amilyen a nyílt tengeri tajték csapkodása lehet.

Beragadtunk a sárba panaszkodott a kocsis, miközben nagy csobbanással leugrott a bakról. Acsizmája megcsúszott, és cuppogott, mialatt próbálta visszanyerni az egyensúlyát. Máris teljesenbőrig ázott. Ne aggódjon, uram morogta a gallérjába, és a kalapját mélyen lehúzta a homlokába. Egyszempillantás alatt kiszabadítom magunkat.

Hátradőltem az ülésemen. A zsebemből előkotortam egy zablepényt és egy darab márványsajtot. Ahajnal első fénysugarától számítva már egy jó órát töltöttünk az úton. A négylovas kocsi valóban ottvárt rám, ahol megígérték, a Három Galamb fogadó pinceistállójában, már teljesen fölszerszámozva.Ezúttal is Phineas megjelenésére számítottam, de nem szomorodtam el, amikor kiderült, hogy másikkocsis visz el Wembish Park udvarházába. Nagydarab ember volt, aki Nat Crump néven mutatkozottbe nekem. Beszédesebb útitársnak bizonyult, mint Phineas volt, de legalább annyira mogorvatermészetű. Miután betelepedtem a kocsiba, amely más volt, mint amelyikkel annak idején PontifexHall felé haladtunk, elköltöttem a reggelimet. Utána hallgattam, hogyan szidja Crump a lovakat,hogyan biztatja őket kiáltásaival, és milyen ordenáré megjegyzéseket tesz az időjárásra.

Másik utat kellett volna választanunk morogta, miközben egy vastag ágat szuszakolt az egyik hátsókerék alá, és próbálta máris kiszabadítani alóla. Meglegyintette a lovakat, mire azok megnyikorgattákfeszes istrángjaikat. A jármű egy kicsit előremozdult, vasalt kerekei megcsikordultak a kavicsokon, detalán csak egy arasznyit lendült előre, mielőtt visszatottyant volna a sárba. Megrettentem, amikormegláttam, hogy a víz szintje lassan eléri a hátsó tengelyünk magasságát. Crump és a lovak térdigálltak a pocsolyában. Puckeridge felé kellett volna mennünk lihegte, és közben újabb emelőpontotkeresett. Arrafelé szárazabb a föld.

Puckeridge felé? ringatóztam a kocsi ingásának ütemére. Fejem fölött fűzágak karistolták vadul a

kocsi tetejét. Hát, az ég szerelmére, akkor miért nem arra ment?

Parancsra mordult föl fáradt ingerültséggel. Megparancsolták, hogy ne arra menjek, világos? Pillanatnyi szünet után rám meresztette a szemét. Úgy látszott, hogy az egész utazást valahogy az énhibámul rója föl. Azt mondták, hogy az erdőn át kell mennem. Ó, igen. De mégis miért?

Megragadott egy küllőt és a kerék abroncsát, utána a faágat feszítette előre cuppogó csizmákkal. Azelső lovak egy lépésnyit húztak volna a parancsára, de máris belelapultak a híg sárba. A kerekek ezalkalommal egy ujjnyit sem mozdultak előre. Kocsisom káromkodva gázolt a kocsi elejére.

De miért? kiáltotta, és a botjával vakarta a sarat a kerekekről. Azért, mert nem használhatjukLord Marchamont kocsiját, azért! Pedig az biztonságosabb.

Durván fölkacagott, és elég hosszú ideig abbahagyta a dolgát ahhoz, hogy vaskos karjával szélesívben inthessen a közeli facsoport felé. A kalapja beleesett a vízbe, és láthattam, hogy szőkés üstökéta koponyájára simította az eső. Korábban, az istálló halvány világosságában azt hittem, hogyfölismerem, de utána arra a megállapításra jutottam, hogy más ilyesféle esetekhez hasonlóan ezúttalsem hagyatkozhatom az ösztöneimre. Az is eszembe jutott, hogy meglepődhetett a megjelenésemen asötét hajamon és hegyes szakállamon , mivel bizonyára nem feleltem meg a rólam adottszemélyleírásnak. De akárhogy is lehetett, minden fönntartás nélkül vett föl a kocsijára.

Szóval az erdőn át… bizonygatta nyögések és lihegések közepette. Kerített még egy vastag ágat,hogy emelőnek használhassa. Hátrament a kocsi hátuljához, ahol megint nekiveselkedett a kerekeknek.A kocsi úgy ingadozott előre-hátra, mint egy csónak a dagály hullámain. Ha erre jövünk, nem kellszámítanunk fölösleges kísérőkre.

Föllibbentettem a hátsó ablakocska bőrlebernyegét, és kinéztem az ágak által elhomályosított,mögöttünk kanyargó útra. A hajnal még alig volt több halvány szürkületnél. A homálybanmegpillantottam pár szarvasünőt, amint a bozótból ránk meredtek. Vagyis egy bikácska és egy tehénkevolt, mind a kettő ugrásra készen. De embernek sehol nem volt semmi nyoma, még a környékbelihírhedett vadorzóknak sem. Az ítéletidő csupaszra tisztította az utakat. Mindössze egy-egy londonikocsit vagy lovas kordét láttunk, mielőtt elértük volna az Epping utat.

Gyí tee! Neee!

Az egyik faág hangos reccsenéssel eltörött, és a kocsi előrelendült, amitől csaknem elterültem apadlóján. Az ablak bőrfüggönye félrecsúszott, így láthattam, hogy a kerekeink hullámokat vernek asáros part felé. Crump belekapaszkodott a kocsi oldalába, és fölmászott a helyére. Úton voltunk hátmegint, észak felé csörtettünk az eső függönyén és a sűrű erdőn keresztül. Hátradőltem, mivel az útelég hosszadalmasnak ígérkezett. Nem volt várható, hogy másnap délután előtt megérkezünk WembishParkba.

Egész reggel csak gurultunk előre, lassan magunk mögött hagyva a mérföldeket. El-elszundikáltam akimerültségtől, mivel csak éjfél után érkeztem vissza az Alsatia negyedbe, a Félhold pedig sötétedésután olyan lármás volt, akár valami boszorkányszombat, ezért alig aludtam valamicskét. Egész éjjellábak dobogtak a lépcsőn, az ivóban hegedű siránkozott, a folyosókon is táncosok forgolódtak

visongás és kacagás közepette. Csak hajnal előtt volt egy-két órányi nyugalom, de nagyon koránfölébresztett a kopogtatás az ajtómon, és Mrs. Fawkes szobalányai tájékoztattak róla, hogy abérkocsim odakint vár rám.

A Wembish Parkba vezető utam már ismerős jel jegyében kezdődött. Amikor a kocsi a ChanceryLane felé közeledett, krétarajzot vettem észre az egyik ház falán. Hermetikus tanulmányaim alapjántudtam, hogy azt Marsilio Ficino Hermészi kereszt-nek nevezte. Alatta, szintén krétával durván róttbetűkkel valami jelmondat-féle állt: Mi, a Rózsa Keresztjének Láthatatlan Testvérisége.

Hátradőltem az ülésemen, és azon morfondíroztam, vajon helyesen olvastam-e a szavakat. Ez isvalami tréfa lehet? Nagyon különös és titokzatos volt ahhoz, hogy eredeti legyen. Természetesenhallottam már a Rózsa Keresztjének Testvérisége nevű titkos társaságról. Akkor bukkantam különöstörténetükre, amikor a napokban a hermetikus filozófiáról szóló néhány birtokomban lévő értekezéstlapozgattam. Csak azon csodálkoztam, hogy Biddulph nem említette a titkos protestánsösszeesküvések sorában. Ami keveset megtudhattam felőlük, annak alapján a rózsakeresztesekprotestáns alkimisták és misztikusok titkos társaságát alkották, amely a század első felében harcosanlépett föl a katolikus ellenreformációval szemben. Hitük fővezéreként Navarrai Henriket tisztelték, ésmiután 1610-ben őt Párizsban meggyilkolták, V. Frigyes választófejedelem került a helyére.Falfirkáik és plakátjaik 1616-17-ben elborították Heidelberg és Prága falait, körülbelül abban azidőben, amikor stájerországi Ferdinándot választották meg, úgymond, Csehország királyává.

A rózsakeresztesek Ferdinándot, a jezsuiták neveltjét rémülettel és gyűlölettel fogadták, viszont aplakátjaik és kiáltványaik rendkívül derűlátóak voltak. A vallás és a politika megreformálásátjelezték előre az egész Birodalomban. Ezeket a reformokat olyan mágikus eszközökkel kívántákmegvalósítani, amilyenekről Marsilio Ficino, a Corpus Hermeticum első latin fordítója is beszélt. Ahermetikus szövegekben és Ficino Libri de vita című munkájában kifejtett tudományos mágiasegítségével a rózsakeresztes testvériség abban reménykedett, hogy a modern világ zavaros ésszennyes szemétdombját, a vallási feszültségek, háborúk és üldöztetések világát átalakíthatjákvalamiféle aranykorrá vagy utópiává. Legalább annyira remélték ezt, mint azt, hogy műhelyeikbenszéndarabokból és agyagkoloncokból aranyat tudnak majd előállítani.

A reformáció iránti vágyuk szerintem éppen eléggé megalapozott volt. Hiszen mit láthattak arózsakeresztes testvérek, ha visszatekintettek Európa történetének legutóbbi száz esztendejére?Protestáns vértől iszamos kivégzőhelyeket! Ott volt a párizsi hugenották lemészárlása Szent Bertalanéjszakáján, aztán Smithfield és Oxford máglyái Mária királynő uralkodásának idején. Ott voltak aspanyol inkvizíció és a Szentszék borzalmai, a spanyolok által Németalföldön kirobbantott háború,amelyben Philip Sidney is föláldozta az életét. Ott voltak a Stájerországból elüldözött lutheránuslelkészek, a Graz városában máglyára vetett tízezer protestáns könyv és Kepler száműzetése. Ott volta meghurcolt és elhallgattatott Kopernikusz, és Galileo, akit 1616-ban idéztek Rómába, RobertBellarmino ítélőszéke elé, aki az inkvizíció egyik bíbornoka volt, és aki a hermetikus filozófusGiordano Brunót megégettette a Campo de Fiori téren. És ott volt Tommaso Campanella, akitNápolyban megkínoztak és börtönbe vetettek. És ott volt a spanyol ügynökök által megölt CsöndesVilmos és IV. Henrik, akit Ravaillac szúrt agyon a Pont Neuf hídon Párizsban.

Végül azonban maguk a rózsakeresztesek is részévé lettek ennek a szomorú litániának. Nem találtákmeg sem a bölcsek kövét, sem olyannyira áhított aranykorukat, mivel 1620-ban Frigyes királyt és a

cseh protestánsokat szétzúzták a Katolikus Liga seregei. A rózsakeresztes fivérek nagy része mindenkétségen kívül babonás sarlatán és ostoba idealista volt. De én mégis valahogy sajnáltam ezeket azembereket, akik a gyöngécske könyveikkel, vegyszereikkel és gyatra varázsigéikkel próbálták megleküzdeni azt a gonoszt, amit az ellenreformációban láttak. Spanyolországot és a Habsburgokat, akikvégül is saját magukat falják majd föl a harmincéves háború során.

De azon a reggelen, amint a kocsi zötykölődött velem a Chancery Lane úton, valami más iseszembe jutott a rózsakeresztes testvériségről. Rájöttem, hogy a nyilatkozataik pontosan akkorjelentek meg Prága falain, amikor Raleigh egy másik megszállott protestáns közösség által támogatott hajóhada elindult Guyana felé. Valóban, a rózsakeresztesek legnevezetesebb irománya, a ChristianRosencreutz kémiai házassága, amelynek egy példányát a saját polcaimon is fölleltem, 1616-banjelent meg Strasbourgban, ugyanabban az évben, amikor Raleigh kiszabadult a Véres Toronyban lévőzárkájából. Megint arról gondolkodtam tehát, hogy Sir Ambrose és hermetikus szövege jelenthetevalamiféle kapcsolatot e két balszerencsés kaland, egyrészt Raleigh guyanai útja, másrészt Frigyeskirály csehországi sorsa között. Fogalmam sem volt róla. De amikor a napokban belelapoztam aKémiai házasságba, valami másra is fölfigyeltem a szövegével kapcsolatban. Valamire, ami akeltezésénél is intőbb jelnek számíthatott: az oldalszélein és az előlapján ugyanis apró Merkúrjelképek virítottak, pontosan olyan ábrák, mint a londoni falfirkák.

A kocsi ekkor érkezett a Püspök-kapu elé, amelynek szárnyai nyitva álltak, hogy egy libafalkátkiterelhessenek rajta a vágóhíd felé. Behúztam a függönyt, és becsuktam a szememet, de mivel a kocsirecsegett-ropogott alattam, kénytelen voltam azon gondolkodni, milyen alkímiai munkák tucatjaisorakoztak Pontifex Hall könyvtárában, és ott volt még az a jól fölszerelt laboratórium is. Eszembejutott, hogy Alethea apja, az elkötelezett protestáns, nem lehetett-e egyben rózsakeresztes is.Gondolataimat ekkor megszakította a kapun kiszabaduló ludak örömteli gágogása. Ezek az ujjongóteremtmények nem is sejtik, hogy perceken belül milyen szomorú sors vár rájuk.

Nem éhes, uram?

Hogyan? A kérdés ugyan fölébresztett, de pár pillanatig még nem tudtam sem megszólalni, semmozdulni a helyemről.

Álljunk meg, és együnk valamit, uram?

Egyenesbe tornásztam magamat, és kinéztem az ablakocskán. Pislogtam, és elveszettnek éreztemmagamat, mint mindig, amikor kilépek a városból a tágas vidékre. Lapos táj vonult el mellettünkcsöndesen. A mezők és a fasorokkal szegélyezett árkok vízben úsztak. Az eső még mindig vadulzuhogott, és verte a bőrtetőt, mint valami dobverő.

Mennyire van még Cambridge?

Egy órányira felelte Crump.

Nem dőltem hátra az ülésemen. Menjünk tovább!

Valójában csak jó két óra múlva értük el Cambridge határát, de addigra legalább elállt az eső, ésvalamelyest kitisztult az ég. A lenyűgöző naplemente egy órával korábban halvány rózsaszínre festettea meszes legelőn botorkáló birkanyájat. Amikor kidugtam a fejemet az ablakon, nedves szél kócoltaössze a hajamat, és észrevettem, hogy egy négylovas kocsi döcög utánunk a távolban. Mögötte egybőrkabátos alak ügetett lóháton. De abban a pillanatban nem sokat törődtem velük. Cambridge feléközeledve mindenféle járművek nyüzsögtek az úton, lovasok és társzekerek jártak London ésColchester felé. Hátradőltem az ülésemen, és becsuktam a szememet.

Az volt a tervünk, hogy Cambridge valamelyik fogadójában megszállunk, és kora hajnalbanindulunk tovább Wembish Park felé. Ebből a megfontolásból Crump a Könyvkötőhöz címzettpostaállomást ajánlotta, amely szerinte a Magdalene-kollégium mellett állt, közvetlenül a folyópartján. Készségesen elfogadtam az ajánlatát. Crump ugyanis mind ez ideig egészen megbízhatóútikalauznak bizonyult.

De az utazásunk ekkor zavaró hátrányt szenvedett. Lehet, hogy az esti sötétedés, esetleg Crumpkimerültsége vagy a zegzugos, rendetlen utcák okozták. A lovak ellenkezése is közrejátszhatott, mivelvisszahőköltek minden ismeretlen kapualjtól vagy kivilágítatlan mellékutcától, és a zablájukatcsörgették. De bármi is lehetett az oka, az a könnyedség, amellyel Crump követte az úttalan utakat azEpping-erdőn keresztül, jó ötven-egynéhány mérföldön át, úgy látszott, most elhagyta őt. A következőháromnegyed órában alig karnyújtásnyi széles sikátorokban kóboroltunk, egyik kollégiumot a másikután, egyik postaállomást a másik után hagytuk magunk mögött, tértünk vissza már megtettútszakaszokra, tekergettük a nyakunkat, tévedtünk ismeretlen ösvényekre, keltünk át hidakon, hogymegint valami zsákutcában kössünk ki anélkül, hogy akár a Magdalene-kollégiumot, akár aKönyvkötőhöz címzett fogadót megtaláltuk volna. Végül Crump kínjában megkért arra, hogy osszammeg vele az ülését: lessem én a vendégfogadót, mialatt ő a kocsi hajtásával foglalkozik.

Kettőnknek alig volt hely a szűk padon, mégis jó hosszú ideig zötykölődtünk egymás mellett,talpunkat a lábtartó deszkának támasztva, miközben a vállunk összedörgölődött. Crump teljesenelnémult, csak az előtte lévő útszakaszra szögezte a tekintetét, mialatt én cégtáblák után vizslattam, ésőt is alaposabban megfigyeltem. Nagydarab ember volt, halványszürke szemmel, és olyan borvirágos,rücskös orral, mint egy sevillai narancs. Már találkoztam vele valaha, ebben biztos voltam, csak arranem emlékeztem, hogy hol. Talán a Pontifex Hall fölújításán dolgozó egyik munkás lehetett,gondoltam, vagy az Arany Szarv valamelyik forró kávéját fújogató vendége?

Egy pillanatra fölrémlett egy homályos emlékkép a szellemi látóhatáromon, de akkor beleütközött akerék valami akadályba, és meg kellett kapaszkodnom, hogy megtartsam az egyensúlyomat. Eközbenvalami megnyomta a csípőmet, és odapillantva egy pisztoly agyát láttam kikandikálni Crumpnadrágjának övéből. Fölnéztem az arcába, és meglepett annak újdonsült kifejezése: az aggodalom,vagy egyenesen félelem uralta el meggyötört vonásait.

Ne álljunk meg itt? mutattam egy vendégfogadóra, amelynek takarítatlan istállója messzire bűzlött.Már másodszor haladtunk el előtte. Ez is megfelelhet éppen. Ugyan mit számít? Olyan egyformákezek a fogadók.

Tartsa csukva a száját és nyitva a szemét! mordult rám Crump rángatózó arcizmokkal, és hevesencibálva a gyeplőt. Utóbb még elszalaszt valamit!

Elsuhantunk a Szent György és a Sárkány előtt, azután jött a Pásztorbot, az Ürücomb, a Zsombékos,a Vidám Oroszlán, a Borostömlő, az Anyadisznó és Malacai és még vagy féltucatnyi fogadó éskocsma, amelyeket Crump egytől-egyig visszautasított. Már azon voltam, hogy leugrom az úttestre, ésa magam útjára térek, és Crump társaságában vagy a nélkül betérek valamelyik vendégfogadóba. Deamint föltápászkodtam az ülésről és egyensúlyoztam a lábtartó deszkán, hogy átvessem magamat akerék fölött a hídra, egyszer csak megpillantottam a Könyvkötőhöz címzett intézményt. Halványkörvonalaiban pár ablak világított, és meredek tető tornyosult fölé, mint valami zikkurat. Pontosan afolyócska túlsó oldalán meredezett, egy hidacska végében, amelyre Crump éppen fölhajtotta a kocsit.

Ott van! kiáltottam neki. Közben jól hallottam a Cam folyó vizének ismerős locsogását a hídpillérei között. Látja? A Könyvkötőhöz!

De Crump egyáltalán nem reagált. Keményen összeszorított szájjal megint hátranézett egyik vaskosválla fölött, megsuhogtatta a hajtószárat, mire a lovak gyorsabb ügetésbe csaptak. Lehet, hogy nem ishallotta a szavaimat a víz zúgásától. Ezért rámutattam az épületre, és megpróbáltam megérinteni akarját. Már közeledtünk a híd vége felé, és ilyen sebességgel könnyen elfuthattunk volna avendégfogadó előtt. De a keze helyett valami keményet és hideget tapintottam ki. Amikor lenéztem, aztláttam, hogy görcsösen markolja a pisztolyát. Gyí te! Gyerünk! Gyí!

A lovak olyan hirtelenül ugrottak neki a hídnak, hogy majdnem lehuppantam az ülésemről.Visszatelepedtem a helyemre, és közben hallottam Crump szitkozódását. Előretekintettem, ésmegállapítottam, hogy nem vagyunk egyedül. A sárfoltos négyes fogat szemben jött velünk a hídon.Elrekesztette az utunkat, és előtte hollófekete csődörön egy lovas vágtatott.

Zavarodottan tekintettem Crump arcába. Mérgesen elfintorodott és tovább káromkodott. Fölemeltea pisztolyát, és megcélozta vele a kengyelében fölágaskodó alakot. A csődör nekitáncolt akőkorlátnak, amint a fegyver szikraesőt hányva elsült, és megperzselte a bal arcomat. A dörrenéstőlmegrémült lovaink előrerúgtattak, a kocsi csak úgy táncolt mögöttük. Az ülés szélébe kapaszkodtam,mialatt Crump a hajtószárral és a pisztolya újratöltésével bajmolódott. Még pár másodperc, és egyvonalba kerülünk a szemben futó járművel.

Az Isten szerelmére, segítsen nyújtotta felém Crump a fegyvert és a töltést. Egyik kerekünktengelyének vége súrolta a korlátot, a kocsi megbillent, és a fejünk összekoccant. Ezek megölnekbennünket!

De nem vettem át a pisztolyt, amely csattanva hullott mögöttünk a kövezetre. Ehelyett, amint a kocsivisszanyerte az egyensúlyát, megfordultam a bakon, és esetlen nekirugaszkodással fölkapaszkodtam aringó bőrtetőre. Egy pillanatig a szélébe kapaszkodva guggoltam. Azután mit sem törődve Crumpkiáltozásával, és anélkül, hogy lenéztem volna, átugrottam a korlát fölött, egyenesen a Cam folyóesőtől megáradt vizébe. Amikor beletoccsantam a vízbe és elmerültem, majd átsodródtam a kétközépső pillér között lefelé, nem az áradat dübörgését hallottam, hanem Crump fából faragottfogsorának rémült csattogását.

Végre ugyanis eszembe jutott, hol láttam őt korábban. Utána viszont, mialatt az áramlat sodortlefelé, nem emlékeztem semmire, mivel hirtelen az egész világ elsötétedett és elnémult körülöttem.

A Magdalene-hídtól a Cam folyó északkeleti irányban folyik tovább az Isle of Ely felé, amely alattjó néhány mérföldnyire, az ókori római vízelvezető csatornáktól szabdalt tőzegláp szélén összeömlika Great Ouse folyóval, majd folytatja útját a tenger felé, a harmincmérföldnyire északra fekvő Washirányában, hogy végül eltűnjön a kihalt látóhatáron. Az egész napos eső után a lápot még több vízborította, mint máskor, és aznap este a folyó áramlása is sebesebben örvénylett. Arról fogalmam semvolt, hány mérföldet sodorhatott magával. Csak annyira emlékszem, hogy ázottan és dermedten tértemmagamhoz egy csónak alján, amelyet egy mocsárlakó, egy öreg tőzegbányász, bizonyos Noah Brighttaszigált a tolórúdjával fölfelé, az árral szemben. Odafönt fénylettek a csillagok, és sárospartszakaszok maradtak el mögöttünk. Egész teli tüdőnyi vizet köhögtem föl, és keservesen kapkodtamlevegő után. Közben órák, sőt akár egész napok is eltelhettek volna.

A Cambridge felé vezető visszaútról csak a leghomályosabb emlékeim maradtak: az öreg lápiember az evezőrúdjával; a csónak siklása a vízen, amint a sötét folyóparti táj elvonul mellettünk apalánk pereme fölött; a napon szárított tőzeg édeskés illata, aminek nekipréseltem az arcomat. Brightegész idő alatt szaporán jártatta a száját, miközben evezett, de az nem maradt meg az emlékezetemben,miről beszélhetett, mivel nem nagyon figyeltem rá, és nem is igen válaszolgattam neki. Ugyanis egészidő alatt Nat Crump járt az eszemben, meg az, amilyennek láttam őt, amikor összeütődött a fejünk:amint a fa fogsorát elővicsorítja rettegéssel és dühödten, akár egy kóbor kutya.

Baleset történt a Fleet utcában. Egy igásló döglötten fordult föl, uram…

A fölismerés megrázó hatással volt rám. Máig nem tudom, vajon mit kezdhetnék vele. De Crumpvolt a bérkocsisom akkor, az Alsatia negyedben, az nyomban világossá vált előttem. Crump volt az,aki elvitt arra a látszólag értelmetlen kerülőre, az Arany Szarv kocsmához. Abban a pillanatban ezolyan bizonyossá vált számomra, mint bármi más a világon.

Baleset történt a Fleet utcában…

Hiszen már semmit sem tudhattam egészen biztosan, csupán azt, hogy néhány nappal azelőtt NatCrump követett nyomon Westminsterbe, a Postakürt vendéglőig, ahol látszólag véletlenül szedett fölaz utcáról, és szállított el az Arany Szarv közelébe, szintén látszólag teljesen véletlenül. De az egészkalandot alaposan ki kellett tervelni és gondosan végrehajtani, hogy a bonyolult eseménysorvéletlenszerű egybeesésnek, valami ritka szerencsének tűnjön előttem. És ez azt jelentette, hogymindaz, ami az Alsatiában tett első utazásom óta történt, vagyis mindaz, ami később olyangördülékenyen származott belőle, a könyvárverés, az Agrippa-példány, azok a katalógusok, mind-mind megrendezettek voltak. És természetesen a Wembish Parkba tett későbbi utam szintén. Alaposanfélrevezettek, egyre mélyebb és veszedelmesebb vizekre juttattak. Még ha valóban létezik is az a ház,most már biztos lehettem benne, hogy az sem lesz egyéb vak zsákutcánál. De mi célt szolgálhat az azsákutca? Kinek készítették elő?

Úgy érzem, hogy zsákutcába jutottunk…

No és ez a bőbeszédű tőzegbányász, Noah Bright, aki itt hajladozik fölöttem a csónakja hátuljában?Vele mi a helyzet? Éreztem, hogy mialatt beszél hozzám, élénken meg is figyel, olyan csillogószemmel meredt rám, mint egy öreg vizsla. Már elmagyaráztam neki, hogy londoni könyvkereskedővagyok, a nevem Silas Cobb, és azért jöttem ide, hogy végigböngésszem Cambridge könyvesboltjait

és árudáit a piactéren, és aki véletlenül pottyant bele a folyóba, miután alaposan kiélvezte a sokhelybéli kocsma egyikének vendégszeretetét. Azt nem tudhattam, vajon elhitte-e hevenyészettmesémet, és azt sem, hogy én mennyire bízhatok meg benne. Hirtelen mindenkire gyanakodni kezdtem.Elgondolkodtam rajta, hogy az öreg mocsárlakó nem újabb Crump vagy Pickvance-e, olyan színész,akinek a ráosztott szerepet kellett eljátszania, akit a vászon színfalak mögül valaki más rángatzsinóron. Vajon valóban váratlanul, teljesen véletlenül bukkant rám a folyóban? Vagy még a folyóbaugrásom is szigorú ellenőrzés mellett történt? Olyan körülmények együttese határozhatta meg azt is,amelyeknek a szerzője továbbra is titokban marad előttem? Kíváncsi lettem volna rá, vajon holhúzódhatnak ennek az ellenőrzésnek a határai? Elmorfondíroztam rajta, hogy Biddulph meséit aTengerészeti Hivatalról és a Philip Sidney hadihajóról ugyancsak megszervezték-e számomra? Hogyazokat az irkafirkákat a londoni falakon és azokat a különös tárgyakat a porlepte szekrényükben vajonkizárólag az én szememnek szánták-e valakik?

Az meg mi az ördög?

A csónak oldalra siklott az áramláson, és hevesen jobb felé billent. A palánkján becsapott egyhullám, és a mellettem fölhalmozott tőzegkockák bizonytalanul meginogtak. Fölemeltem a fejemet, ésmegláttam, hogy Bright abbahagyta a rudalást, és csónakja hátuljában guggolva mered a megáradtfolyó túlsó partja felé. Megfordítottam a fejemet, és a víz felszínén előttünk megpillantottamCambridge halvány fényeit. Jó mérföldnyire, vagy annál is valamivel többre lehettünk északra aMagdalene-hídtól. A csónak lámpása billegett a fardeszkán, és úgy látszott, hogy mindjárt beleesik afolyóba. Figyelmemet visszafordítottam Bright felé. A tarkóm és a vállam libabőrös lett.

Mi az?

Ott, arra suttogta az öreg, és a partszél felé intett a fejével. Valami van ott a parton.

Megint visszafordultam, és egy alakot láttam elnyúlva, félig a vízben, a sás takarásában. Úgy nézettki, mint valami kétéltű lény, amely derékig kimászott a vízből. A lámpás fénye felé világított, amintBright belenyomta a rudat a sáros folyómederbe, és hajócskáját óvatosan taszította előre a szeszélyesáramlaton át. Majdnem elveszítette az egyensúlyát, de az irányt sikerült megtartania rúdjával,miközben billegtünk tovább a felénk zúduló hullámokon. Néhány másodperccel később a csónaktőkéje halk csosszanással siklott föl a lapos, sáros partra. Láttam, hogy a sás közül egy emberi karnyúlik elő. Bright nyögés kíséretében emelte föl rúdját a folyó felszínéről.

Egy férfi hevert a parton arccal lefelé, lába félig belógott a megduzzadt folyóba. Bright úgynyújtotta előre evezőjét, mint egy vitorlarudat a part széle felé, de még mielőtt elérte volna vele azelnyúlt alakot, hogy hanyatt fordítsa, világossá vált, hogy az ember halott. A lámpás bizonytalanfényében is láthattam, hogy a torkát fültől fülig elvágták, csaknem olyan mélyen, hogy a feje szintelevált és kísértetiesen félrebillent. Éreztem, amint a gyomrom fölemelkedik a torkomba, ésfélrefordultam, de Bright kiszállt a csónakból, és a térdig érő vízben, a lámpát a magasba emelveelőregázolt pár lépést. Még nem ért oda a dermedt tetemhez, amikor egy hirtelen hullámmindkettőjüket megingatta, de mielőtt a lámpa kialudt és a halott becsúszott a sás közé, egy pillantástvethettem az arcára. A duzzadt orr alatt két fából készült fogsor vicsorgott néma dühvel.

NEGYEDIK FEJEZETEgyik legkorábbi emlékképem, amint látom apámat, ahogyan ír. Nyilvános írnok volt, más szóval

az írás volt a hivatása, amelyet mindenféle bonyolult és pontos szertartások közepette végzett. Mégmindig magam előtt látom, mintha esdeklő pózban görnyedne kopott íróasztalára, a haja az arcába lóg,és egy pulykatoll szárnyal előre-hátra vékony ujjai között. Külsejét tekintve nem volt látványostermet, akárcsak én magam, sötét ruházatot viselt, szemében egy északi lúd morcos és riadttekintetével. Munka közben azonban kifinomult írnokkeze csodákat művelt. Sokszor álltam az asztalamellett, tartottam a gyertyáját, mialatt ő a tintáit keverte, vagy éppen az írótollait hegyezte egytollkéssel, mintha a legkényesebb sebészeti műtétet végezné. Utána a finom tollhegyet belemártotta atintatartóba, és akár egy varázsló, megtöltötte a krétával elsimított, asztalán kiterített pergamenlapotfinom írásjelekkel.

Hogy miket is írt apám? Fogalmam sem volt róla. Az ártatlanság napjai voltak azok, még azelőtt,hogy csontborítású olvasófüzetemből megtanultam, mit jelentenek különös tintajeleinek bólogató fejeiés kacskaringós nyúlványai, amelyek olyan ellenállhatatlan csáberővel hatottak rám, mint a fáraókhieroglifái. Valójában apám bizonyára a lehető legunalmasabb sorokat vethette papírra.Megbízóleveleket, bírósági végzéseket, templomi nyilvántartásokat meg más hasonlókat. Egy írnokélete maga volt a szakadatlan rabszolgamunka. Csak amikor idősebb lettem, akkor jöttem rá, hogyapám háta azért állandóan hajlott, mert folyton az íróasztala fölé görnyed, és a látása azért homályos,mert általában olyan szegény volt, hogy ritkán engedhette meg magának egy szál gyertya fényűzését. Aműhelyéül szolgáló aprócska szobában hetente csak egyszer függesztette föl a munkát, amikorellátogatott a tintakészítők vagy pergamenárusok boltjaiba, vagy éppen erőfeszítésének gyümölcseitszállította le a Kancelláriahivatalba, amelytől csekélyke fizetését húzta. Amikor már nagyobbracseperedtem, néha elkísérhettem őt ezekre a London utcáit rovó kiruccanásaira. A hóna alá dugottvagy kopott tokjukban a nyakába akasztott tekercsekkel ilyen esetekben fölkereste a Clements Inn nevűirodát, vagy a körülbelül kéttucatnyi hasonló intézmény valamelyikét. Ilyenkor hosszasan üldögéltema csöndes előszobákban, és néztem görnyedt hátú apámat, amint kopott ruhájában, reszkető kézzelteregeti ki kincseit a beesett mellű, mosolytalan képű törvényhivatalnokok előtt.

Milyen jól emlékszem azokra a sétákra még most is! Kéz a kézben ballagtunk végig az utcákonkettesben, beléptünk különös és nyomasztó épületekbe, a hatalom és az előjogok birodalmába, amelyoly messzire esett a mi kis házunktól és apám tintafoltos írópultjától. Két alkalommal egyenesenselyembe öltözött ajtónállók kísértek be a Pecsétőri Hivatalba, magában a Whitehall Palotában. Azilyen heti odisszeáink alkalmával leggyakrabban mégis a Chancery Lane felé vettük utunkat, ahol azutca keleti végén, nem messze a Bell House játéktermeitől, szegény apámnak sajnos egy másik kedvelttanyahelyétől, állt a Levéltár Kápolna.

Apám, akitől nem volt teljesen idegen az istentagadás, gyakran tréfálkozott azon, hogy a LevéltárKápolna volt az egyetlen templom, amelyet valaha rendszeresen látogatott. És az épület kívülrőlvalóban pontosan úgy nézett ki, mint egy templom. Hétszögletes alaprajzú, kőből épült harangtornyavolt, színes üvegablakai pedig a Chancery Lane forgatagában föl és alá igyekvő hivatalnokokra ésmagiszterekre néztek alá. A nagy szögekkel kivert tölgyfakapun belül volt a szentély és a tágastemplomhajó, tele egymás után sorakozó padokkal. Hanem a padokat nem gyülekezeti tagok foglaltákel az imakönyveikkel, hanem vaskos, szattyánbőrbe burkolt kötetek és vagy háromlábnyi magasságig

tornyosuló papírok és pergamenek.

Akik oda betértek, és kisebb csoportokban gyülekeztek össze az északnyugati sarokban, nem azIstenhez imádkoztak, hanem a lordkancellárhoz, vagy inkább annak segédéhez, a főlevéltárnokhoz, akimeghallgatta a különféle eseteket, miközben paphoz hasonlóan terpeszkedett a valamikori szentélybenelhelyezett padján. A Levéltár Kápolna ugyanis valaha valóban templom volt. Apám azt mondta, hogyAnglia keresztény hitre tért zsidóinak építették, hanem azóta a templom maga is régen kitért a hitéből,és manapság a harangtornyában és annak szürke kőlapjai alatt rejtőzködő kriptájában aKancelláriabíróság testes köteteinek nyújt otthont.

Amikor Cambridge-ből való hazatértem után letelepedtem az ajtó közelében az egyik padra, szintemagam előtt láttam gyermekkori szellemalakomat, a vézna kis Inchbold Izsákot rozsdavöröskabátkájában és molyette nadrágjában. A színes üvegablakokon betűző nap ragyogó, élesfénypászmákat vetített a padsorok közötti kövezett folyosókra, amelyekre oly jól emlékeztem azokróla távoli reggelekről, amikor az imazsámolyt rugdalva várakoztam, hogy apám lejöjjön aharangtoronyból, vagy fölkapaszkodjon a kriptából. Most is, akár csak akkoriban, a Levéltár Kápolnacsöndes volt, tele a régi pergamenek és ősi kövek kissé dohos szagával.

De egyáltalán nem volt üres. Onnan, ahol ültem, hivatalnokok és írnokok tucatjait láthattam, amintóvatosan mozognak az imazsámolyok és kórusállványok között, míg a padomat szintén vagy tucatnyi,külsőre leginkább lovagokhoz hasonlító úriemberből álló társasággal osztottam meg. A szentélyszúette deszkafalán túl lószőrből készült parókát viselő ügyvédek kisebb csoportjával szembenhelyezkedett el a skarlátvörös ruhát viselő főlevéltárnok, és tartott nekik udvart. Előkotortam ésmegnéztem a zsebórámat, utána visszafordítottam tekintetemet a harangtoronyba vezető kis ajtóra,amely mögött pár perccel azelőtt tűnt el a velem foglalkozó hivatalnok. Az ajtó fölött írás díszelgett:Rotuli Litterarum Clausarum. Fölsóhajtottam, és visszatettem az órámat a zsebembe. Nagyon siettemvolna, mert súlyos veszedelem leselkedett rám és Aletheára is.

Már két napja volt, hogy elindultam Cambridge felé. Az előző este érkeztem vissza az Alsatianegyedbe, miután még egy teljes napot úton töltöttem. Azért igyekeztem annyira vissza Londonba,mert olyan szörnyű gondolatom támadt, amelytől a fejem búbja és az oldalszakállam is borsózott.Rádöbbentem, hogy azok a furcsa egybeesések, amelyeket valaki vagy valakik ismeretlenülmegrendeztek a számomra, egyenesen visszavezéreltek az Ortelius példányában talált titkosíráshoz,ahhoz a szöveghez, amelyet azért helyeztek el ott, hogy megtaláljam és megfejtsem. Ami azt isjelentette, hogy bárki állította föl a csapdát, bejuthatott Pontifex Hall kastélyába és annaklaboratóriumába. Ebből következett, hogy legnagyobb valószínűséggel két ember közül az egyiklehetett, vagy Phineas Greenleaf, vagy Sir Richard Overstreet. Esetleg ketten szövetkeztek össze. Deakármi is az igazság, a gazfickó számára nem csupán Alethea, hanem a birtoka is hozzáférhető. Ésegyikük, minden bizonnyal Sir Richard lehet Nat Crump gyilkosa is.

Az elmúlt pár nap eseményei valahogy mégis zavarodottá tettek. Sehogy nem jöttem rá, vajon miértkellett Crumpnak meghalnia, de más események is érthetetlenek maradtak: a betörések a TöbbsincsHázba, Henry Monboddo és titokzatos ügyfele, az Orinoco vidéki fölfedező út, mind-mind valahogykapcsolódott ahhoz a hiányzó kézirathoz, a titkoknak ehhez az alfájához és ómegájához, ahhoz a SzentGrálhoz, amely egyre reménytelenebbül kicsúszni látszott a markomból.

Ám akkor váratlanul az eszembe villant, végül is hogyan vághatom keresztül ezt a gordiuszicsomót. Hogyan juthatok le Henry Monboddo és a Wembish Park titokzatos történetének mélyére. Ésakkor végül ahhoz is eljuthatok, aki az egész ügy mögött rejtőzködik. Mert a gazember nem rejtette elteljesen a nyomait. Nem a Wembish Park adja meg majd a választ, ezzel tisztában voltam, hanemnéhány sornyi írás, amelynek itt kell lennie Londonban, a Chancery Lane irattárában, egypergamentekercsen.

Aznap reggel még mindig álöltözékben mentem el a Levéltár Kápolnába, miután az elhagyatott éssötét Pulteney-házhoz is tettem egy sikertelen kirándulást. Elmagyaráztam a célomat egyhivatalnoknak, aki a keresztelőmedence közelében foglalt helyet. Az illető megvetően közölte velem,hogy amit szeretnék, az lehetetlenség, mivel, és ezt meg kell értenem, a titkos irattárral foglalkozóvalamennyi hivatalnok rendkívül elfoglalt jelen pillanatban. Azt bizonygatta, hogy még legalábbnéhány napig biztosan senki sem tehet eleget a kérésemnek.

A megbocsátás és feledés törvénye tette még hozzá, és fölvonta keskeny vállát.

Már megbocsásson, hogyan?

A földbirtok ügyek jelentette ki majdhogynem durva lenézéssel. A hivatalnokok a birtokleveleketkeresik, hogy visszajuttathassák jogos tulajdonosaiknak azt, amit a Parlament annak idején elkobzotttőlük.

De hát én is éppen ezért vagyok itt!

Valóban? emelte rám a tekintetét az íróasztala lapja fölött, és tetőtől-talpig gyanakvón végigmért.Elfogadtam, hogy joggal kételkedik, hogy egy ilyen egyszerű, sőt egyenesen szegényes alaknak, mintén, bármiféle köze lehet egy főúri birtokhoz, akár elkobozták azt valaha, akár nem. Nos, hát önnek iski kell várnia a sorát, mint bárki másnak. És fejével a kornyadozó lovagok csoportja felé intett.Azután a tekintetét lassan visszafordította felém. Mármint, hacsak, izé, természetesen…

A fickó finoman beleköhintett kis, csipkekézelős tenyerébe, és titokzatos tekintetet vetett a szentélyfelé. Gondolatban fölsóhajtottam, amikor egy shillingért nyúltam a zsebembe. Azzal természetesentisztában voltam, hogy a pénzsóvárság velejárója az ügyvédi foglalkozásnak, de arra még nem jöttemrá, hogy a kór a kishivatalnokokat is megtámadta már. Miután az érmével csak egy megvető pillantástsikerült kivívnom, kénytelen voltam hozzátenni még egyet. Mind a kettő villámgyorsan tűnt el asemmibe. Beszélgetőtársam visszatért az íróasztalán szétszórt papírjaihoz.

Kérem, foglaljon helyet amott.

Ezután egy óráig nem történt semmi. Két ügyet hallgattak meg a szentélyben, majd előterjesztőiketszélnek eresztették. Hivatalnokok és ügyvédek csoszogtak föl és alá, turkáltak a padokon fölhalmozottpapírok között, vagy a tőlem jobbra nyíló sekrestyében. A ragyogó fényfoltok egyre előbbre kúsztak akőpadlón, hogy már majdnem elérték a csizmám orrát, amellyel természetesen türelmetlenül topogtamaz előttem a földön elhelyezett párnázott imazsámolyon. De egyszer csak végre meghallottam anevemet, és fölnézve megpillantottam egy sovány hivatalnokot a harangtorony kis ajtajában.

Most megtekintheti odabent a tekercseket, ha óhajtja tájékoztatott az asztalnál ülő. Mr. Spicermajd megmutatja önnek az utat.

Nehézkesen kapaszkodtam föl a lépcsőn. Nem volt más korlát, csak egy szakadozott kötél, a lépcsőmeg olyan keskeny volt, hogy a vállam minden egyes lépésnél hozzásúrolódott a homokkő falhoz.Forgolódtam rajta, amint a vézna Mr. Spicer után másztam, de alig tucatnyi lépcsőfok után úgyéreztem, hogy a soktonnányi kő menten agyonnyom, és olyan szorongás fogott el, mint pár nappalazelőtt otthoni szűk rejtekhelyemen. Mindig is viszolyogtam a szűk, zárt terektől, talán attól a véglegespihenőhelytől való féltemben, amely hamarosan vár majd rám. A helyzetet még súlyosbította, hogy azifjú Mr. Spicer nem látta szükségét gyertyának, így azután a szűk és sötét csigalépcsőnnyomakodhattam előre, ahová csak időközönként villant be némi fény a lőrésnyi ablakocskákon át.

Nehezen szuszogva érkeztem el végül a lépcső tetejére, ahol Spicer már várt rám egy kicsiny,hétszögletű szobácskában. Ott nyomban rájöttem, miért nem gyújtott gyertyát fölfelé menet, mivel ahelyiséget teljesen betöltötték a tűzveszélyes pergamenek, némelyek hosszú sorban összevarrva éstöbb arasznyi átmérőjű tekercsekbe fölcsavarva. Olyan sok volt belőlük, hogy csaknem az egészpadlót elborították, sőt fadobozok sorából is előkandikáltak, némelyek kopottasnak, mások teljesenújnak tűntek.

Szememmel végigpásztáztam a tekercseket és dobozokat, az egyes lapokat, amelyekről fényespecsétek függtek, mint valami érdemrendek. Ez itt apám, az írnok világa volt. De a látvány egészenmás miatt nyűgözött le, mivel reméltem, hogy az üldözőm személyének titkára itt deríthetek fényt, ezekközött az iratok között. Hogy mennyi mindent tanulmányoztam már végig a válasz keresése miatt!Árjegyzékeket, szabadalmakat, templomi anyakönyveket, árverési katalógusokat, a CorpusHermeticum különböző kiadásait, a Raleigh utazásáról szóló meséket, és mindezek mindeddig csakmég jobban félrevezettek. Ám most, végre-valahára közel jutottam az igazság kiderítéséhez. Itt kelllennie valahol leírva, ezeknek a pergamenlapoknak valamelyikén.

Az országban föllelhető valamennyi végrendelet, szabadalom, hagyatéki irat és megbízólevél ittvan, ezekben a tekercsekben bizonygatta Spicer, amikor elkapta ámuló tekintetemet. Ezek az iratokitt azok, amelyek már nem fértek el a kriptában és a sekrestyében. Odalent már vagy hetvenötezergyűlt össze belőlük, körülbelül ezernyi tekercsben.

Odacsörtetett az íróasztalához, és kihúzott belőle egy mélynek látszó fiókot. Fáradt nyögéssel emeltki belőle egy hatalmas, bőrkötésű fóliánst. Legalább másfél arasznyi vastagságú lehetett.

Én nagyon elfoglalt ember vagyok telepedett le az asztala mögé , amit, remélem elismer. Szóval,ha nincs ellene kifogása…

Igen, igen, természetesen. Máris nekilátok a dolgomnak. Botomra támaszkodva előbbre léptem. Egy birtoklevelet keresek.

Ön is, akárcsak mindenki más mormolta maga elé a bajusza alatt. Utána fölnyitotta a nyilvántartáscsikorgó bőrfedelét, és előkotorta a nagyítólencséjét. Nagyon jól van. Egy birtoklevelet. Ezzelbenedvesítette a hüvelykujját, és nekilátott a súlyos lapok forgatásának. Melyik évben vettéknyilvántartásba? Az évszak is nagy segítségünkre lehetne. Nyáron? Vagy ősszel?

Hmm, igen… attól tartok, hogy itt van a kutya elásva. És megpróbálkoztam egy tétova mosollyal. Nem vagyok egészen biztos benne, mikor került sor az ügyletre.

Hát, igen. Akkor talán megkérdezhetem, mi volt a vásárló neve.

Még egy nehézség, félek tőle. És még nyájasabb mosolyt erőltettem a képemre. Tudja, pontosanez az, aminek a kiderítésében reménykedem. Annak a nevére, bárki is legyen, akinek a tulajdonábanma van a birtok.

De azt nem tudja, hogy mikor vásárolták meg? Még csak nem is sejti? Nem? No, jól van sóhajtottaösszecsücsörített szájjal, amikor megráztam a fejemet. Hát akkor ön a szamár elé kötötte a kordét, hanem veszi rossz néven a megjegyzésemet. Valamelyiket ugyanis tudnia kellene. Vagy a keltezést, vagya vásárló nevét. Ezt igazán meg kellene értenie. A súlyos, kitárt borító megint megnyikordult, és halkpuffanással becsukódott. Amint már említettem, Mr. Inchbold, én elfoglalt ember vagyok. Megintelőrehajolt, és visszahelyezte a nyilvántartási könyvet a fiókjába. Biztos vagyok benne, hogymegtalálja az utat lefelé magától is.

Nem. Várjon egy kicsit! Nem hagyhattam, hogy ilyen kurtán-furcsán elbocsásson. Mégis van egynevem az ön számára mondtam. Valójában két nevem, ha tetszik.

De Spicer nem talált semmiféle birtokot Huntingdonshire vidékén sem Sir Richard Overstreet akinek nevét hosszasan kereste föl és alá a hosszú oszlopokban , sem Henry Monboddo birtokában.Végül azonban csak rábukkant a nagy könyvben egy birtokra, amely nem Henry, hanem IsabellaMonboddo tulajdonában volt. Ekkorra már csaknem egy órát eltöltöttünk a kereséssel. Előrehajoltam,és próbáltam fejjel lefelé elolvasni a bejegyzést, amelyet valaki, föltehetően Mr. Spicer egyik elődjeírt be a könyvbe titkári gyöngybetűkkel. A ház tulajdonképpen örökség, magyarázta közömbös hangon,amelyet a férje hagyott Isabellára, és akinek a neve, igen, Henry Monboddo. Orrát csaknem anagyítóüvegére nyomva hajolt előre. Igen, ez egy tehermentes birtok, és a neve Wembish Park.

Igen, ez az! nyögtem föl megkönnyebbülten. Ez lesz az.

A birtokot Henry Monboddo örökül hagyta folytatta Spicer majdnem önfeledten 1630-ban keltvégrendeletében. Azóta lefoglalta a Parlament, később elkobozták, majd végül visszakerült atulajdonosához a megbocsátás és feledés törvényének alapján.

Tehát visszakerült Isabella Monboddo nevére?

Igen, pontosan. Itt úgy írják le őt, mint Henry Monboddo hátramaradottját?

Mint a hátramaradottját? De hát mikor halt meg Henry Monboddo?

Ezek itt nem anyakönyvi adatok, Mr. Inchbold. Ez a nyilvántartás ilyesmit nem tartalmaz.

Ó, hát persze mormoltam békítőn. És próbáltam kihámozni valamit a megtudottakból. Monboddotehát meghalt? És ezt Alethea nem tudja? Még kíváncsibban dőltem előre. Ezek szerint a birtoktulajdonosa ma Isabella Monboddo?

Csak volt a tulajdonosa. Úgy tűnik, hogy a Wembish Park ismét gazdát cserélt a legfrissebbföldtörvény óta.

Most már úgy hajolt a lap fölé, mint egy ékszerész, aki valamilyen ritka köveket vizsgál anagyítójával. Onnan, ahol ültem, láthattam, hogyan növekednek és zsugorodnak alatta a betűoszlopok.Végül hirtelen mozdulattal továbbhajtotta a lapot, és az utóbbi húsz perc során először nézett föl rám.

Igen folytatta , a birtokot eladták. Méghozzá a közelmúltban, legalábbis a jelek szerint. Azügyletet mindössze pár hete jegyezték be. A megyei békebíróság hivatalnoka persze bejegyezhette máregy hónappal azelőtt is. Mi egy kicsit mindig lemaradunk a munkánkkal.

Hát igen, persze, az a rengeteg birtokügy. A lélegzetemet is visszafojtva kérdeztem meg: És kinekadták el?

Ó, nos erőltetett az arcára sápadt mosolyt , azt ez a nyilvántartás nem árulja el nekünk.

No, de az ügylet… alig tudtam ellenállni a kísértésnek, hogy kitépjem a kezéből a könyvet, ésmagam olvassam el az adatokat. De hát azt mondja, hogy azt is föltétlenül bejegyzik!

Már hogyne jegyezték volna be. Ez a törvény, hiszen ön is tudja.

Nos, ebben az esetben az hol található?

Spicer mintha oda sem figyelt volna a kérdésemre. Fölkapta a nagyítóüvegét, és megintvisszagörnyedt az írás fölé, akár egy szorgalmas kisdiák az iskolában. Pár pillanat múlva fölkaptaegyik írótollát, a hegyét óvatosan belemártotta a tintába, majd az íróasztalának egyik fiókjábólelőkerített papírdarabra hosszú számsort kanyarított, amelyet mélyen előredőlve is alig láttamvilágosan:

CXXXIIIW. DCCLXXVIII. LVIII.

Íme, tessék csúsztatta elém a cédulát az asztal lapján a mutatóujja hegyével. Azt hiszem, ez az,amire olyan kíváncsi. Óvatosan, a széleinél fogtam meg a lapot, hogy el ne maszatoljam rajta a tintát.Összeráncolt homlokkal néztem Spicer arcába. Ő elégedett mosollyal pislogott vissza rám.

Ezt meg hogyan értsem? Mi ez itt?

A kripta számai, Mr. Inchbold. És a nyilvántartókönyv fedele tekintélyes puffanással csapódottbe. Spicer képéről lehervadt a mosoly. Visszatette tollát a tintatartóba, nagyítóüvegét meg az egyikfiókba. Ott találhatja meg, amit keres. Lent, a kriptában.

A nap járása már nyugat felé hajlott, amikor a szűk lépcsőn lebotorkáltam a templomhajóba. Akápolna most még üresebb volt. Csak pár hivatalnokot láttam, amint suttogva tárgyalnak valamiről aszentélyben. Rózsafa botomra támaszkodva ballagtam végig a folyosón. Gyomromat mardosta azéhség, mivel az előző nap óta nem ettem semmit. De most sem volt időm étkezésre. Egyik padnaktámaszkodva tuskólábamat átlendítettem egy zsámoly fölött, az erősen szorongatott papírdarabbal akezemben. Igen, még sok mindent kell elvégeznem, mielőtt a hasamra gondolhatok.

A kriptába vezető ajtó a templom elejéhez közel, a szentély mellett nyílt. Gondoltam, hogy azaltemplom az utóbbi alatt helyezkedik el. Ugyanaz a fölirat díszlett fölötte, mint a harangtorony kisajtaja fölött: Rotuli Litterarum Clausarum. Nyikorogva hasonlóan meredek és szűk lépcsősorra nyílt.Nem volt odabent világítás a legalján pislákoló halvány fényfolt kivételével. Lehajtottam a fejemet azütött-kopott szemöldökfa alatt, mély lélegzetet vettem, mint egy búvár, és lassan nekiindultam alépcsőnek.

Odalent egy Appleyard nevű hivatalnok fogadott, akinek meg kellett fejtenie a papírt, ésmegkeresnie a szükséges iratot. Arra már magam is rájöttem, hogy a számok az adott tekercs polcokonlévő helyét határozzák meg. Már lefelé mentemben megállapíthattam, hogy a katakombában lévőpolcok, ládák, dobozok és a rajtuk vagy bennük lévő, szalaggal átkötött pergamentekercsek, mind-mind saját számokkal rendelkeznek. De még így is aligha találtam volna rá a saját tekercsemre. Aminta szemem hozzászokott a félhomályhoz, megállapíthattam, hogy a kripta jóval túlterjed a szentélyalapjain, magán a templomon, és biztosan a Chancery Lane, sőt esetleg London további utcái alatt isfolytatódik. Az alig lépésnyi széles, szűk folyosókon végig pergamentekercsek sorakoztak. Egyesekátmérője csészealjnyi volt, mások pipaszár vékonyságúak. A folyosók minden irányban homálybavesztek, és hasonlóan zsúfolt mellékágakba torkollottak. Csak alacsony termetemnek és viszonylagnem túl terjedelmes pocakomnak köszönhettem, hogy a legtágasabb folyosón végigbotorkálhattam agyönge lámpafény által megvilágított szoba és benne alacsonyan terpeszkedő íróasztala mögött Mr.Appleyard felé. A lámpa kanócát lecsavarták, és Mr. Appleyard édesdeden aludt.

Egy vagy tán két percembe is belekerült, mire fölébresztettem. Törékeny kinézetű öregember volt, afüle fölött hófehér hajkoronával, amelyből kidomborodott a körülötte lévő pergamenek színéhezhasonlóvá sárgult kopasz feje búbja. Kétszer is finoman megráztam a vállát. A második alkalommalfölhorkantott és köhintett, végül fölegyenesedett, és halvány szemét felém emelte.

Igen? tapogatózott az asztal lapján. Mi történt? Ki van itt? Letettem elé a papírlapot, éselmondtam neki, hogy Mr. Spicer küldött le hozzá a harangtoronyból. Egy adásvételi ügylet utánérdeklődöm magyaráztam neki. A nevem Inchbold.

Inchbold állt meg a keze a levegőben az itatóspapír fölött. Utána egy pillanatig elhallgatott, ujjahegyével ütögette az orrát, mintha teljesen elmerült volna valamilyen személyes visszaemlékezésben. A Pudney Court-beli Inchboldok közül? Somersetshire grófságból?

A kérdés teljesen meglepett. A kapcsolat igazán távoli.

Természetesen. De a Henry Inchboldhoz fűződő kapcsolata, azt hiszem, már nem annyira. Igazamvan? A hangja legalább annyira hasonló az övéhez, mint a neve.

Erre már igazán megdöbbentem. Ön emlékszik az apámra?

Igen, nagyon is jól. Nagyon szép iratokat készített. A betűszárak, amelyeket ügyes kezével rajzolt,igazán figyelemreméltóak voltak. Megvonta a vállát, és fogatlan mosolyt vetett rám. Tudja, abban azidőben még örvendezhettem a látás adományának.

Csak ekkor vettem tudomásul, hogy tapogatózó ujjaival és pislogó szemével Appleyard legalább

olyan világtalan volt, mint Homérosz. A szívem rémülten megdobbant. Csak nem valami rossz tréfa ezSpicer részéről? Hogyan lehetne képes egy vak ember még egy olyan ragyogó emlékezőtehetséggelrendelkező vak ember is, mint Appleyard végigkalauzolni ennek a kriptának az útvesztőjén?

De úgy vélem, Mr. Inchbold, hogy nem azért jött le ide, hogy az édesapjáról társalogjon velem.

Valóban nem.

És nem is Pudney Court sorsáról. Vagy talán azzal kapcsolatos ügyletre kíváncsi? Tudja, én arra isegészen jól emlékszem. Szép példánya a virágmintás iratoknak még az úgynevezett írásreform előttiidőkből, a tizenharmadik századból. Reformok! tette hozzá ingerülten. Én inkább kiherélésneknevezném őket.

Nem válaszoltam , valójában nem Pudney Court érdekel. Hanem egy birtok Huntingdonshiremegyében.

Ó, igen bólogatott ráncos koponyájával.

Pontosabban egy Wembish Park néven ismert ház. Ha jól tudom, nem olyan régen adták el. Visszavettem a papírdarabot az asztalról. Mr. Spicer megadta nekem a polcának számát.Fölolvassam önnek?

Az irat megfejtése valóban az volt, amit sejtettem. A pergamenlap a CXXXIII. polcon, a kriptanyugati szárnyában volt található. Ezt jelentette a W jelzet, magyarázta Appleyard. A DCCLXXVIII.számú tekercsen pedig az adott év ingatlanügyletei szerepeltek. Maga az irat az ötvennyolcas számúpergamenlapon volt, ami azt jelenti, hogy megközelítőleg fél éve jegyezhették be, már amennyireemlékszem rá, ugye érti? Mialatt beszélt hozzám, a kezével tapogatta ki az utat a folyosókon. Apolcokat kopogtatta, és olyan fürgén mozgott, hogy alig tudtam lépést tartani vele. Egyik kezembenugyanis a botomat vittem, a másikban a lámpást, amiről Appleyard csak annyit mondott, hogy jobblesz, ha nem ejtem el, hacsak nem óhajtom, hogy a lángja eleméssze négyszáz év jogi följegyzéseit.

Itt volnánk mondta végül, miután végigsurrant az egyre szűkülő folyosóágakon, mint egy egér. Aszázharminchármas polc. Igaz?

Magasabbra emeltem a lámpást. Fénye megvilágította a polc széléhez tűzött papírdarabon lévőszámot: CXXXIIIW.

Igaz válaszoltam.

Jó. Akkor a többi már a maga dolga, Mr. Inchbold. Bizonyára tud latinul, ugye?

Természetesen.

És a törvényszéki írásokat is ismeri. Kancelláriai, titkársági iratokat?

A legtöbbet igen.

Hát hogyne. Az édesapja. Közben küszködött egy nagy pergamentekerccsel. Segítettem leemelnineki a polcról. Esetlen irattömeg volt, meglepően súlyos, és piros szalaggal kötötték át. Itt kelláttekintenie. Sajnálom, hogy nincs rá alkalmasabb helyünk. De ez a folyosó meg a következő eléghosszú lesz.

Elég hosszú?

Természetesen le kell göngyölítenie. És vigyázzon arra a lámpásra. Ez az egyetlen, amit kéreköntől.

Ezzel magában dünnyögve elcsoszogott a folyosón. Ott maradtam guggolva, recsegő ízületekkel, ésmagamhoz öleltem fáradozásaim különös jutalmát. Miközben a szalagot bontogattam lassan, minthavalami értékes ajándékcsomagot nyitnék ki, hallottam odaföntről az utcai forgalom tompa dübörgését.A kripta tehát valóban kinyúlik a Chancery Lane alá. A vén hivatalnok is talán így találhatott ide? Ahangok alapján? Vagy talán ugyanúgy, mint a vak ógörög jövendőmondó, Teiresziász, valamiféletermészetfölötti adottságokkal rendelkezett?

A szalag végre kibomlott, és a biztonság kedvéért a zsebembe tettem. Utána a tekercs végét a faltövéhez illesztettem, leszorítottam a botommal, és hozzáláttam a hatalmas guriga legöngyölítéséhez.Körülbelül egy perc múlva érkeztem el négykézláb haladva a folyosó bejáratához. Úgy éreztemmagam, mint Tézeusz a labirintusban, miközben Ariadné fonala gombolyodik le mögötte. Innenbenyomultam egy másik folyosóra, amely pár lépésnyi távolság után vagy százhúsz fokos szögbenelhajlott. Utána jött a következő kanyar, az ellenkező irányban. Mindkét oldalon sűrűn sorakoztakmellettem a polcok. A tekercs vékonyodott, hosszú farka egyre nőtt. Vajon mire bukkanok majd avégén? Egy Minotauruszra? Vagy egy kijáratra az útvesztőből a nappali világosságba? A folyosópadlója enyhén lejtett a haladásom irányában. Számoltam az egyes lapokat: 66, 65, 64, 63…

És egyszer csak elértem a keresett helyet, körülbelül a guriga közepén és a folyosó közepe táján.Visszafojtottam a lélegzetemet, amint kibomlott előttem a DCCLXXXVIII. számú kancelláriaiirattekercs ötvennyolcadik egysége, amely azonban első tekintetre semmiben sem különbözött atöbbitől. Egy darab pergamen, talán két és félarasznyi hosszúságú, az alsó széléről zsinóron függőpecséttel, amelyet hozzáfűztek egy résen át az előző irat felső széléhez. Hát itt van! De mit is vártamtőle tulajdonképpen? A lámpást letettem a padlóra, majd törökülésben letelepedtem, és a térdemenátfektetett pergamen fölé hajoltam.

Abban reménykedtem, hogy a megtalálása után pillanatokon belül megvilágosodik előttem akeresett gazfickó kiléte. Ehelyett legkevesebb egy percig kellett tanulmányoznom keresztül-kasul,mire a jelentősége végre kiderült. Az első dolog, amit észrevettem, a hátsó oldalán szereplő kétolvashatatlan aláírás volt. Hasonlóképpen a tanúké, föltehetően törvényszolgáké. Lélegzetemetvisszafojtva fordítottam meg a lapot. Még itt sem ütött meg igazán a fölismerés, bár azonnalészrevettem, hogy a felső széle cikcakkosan elszakadt. A dokumentum valószínűleg kétoldalúszerződés lehetett. Amint a hüvelykujjamat végighúztam a szakadás durva felületén, egy pillanatraelém villant egy emlékkép, amely éppolyan gyorsan szerte is foszlott. Láttam már egy hasonló iratot,ehhez nagyon hasonló, másik kétoldalú szerződést. De az alatt a pillanatnyi idő alatt nem jutotteszembe, hogy hol és mikor.

Sciant presentes et futuri quod ego Isabella Monboddo…

…ötlött a szemembe a lap legfölső, fekete tintával írott sora. A betűket írnok rajzolhatta, akinek aképességei nyilvánvalóan elmaradtak az apáméi mellett, bár a kancelláriai iratokra jellemző finomhajlatok és éles vonalak alkották. Maga az írás annyira lekötötte a figyelmemet, hogy csakmásodpercek múlva tudatosodott bennem, mit is olvasok tulajdonképpen.

Sciant presentes et futuri quod ego Isabella Monboddo quondam uxor Henry Monboddo in meaviduitate dedi concessi et hac presenti carta mea confirmavi Aletheae Greatorex…

Ám amint a szavak a pergamenről az agyamig eljutottak, megértettem őket. Mégsem akartamelhinni, amit magam előtt láttam. A zsúfolt folyosón olyan közel tartottam a lapot a lámpáshoz, hogy aszéle a védőrácsához ért. Tekintetemmel végigfutottam az alul következő, sűrű számsorokon, utánavisszatértem a lap tetejére írottakhoz:

Tudassék minden jelen lévő és jövőbeni érintett személlyel, hogy én, Isabella Monboddo, HenryMonboddo valamikori felesége, amiként az a jelen irat is bizonyítja, átadom és biztosítom AletheaGreatorex, Henry Greatorex, vagyis Marchamont báró hátramaradottja (Pontifex Hall, Dorsetshire)számára a Huntingdonshire megyében tulajdonomban lévő Wembish Park nevű birtok valamennyiföldjét és építményét, rétjét és legelőjét, azok minden kerítésével, töltésével, csatornájával, valamintjövedelmével és egyéb bevételeivel együtt…

De többet már nem tudtam elolvasni. A pergament kiejtettem a kezemből, és háttal nekihuppantam amögöttem lévő polcnak. Megbénított a döbbenet, és még mindig alig hittem el, amit az iméntelolvastam. Lábammal valószínűleg megrúghattam a tekercset, mert az utolsó mozzanat, amelyreemlékeztem, az volt, hogy pár lépésnyi szakaszon odébb döcög a lejtős padlón, majd hosszankigöngyölődik, egyre sebesebben bomlanak ki összetekert lapjai, és tűnnek tova a következőfolyosószakasz sötétjében.

ÖTÖDIK FEJEZET

A York-ház Billingsgate fölött alig egy mérfölddel állt a folyó partján, ahol a rakpartokat szorosanövező raktárépületek és műhelyek átadják a helyüket a Temze vizéből szinte palánkfalkéntkiemelkedő palotáknak, melyek egymás után maradoztak el. Mindegyiknek boltíves kapuzata volt,mögötte parti virágoskerttel, alatta kikötött bárkával. A York-ház a palotasor legnyugatibb végébenvolt, az új bankhoz közel, ahol a folyó délnek kanyarodik, a Whitehall Palota zavaros épületegyüttesefelé. Az áramlat hullámai paskolták az ívelt vízikapuhoz vezető kőlépcsőket, a kapu két oldalánkacsakagylókkal borított kőfalak védték a házat a dagály ellen. Kátrányos facölöpökhöz egysokevezős gálya volt kikötve, lakkozott oldala a reggeli napfényben visszatükrözte a folyó fodrozódófelületét. A kapun túl terült el a kert szomorúfűzeivel, nyesett rezgőnyárfáival, egy kornyadozó

gránátalmafával, amelyek ritka árnyékot vetettek a nyárról ottmaradt virágok elszáradt kóróival telivirágoskertre. Verebek szökdécseltek a nyírott sövény tövében, magok után kutattak, és bonyolultrajzolatokat hagytak hátra a korai nap által még el nem olvasztott dérlepelben.

Miután kikapaszkodott a lépcsőre, Emília csodálkozva vette észre, hogy a palota, a folyóparton azegyik legnagyobb, a lordkancellár valamikori otthona valójában romokban hever. Üres ablakkeretekés foghíjas kőkorlátok tekintettek le a nyugati szárny előtt fölhalmozott építőkövekre. A keleti szárnyfalának támasztva téglával és tetőfedő palával teli kosarak sorakoztak, és a házfal félmagasságábanfaemelvény türemkedett elő. A széléről a szellőben himbálózó, kirojtosodott végű kötelek csüngtek,mint valami hurkok. A ház belsejéből kalapácsütések lármája hallatszott.

Éppen nyolc óra volt. A Charing Cross felől Lord Stanhope egyik indulóban lévő postakocsijánakkürtszava szállt, miközben Emília Vilém nyomában bandukolt a kerten át a cselédbejáró felé. Baltérde és a bordái sajogtak a halászcsónak pereméhez való, egy órával azelőtti ütközéstől. Vilém azutolsó pillanatban kapta el a karját, és vonszolta be a hullámok hátán gyorsan tovasikló hajócskabelsejébe. Amikor a csónak Billingsgate előtt kikötött, ők is kiszálltak. Vacogva és ázottan törtekmaguknak utat a halpiacon át a London-híd másik vége felé. Ott egy ladik várakozott éppen. A bíborosemberei úgy tűnt, elvesztek az árbocok és vitorlák rengetegében.

A York-ház felé lassan haladtak, mivel a dagály éppen megfordult, amikor a csónakosokeltaszították járművüket a Vén Hattyúhoz címzett fogadó melletti kikötőlépcsőtől. Vilém alegtagbaszakadtabb alakokat választotta ki, látszólag fürge evezőikkel, de az út még így is csaknemegy teljes órát vett igénybe. Helyzetüket még súlyosbította, hogy a hajósoknak nehézséget okozott aház megtalálása. Az Essex-lépcső, a Strand-híd, a Somerset-lépcső, mind pontosan egyformánaklátszott, amint a csónak elhaladt előttük. Emília egyik kezével Vilém bársonykabátjába kapaszkodott.A férfi közömbösen kuporgott a csónak aljában, és a fejét úgy emelte föl, mintha a szellőt szaglásztavolna. De a palotasor közepe táján fejével odaintett az egyik épület felé.

Az lesz ott az Arundel-ház.

A mellettük elhaladó palota felé nézve Emília dermedtnek tűnő kertet pillantott meg, amelyben azelső benyomásától eltérően nem emberek, hanem szoboralakok tucatjai csoportosultak. Kisebbcsoport köpönyeges alak állt a fák alatt, mintha szélütés érte volna őket. Intő karjaik mozdulatlanok,vak márványszemük a folyó túlsó oldala, a Lambeth-rétek felé meredt. Mások éppen birokra keltekegymással, megint mások úgy hevertek szanaszét, mint a halottak a csatatéren, a felhőket bámulták,karjuk és törzsük eltörött a hősies erőfeszítéstől. A lány még több törmeléket vett észre az épületszárnyai alatt. Rendetlen töredékhalmokat, amelyek ilyen messziről urnák és talapzatokmaradványainak látszottak, s amelyeket régi forró napsugarak fakítottak vakító fehérre. Fölöttük, aboltív zárókövén fölirat ékeskedett: ARVNDELIVS.

A név ismerős volt számukra. Emília nyújtogatta a nyakát, mialatt a ház lassan távolodott tőlük ahajójuk keltette hullámokon túl, és próbálta emlékezetébe idézni, mit is mesélt neki Vilém néhányórával azelőtt az Arundel és a Howardok, valamint Buckingham közötti viszálykodásról.

Konstantinápolyból valók mormolta közben Vilém csaknem suttogva. A legnagyszerűbbgyűjtemény egész Angliában, ha nem az egész világon. Arundel rendelkezik egy ügynökkel a Fényes

Portánál, aki ládaszámra küldi neki ezeket a szobrokat Londonba. Megkörnyékezi az imámokat.Meggyőzi őket afelől, hogy mind a bálványimádás tárgyai, s ezért eltávolítandók a palotákról ésdiadalívekről. A többi szobor nagy része Rómából származik, ahol Arundel jó kapcsolatokat épített kia pápai hatóságokkal.

És Baronius bíbornokkal is?

Vilém sötét arckifejezéssel bólintott.

Arundel és az ügynökei Baroniusnak dolgoztak, amikor kifeszítették ragacsos hálójukat, hogy alehető legtöbbet megkaparinthassák a Spanyol Udvar és a választófejedelmi könyvtár páratlankincseiből. Híre ment, hogy valami megállapodást is kötöttek. Annak fejében, hogy Arundel Rómábajuttatja a hermetikus kéziratokat, a pápa lehetővé teszi számára, hogy elvigyen jó néhány szobrot,amelyek olyan közel kerültek a szívéhez. Közöttük volt egy ősi egyiptomi kőoszlop is, amely ma aCircus Maxentius helyén fekszik. Emellett vihette a Palazzo Peghini egyes díszítőelemeit is. Azthiszem, Arundel végül a saját kertjében kívánja fölállíttatni őket. Biztosan nagyszerű látványtnyújtanának. Római emlékművek London szívében.

Emília félrehajtotta maga elől a fűzfaágakat, és bujkált a rezgőnyárak között, miközben igyekezettlépést tartani a férfival, aki háromlépésnyire előtte haladt, sután magához szorítva a ládikát, amintkeresztülcsörtetett a York-ház kihalt virágoskertjén. Egy nagy kosár tégla mellett, a faemelvény alatt,az árnyékban nyílt egy oldalsó bejárat. Amikor Vilém bizonytalanul kopogtatott az ajtón, odabentrőlcsaholás és ugatás dühödt lármája hallatszott. Mind a ketten hátrahőköltek. Vilém idegesenmarkolászta a dobozt. Karmok kaparászták mérgesen az ajtó belső oldalát.

Csönd legyen! Helyedre! Nem! Akhillész! Nem!

De az odabentről kiszűrődő gyönge hang nem sokat ért a kutyák elhallgattatásához. Pármásodperccel később megcsikordult egy kukucskálónyílás fedele, és Emília elkaphatta egy szigorúszempár pillantását.

Ki kopogtat?

De Vilém, aki jobbnak látta, ha nem fedi föl a kilétét, csak a ládikát emelte olyan magasra, hogybentről is jól látható legyen. További üvöltések hallatszottak és súrlódó neszek, amint a reteszeketodébb tolták fasínjeik között. Pillanatokon belül az ajtó résnyire nyílt, ahol nyomban meg is jelentnégy vicsorgó és nyáladzó pofa. Egy kis falkányi véreb. Emília hátratántorodott, és csaknemelcsúszott a síkos déren.

Akhillész! Antonius! Nem!

A kutyák mégis kirontottak, egymás hegyén-hátán, mint valami cirkuszi artisták. Emília még egylépést hátrált, de ekkor belebotlott a kosárba és az egyik ugrándozó kutyába. Az egyik véreb erősfarka végigvágott a térdhajlatán, mire a lány halk sikkantással terült el a kiszáradt füvön. Egypillanattal később máris az arcán és a kezén érezte a vérebek forró leheletét, s utána az orruk ésnyelvük érintését.

A só magyarázta egy nyugodt hang valahonnan a magasból. Rendkívül szeretik a só ízét.Nyilvánvalóan megizzadhatott, kedvesem. Tenyerek ütődtek össze hangosan. Emília fölnézett. Afőlek és farkak kavargásán keresztül egy magas, libériát viselő alakot pillantott meg, amint az egyikkutya állát vakargatja. Erre, gyerekek! Gyertek, fiacskáim! Augustus! Akhillész! Antonius! Jó fiúk!

Nagyon fontos ügyben jöttünk közölte Vilém az ajtószárny mögül, ahová behúzódott. Magasratartotta a ládikát, miközben két karcsú, foltos falkakutya a hasán és a mellén kaparászott a mancsával,mintha valami édességet kunyeráló gyerekek lennének. Monboddo úrral kellene beszélnünk.

Jöjjenek beljebb, kérem mormolta a cseléd halkan kuncogva. Legyenek szívesek, vigyázzanak aszőnyegekre. Úgy ni, jól van. A herceg nagyon kényes, ha a szőnyegeiről van szó. Keleti szőnyegek,amint láthatják. Ez itt például nagyon finom munka. Kézzel csomózták. Mindegyik Törökországbólszármazik. Közben terelgette befelé a kutyákat. A nagyvezír személyes ajándéka.

A folyosó falai mentén márványból faragott szobrok és mellszobrok sorakoztak. Olyanok, mint azArundel-ház kertjében, ősrégi orruk és szájuk hiányos volt, mint a szifiliszben szenvedőké. Néhányanmég szalmával bélelt ládáikban hevertek, ahonnan úgy tekintettek ki, mint koporsóikba fektetett költőkvagy uralkodók. Arundel elől elhalászott márványok lehetnek, gondolta magában Emília. Kicsivelodébb súlyos kereteikben, kampóikon függő arcképek tekintettek le rájuk a falakról. Mások mégkettesével papírba csomagolva sorakoztak a padlón a falnak támasztva.

Emília alig figyelt rájuk, amint elsuhantak mellettük. A közben megszaporodott vérebfalka ugatásafülsiketítő volt a hátuk mögött. Izgatottan suhogó farkak csapkodták a falakat és a képek vásznait.Rózsaszín nyelvek hintettek csillogó nyálgyöngy-füzéreket a nagyvezír szőnyegére, amely szinte avégtelenbe nyúlt előttük.

Jó fiúk! próbálta a lármát túlüvölteni a spenótzöld ruhát viselő szolga. Kemény legények! Jópajtások!

Átvezették őket néhány egybenyíló szobán, amelyek mindegyike gyatrább állapotban volt azelőzőnél. A ház belseje ugyanúgy, mint a külseje, vagy a romlás, vagy a helyreállítás folyamatábanvolt, ezt nehéz lett volna megállapítaniuk. Követték az inast egy lépcsőn fölfelé, majd végig egy másikfolyosón, és végül egy nagyobb terembe, ahol szintén halomban álltak a márványszobrok,urnatöredékek, faládák sorakoztak, és további képek támaszkodtak a félig befejezett tölgyfaborításhoz.

Kérem, várjanak itt, legyenek szívesek!

A szolga ezzel eltűnt a körülötte vadul kavargó kutyafalkával. Agyaraik csattogása olyan volt, minta csontkockák koccanása egy játékasztalon. A függönyöket félrehúzták, és a helyiség dermesztőenhideg volt. Emília kétségbeeséssel küszködött. Hátrafordult, hogy megfogja Vilém kezét, de a férfimár a terem túlsó oldalán guggolt egy félig fölépített könyvespolc-sor tövében. A polcok előttkönyvek sorakoztak, egy részük szintén szalmával kibélelt ládákból kandikált elő a helyiségnek egyik,az ablaktól legtávolabb eső sarkában. Vilém éppen fölemelt egy kötetet, amikor megnyikordult azegyik kilazult padlódeszka. Emília odafordult, és megpillantott egy fehér csipkegallért, egy feketeköpönyeget és egy arany fülkarikát.

Magyarországról van szólalt meg egy mély hang. A Corvina Könyvtárból. A hang mélyen,aranylón búgott, mint valami szónoké vagy politikusé, bár a beszélő, legalábbis az, amit a lányláthatott belőle a gyér világosságban, alacsony volt, sőt majdhogynem gnómszerű. Vagy úgy ismondhatnám, hogy Konstantinápolyból, ahová Ibrahim nagyvezír szállíttatta el, miután a törökök1541-ben elfoglalták Budát, és kifosztották Corvinus könyvtárát.

A meglepődött Vilém csaknem leejtette a kötetet a padlóra. Utána nehézkesen talpra egyenesedett.A lépcső alja felől az egyik kutya visszhangzó üvöltése, majd az ajtó csapódása hallatszott.

Corvinus ex librise megtalálható a borító belső oldalán folytatta a zengő basszus. Amegvásárlását az önök barátja, Sir Ambrose segítségével ütöttük nyélbe. Azt hiszem, a Szerájősnyomtatványtárában bukkanhatott rá. A sötét fej körbefordult, hogy fölmérje a helyiséget. Emíliacsak futólag érdekelte, valamivel nagyobb figyelmet szentelt a padló közepén heverő, ékkövekkelkirakott ládikának. Sir Ambrose nem tartott önökkel ma reggel?

Vilém, aki még mindig a kezében tartotta a kötetet, megrázta a fejét. Nem. Fölmerültek bizonyosnehézségek. Ő majd…

Nagyon sajnálom, de a herceg sem csatlakozhat hozzánk. Sok a dolga a haditengerészetnél.Valóban sajnálom, Herr Jirásek. Azt hiszem, Steenie igazán örült volna, ha maga vezethetné körbe akönyvtárban. Bár remélem, hogy talán én is megfelelek majd helyette. A sérült padlódeszka megintnyikordult egyet, amint a zömök férfi egy lépést tett előre, és kifinomult mozdulattal meghajolt. Anevem Henry Monboddo.

Csak miután Monboddo fölegyenesedett, és még egy lépést tett előre a nyikorgó padlón a tolóablakfénysugarába a színpad közepére tolakodó ripacs, gondolta magában Emília , vált végül egységesszemélyiség keretévé a gallér, a köpönyeg és a fülkarika. Alig volt valamivel magasabb, mint Vilém,mégis valahogy a hatalmasság szelleme lengte körül, és ezt nem csupán a bársonyos tónusokat őrlő,súlyos malomkőre emlékeztető hangja támasztotta alá, azt erősítette merész sasorra, gondosan nyírtszakálla és olyan fényesre olajozott sűrű, fekete haja, mint valami ritka tengeri ragadozó értékesprémje. Emília megfigyelése szerint sötét szemében is huncut fény villant, mintha mondjuk Vilémválla fölött pillantana a helyiség egyik sarkába valamilyen mulatságos, de kihívó tárgyra, amelynekigazi méltánylására egyedül ő lehet képes.

Elnézésüket kell kérnem a herceg nevében folytatta mondókáját a ház állapota miatt. Még komolymunkálatokra van szükség ahhoz, hogy méltó keretet nyújtsanak a szobrainak, festményeinek éstermészetesen a könyveinek.

Ez egy, hogy is fogalmazzak, igazán lenyűgöző gyűjtemény dadogta Vilém.

Akkor mondhatom tehát, mein Herr, hogy ön a legmegfelelőbb piacra hozta el a jószágát? kuncogott föl távoli, lágy mennydörgésre emlékeztetőn, mintha a hang egyenesen a feketén csillogócsizmája mélyéből törne föl. Egy pillanattal később azonban teljesen más, komoly arckifejezést öltött. De mégsem olyan lenyűgöző a gyűjtemény, attól tartok, mint Arundel hercegé. Természetesen mindenelőnyösebb elhelyezést nyerhet, ha egyszer a polcok és a szekrények mutatott körbe a még ingatagállványokon végre elkészülnek. Tudják, ez az egész ház a gyűjteményt szolgálja majd, az utolsó

szobácskáig és ládikóig. Steenie Sir Francis Bacon birtokát vásárolta meg e célra. Jelenleg éppen egymásik ingatlan, a Wallingford Ház megvásárlásáról tárgyal, amely a Whitehall Palotakövetelményeinek is kiválóan megfelel. Wallingford gróf igen méltányos áron adja el. És megintfölkacagott, sűrűn és melaszosan édeskésen. Az üzletet máris megkötötték. Wallingford mindösszeháromezer fontot kér érte annak fejében, hogy meghagyják a sógornője, Lady Frances Howard életét.

Csalafinta tekintete ekkor a terem leghomályosabb sarka felé kalandozott el, még jobbanmegrendezett jelenetet tárva eléjük, mint előtte bármikor. Széles vonásai csúfondáros fintorbarendeződtek, amitől olyanná vált, állapította meg magában Emília hirtelen, mint egy iskolás kölyök,aki éppen valamilyen pompás csínyt hajtott végre. A lány gyorsan elfordította róla ideges tekintetét,és éppen megpillantotta, amint Buckingham fényesre lakkozott bárkája eltávolodik a kikötőlépcsőtől,kisodródik az áramlás közepére, és elindul a folyón, orrával lefelé. A hajóban két, zöld libériátviselő alak ült.

Talán hallottak már Lady Frances dolgai felől? Nem? Arundel hercegének unokatestvére magyarázta Monboddo, és kulcsolta össze a kezét bársonnyal borított, arany óralánccal ékes hasán,mintha újabb feltörő nevetését próbálná visszafojtani. Most éppen a Towerban üldögél, teljesenelhagyatottan, és csak arra vár, hogy jöjjön a hóhér, és kopogtasson az ajtaján. Talán eljutott Prágábais ennek a csúf kis botránynak a híre. Szegény öreg Sir Thomas Overbury megmérgezéséről. Somersetkegyvesztettségéről. Nem, nem, nem! intett szélesen csipkekézelős karjával, és megint komoly képetöltött. Természetesen nem. De miért is kellett volna eljutnia? Maguknak, cseheknek most sokkalnagyobb gondokkal kell megbirkózniuk, mint amilyenek a mi apró-cseprő ügyeink itt Londonban. Dejöjjenek! hívta a vendégeit ragyogó arckifejezéssel. Megtisztelnének azzal, hogy megmutathassakegyet-mást Steenie kincsei közül?

A következő félórában Monboddo egyik helyiségből a másikba vándorolt a vendég párossal anyomában. Csak hallgatták a hámló vakolatról és korhadozó faburkolatról visszaverődő zengőhangját. A kincsek valóban lenyűgöző látványt nyújtottak, ha maga a York-ház nem is. Monboddoegyenként kibontogatta, és a fény felé tartotta őket, miközben sötét arca büszkeségtől ragyogott. Úgylátszott, hogy mindent a legapróbb részletekig ismer, akár valamelyik nápolyi könyvtárból származottel VIII. Henrik 1495-ös Itáliai hadjáratát követően, vagy egy római templomból, miután a várost vonFrundsberg 1527-ben megostromolta, amikor a német lovagok elárasztották a szentek szentjét, és mégSzent Péter sírját is kifosztották, esetleg tucatnyi egyéb csata, rablás és válogatott gazemberségszolgált a forrásukul. A vérontás, lopás, árulás és rombolás mindezen történeteit szívből fakadóélvezettel mesélte el. A hátul botorkáló, a keretükből kihasogatott képeket, talapzatukról ledöntöttszobrokat szemlélő Emília számára úgy tűnt, hogy Buckingham csodálatos tárgyai esetében teljesenegybeolvadt a szépség és a borzalom, mintha minden arany vagy ékkő csillogása mögött erőszak ésszenvedés húzódna meg. Nyomasztotta a látvány, ahogy Monboddo markolászta az egyesműalkotásokat, idegesítette a vaskos, fekete szőrrel borított ujjak játéka. Ezek az ujjak nem egyműgyűjtő vagy kereskedő kezéhez tartoztak nem vázák vagy hegedűk érintéséhez szoktak , hanem egykéjenc vagy fojtogató durva mancsához.

A szörnyűségek fölsorolása nagy súllyal nehezedett rá. Karthágó, Konstantinápoly, Velence,Firenze, mind a szépség és a halál városai. Heidelberg, Prága. Az ablak felé fordult, és a fényesrácson túl ránézett a folyó fényes, sötét hátára és a rajta tovasikló néhány vitorlára. A bárka és utasai

már eltűntek a folyón lefelé.

…és most Csehországból eljutott Londonba fejezte be legutóbbi történetét Monboddo jupiterihangján , éppen úgy, ahogyan maguk ketten is. Vastag szája elnéző mosolyt öltött koromfeketeszakállának keretében, miközben visszahelyezett egy kupát szalmával kibélelt ládájába. Ez Frigyeskirály ajándéka Steenie számára a protestáns ügy csehországi támogatásának elismeréseként. Alig párhónapja érkezett ide, egy újabb véres csata közvetlen előestéjén. De arról a kisebb fölfordulásrólönöknek igazán nem szükséges mesélnem, nem így van?

Olajos, sötét tekintetét most Vilém felé fordította, aki lassú mozdulatokkal ingatta a fejét.Monboddo arckifejezése hirtelen ünnepélyessé és hivatalossá vált.

És ha már erről van szó pillantott a ládikára, amelyet Vilém még mindig a karjában szorongatott ,azt hiszem, le kell bonyolítanunk egy kis üzletet, Herr Jirásek. Egy ügyet valami újabb előkerültkinccsel kapcsolatban. De menjünk, beszéljük meg a részleteket reggeli közben. Maguk nagyonmegviseltnek látszanak, kedveseim!

Székek kerültek elő, utána egy asztalt terítettek meg ételekkel. Sült disznóbelsőségekkel, igaziparaszti eledellel, amelyért Monboddo elnézést kért, és kacsintás kíséretében elmagyarázta,menynyire kedveli Steenie az ilyen egyszerű fogásokat, mivel az anyja szolgálólány volt valaha. SemVilém, sem Emília nem birkózott meg néhány falatnál többel, de Monboddo, akinek étvágyát csöppetsem vette el az étek egyszerűsége, legalább addig azzal foglalta el a száját, amíg Vilém előadhatta atörténetüket. Türelmesen, és minden túlzás nélkül mesélte el a Bellerophon hajótörését, a LübeckCsillaga sorsát, számolt be fekete köpönyeges üldözőikről, a parton garázdálkodó fosztogatókról, SirAmbrose tervéről, hogy búvárharanggal fölszerelt mentőcsapatot hív a ládák kiemelésére, és majdegy másik hajót kent a kimentett rakomány elszállítására.

Amikor Vilém befejezte, nem annyira azért, mert valamilyen végkövetkeztetésre jutott, hanemváratlanul ijedten és idegesen elhallgatott, úgy tűnt, hogy az egész házra tökéletes csönd telepedett. Azablakon át távoli templomi harangszó kongása hallatszott, és hűvös, szagtalan szellő lengedezett.Amint a súlyos függöny lustán félrelibbent egy kicsit, Emília evezők csobbanását hallotta a folyófelől, majd egy pillanat múlva hosszú bárka orra tűnt föl a vízi kapu alatt, a fedélzetén alakok sorával.A lány óvatosan visszafordította a tekintetét Monboddo felé.

A sötét alak hátradőlt selyemkárpitozású karosszékén, és keresztbe vetett lábbal bólogatott egyikfekete csizmájával. Úgy látszott, mintha megint kuncogni készülne, sőt küszködne kitörni készülőnevetésével, mintha Vilém valami bonyolult, de szórakoztató mesét adna elő, vagy sikamlós tréfát,amelynek mulatságos csattanóját már előre sejti. Halkan böffentett, és keze fejével végigsimította aszája szélét. Sötét szemét a csizmája orráról szigorúan Vilém felé emelte. Evező csobbant odakint avízben, és a csizma szakadatlan mozgása leállt.

Hát, igen, igen mormolta elgondolkodón, és hosszú sóhajt bocsátott ki tüdejének mélyéből. Annyibiztos, hogy ez komoly csapás az ügyre nézve. Tulajdonképpen igazi tragédia. ElmenekülnekFerdinánd seregei elől, csak hogy hajótörést szenvedjenek Anglia partjainál. Mennyire sajnálom!Steenie is nagyon bosszús lesz, ebben biztos vagyok. És természetesen a walesi herceg is. Nagyonbosszús. És abból, amit Steenie elmondott kisded játékáról, jól tudom, hogy Burlamaqui már

előteremtette a pénz jó részét. Csak az Úr tudhatja, honnan, vagy milyen mesével kápráztathatta elolaszországi bankárait. De nem minden veszett oda, igaz? Egyáltalán nem minden. Búvárharangok, aztmondják? Meg tengeralattjáró? Úgy látszott, mintha nagyon szórakoztatónak tartaná a gondolatot.Nos, sok minden elmondható Sir Ambrose felől, de az nem, hogy ne lenne találékony. És a kézirat…igen… az legalább megmenekült, nem igaz?

A ládikára nézett, amely mintha élőlényként kuporgott volna Vilém lábánál, aki feszültarckifejezéssel, kényelmetlenül, fél fenékkel ült a széken.

Igen mormolta csöndesen , a kézirat. Arra gondunk volt.

Igen, igen, a kézirat ismételte meg Monboddo. A Világ útvesztője. Legalább azért hálásaklehetünk.

Hangja álmodozó színt öltött. Tanulmányozta a mennyezet új vakolatát, a cirkalmakkal éskacskaringókkal körülvett Buckingham címert. A feje mellett az ablakon kinéző Emília látta, amint akikötőlépcső aljában két zöld ruhás szolga kötélen vontatja a sekély merülésű bárkát. A hajóban mostmások is voltak, szintén libériában. A hajó teste halk döndüléssel ütközött az egyik kikötőcölöphöz.Ekkor a brokátfüggöny visszahullott, és a látvány eltűnt a szeme elől.

És tényleg, a kulcs maguknál van? szólt közömbösen a basszus. Vilém láthatóan meglepődött.Fölkapta a fejét, és úgy látszott, mintha valami csábító illatot szaglászna, mint egy szarvasbika azerdei tisztáson, ha meghallja egy ág halk reccsenését.

Mármint a kulcs, uram?

Igen. Ennek a ládikának a kulcsa. Sir Ambrose magukra bízta esetleg? Nagyon kár folytattaugyanazon a közönyös hangon, amikor Vilém tágra meredt szemmel és ideges hevességgel megrázta afejét. Nagyon nagy kár. Jelentős fáradságtól kímélhetett volna meg bennünket.

És ekkor, lassú mozdulattal, selyemborítású székének csikordulása mellett hátradőlt, és szőrösmancsával elővett az ablakpárkányon mintegy véletlenül heverő eszközt, egy vaskos feszítővasat.

Nos, akkor, mégis mit gondolnak, kedveseim? És megcsóválta a szerszámot a levegőben. Netánkinyithatnánk?

Ne… neem dadogta Vilém. Talán meg kellene várnunk… De ekkorra Monboddo már előrehajolt,és vaskos ujjaival megragadta a ládikát. Vilém remegő tagokkal emelkedett föl ültéből. Odakintről, aház elől lépések nesze hallatszott, amint végigtapostak a kertet borító dérleplen.

A ládikó kinyitása jó néhány percbe belekerült. Nehéz feladatnak bizonyult, mivel az Orinocopartvidékén kivágott mahagónifából készítették. Ugyanakkor nagyon értékes is volt. Rudolf császárSpanyol Udvarában az egyik legértékesebb doboz a sok közül. A felszínébe illesztett drágakövekközött akadtak arábiai gyémántok, lapislazuli kövek Afganisztánból, és Egyiptomból származósmaragdok, nem is szólva a mexikói hegyi bányákból származó huszonnégy karátos aranyról, amelyet

a spanyol kincses hajóhad szállított át az óceánon. Ám Monboddo, az úgynevezett szenvedélyesműkereskedő igen csekély érdeklődést mutatott mind a szépsége, mind az értéke iránt. Három súlyoscsapást is mért a tetejére és a pántjaira, mielőtt Vilém közbeavatkozhatott volna.

Ezt hagyja abba, amondó vagyok! ragadta meg Monboddo szőrös karját, amint újabb ütésreemelkedett. Hagyja abba, mielőtt… De a következő pillanatban elterült a padlón, amint a jóvalerősebb férfi hevesen megtaszította.

Az embernek meg kell ölnie pár malacot morogta Monboddo a csipkegallérjába újabb erőteljescsapás kíséretében , ha véres hurkát akar enni.

Ekkor már kipirult képpel, nyögdécselve guggolt a ládika mellett, mint aki éppen a nagydolgátvégzi. Homlokának mély ráncaiban verejtékcsöppek gyöngyöztek. A feszítővas végét beerőltetteelőször az abroncs, utána a pánt alá, végül a lakat fülébe, úgy próbálta fölfeszíteni valamelyiket.

Az ördögbe!

A feszítővas kicsúszott, a lakat megcsörrent. A fedél megreccsent, mintha tiltakozna, utána mélyenmegkondult, amint Monboddo újabb kemény csapást mért rá. Az egyik drágakő szétzúzódott.Töredékei apró boglárkalepkék halványkék színével hintették be a padlót és röpültek a sarokba. Aföltápászkodó Vilém megint morogva tiltakozott. Emília ijedten hátralépett. Közben hallottaodalentről az ajtó csapódását és a kutyák fölcsattanó csaholását.

Akhillész, Antonius! Ne, ne, nem, nem, nem!

Monboddo rátérdelt a ládikára, halkan káromkodott a szakállába, a feszítővasat beszorította azegyik abroncs alá, majd mind a két kezével lefelé nyomta a másik végét, saját testsúlyát használvanyomatékul. A feje is reszketett az erőfeszítéstől. Az abroncs egyik arany pántja ismét megcsikordult,amint a fém elhajlott, és az egyik szegecs kipattant belőle.

Hohó! Csak megkapjuk végül, kedveskéim!

A vérebek nagy dobogással és ugatással nyomakodtak fölfelé a lépcsőn. Emília izgatott lármájukontúl is mintha hallotta volna, hogy az alsó lépcsőfokon megpendül néhány rálépő láb csizmájánaksarkantyúja. Vilém felé pillantott, de a fék meredten bámult a ládikára. Újabb szegecs szabadult ki ahelyéről. Monboddo csörömpölve húzta ki a feszítővasat az elgörbült abroncs alól, hevesen zihált,fejét leszegte, mint egy földühödött bika, és újabb támadásra készült. A ládikából halk zörgéshallatszott, mintha a tartalma kotyogott volna benne.

Augustus, Aimé! Nem, nem!

Az első kutya berontott a helyiségbe, három másik követte, amelyek közül az egyik feldöntött egyfaállványra helyezett páncélöltözéket. A mellvért és a szűk nyílású sisak nagyot döndült a padlón, ésszökellve Monboddo felé gurult, aki azonban egyetlen pillantásra sem méltatta. Még négy vérebtülekedett be a terembe, és vetette magát az asztalon lévő ételmaradékra. Az egyik tál a földre zuhantés darabokra tört. A sarkantyús csizmák már a folyosón dobogtak.

Az Istenért!

Az abroncs ekkor hangos reccsenéssel leszakadt a pántjairól. Monboddo diadalmasan fölrikoltott,mint egy karvaly. Még mindig a ládika fölött guggolt vaskos combjain, orra hegyéről verejtékcsöpögött. Vilém mellette térdelt a padlón különös, sápadt arccal. Emília a szemét hunyorította a gyérmegvilágításban. Dermedtnek érezte magát, mint aki a dobogó csizmák, csaholó kutyák, csattogópáncél és eltörő tál zajos forgószelének közepén rekedt. A ládikó tartalma ismét megzörrent, amintMonboddo vadul megrázta szőrös, ragadozó mancsában. Utána lassú mozdulattal fölnyitotta a fedelét.

Akhillész!

A ládikában egy másik doboz rejlett, minden részletében az elsőhöz hasonló. Ugyanolyan fényezettmahagóniból készült, arany pántokkal és ékkövekkel. Monboddo magasabbra emelte, a fény felétartotta, és mélyen összeráncolt homlokkal megvizsgálta mindegyik díszes oldalát. Egy szaglászóvérebet durván odébb lökött. Vilém még mindig mellette állt, a fejét félrehajtotta, az arcán csodálkozókifejezés. Monboddo fölnyitotta a második doboz fedelét, és egy harmadik, kisebbet talált benne,utána egy negyedik, még kisebbet, egész sor üres mahagóni héjat, amelyeket sorra félrehajigált.

Micsoda? Ez meg mi? nyúlt az ötödik, burnótszelencénél alig nagyobb dobozka után. BikafejétVilém felé lendítette, aki ettől még jobban elsápadt. Mit jelentsen mindez? Valami tréfa? Mitműveltek maguk? Ezzel falhoz vágta az ötödik dobozt. Az kinyílt, és egy hatodik pottyant ki belőle. Maguk játszadoznak velem? A kézirat! Hol van a kódex? Átkozottak!

A sarkantyúk pengése abbamaradt, mire a kutyák is elhallgattak. Monboddo heves mozdulattalfölemelkedett, a törmelék megreccsent a talpa alatt. Emília a ládikák összezúzott maradványairameredt, és érezte, amint Vilém hátratántorodik mellette.

Uraim! fordult Monboddo az ajtó felé. Rossz hírem van, tisztelt uraim! Úgy tűnik, hogy SirAmbrose és a barátai szórakozásból tréfálkoztak egyet a mi számlánkra.

A kezében tartott feszítővassal a mahagóni dobozkák felé intett. Emília fölemelte a fejét, és háromférfit pillantott meg az ajtó előtt. Sötét köpönyegüknek arany szegélye megcsillant a tolóablakonbeszűrődő fényben. Tiltakozón megnyikordult egy padlódeszka, amint az első alak belépett ahelyiségbe.

HATODIK FEJEZETValóban volt egy nyár, amikor olyan rengeteg eső esett? Valahányszor visszatekintek azokra a

napokra, azt látom magam előtt, hogy az ólomszürke égből ömlik az eső. A nap hetekre eltűnt a sűrűngomolygó felhők mögött. Mintha október vagy november lett volna, és nem július. A londonicsatornák megteltek és túlcsordultak, táplálták az amúgy is megáradt Temzét. Az ablakpárkányokon ésszárítóköteleken nem lógtak a mosott ruhák, mivel soha nem volt elegendő napsütés a fehérneműkkiszárításához. Vidéken a folyók kiléptek a medrükből, áradatként zúdultak végig a vizenyőssé váltföldeken, utakat és hidakat söpörtek el. Böjtöket és bűnbánati napokat hirdettek és tartottak, mivelidővel az emberek úgy döntöttek, hogy ez az özönvíz nyilvánvalóan a Teremtő büntetése Anglialakosaival szemben, amiért nem vonták felelősségre a királygyilkosokat.

Tehát, mielőtt az év véget érne, az árulókat össze kellett vadászni Hollandiában, hogy CharingCross mezején fölakaszthassák őket, közöttük Standfast Osborne-t is. Hatalmas tömeg gyűlt össze aWhitehall Palota és a Strand környékén, hogy gyönyörködhessenek a látványosságban, és ezernyitorokból tört elő az üdvrivalgás, amikor a tetemeket levágták a kötelekről, és a mészárosokelőrenyomultak, hogy elvégezzék szörnyű munkájukat. A királygyilkosok hasát egyenként szakértőmódon fölhasították, és csöpögő belsőségeiket a szomorú októberi esőben sistergő máglyákravetették. Semmi hasonlót nem láthatott a tömeg azóta, hogy Mária királynő idején Smithfield mezejéna protestánsok szenvedték el mártíromságukat, vagy Erzsébet királynő uralkodása alatt végeztek ajezsuitákkal Tyburn mellett. Cromwell számára azonban még a halált sem tekintették elégségesbüntetésnek. Ezért a maradványait kiásták a Westminsteri Apátságban lévő sírjából, kordéra vetveelszállították Tyburn alá, ahol először fölakasztották, utána lefejezték. Az oszladozó tetemetelhantolták az akasztófa alatt, a koponyáját leöntötték szurokkal, és karóra tűzték a Westminster Hallelőtt. Onnan meredhetett az alatta sürgő-forgó könyvárudákra és árusokra. Az utcakölykök kövekethajigáltak rá. Mások durván röhögtek és lelkendeztek, amint a varjak marakodtak a szemgödrei körül.Bosszú, bosszú! Azokban a napokban mindenki bosszúért lihegett.

Vajon engem is a bosszúvágy hajthatott? Az kényszeríthetett rá, hogy lázas betegen vállalkozzamarra a végső, sorsdöntő utazásra? Az elégtétel megszerzésében reménykedtem, amikor annak azözönvíznek a kellős közepén elindultam az Alsatia negyedből, egy postakocsi hátsó ülésénvégigdöcögve a Strandon, Charing Cross felé, lassan nyomulva nyugati irányban?

Jól emlékszem elindulásom nyirkos reggelére. Minden részletében, nem úgy, mint az előzőesetekben. Még mindig csak júliust írtunk, de a vérpadokat már megácsolták kisded máglyajátékunkszámára. Vagy talán már augusztus elején lehetett? Az idő fonalát, lám, mégis elveszítettem. Hánylázálomban töltött nap múlhatott el, mióta a Levéltár Kápolnából visszatértem Alsatiába? Négy, vagytalán öt is? Esetleg egy egész hét? Ezekről a közbülső napokról szinte semmi sem jut az eszembe,arról pedig végképp semmi, hogyan jutottam vissza a Félhold fogadóba a Chancery Lane alattiútvesztőből. Hogy érkeztem meg oda, gyalog vagy bérkocsin? Hány óra lehetett, amikor végrerémülten és kóválygó fejjel ott találtam magamat piciny szobámban?

A következő néhány nap vagy egy egész hét? borzalmasan telt el. Lidérces álomba merültem,amelyből olykor-olykor fölriadtam, verejtékezve és sajgó tagokkal, mozgásra képtelenül.Belecsavarodtam átizzadt ágyneműmbe, akár egy csapdába esett rémült állat. A szoba az egyik

pillanatban kibírhatatlanul forrónak tűnt, a következőben dermesztően hideggé vált. Éhes voltam ésszomjas, de túl gyönge ahhoz, hogy fölkeljek az ágyamból, bármennyire is próbálkoztam vele.Halványan rémlik, hogy lábdobogást hallottam a folyosóról. Egy alkalommal, már szürkület után, arralettem figyelmes, hogy kulcsok csörögnek, pántok nyikorognak, és az ajtómban megjelenik egyszobalány riadt képe. Mrs. Fawkes biztosan rövidesen ezután jött el hozzám. Rémlik, mintha láttamvolna egy férfialakot is, amint ott tesz-vesz a nyikorgó padlódeszkák fölött. Megvizsgálta a nyelvemet,akárki is volt, fülét a mellkasomra szorította, és a keze fejével megtapogatta a homlokomat. Azthiszem, váltólázas lehettem. Nyilvánvalóan a Cam folyóban tett úszógyakorlatom következtében, nemis beszélve az utazás okozta kimerültségről meg a folyamatos éhezésről. Világéletemben elég gyöngealkatú voltam.

A testem és a tudatom egyaránt rendszeresség és megszokottság után vágyakozik. Mindennek atetejében még az asztmám is rosszabbodott. A mellkasom zúgott, mint egy kovácsfújtató, ésmegrettentett mindenkit, aki hallhatta. Ritka világos pillanataim egyikében eszembe villant, vajon mitszólnának és gondolnának az ügyfeleim, ha tudomást szereznének róla, hogy Inchbold Izsák, atiszteletreméltó könyvkereskedő egy bordélyházban lehelte ki a lelkét.

Ám Mrs. Fawkes nem fogadta el a halálom gondolatát. Nem lehetetlen, hogy az elszámolásra isgondolt. Így adódott, hogy a következő napokban részem lehetett az úgynevezett szobalányainakmindenféle figyelmességében. Néhány óránként a számba erőltettek pár kanál levest vagy pempőt.Szarvasbőr kesztyűvel masszírozták sajgó tagjaimat. Egy sebészborbély még eret is vágott rajtam, ésa tálkájába csörgedező vérem olyan csillogó és súlyos volt, akár a higany. Bizonyos idő elmúltávalletámogattak a földszintre, és betereltek egy izzasztókamrába, amilyet én addigi életemben nem isláttam, ahol aztán megfürdettek egy medencében. Annak eredeti rendeltetése, legalábbis amennyezetére mázolt csupasz nimfák képei szerint másra szolgálhatott, nem a gyógyításra. A fürdőmégis a javamra vált… Ugyanúgy, mint minden más gondoskodás, és egy idő után már jobban éreztemmagam.

Egy szép reggelen, amikor az esőfelhők összegyűrődtek a látóhatáron, fölkeltem betegágyamból,elványadt tagjaimat belegyömöszöltem lovagi öltözékembe, amelyet egynémely gondos kezekidőközben tisztességesen kimostak és összehajtogattak. Utána marokra kaptam rózsafa botomat, éslebicegtem a lépcsőn, hogy megháláljam Mrs. Fawkes vendégszeretetét. Amint lefelé ereszkedtem,minden lépcsőfordulónál kinézve láthattam a szűk ablakokon át, hogyan emelkedik a háztetők fölé aTöbbsincs Ház sok tornya és cikornyája. Mindez nagyon ismerős és kedves volt nekem, ugyanakkorvalahogy valószerűtlen is, mintha maga a ház lenne valamiféle látomás, vagy önmaga festett képe,vagy éppen valami olyasmi, amit csak álmában látott az ember. A felvonóhíd éppen az ég feléemelkedett, mint egy kényelmesen lelassított árnyjáték. Az utolsó lépcsőfordulónál a jelenség eltűnt aszemem elől, és egyszer csak, botomra támaszkodón bicegve, összeszorította a torkomat valamifélekeserűség. Úgy éreztem, hogy reménytelenül elszakadtam otthonos múltamtól.

Na de Mr. Cobb… Mrs. Fawkes láthatóan megrökönyödött a markába nyomott aranypénzeklátványától. De… mégis, hová megy innen, uram?

Az igazi nevem Inchbold vallottam be neki. Elegem van már a hazudozásból. Inchbold Izsákvagyok. Ezzel megfordultam, és a kijárat felé indultam. Súlyosan zuhogott az eső. Meredten néztem,hogyan hömpölyög a víz az utca közepén. Dorsetshire megyébe megyek mondtam neki. Akkor

először tudatosult bennem, mi mindent hozhatott felszínre az én lázas agyam, mialatt reszketve ésizzadva feküdtem betegágyamban. Nagyon fontos ügynek kell a végére járnom Dorsetshire megyében.

Abban az időben hat postaút indult ki Londonból. Hat főszál, amelyek egységbe foglalták egy nagyhálózat szálait, amelynek közepében ült a főpostamester, majd fölötte Sir Valentine Mushgrave, alegfőbb főnök, a legújabb külügyminiszter. Az újdonsült királyi monopólium sugarai között,beleszőve annak hálózatába, létezett még egy finomabb, majdnem nem is látható szövevénye apostaállomásoknak, és a polgári személyszállításnak. Ezek független szállítók voltak, akikkiszolgálták a kisebb városok és a királyság távolibb területeinek piaci igényeit, ahová aFőpostamester kocsijai még nem juthattak el. Ezek az útvonalak szervezetlenek voltak, ésveszedelmesen kezdetlegesek, de a kémkedés és a csempészet számára a legkedvezőbbek. A nemengedélyezett könyvek küldése és fogadása nagyon nehezen lehetett volna lebonyolítható nélkülük.Cromwell 1657-ben, persze sikertelenül, szerette volna legyűrni őket. Most pedig úgy gondolom,ezek jelenthették az egyedüli működési lehetőséget az új király nagyszámú ellenségével szemben, ezeklehettek a mindenkori nézeteltérések legfőbb levezető csatornái. Először arra jöttem rá, hogy vagyféltucatnyi lehet belőlük, valahol Salisbury után nyugatra.

Lassú, majdnem lomha járművek, alig fedettek valami szegényes vászontetővel, amelyek tétováncsellengnek a vidéken. Tízmérföldes kitérőket tesznek elárasztott majorságok mellett, kényszerűmegállókkal, míg el nem érnek valahová, ahol megint vagy három órát kell várakozniuk a városbaigyekvő, csatlakozó postakocsira, egy még kisebb járműre, amely tele van Tawkesbury mustárral és aHampshire megyéből származó mézzel. Hanem az utolsó kocsi, amelyet elkaphattam, és amelyikvégül valóban elvitt Crampton Magna falujáig, lényegesen nagyobb és fürgébb volt, mint az eddigiek.Ráadásul még egy ismerős jelkép, a Hermetikus kereszt is díszítette. Valamikori arany színe márakifakulva villódzott az ajtón. Éppen csak látható volt a vastag sárréteg és a túlérett rozsda alatt.

Ekkor már késő délutánra járt, és jómagam már negyedik nap óta voltam úton. A többi utas márréges-régen kiszállt. Most éppen egy postakocsis és dohányárus csöpögő eresze alatt toporogtam,hitetlenül bámultam a látványt, és arra gondoltam, nem képzelődöm-e, nem hagyta-e el a testemet a lázreszketése? Hát nem hagyhatom el a sors vonalait és az ő hálójának csapdáit még itt sem, ezen anévtelen helyen, sok mérföldnyire minden egyébtől?

Merkúr magyarázta a hajlott hátú, Jessop nevű öregúr, amikor észrevette, hogy az ablakrameresztem a szememet. Éppen a hajtószárat kötözte az oszlophoz, hogy megnyugtassa a lovakat. Azistenek levélhordója. Ez a kocsi a jó öreg De Quester csapat egyik tagja tette hozzá némibüszkeséggel, és bütykös ujjával megveregette a sárfoltos ajtót. Ez már negyvenéves is elmúlt, deazért még mindig tartja magát. A Merkúr jele része volt mindig a De Quester címernek.

De Quester? Hol hallottam már ezt a nevet? Talán Biddulph említette?

Matthew De Quester válaszolta. A társaságától vettem meg a kocsit, miután elveszítette amegbízatását. Ennek már jó néhány éve. Nem csodálkoznék rajta, ha jóval az ön ideje előtt lett volna,uram.

Nehézkesen fölkapaszkodott az utastérbe, és visszaintett, hogy én is kövessem. Félve, sőt rettegve

másztam utána. A következő néhány órában, mialatt a kimerült lovak csüdig gázoltak a sárban, azontöprengtem, hogy valaha is a végére járhatok-e ezeknek a különös ügyeknek, ha az Alethea általbirtokolt titokzatos igazság mindig kicsúszik a kezemből. Minden vizsgálódásom ugyanannyi szennyetkavart föl, mint valóságot. Úgy éreztem magamat, mint az alkimista, aki sokórányi munka, vég nélkülicsűrögetés, kotyvasztás és lepárlás után nem a vágyott aranyrögöt találja a lombikjában, hanemvalami piszkot, az elégetett vegyszerek maradékát. Az elmúlt pár nap során kételyek támadtak bennema józan ész ereje iránt. Én, aki olyan értelmesnek tekintettem magamat, hirtelen arra jöttem rá, hogynem tudok semmit, és mindenben kételkedem. Úgy látszott, hogy minden vigasztaló bizonyosságszertefoszlik.

Végre itt vagyunk, uram.

Jessop hangja fölriasztott sötét töprengésemből. Fölnéztem, és megláttam egy templom tornyát,amint néhány kopottas házikó fölé magasodik. Lámpások és hangok közeledtek felénk.

Crampton Magna ugrott le a bakról hangos toccsanással. Az útvonalam vége.

Még tizenkét óra kellett hozzá, hogy végső célomat elérjem. A falucska Szántóvető Karjáhozcímzett vendégfogadójának öt hallgatag látogatója közül egy sem vállalkozott rá, hogy elvigyenPontifex Hallba. Már-már fölkészültem az esőben megteendő hosszú gyaloglásra, amikor egy újonnanérkezett vendég, egy szeplős képű fiatalember vállalkozott az útra másnap reggel, ha lennék szívesmegvárni. Elmondta, hogy az apja Pontifex Hall kertésze.

A kocsmáros láthatóan meglepődött, amikor szobát kértem tőle, de zárórakor mégiscsak felkísért anyikorgó falépcsőn egy kamrácskába, amelynek falait ellepte a pókháló, az ágyneműje meg régelsárgult az öregségtől. Úgy látszott, hogy a szoba ajtaját már jó néhány éve senki sem nyitotta ki,nemhogy aludt volna benne. De azért hálás szívvel nyúltam végig hepehupás szalmazsákján, ésmerültem zavaros álmokba, amelyekből órák múlva lihegve és elgyötörten ébredtem föl. Az egyetlenkicsi ablakon elkoszolódott nádtetőre és a templom egyik sarkára láttam, és meggyőződhettem róla,hogy az eső épp olyan sűrűn zuhog, mint azelőtt. Kételkedtem benne, hogy fiatal kocsisom megjelenikmajd ilyen pocsék időben. Ám miután lecsoszogtam a lépcsőn, és alaposan bereggeliztem, majd egybűzös mellékhelyiségben könnyítettem magamon, egy könnyű kétkerekű cséza csörtetett át az út melletthömpölygő vízfolyáson, és közeledett a fogadóhoz friss ügetéssel. Végre nekivághattam hosszúutazásom utolsó szakaszának.

De vajon mit mondjak majd Aletheának, amikor újra találkozunk? Az elmúlt napokban ugyan afejemben végigforgattam ki tudja, hány vádló beszédet, de most, hogy Pontifex Hall egyre közeledetthozzám, rájöttem, hogy fogalmam sincs róla, mit kellene tennem vagy mondanom. Valójában azzalsem voltam tisztában, mit szeretnék elérni, hacsak azt nem, hogy valami drámai jelenet árán végetvethessek az egész ügynek. Arra is rájöttem közben, hogy ha ilyen vakmerően vágok bele a dolgokba,utóbb még magamat is veszélybe sodorhatom. Eszembe jutott Nat Crump holtteste a folyóban, utána azemberek, akit feltörték a boltomat, és Cambridge felé végig követtek az úton. Ismét hatalmába kerítetta kételkedés. Lehet, hogy ezek az alakok valóban azonosak Lord Marchamont gyilkosaival? Vagyéppenséggel csak Alethea agyának szüleményei, mint annyi más? Lehet, hogy nem is Mazarin bíboros,hanem ő maga fogadta fel őket, hogy szegődjenek a nyomomba? Végül is ő adta elő az egész

történetet, nem igaz? És valójában elárult engem.

Egy idő után a lovak lelassítottak. Fölpillantottam, és magam előtt láttam a bejárati boltívet kétvastag kőoszlopával és a szemünk előtt lassan kibontakozó nagy épülettel. Az oszlopok fölött ottdíszelgett a már ismerős felirat. A repkényt visszametszették, és a zárókőbe vésett betűket felújították.Egyéb javítások is szembetűnőek voltak. Az elszáradt hársfákat kivágták, és friss suhángokat ültettek ahelyükre, a bozótot rendbe szedték, és a kocsiutat is friss murva borította. A sövényútvesztő ishatározottabb formát öltött. A hét láb magas zöld sövényfal szabályos mértani alakzatokbanterjeszkedett tova. Az egész olyan benyomást keltett, mintha lehullanának a tavalyi lombok, és azelaggott dolgok megújulnának. Pontifex Hall külsőre legalább annyira megváltozott, mint én magam.Az épület északi oldalánál kisebb virágoskertet alakítottak ki. Volt benne szemvidítófű, nefelejcs ésmég vagy tucatnyi más fajta virág. Valamennyi éppen nyílott, szirmaik és leveleik táncoltak a könnyűszélben. Korábbi látogatásom alkalmával egyet sem láttam közülük.

A gyógynövénykert, uram jegyezte meg a legény, miután elkapta a pillantásomat. A falubeliekszerint már vagy száz éve nem virágzott, legalábbis azóta, hogy a szerzetesek elmentek. Túlságosanmélyre temetődtek a magok, mindenesetre az apám szerint így van. Nem nőtt itt semmi, míg atavasszal föl nem szántotta a kertet. Egy pillanatig szégyellősen az arcomba bámult a kalapjakarimája alól. Kész csoda, nem igaz, uram? Mintha csak visszajöttek volna a barátok.

Nem, gondoltam magamban. A látvány furcsa módon megindított. Úgy éreztem, mintha aszerzetesek soha nem is mentek volna el végleg, mintha a száműzetésük idején is itt maradt és továbbélt volna belőlük valami. Láthatatlanul, de felébreszthetően, mint a szavak egy könyvben, amelyolvasójára vár, hogy lefújja róla a port, fölnyissa a fedelét, és föltámassza a szerzőjét.

Várjak önre itt, uram?

Közben a kis kocsi a ház elé érkezett, amelynek törött vízköpőiből zuhogott az esőlé. Odaföntről jólhallhattam a csatornák hörgését. A javításoktól függetlenül maga a ház éppen olyan komor észárkózott volt, mint azelőtt. Vajon a föld alatti vízfolyásokat hogyan befolyásolhatja ez a rengeteg eső,gondoltam magamban. Csak reméltem, hogy már megérkezett az a mérnök Londonból, hogy elvégezzekulcsfontosságú munkáját.

Egy pillanat türelmet kérek.

Lekászálódtam a kocsiról, hogy alaposabban körülnézzek. Semmiféle munkálatoknak nem láttamnyomát. A törött keretű ablakok azokat ugyanis még nem javították ki sötéten meredtek rám. Talánkiürítették a házat? Lehet, hogy túl későn érkeztem?

De akkor megéreztem valamit. Halvány illatfoszlányt a nyirkos reggeli levegőben. Édes volt éskicsit tolakodó, könnyed és fürge, mint a képzelet játéka. Fölnéztem, és az egyik nyitott ablakban, akülönös kis laboratórium ablakában megpillantottam egy távcső körvonalait. Furcsa félelem szorítottaössze a gyomromat.

Nem kell fordultam a legénykéhez. Közben éreztem, hogy a torkomban dobog a szívem. Nem leszszükségem magára. Egyelőre nem.

Beléptem az oromzat eresze alá. A pipafüst, a tűzön szárított Nicotiana trigonophylla illata addigraszertefoszlott. Fölemeltem a botomat, hogy bekopogtassak az ajtón.

HETEDIK FEJEZETInchbold! csattant vádlóan a hang. Az ajtó, amely csak annyira nyílt ki, hogy egy pillanatra

fölvillantsa Phineas Greenleaf eltorzult arcát, most lassan becsukódott, mialatt az öreg, tompaszempár a távozó cséza után pillantott. Gyorsan előbbre léptem, és a sárgaréz ajtógomb után kaptam.

Várjon!

Mit akar? kérdezte ugyanolyan durva hangon. Mi az ördög hozta ide?

Egyáltalán nem ilyen fogadtatásra vártam, még Phineas részéről sem. Tuskólábamat benyomtam aszűkülő nyílásba. Sürgős üzleti ügy mordultam rá. Kérem, engedjen be! Azért jöttem, hogytiszteletemet tegyem az úrnőjénél.

Ebben az esetben, Mr. Inchbold, túl későn érkezett sziszegte foghíjas szájával. Sajnálattal kellközölnöm önnel, hogy Lady Marchamont nem tartózkodik itthon.

Ó! Akkor Talán a Wembish Park birtokon tartózkodik éppen, ha szabad kérdeznem? Éstürelmetlenül megtaszítottam az ajtó gombját. Esetleg ott találhatom meg őt?

Miféle Wembish Park?

Az arckifejezése váratlanul ártatlanná, sőt zavarodottá vált. Vagy túlságosan is jól játszotta aszerepét, vagy Alethea nem avatta be őt ezekbe a titkaiba.

Engedjen be! követeltem, és rózsafa botommal ráütöttem a kőből faragott küszöbre. Vagy talántörjem be az ajtót? Gyöngécske fenyegetőzés volt ez olyasvalaki részéről, aki az én testiadottságaimmal rendelkezik. És vissza is kellett tántorodnom, amikor az ajtó csaknem az arcombacsapódva bezárult. Nekivetettem a vállamat a tömör tölgyfalapnak, utána hangosan szitkozódva acsizmámmal próbálkoztam, ugyanolyan sikertelenül. Még a lábujjamat vagy a kulcscsontomat iseltörhettem volna, ha nem jut eszembe az a réz ajtógomb. A zár kattanását odabentről fojtottkáromkodás követte, de az ajtó kitárult, és ismét Phineas képével találtam szemben magamat. Halehetséges, most még kevésbé volt szívélyes. Kivicsorított foggal rontott rám, és azzal fenyegetőzött,hogy kihajít, mint egy semmirekellő csavargót. De én átléptem a küszöbön, és jót húztam a botommala hátuljára. Utána, még néhány fizikai összeütközést követően, egyszer csak egymásba kapaszkodvataláltuk magunkat a kőpadlón.

Hát így kezdődött utolsó látogatásom Pontifex Hall kastélyában. Micsoda jelenet lehetett ez azegész: szégyenletes és nevetséges! Két nyomorult alak birkózik az előcsarnok közepén hadonászás éskáromkodás közepette. Én egyáltalán nem vagyok valami nagy verekedő. Gyűlölöm az erőszakot, ésmindig is kerültem. De szorítsd a sarokba a gyávát ahogyan a mondás is tartja , és úgy harcol majd,mint hét ördög. Így aztán, amikor nekiestem kivénhedt ellenfelemnek, magam is csodálkoztam rajta,milyen könnyen alkalmazom a harapásokat és rúgásokat, a kikötői marakodások minden mocskostrükkjét. Tuskólábam orra belevágódott a hasába, fogaim meg a kezébe mélyedtek, amikor fojtogatnipróbált. Az egész csetepaténak akkor szakadt vége, amikor sikerült nyakszorítóba fognom, ésleszorítanom a fejét, miután alaposan orrba vágtam. Csak akkor hagytam, hogy elslisszoljon, amikor

megláttam a kicsorduló vérét. Úgy bőgött, mint egy megriadt bikaborjú, és keze fejével dörgölterémült kifejezésű arcát. Hát igen, eléggé szégyenteljes volt a jelenet, de akkor ezt egy csöppet sembántam. Legalábbis addig, amíg egy hang a nevemen nem szólított valahonnan a magasból. Nyögvetápászkodtam föl, ugyanis Phineas sem késlekedett jó néhányat behúzni nekem. Fölnéztem, és Aletheaalakját pillantottam meg, amint előrehajol a lépcső tetejének korlátja fölött.

Mr. Inchbold! Phineas! Hagyják abba, de rögtön! A hangja visszhangzott a tágas lépcsőházban. Kérem, uraim!

Csúszkálva és szuszogva tápászkodtam talpra, és úgy ráztam le magamról az esőcseppeket, mintegy neveletlen kutya, amikor kimászik a kacsaúsztatóból. A kinyitva ásító ajtónyíláson besüvöltő szélmeglengette a kristálycsillárt, amely kissé megkésve jelentette be érkezésemet halk csilingelésével. Aharisnyám kellemetlenül megcsikordult, amikor otrombán kerestem az egyensúlyomat, a szemüvegempedig annyira elhomályosult, hogy alig láttam valamit rajta keresztül. Tisztában voltam vele, hogyelveszítettem a helyzeti előnyömet. Megtöröltem a szakállamat. Közben jogos haragot és ingerültségetéreztem. Egyszerre tűnhettem gazembernek és bolondnak.

De Alethea egyáltalán nem látszott meglepettnek sem a külső megjelenésem, sem a viselkedésem,sem pedig a váratlan megérkezésem miatt. És mérgesnek sem tűnt, amint leereszkedett a lépcsőn,legföljebb csodálkozónak vagy meglepettnek, mint aki valamiféle folytatást vár, azt a végkifejletet,amely még nem érkezett el. Egy pillanatra még az is az eszembe jutott, hogy talán várta is amegjelenésemet a küszöbén. Talán ez a kalandom, a rohanásom Dorsetshire megyébe szintén részétképezhette titokzatos tervének?

Kérem mondta ismét felém fordulva , nem lehetnénk kissé civilizáltabbak?

Döbbenten meredtem rá, nevetés ingere fojtogatott, keserűen, akár az üröm. Alig hittem a fülemnek.Civilizáltabbak? Egy pillanat törtrésze alatt visszatért a korábbi dühöm, együtt előkészítettszózataimmal. Előrelódultam egy lépésnyit, és a botommal dárdaként hadonászva követeltem tőle, mitnevez ő civilizáltnak. Mindezek a hazugságok és sötét játékok civilizáltak voltak? Hogy mindenlépésem után szaglásztak? Hogy a boltomat feltörték? Hogy Nat Crump torkát elvágták? Hogy eztmind követeltem a választ fölháborodottan és erővel , mindezt merészeli civilizáltnak nevezni?

Azt hiszem, jó ideig folytattam ebben a hangnemben. Habzó szájjal, mint egy megcsalt szerető.Vádolva őt mindennel, ami csak az eszembe jutott. A hangom hisztérikus rikoltozássá torzult, ésminden vádamat a botom újabb koppantásával nyomatékosítottam. Istenem, hogy üvöltöztem ésordítottam! Még magam is meglepődtem a vakmerőségemen. Fogalmam sem volt róla, hogy képeslehetek ilyen tüzes és kemény hanghordozásra. A szemem sarkából közben láttam, hogyan kúszikvégig Phineas a kőpadlón, cifra vérnyomokat hagyva maga után. A lépcsőn lefelé jövet Aletheaközéptájt lépés közben megtorpant. Belekapaszkodott a korlátba, és a szeme kitágult a döbbenettől.

A dühöm azonban lassan elpárolgott. Irae furor brevis est, ahogyan Horatius írja. Kimerültenlihegtem, nehezen gyűrtem le a zokogásomat és a könnyeimet. Megpillantottam a képemet is egy afalnak támasztott ovális tükörben. Egy rongyos lovag, kiéhezett és kopott, az oldala horpadt, a szemelázban ég. Teljesen megfeledkeztem az átalakulásomról, a láz és Foskett kotyvalékainak együtteshatásáról. Úgy néztem ki, mint valami szédült szellem, aki a halálból tért vissza, hogy gyalázatos

bosszút lihegjen. És ez a hasonlóság abban a pillanatban nem is volt nagyon messze a valóságtól.

Alethea kivárt egy pillanatig, mint aki próbálja összeszedni a gondolatait. És akkor, a legnagyobbmegdöbbenésemre, egyetlen vádamat sem utasította vissza, egyedül csak Nat Crump megölését. Akocsis halálának híre láthatóan zavarba is ejtette. Azt elismerte, hogy fölfogadta őt arra, hogy aPostakürt fogadónál vegyen föl engem, és vigyen el az Arany Szarv kocsmához. De arról semmit semtudott, hogy Cambridge-ben megölte valaki.

Hinnie kell nekem! Arcvonásain izgatott, bizonykodó mosoly jelent meg. Senkit sem kellett volnamegölni. Éppen ellenkezőleg.

Nem hiszek önnek mormoltam gyermeteg makacssággal, miután a haragom duzzogássá szelídült. Többé soha egyetlen szavát sem hiszem el. Sem Nat Crump, sem bármi más felől.

Egy pillanatra elhallgatott, egy hajtincsét sodorgatta és gondolkodott. Bizonyára ugyanazok öltékmeg mormolta végül, inkább csak magának , akik Lord Marchamont gyilkosai is voltak. Azok, akik azön nyomába is szegődtek Cambridge felé.

Henry Monboddo ügynökei! csattantam föl.

Nem! rázta meg a fejét Alethea. És nem is Mazarin bíboros ügynökei voltak. Sajnálom, hogy bekell vallanom, de az sem volt igaz. De nem az utolsó szóig. Lord Marchamont gyilkosai nagyon isvalóságos személyek. De valaki másnak a szolgálatában álltak.

Ó! sóhajtottam szándékoltan mogorván. És az ki lehetett?

Ekkorra leért a lépcső aljáig, és újra megérezhettem a virginiai dohány halvány illatát. És valamimásét is. A csípős szagot először csontlisztének véltem, és arra gondoltam, hogy talán agyógynövénykert trágyázásával foglalkozott. De egy pillanat alatt rájöttem, miről is van szóvalójában: vegyszerekről! Tehát nem a kertről, hanem a laboratóriumról.

Mr. Inchbold szólalt meg végül, mintha előkészített beszédet mondana , ön nagyon sok mindentmegtudott. Ez bennem mély benyomást kelt. Kiválóan végezte el a feladatát, amint abban előre isbizonyos voltam. De még sok mindent kellene megtudnia. Amint előrenyújtotta a kezét, ijedten láttam,hogy az ujjhegyei különösen elszíneződtek. Kérem, nem jönne föl velem?

Hová föl? léptem hátra tiltakozón.

Oda föl. A laboratóriumba. Tudja, Mr. Inchbold, ott találja meg a magyarázatot. Alaboratóriumban.

Miféle magyarázatot?

Zárja be az ajtót, Phineas! Ezzel megfordult, és nekiindult a lépcsőnek. Szoknyáját kissémegemelte, és kecsesen ringatózott. Ne engedjen be senkit! Inchbold úrral meg kell beszélnünk egyet-mást.

Miféle magyarázatot? bömböltem megint, és éreztem, amint újra elönt a düh. Valaholeltévesztettem a lépést. Ismét elveszítettem az előnyömet. Mondja, miről beszél itt?

Az ön kutatásának tárgyáról, Mr. Inchbold. A kéziratról. És ment tovább, fölfelé a szélesmárványíven. A hangja visszhangzott a tágas térben. Jöjjön! kért újra, és megfordulva hívón intettfelém. Ennyi viszontagság után nem óhajt egy pillantást vetni A Világ útvesztőjére?

Bórax, kén, zöld vitriol, kálilúg… tekintetemet végigfuttattam a buborékszerű lepárlók és csavartüvegcsöveik között szétszórt üvegcsék és fiolák címkéin. Sárgás vegyszerek, zöldek, fehérek,rozsdaszínűek, égszínkékek. A szag még erősebb és csípősebb volt, mint ahogy emlékeztem rá. Azorrom nyálkahártyáját csiklandozta, és könnyes lett tőle a szemem. Vitriol olaj, királyvíz, ólomgyökér,ammóniumsó…

A zsebkendőm után kotorászó kezem megállt a levegőben. Ammóniumsó? Még egy pillantástvetettem a színtelen kristályokat tartalmazó fiolára, és eszembe jutottak a titkos tinták receptjei,amelyek elkészítéséhez ammóniumsó kellett, és amelyek csak gyertyaláng fölött hevítve váltakláthatóvá. Éreztem, amint hirtelen elönt a kíváncsiság izgalma. Emellett a fejem is kóválygott, minthaa váltólázam térne vissza.

Ammóniumklorid magyarázta Alethea, miután észrevette, mire nézek. Közvetlenül mellettem állt,és hangosan lélegzett a mászás erőfeszítésétől. Lényeges eleme az alkímiai átalakításoknak. Azarabok vizelet, tengeri só és kéménykorom keverékéből állították elő. Első említése A TeremtésTitkainak Könyvében található. Ezt a munkát a bagdadi muzulmánok Hermész Triszmegisztosznaktulajdonítják.

Zavarodottan bólogattam, és eszembe jutottak egy vagy két héttel korábban végzett kutatásaim. Ámekkor egy másik fiolára lettem figyelmes az asztalon. A felirata szerint káliumcianid volt benne.Háromnegyedig üresen állt egy kinyitott ládikó előtt. Mellette állt három lábán a távcső az égboltraszegezve. Galileo és Ortelius művei hiányoztak az asztalról, a helyükön másik kötet feküdt. Jóvalvékonyabb volt, és félig elborították a laboratóriumi eszközök. A lapjait szépen megmunkált bőrbekötötték.

A laboratórium az apámé volt tájékoztatott Alethea, miközben a munkaasztalhoz lépett. Odalent,az alagsorban alakította ki, ott végezte sok kísérletét. Ami kevés eszköz megmaradt belőle, aztfölhoztam ide, ebbe a szobába. Itt egy pillanatra elhallgatott, míg áthajolt az asztalon a ciánkálisüvegcséért. Az én munkálataimhoz jobb szellőzésre van szükség.

Idegesen figyeltem, hogyan dugaszolja ki a méregfiolát. A fogadóteremben lezajlott eseményektőlmég mindig remegtem. Emellett zavarodott is voltam. Az egész annyira idegen volt a természetemtől.Egy pillanatra eszembe jutott, nem kellene-e bocsánatot kérnem, de ehelyett a harag és az önsajnálatújabb hulláma tört rám.

Alethea közben visszatette az asztalra az üvegcsét, és egyéb eszközök után turkált. Képe néhakiélesedett, néha elhomályosodott a szemem előtt, ezért levettem orrnyergemről a szemüvegemet, észsebkendőmmel megtöröltem a szememet. A kendő enyhén véres lett. Amikor visszatettem a

szemüvegemet, Alethea éppen megfordult, kezében a vékony, arabesco néven ismert, vagyarabeszknek is nevezett szattyánbőrbe kötött kézirattal.

Hát itt van, Mr. Inchbold nyújtotta felém a kötetet. Végre csak megtalálta. A Világ útvesztője.

Nem nyúltam a kötetért. Ekkorra már tisztában voltam vele, mennyire ért a ködösítéshez. Hogy úgyérezzem magam előtte, mint egy suta iskolás kölyök. Még egyszer nem tesz bolonddá, mondtammagamnak. Különben is, abban a pillanatban jobban érdekelt az a kisméretű méregfiola, amely azemlékezetem szerint korábban jobban tele volt. Még egyszer eszembe jutottak azok a finom párizsi ésrómai hölgyek, akik méreg által szabadultak meg a férjeiktől. De akkor észrevettem, hogy az arcomatfürkészi, mire megkérdeztem tőle, hol találta meg a kéziratot.

Sehol nem találtam meg válaszolta , mivel egyáltalán nem is veszett el. Legalábbis nem úgy,ahogyan ön gondolhatná. Itt volt Pontifex Hall kastélyában egész idő alatt. Itt, a házban, alaposanelrejtve jó negyven évig.

Tehát egész idő alatt az ön birtokában volt? Tehát azt állítja, hogy engem felfogadott, csak azért,hogy megkeressek egy könyvet, amely…

Igen is meg nem is szakított félbe, és fölnyitotta a kötet borítólapját. Annyi igaz, hogy a kéziratvalóban a birtokomban volt. Hanem a helyzet korántsem ilyen egyszerű. Kérem… tessékelt előre.Ekkor már a keserűmandula illata is belekeveredett a szagok kavalkádjába. A gyönge megvilágításbanis kivehettem a borító belső oldalán ékeskedő jelmondatot: Littera Scripta Manet. Kérem, álljon ideközelebb. Éppen jókor érkezett a legutolsó mosáshoz.

Az utolsó mosáshoz? Most sem mozdultam a helyemről, csak figyeltem, hogyan veszi fel újból afiolát, és szór egy adag kristályt valamilyen vízszerű, színtelen oldatba.

Igen nyitott fel egy másik üvegcsét is. Ez elrejtett szöveg, palimpszeszt, tudja, mit jelent ez? Apergament újraírták, ezért az eredeti írás csak vegyi úton hívható elő. A folyamat nagyon kényes. Ésamellett igen veszélyes is. De úgy érzem, végre sikerült megtalálnom a szükséges vegyszereket.Káliumcianidot állítottam elő úgy, hogy ammóniumsót adtam ólomgyökér és kálium keverékéhez. Azeljárást egy kínai alkimista írja le munkájában.

Előreléptem, mert akaratom ellenére is elfogott a kíváncsiság. Hallottam már ilyen újraírtpergamenekről, olyan ősi iratokról, amelyek kolostorok könyvtáraiból és más hasonló helyekrőlkerültek elő. A régi szövegeket letörölték a lapokról, és újakat írtak a helyükre. Köztudott volt, hogy agörög és római írnokok előszeretettel használták újra a régi pergameneket, amikor kimerültek akészleteik. A lapokat először tejbe áztatták, utána a tintát habkővel eldörzsölték, mielőtt az ígytisztává tett felületre új szöveget írtak. Így az egyik szöveg a másik sorai között rejtve maradhatott. Desemmi nem tűnik el véglegesen. Évszázadok alatt a klimatikus változások, vagy valamilyen vegyireakciók következményeképpen néha az eltüntetett szövegek ismét megjelennek. Igaz, aligolvashatóan, de mégis közvetítik az újabb keletű szöveg mögé rejtőzött üzenetet. Így történhetett, hogyszámos ősi könyv elrejtőzött, majd századok múltán előkerült megint. Például Petronius gúnyirataiEpiktétosz megfontolt sztoicizmusáról, vagy éppen olyan sikamlós priaposzi versezetek, amelyekSzent Pál episztoláinak sorai között bujkáltak. Littera scripta manet gondoltam magamban: az írott szó

megmarad, még ha valaki el is törölné.

Előrehajolva lestem a beáztatott lapot. Alethea közben még szélesebbre tárta az ablakot, és újabbfiola kinyitásával foglalkozott, amelyen a zöld vitriol feliratot láttam. Tehát ilyen módon juthatotthozzá Sir Ambrose A Világ útvesztőjének szövegéhez, morfondíroztam magamban. Egy másik szövegsorai között! Kíváncsivá tett a dolog. Melyik könyvkereskedő ne álmodozna ilyen rejtett szövegfölfedezéséről? Olyanéról, amelyik talán egy évezreden át is rejtve maradt a világ előtt!

Legelőször aleppói gubaccsal próbálkoztam kevergette Alethea figyelmesen az oldatot. Énóvatosan beleköhintettem a zsebkendőmbe. A kesernyés szag ugyanis csípősebbé változott. A csersavmélyebben beleivódhatott a pergamenbe a gumiarábikum feloldódása után is. Arra gondoltam, hogy agubacsőrlemény főzete esetleg a felszínre hozhatja, de…

Csersav? Próbáltam visszaemlékezni arra, amit a tintákról tudtam, ami igazán kevés volt. Dehiszen a tinta szénből készül, nem igaz? Lámpakorom vagy faszén keverékéből. Végül is a görögök ésa rómaiak is így készítették a tintáikat. Egyszóval a tölgyfagubacs csekély hasznára lehet csak, ha aztakarja, hogy…

Ez igaz mormolta Alethea szinte közömbösen. Csakhogy ezt a szöveget nem görögök vagyrómaiak írták. Ismét a pergamen fölé hajolt, még több oldatot permetezett rá, amelynek hatásárafekete színű betűk jelentek meg, amelyek mintha latinul íródtak volna, vagy esetleg olaszul. Aletheahaját fölborzolta a szél, és az ajtó hangosan becsapódott. Ez az írás sokkal később keletkezett.

Konstantinápolyban?

Még csak nem is Konstantinápolyban. Kinyitná kérem az ajtót? A cianid nagyon mérgezővé válik,ha elpárolog. Ezután könnyen oldódó ammóniumsó következett folytatta Alethea, és újabb foltocskátcsöppentett a lapra. Az oldatot úgy állítottam elő, hogy ammóniumkloridot hevítettem, és a gőzétvitriololajban fogtam föl. Arra gondoltam, hogy így talán a vas helyreállítódhat, ha a csersav nem is.A tintában lévő vas az idők során természetesen elrozsdásodik, de reméltem, hogy a színéből mégisvisszanyerhető valamennyi. Ám ez a módszer sem vezetett sikerre. Az eredeti szöveg törlése, úgylátszik, túlságosan is jól sikerült. Bizonyára megérti, milyen időigényes volt ennek a feladatnak azelvégzése. Összességében jó néhány hétbe is belekerült. Sokszor kellett újabb és újabb mosásokkalpróbálkoznom.

Tehát ezért fogadott föl engem motyogtam magam elé. Különös gyöngeség öntött el. Alig álltam alábamon. Szánalmas bábunak! Ostoba bohócnak!

Az ön feladata a félrevezetés volt. Újabb csöppet hullajtott a pergamenre. Az ablak felétámolyogtam, és közben belebotlottam a székébe. A kötet fölé hajló Alethea láthatóan észre sem vette. Jó néhány hétnyi kincset érő időt biztosított nekem. Tudja, mégsem volt hazugság minden, amit aPulteney-házban mondtam önnek. Valóban van vásárló erre a kéziratra, aki egész tekintélyes összegetkínál érte. De akadnak mások is, és az új külügyminiszterünk az egyikük, akik fizetés nélkültartanának rá igényt. Azt hiszem, az ő emberei tettek látogatást a boltjában azon az éjszakán.

A távcsövet levertem a három lábáról, mialatt szélesebbre nyitottam az ablakot. Egy bábu! Egy

félrevezető! Hát ez voltam én… semmi más! A fejem ugyanúgy zúgott, mint odalent a LevéltárKápolna kriptájában. Alethea ugyanazon a közömbös hangon mesélte tovább az egész torz eseménysortörténetét. A titkosírást, a falfirkákat, a kocsmában kiállított különlegességeket, az Agrippa kötetet, azárverési katalógusokat. Mindet azért helyezték el, hogy én megtaláljam őket. Mind arra szolgált, hogyegyre messzebb és messzebb kerüljek Pontifex Hall kastélyától és A Világ útvesztőjétől. És persze,hogy másokat is eltérítsen a helyes útról. Különben miért küldte volna a leveleit a Főpostán keresztül,ha nem éppen azt akarta, hogy Sir Valentin Musgrave ügynökei fölnyissák őket?

De emellett mások is belekeveredtek az ügybe tette hozzá elmélázón. Még sokkal álnokabbügynökök, mint amilyenek a külügyminiszter megbízottai. Őket is félre kellett vezetnem. A titkos tudásnagyon veszedelmes lehet. A végén még apám is szerette volna megsemmisíteni a kéziratot. Átok ülrajta, mondogatta. Máris túl sok ember áldozta érte az életét.

Ekkor már alig hallgattam rá. Hányinger kerülgetett, ezért kidugtam a fejemet az ablaknyíláson, ésmohón szívtam be a friss, hűvös levegőt. Az eső még mindig hevesen verte a téglafalat, és a fejemfölött bugyborogtak az esőcsatornák. Közvetlenül alattam láthattam a bejárat csúcsos födelét, amelyenmég hevesebben folyt lefelé a víz. Közben a szemüvegem elhomályosodott, és amikor megtöröltem azsebkendőmmel, mintha egy kocsit vettem volna észre a távolban, a bejárati boltíven túl.Megfordulván láttam, hogy Alethea a magasra emeli a kötetet. A fekete tintával írott sorok között egymásik írás homályos képe tűnt elő halványkék színben.

Na végre! sóhajtott föl. A vegyszereim végre csak hatnak valamit.

És mi az? A kék színű írásjelek, számok és betűk homályosan rajzolódtak ki kábult tekintetemelőtt. A haragom megint foszladozott, és a helyét elfoglalta a kíváncsiság. Az lenne a hermetikusszöveg?

Nem vágta rá nyomban Alethea. Egészen más. Ezt maga Sir Ambrose írta.

Sir Ambrose készített egy ilyen áliratot? Közben éreztem, hogy a hajam választékát elönti averejték. Reszkető tagokkal ereszkedtem a karosszékbe, teljesen megzavart az események ilyenfordulata.

Alethea bólintott, és a pipetta megint végigfutott a pergamen sorai fölött. Ő volt az, aki lemásolta aszöveget, és utána gondosan elrejtette. Tudja, már azelőtt is fölfedezett két hasonló módon elrejtettszöveget Konstantinápolyban. Az egyik Arisztotelész munkája volt, a másik homéroszi szövegekhezfűzött megjegyzések sora a bizánci Arisztophanész tollából. Mind a kettőt az Újtestamentum szövegemögé rejtették el, de lassacskán megint a felszínre szivárogtak a régi betűk. Ezt némelyekszellemjárásnak nevezik, mintha a korábbi szöveg az utódjának üldözése végett térne vissza. SirAmbrose hamarosan rájött, hogy biztosan ez lesz a legkiválóbb álcázási mód. Álcázási mód?

Igen. Hogy egy írást eltakarjunk egy másikkal. Közben újabb kék betűk rajzolódtak ki apergamenen. Sápadtan, mintha itatóspapíron jelennének meg, ezért onnan, ahol ültem, nemolvashattam össze őket. Ez számított a legtökéletesebb módszernek egy fontos írás átcsempészésére.Különösképpen, hogy a föléírt sorokat teljesen értéktelennek tekintették.

Ezzel mit akar mondani? Honnan csempészték azt a szöveget?

A prágai császári könyvtár anyagából, magyarázta fokozatosan, amint az asztal fölé hajolvafolytatta a munkáját, akár egy tapasztalt sebészdoktor. Valamikor 1620-ban történt a dolog, amikor aprotestánsok és a katolikusok között kitört a háborúskodás. Frigyest egy évvel korábban választottákmeg Csehország királyává. Egy protestánst ültettek egy katolikus trónra, így az ő követői számárahirtelen hozzáférhetővé vált az a nagyszerű könyvtár, amelyet Rudolf császár gyűjtött össze. ARómába és a vele szövetséges Katolikus Liga fejedelmeihez visszafelé igyekvő nunciusok és követekmegrettentek az események ilyetén fordulatától, mivel egy könyvtár, akárcsak valamely fegyvertár,mindig a hatalom letéteményese. Végül is Nagy Sándor nem kívánt nagy könyvtárat létrehozniNinivében, amelynek éppen úgy kellett volna szolgálnia a hatalmát, mint makedón seregeinek? Vagyamikor Arisztotelész tanítványai közül egy másik, Demetriosz Philareosz I. Ptolemaiosz, az egyiptomiuralkodó kancellárja lett, mi mást tanácsolt királyának, mint hogy gyűjtesse egybe az összes könyvet,amit csak királyi hatalma lehetővé tesz. Ennélfogva a gondolat, hogy Rudolf hatalmas gyűjteménye arózsakeresztesek, kabbalisták, husziták vagy giordanisták birtokába kerül, vagyis olyan eretnekekébe,akik évtizedeken keresztül nem csupán a Habsburgok, hanem a pápa hatalma ellen is áskálódtak,egész Európa területén megkongatta a vészharangokat. Ezért indultak támadásba a Katolikus Ligaseregei Prága ellen 1620 nyarán és őszén. És Alethea szerint egyik legfontosabb céljuk a könyvtárelfoglalása és bezárása volt.

Eretnek könyvek tucatjai voltak föllelhetők abban a gyűjteményben folytatta Alethea , amelyeketRómában indexre tettek, példányaikat máglyára vetették. És most úgy látszott, hogy fölszakadhatnak azsilipek. Frigyes még alig érkezett meg Heidelbergből Prágába, amikor a tudósok egész áradata indultmeg oda a Birodalom minden sarkából. A Szent Uffizio bíborosai rájöttek, hogy hamarosanelveszíthetik az ellenőrzést afölött, hogy mikor, ki és mit olvashasson. Ugyanis az a nagy tudáshatalmas robbanás kíséretében szétfröccsenhetne Prágából, támogatva a szektásokat ésforradalmárokat mind Rómán belül, és azon kívül, ezzel is szaporítva az eretnekek számát, amitőlmind több máglyára vagy tilalmi listára kerülő könyv születhetik. A prágai könyvtár Pandoraszelencéjének bizonyult, amelyből, legalábbis Róma meggyőződése szerint, magának a gonosznakkellett kirepülnie.

Ekkor már az ablak mellett ültem, és hagytam, hogy a szellő hűsítse a homlokomat. Az eső mégjobban zuhogott, mint valaha korábban. A folyosó mennyezete lassan átázott. A fiolák és egyébcsecsebecsék csörömpöltek az asztalon. Hmm, eretnek könyvek? Vakargattam a szakállamat, ésmegpróbáltam gondolkodni.

De miféle gonoszságról lehet szó? kérdeztem, látván, hogy Alethea megint valahogy önfeledtenhajlik a kézirat fölé. Újabb hermetikus szövegről, amelyet a Szentszék szeretne végképp elnyomni?

Alethea megint megázta a fejét. Az egyháznak többé semmi félnivalója nincs HermészTriszmegisztosz írásai felől. Önnek bárki másnál jobban tudnia kellene ezt. Ugyanis 1614-ben IsaacCasaubon megkérdőjelezte a szövegek ősi voltát, és kétséget kizáróan bebizonyította, hogy későbbihamisítvány az egész. Végül persze Casaubon, minden éleselméjűsége ellenére, nagyszerű fegyvereitcsak maga ellen fordította. Könyvével ugyanis a pápistákat akarta sarokba szorítani, legfőképpenBaronius bíborost. De ehelyett csupán az sikerült neki, hogy az ellenségei legfőbb ellenségeit zúztaszét.

Mivel a Corpus Hermeticum írásait olyan eretnekek, mint Bruno vagy Campanella kizárólag Rómaelleni nézeteik kifejtése során alkalmazták.

És még vagy több tucatnyian. Igen. Hanem Casaubon professzor egyszer és mindenkorra végzettegy ezredévnyi sötét mágiával, babonasággal és legalábbis Róma szemében eretnekséggel. Miután aszövegek keletkezésének idejét meghatározták, még egy másik vált értéktelenné, hacsak a félbolondasztrológusok vagy alkimisták számára nem. Ennélfogva szolgálhatott a legtökéletesebb álcának.

Álcának? Kényelmetlenül fészkelődtem a székemen. Még mindig próbáltam megérteni ahallottakat. És ezt, mégis, hogyan értsem?

Hát még mindig nem jött rá, Mr. Inchbold?

Alethea letette a kötetet, és még mielőtt a szél ellapozhatta volna az oldalakat, megláttam, hogy azegyiken valóban kék színű írás virít. Valamikori régi sorok kósza szelleme, amelyet sikerült újraéletre keltenie ezekkel a mérgező kotyvalékokkal. Alethea feltűnő óvatossággal itatta föl a kék tintátvalami itatóspapírral, majd becsukta a fedőlapot.

A benyomakodó szél kísérteties kórus hangjait idézőn fütyült a nyitva hagyott fiolák tetején. Egylecsúszó paladarab nekikoccant az esőcsatornának, és lehuppant a földre. Az ablaktábla becsapódott.Alethea hátratolta a székét, és fölemelkedett a munkaasztal elől.

A Világ útvesztője csupán az újraírás alapanyaga volt mondta ki végül , nem több takarószövegnél. Éppen olyan hamisítvány volt, mint annyi más. Tulajdonképpen Sir Ambrose találmánya azegyes szövegek elrejtésére, már amelyek értékesebbek voltak a másikaknál. Olyanokénak, amelyekiránt a Szentszék hivatalnokai is igencsak érdeklődtek volna. Ezt közölvén óvatosan visszadugaszoltaa ciánkális fiolát. Másokról nem is beszélve.

Miféle szövegről van szó? Egy másféle eretnekségről?

Igen. Egy egészen újkeletűről. Mivel, ha el is pusztult egy világ 1614-ben, nyomban egy másik iskeletkezett helyette. Ugyanabban az évben Casaubon közzétette lesújtó bírálatát a hermetikusszövegekről, Galileo is kiadott három levelet az Istoria e dimostrazioni című munkájávalkapcsolatban, amely már egy évvel korábban is megjelenhetett Rómában.

Igen, a napfoltokról szóló írása dünnyögtem zavarodottan. Az volt az első mű, amelybenvédelembe vette Kopernikusz világszemléletét. De azt igazán nem értem…

Alethea mintegy átszellemülten folytatta: 1614-re Ptolemaiosz és Hermész Triszmegisztoszegyaránt semmivé vált, minden lehetséges egyiptomi követőjével egyetemben. Ezek ketten voltakfelelősek azért, hogy több mint ezer éven keresztül hamis utakon tévelygett a világ. Hanem a rómaibíborosok és tanácsadók nehezebben fogadták a csillagjós, mintsem a sámán-varázsló hanyatlását,hiszen a Galileo által 1614-ben közzétett levelek alapján magát a Bibliát is inkább erkölcsi, mintsemcsillagászati értelemben kellene értelmezni. Ezek után a Szentírást inkább elvont értelemben kelleneolvasni, hogy ne ütközzön össze a legújabb tudományos fölfedezésekkel. Nem véletlen, hogy akövetkező évben az egyik levél egyenesen az inkvizíció asztalán kötött ki.

Tehát ez a szöveg Galileo egyik kiadása? Közben eszembe jutott Salusbury Dialogo fordítása,amely kötetet a pápai cenzorok is annyira hajhásztak, és amely pontosan azt tartalmazza, amit Galileokénytelen volt visszavonni. Ez lenne az, amelyet a Szentszék betiltott, miután Róma a kopernikuszitanokat elítélte 1616-ban?

Alethea megrázta a fejét. Ekkor már az ablak előtt állt, egyik kezét könnyedén a távcsőre tette,amelyet előbb gyengéd mozdulattal visszahelyezett az állványára. A homályos ablaküvegen át is jólláthattam, hogy a korábban észrevett kocsi egy kicsit közelebb jutott a házhoz a sáron át. Az épülethezközelebb, még az eső függönyén és a sövényből kivágott útvesztőn át is sikerült világosabbanérzékelnem, még ebből a magasságból is, hogy milyen reménytelenül kusza ez az egész rendszer, ésmennyi benne a vak zsákutca.

Nem sóhajtott föl Alethea. Fölvett egy kisebb vödröcskét az asztalról, és megindult a folyosó felé. Nem, ezt a bizonyos iratot soha nem adták ki.

Ó! Akkor hát mi lehet az?

A víz most már nem csupán csöpögött, hanem egyenesen csorgott a mennyezetről. Csak néztem,amint Alethea a vödröt a csorgás alá állította, az egyik pocsolya kellős közepébe, és fölegyenesedett.

Ez a kézirat most már megmarad fordult felém. Menjünk, és folytassuk a beszélgetésünket másutt!

Vetettem egy utolsó pillantást a tájra az ablakon keresztül. Közben a kocsi eltűnt egy facsoportmögött, én pedig Alethea után topogtam a lépcsőforduló teteje felé. De ki lehet abban a kocsiban? SirRichard Overstreet talán? És ettől a gondolattól egyszerre megint sokkal kényelmetlenebbül éreztemmagamat.

Megragadtam a korlátot, és megindultam a lépcsőn lefelé. Úgy éreztem, hogy mondanom kellenevalamit, de Alethea alig két lépés után megállt, és olyan váratlanul fordult vissza, hogy kis híjánbeleütköztem.

Arra lennék kíváncsi mondta, miközben eleven vidámsággal nézett a szemembe , hogy mennyit tudön az El Dorado legendájáról?

NYOLCADIK FEJEZET

A

könyvtár szaga élesen különbözött a laboratóriumétól. A tágas helyiségben minden pontosan úgy volt,ahogyan emlékeztem rá, csak éppen a kellemesen penészes illatba keveredett a cédrusfaolaj és alanolin ismerős aromája, enyhén gyantás fa illatával együtt, mivel néhány polcot megjavítottak és agaléria korlátját kicserélték. A szagok a saját üzletemet juttatták eszembe. Az illatok ugyanis bármelymás ingernél jóval élesebben képesek visszatéríteni bennünket a múltba. Egyszerre fölelevenedettbennem ugyanaz a szívszorongató érzés, mint azon a reggelen a Félhold vendégfogadóban. Úgy tűnt,mintha évekkel és nem csupán napokkal azelőtt láttam volna utoljára a házamat.

Alethea intett, hogy foglaljak helyet az egyik magas támlájú bőr karosszéken az ablak mellett. Ezekis újak voltak a diófa asztallal és az alájuk terített, kézzel csomózott, majmokat és pávákat ábrázolószőnyeggel együtt. Végigbicegtem a padozaton, és engedelmesen elhelyezkedtem az egyik székben.Phineas közben nyomtalanul eltűnt. Még a vérnyomait is eltakarították. Egy pillanatig azt a reménytdédelgettem magamban, hogy az egész méltatlan tusakodás csupán az én lázas képzeletem játéka volt.

Keresztbe vetettem, majd ismét letettem a lábamat, és vártam, hogy Alethea megszólaljon. Abbanaz időben elég keveset tudtam El Doradóról, vagyis az Arany országáról, arról a suttogószóbeszédről, amely csaknem egy jó évszázadon keresztül számtalan kalandort vonzott az Orinocofolyó veszedelmes útvesztőjébe. A spanyol hódításoknak olyan krónikásai emlegetik, mint Fernándode Oviedo, Cieza de León és Juan de Castellanos, akiknek a munkáit röviden végigtanulmányoztam,amikor a múltkor hazatértem Pontifex Hallból. A történetnek mindannyian ellentmondó változataitadták elő. El Dorado híre hamarosan eljutott a kalandor hódítók fülébe, röviddel azután, hogyFrancisco Pizarro 1530-ban leigázta Perut. Egy arany városról beszéltek, amelyet egy félszemű főnökkormányoz, el indio dorado, akinek az volt a szokása, hogy minden áldott reggel meghempergett azOrinoco, vagy esetleg az Amazonas medréből kimosott aranyporban, amely egyébként származhatottaz őserdőben kígyózó több száz mellékfolyó bármelyikéből is. A spanyolokat fölcsigázták ezek ahírek, és 1531-ben egy Diego de Ordás nevű hajóskapitány egy capitulatión néven ismertmegbízólevelet kapott V. Károly császártól, hogy hajózzon föl az Orinoco folyón, és keresse meg eztaz új Montezumát az arany városával együtt. És bár még a nyomát sem találta, ez nem rettentettevissza a többi kalandort, és a következő néhány évtizedben az egyik hódító a másik után vetette magátaz őserdőbe, mint afféle kóbor lovagok, az akkoriban oly népszerű lovagregények hősei. Egyikük, egyJiménez de Quesada nevű úriember minden útjába kerülő indiánt kínvallatásnak vetett alá: tűzzelégette a lábujjaikat, és szalonnazsírt csöpögtetett a hasukra. Efféle bátorítás hatására szerencsétlenáldozatai meséltek neki az elrejtett aranyvárosról, amelyet hol Omagua, hol pedig Manna névenemlítettek. Szerintük a guyanai őserdő mélyén volt, mások pedig egyenesen egy tó közepére helyezték,mint Tenochtitlánt.

De Quesada sem talált semmit. Sem unokahúgának a férje, Antonio de Berrío, az Orinoco ésmellékfolyóinak tapasztalt kutatója, akit Sir Walter Raleigh foglyul ejtett Trinidad 1595-ös ostromátkövetően. A legendák által föltüzelt angol lord még abban az évben nekivágott az Orinoco deltájánakszáz emberrel és egy hónapra elegendő ellátmánnyal. Csak akkor tért vissza Angliába, amikor akészletei kimerültek. Magával vitte egy indián főnök fiát, két legjobb emberét pedig otthagyta, hogy

folytassák a kutatást. Egyiküket elfogták a spanyol katonák, de előtte még sikerült neki hazaküldeniegy hevenyészett térképet, amely szerint az Orinoco és a Caroní folyók összefolyásánál található egygazdag aranybánya. Ám húsz esztendőnek kellett eltelnie, hogy Raleigh ismét elindulhasson Guyanafelé végzetes vállalkozására, ezúttal Sir Ambrose Plessington társaságában.

Ekkor Bridget, a szolgálólány lépett a helyiségbe egy kanna illatosan gőzölgő teával. Én alsóajkamat beharapva dőltem hátra a székemben, hogy a fejem fölötti könyvespolcokat tanulmányozzam.Láttam Martin Waldseemüller Universalis Cosmographia című munkáját, Ptolemaiosz Geographiacímű művének számos kiadását, közöttük a Gerardus Mercator műhelyéből valót is. Amikor Aletheaelkapta a pillantásomat, letette a csészéjét, és hátratolta a székét.

Ezeknek az atlaszoknak és térképeknek jó része rendkívül ritka mondta, és fölkelt ültéből. Némelyikük az egész gyűjtemény legritkább és legértékesebb darabjai közé tartozik. Mint például ezitt emelkedett lábujjhegyre, és nyúlt az egyik kötet után, amelyet végül olyan hevesen dobott azasztalra, hogy a csészéink összekoccantak tőle. Meglepetten láttam Ortelius Theatrum orbis terrarumcímű atlaszának víz által megrongált példányát. Ugyanazt a kötetet, amelyet már odafönt alaboratóriumban is megnézhettem, és amelyből azt a titkos szöveget kimetszettem. Ezt ismeri?

Igen, vannak belőle eladó példányaim válaszoltam, mialatt fölnyitotta a finom bőrkötésűfedőlapot. Félrehajtottam a fejemet, úgy próbáltam elolvasni a jelzetét. Ez a prágai kiadás?

Igen, 1600-ban jelent meg kezdte forgatni a megviselt lapokat. Rendkívüli ritkaság. Mindösszenéhány példányt nyomtattak ki belőle. Ortelius Rudolf császár meghívására utazott Csehországba.Sajnálatos módon 1598-ban, nem sokkal Prágába való megérkezése után meghalt. Egyes orvosokszerint heveny vesegyulladás vitte el, ami Hippokratész szerint csaknem mindig halálos idős emberekesetében. Közben lassan forgatta a lapokat. Mások viszont úgy vélekednek, hogy a nagy Orteliustmegmérgezték.

Valóban? pillantottam az atlaszra, és eszembe jutottak a pletykák, amelyeket Mr. Barnacleemlített. A kötet éppen a MARE PACIFICUM feliratú lapnál volt nyitva. Pontosan ott, ahol atitkosírást megtaláltam. Próbáltam visszaemlékezni rá, miket mesélt Mr. Barnacle a magasabbszélességeken fekvő szigetek között tett utazásokról. Talán az új térképrajzolási módszere miatt?

Alethea megrázta a fejét.

Nem, az a módszer akkoriban még nem volt kidolgozott. Hogy hogyan keletkeztek azok aszóbeszédek, én nem tudom, hacsak nem azok találták ki őket, akik Orteliust meggyilkolták.

Tehát a nagy Orteliust mégiscsak meggyilkolták?

Háziasszonyom bólintott.

Halála után a lemezek, amelyekbe ezeket a térképeket metszették, eltűntek a nyomdászműhelyből.Helyesebben úgy mondhatnám, hogy egy lap bizonyosan eltűnt, éspedig az, amelyről ezt a térképetnyomtatták ütögette a megtépázott lapot a mutatóujjával. Tudja, az Újvilág térképe a Theatrum orbis

terrarum prágai kiadásában eltér minden egyéb változatétól.

Még mindig vizslattam a lapot, s közben azon töprengtem, vajon jobban kell-e hinnem az őállításainak, mint Mr. Barnacle szavainak. A kifinomult betűkkel készült felirat: AMERICAE SIVENOVI ORBIS NOVA DESCRIPTIO alatt a Csendes-óceán terült el a benne lévő szigetek és teljesenfölszerelt gályák ábrázolásával együtt. A lapon minden pontosan úgy nézett ki, mint azokon az álmosdélutánokon a Mohtor és Barnacle könyvesboltban, beleértve szélességi és hosszúsági fokokábrázolását is.

A térképkészítés igen kifinomult mesterség mondta Alethea, miközben száznyolcvan fokkalelfordította az atlaszt az asztalon, hogy felém nézzen. Megint megkopogtatta ujjával a lapot, ezúttalkicsivel a címszavak fölött. Mit lát itt?

Mutatóujja alatt úgy féltucatnyi szigetből álló csoportot és az Insulae Salomonis föliratot vehettemki. Megvontam a vállamat és fölnéztem rá. A Salamon-szigeteket feleltem óvatosan.

Pontosan. De senki sem tudja, hogy a Salamon-szigetek vajon pontosan ott vannak-e, ahováOrtelius helyezi őket. És senki sem tudja azt sem, hogy valóban léteznek-e, vagy csupán Alvaro deMenda?a képzeletének szülöttei, aki állítása szerint látta őket 1568-ban. Azért adta nekik az Islas deSolomón nevet, mert szentül hitte, hogy Salamon király ezeken a szigeteken bányásztatta az aranyatjeruzsálemi templomához. De Salamon király bizonyára jobb tengerész volt, mint Menda?a, mivel aspanyol többé soha nem találta meg a szigeteket. Másodszor is útnak indult a fölkutatásukra 1595-ben,de akkor sem járt szerencsével. Kormányosa, Quirós harmadszor próbálkozott 1606-ban, és azótamég sokan keresték őket. De úgy tűnik, mintha az óceán elnyelte volna valamennyit, ahogyanAtlantiszt. Éppen olyan megfoghatatlanok maradtak, mint a Terra australis incognita, amelynekfölfedezésében Menda?a és Quirós szintén reménykedett.

Alethea ujját végighúzta a térképen, és végül megállapodott a felirattól balra, ahol a TERRAAUSTRALIS szavakat olvashattam. Az oldal többi része, egy hatalmas földrész, amelynek partvonalaa kétszázadik déli szélességi fokot követte, üres maradt és alaktalan.

A Ptolemaiosz Geographiájában leírt világrész mormoltam magam elé, és közben azon törtem afejemet, vajon milyen kapcsolat létezhet az ilyen mesebeli szigetek és Galileo munkássága vagy aprágai könyvtár között.

Arab és kínai források is említik. A létezésükről szóló pletykák évszázadokon át keringtek avilágban. A spanyolok számos vállalkozást indítottak a fölkeresésükre, mindhiába. Bár Quirós 1606-ban fölfedezett egy földdarabot, valójában szigetcsoportot, amelynek az Australia del Espirito Santonevet adományozta. Később a hollandok keresték, szintén hiábavalóan. Egészen addig, míg néhányJáva felé igyekvő hajójukat el nem sodorta a vihar, és végül egy korallzátonyok által övezett hatalmassziget partjánál kötöttek ki. Jó húsz év múltán pár hajójuk föltárta a partvonalát, amely a déliszélesség tizedik fokától a harmincnegyedikig terjedt. Tehát ma már úgy látjuk, hogy a Terra australisincognita mégiscsak több puszta legendánál. És amennyiben a Terra australis incognita létezik, ugyanki állíthatná, hogy a Salamon-szigetek nem. Alethea előrehajolt, és mutatóujjával vonalat húzott aCsendes-óceánon keresztül, egészen a lap jobb széléig. Nézzen csak ide! Meggyőződhet róla, hogy aprágai kiadásban akad egy érdekes eltérés.

Egész közelről meredtem az oldalra. Az eső függönyén át olyan gyér fény áramlott csak be azablakon, hogy meresztenem kellett a szememet, ha egyáltalán látni akartam valamit. És valóban,körülbelül harminc-negyven hosszúsági foknyira Perutól nyugatra, és vagy tucatnyi szélességifoknyira az Egyenlítőtől délre, Ortelius hatalmas Csendes-óceánjának közepén ott volt egy aprócska,négyszögletes sziget, mellette a Manna felirattal. Abban tökéletesen biztos voltam, hogy ez a bizonyosrészlet nem volt meg a Mr. Smallpace birtokában valaha is megfordult egyik kiadásban sem.

De én azt hittem, hogy Manna Guyana vagy Venezuela területén található.

Ahogyan mindenki más. De Ortelius számára egy sziget volt a Csendes-óceánban, abban ahatalmas medencében, amelyet a Földből kiszakadó Hold hagyott maga után. Ott kell lennie Perutólnyugatra, és a mesebeli Salamon-szigetektől keletre, a Kanári-szigetektől keletre számított hosszúságkétszáznyolcvanadik fokán. Ptolemaiosz után Ortelius is a Kanári-szigetekre helyezte a nulla délkört.Legalábbis az 1606-os prágai kiadás ott föltételezi Manna szigetét. Alethea fölkelt a székéről, ésóvatos mozdulattal visszahelyezte polcára a kötetet. Tudja ugye, hogy Ortelius egyetlen másikkiadásában sem szerepel Manna magyarázta, miközben visszatelepedett a székébe. Sem a Csendes-óceánban, sem sehol máshol. Éppen ez teszi egyedülállóvá a prágai kiadást. És ez az, ami oly nagyonfölkeltette Sir Ambrose érdeklődését.

De Manna más lapokon is szerepelt tiltakoztam, amint eszembe jutott Raleigh Hondius általAmszterdamban metszett térképe, amelyet szinte az ujjaimmal utaztam be Mr. Mohtorkönyvesboltjának polcai között kuporogva.

Igen, de azok többnyire durva vázlatok voltak. Manoa a földrész majdnem minden csücskébenszerepelt. De Mercator után már lehetségessé vált a tengerészek számára, hogy hajóútjaikat aszélességi és hosszúsági fokok figyelembevételével tervezzék. Elég hosszú távolságokat tehettek megegyenes vonalban anélkül, hogy az iránytűjük állását folyton igazítaniuk kellett volna. Mindössze egyvonalzóra, egy osztókörzőre és egy iránytűre volt szükségük hozzá. Így már gyerekjáték az egész.

Igen bólintottam. Azt a csekély körülményt kivéve, hogy senki sem tudja, hogyan határozza meg ahosszúságot, kinn a tengeren.

Igen, itt van a kutya elásva felelte Alethea a könyvespolcok felé menet. A szélességmeghatározása viszonylag könnyű dolog, még az egyenlítőtől délre is, ahol a sarkcsillag nem látható.A hajósnak csak meg kell határoznia a Nap magasságát délben, egy napóra, vagy valami más hasonlóeszköz segítségével. De a hosszúság meghatározása ugyanolyan kényes kérdés, mint a körnégyszögesítése.

Tudtam, hogy ez egy ősi gond, amely mindig is gyötörte a tengerészeket. A hosszúság nem egyéb,mint a két pont közötti időeltolódás másik neve. Kiszámítása elvben, már amennyire én értek hozzá,viszonylag egyszerű feladat. Londonban, a Salamon-szigeteken vagy bárhol másutt a világon a naptizenkét órakor, a helyi dél időpontjában hág a legmagasabbra. Ennek megfelelően, ha a Salamon-szigeteknél járó hajós tudhatná, hogy az ottani dél időpontjában pontosan hány óra van Londonban,könnyűszerrel kiszámíthatná a hosszúságot, mivel köztudott, hogy egy óra tizenöt hosszúsági fokotjelent. Mindez nagyon szép és jó, csak honnan tudhatná bárki a londoni pontos időt, amikor éppen avilág túlsó szélén, a Salamon-szigetek partjainál kóborol?

Minden bölcsességük ellenére még a régieknek sem sikerült e kérdés megoldása mormoltaAlethea. Geographia című munkájában Ptolemaiosz említi nikaiai Hipparkhosz módszerét, amelyszerint a Hold fogyatkozásait kell figyelembe vennünk, ha a helyi idő eltéréseit kívánjuk meghatározniegy bizonyos ponttól keletre vagy nyugatra. A nurembergi Johann Werner pedig mutatott egy kötetre apolcon Ptolemaiosz kiadásában az úgynevezett Hold-távolság módszerét javasolja, amely szerint aHold és a csillagöv sajátos égi órát alkot, és annak alapján a helyi idő bárhol a földtekénmeghatározható. De egyik módszer sem alkalmazható sikerrel sem a tengeren, sem távoli földeken, hanem vihetünk oda magunkkal megbízható időmérő eszközt.

Szóval éppen emiatt nem találta meg sem Menda?a, sem Quirós a Salamon-szigeteket, amikorvisszatértek a Csendes-óceánra.

Pontosan. Menda?a ugyanis 1568-ban a Kanári-szigetektől számított keleti hosszúság 218. fokáratette őket, ám amikor 1595-ben újfent a keresésükre indult, arról győződhetett meg, hogy a 218. fokmegtalálása legalább olyan nehéz, mint maguké a szigeteké.

Ortelius térképe tehát használhatatlan jegyeztem meg. Semmivel sem pontosabb, mint bármelymásik.

Alethea leült, és kitöltött még két csésze teát. A tea ritkaságszámba ment akkoriban. Magamnak iscsak egyszer vagy kétszer volt szerencsém hozzá korábban. Úgy éreztem, hogy fölborzolódnak tőle azidegeim. A kezem is remegett, amint a csésze után nyúltam.

A hosszúsági fokbeosztás kétségtelenül nem egyéb, mint csalóka kirakós játék válaszolta Aletheahosszabb szünet után. Viszont a szigetek? Azok is a képzelet szüleményei? És ha így van, vajon miértkellett betiltani ezt a térképet?

Ki tiltotta be tulajdonképpen? A spanyolok?

Sir Ambrose mindenesetre azt hitte. És meg is lett volna rá minden okuk. Prága volt a világon alegutolsó hely, ahol a spanyol király és miniszterei szívesen látták volna egy ilyen titkos iratfölbukkanását. A prágai egyetemeken hemzsegtek a protestánsok, hermetikusok és zsidók, mindenfélemisztikusok és megszállottak társaságában. Pontosan azok, akik húsz év múltán olyan rémületbekergették a Szentszék bíborosait. Orteliust tehát meggyilkolták, a térképét pedig betiltották.

Alethea becsukta a könyvet, és óvatos pillantással végigmért. Hallottam, amint valakikeresztülcsoszog az átriumon, és ahogy csobog a víz az esőcsatornából. A napóra körül nagypocsolya keletkezett, és egyre több víz csordult túl a szökőkút csorba peremén. A távolban, acsatakos kerten túl láttam, hogy a kút és a halastó szintén kiárad. Duzzadt felületük hólyagosbuborékokat vetett. Idegesen csúsztattam a lábamat a szőnyegen, amikor eszembe jutott a közeledőkocsi.

Ez jelenthette volna a történet végét, Mr. Inchbold tette hozzá végül Alethea hacsak nem bukkanföl még egy részlet. Egy hajóról van szó. Egy spanyol gályáról, amelyet véletlenül fedeztek föl akaribi vizeken. Odakint még hangosabban zengett az ég, és még erősebben verte az eső az ablakot. Lehet, hogy a kutatásai során ön is megtudott róla egyet-mást. Sacra Familia volt a neve.

A villámcsapásokat ágyúdörgésre emlékeztető égzengés követte. A leghangosabb mennydörgésközepette Bridget jelent meg a könyvtár ajtajában, kezében olajlámpással. A lámpást letette azasztalra, fölvette a teáskészletet, és a kövezeten csosszanó léptekkel eltávozott. Alethea is átvágott ahelyiségen. Jó pár percig teltvett a polcokon egy lépcsős létra segítségével. Könyveket emelt le olyanmozdulatokkal, mintha almát szedne a gyümölcsösben. Végül visszatért az asztalhoz, karjában egynyaláb könyvvel. A köteteket lavinaszerűen borította elém. Elkaptam egyet, mielőtt még a padlórapottyant volna. Meglepetten ismertem föl benne Duplessis-Mornay De la vérité de la religionchrétienne című írását, ezt a hermetikus filozófiai művet, amelyet Sir Philip Sidney fordított leangolra.

És később számos új kiadása és fordítása is megjelent tette hozzá Alethea, mialatt továbbtocsogott az eső, és hullottak egymásra a könyvek az asztalon. Az Apologia Orániai Vilmostól,Bartolomé de Las Casas műve, A spanyol gyarmatok, az angolokat tájékoztató Antonio Pérez munkájaRelaciones címmel.

Amint Alethea turkált a könyvhalomban, tekintetem megakadt a gyér lámpafényben Las Casas, aspanyol pap értekezésén, aki összeállította a konkvisztádorok által az indiánok ellen elkövetettkegyetlenkedések listáját.

Még a nyomdászok és könyvkereskedők is csatlakoztak a Spanyolország elleni harchoz. Ezeket akönyveket, több tucatnyi mással együtt ezrével csempészték be a spanyol birodalom minden sarkába,hogy ismét fölkeltsék a levertnek vélt lázadók és más elégedetlenkedők csoportjait Katalónia,Aragónia és Calabria vidékein. Némelyiket még arab nyelvre is lefordították, hogy olvashassák a III.Fülöp által Spanyolországból elűzött mórok is. Így ma a mórok ezrei a katalóniai és calabriailázadókkal együtt ismét készek fegyvert ragadni, hogy folytathassák a harcot a kasztíliaiak ellen. Ésezúttal az egész protestáns Európa az ő oldalukon küzd majd.

Így esett, hogy másodszor is végighallgathattam Raleigh kalandjának történetét. A mesét, amelyszerint püspökök és hercegek Európa-szerte titkos terveket kovácsoltak, hogy megadhassák akegyelemdöfést közös ellenségüknek, a spanyol királynak. Fülöp király e történet szerint különben isveszített valamit a mindenhatóságából. Az angol és holland kémek azt jelentették La Coru?a partjairólés Cádiz mészkőburkolatú utcáiról, hogy Fülöp haditengerészete még mindig nem állt talpra azúgynevezett Legyőzhetetlen Armada szétverése óta. A hajóhad elveszítése 1588-ban volt az első jelea hatalmas spanyol birodalom széthullásának. A gályákat azért nem pótolták, vagy javították ki, mertveszedelmesen megfogyatkoztak Ibéria erdőtartalékai, és különben sem volt rá elegendő pénz. AKereskedelmi Hivatal kémei ugyanis beszámoltak róla, hogy az amerikai eredetű nemesfémekbehozatala a valamikori évi kilencezer tonnányiról alig több mint háromezer tonnára esett vissza.Ennek következtében Fülöp súlyosan eladósodott az uzsorásokkal szemben, hasonlóan Sevillanagyszámú kereskedőjéhez és hajótulajdonosához, akik tehetetlenül szemlélték, hogyan omlik össze azezüstpiac és a tengeri kereskedelem. Egy komoly európai háború, amelyet a spanyolok alighanyerhetnének meg, egyszer és mindenkorra véget vetne a spanyol hajókaravánoknak, amelyek éventekétszer keltek át az Atlanti-óceán ötezer mérföldes tengeri útján, Andalúzia kikötői felé, megrakodvaaz Újvilág kincseivel. Mindössze a szikrára volt már szükség a lőporos hordó fölrobbantásához. Ésezt a szikrát Sir Ambrose volt hivatva kipattintani katonáival a Philip Sidney fedélzetén.

De az eltervezett küldetés csúfos kudarcba fulladt. És ismét hallhattam a történetét annak, hogyanlékelték meg a merész elgondolást a Tengerészeti Hivatalban részben maguk a Philip Sidneyfedélzetén munkálkodó kémek. Legalábbis mindaddig teljes volt a kudarc, amíg a Windward-átjárónkeresztül hazafelé tartó Philip Sidney föl nem fedezte egy mexikói hajóhad maradványait, amelyet aspanyolok által huracán néven emlegetett szélvihar szórt szét Kuba partjainál. Ami ezután következett,véletlen volt, vagy a jó szerencse ritka megnyilvánulása a balsors közepette. Valójában Sir Ambrosetalán sohasem botlott volna bele a hajókaravánba, ha a fedélzeten szolgálatot teljesítő tengerészeknem jeleznek valami különös illatot, miközben a hajójuk a tengert pásztázta Santiago de Cuba spanyolkikötőjétől mintegy tízmérföldnyire.

Illatot? emlékeztem vissza Biddulph meséjére a messzire illatozó gályáról. Mégis miféle illatot?

Valami parfümöt felelte Alethea. Az egész tengernek parfümillata volt, de azt is mondhatnám,hogy tömjéntől bűzlött. El tud képzelni ilyen furcsaságot? A Philip Sidney tengerészei előszörérzékcsalódásnak vélték a dolgot, mivel ilyesmi elég gyakran fordul elő a tengereken. Leggyakrabbana színekkel kapcsolatosan. Mondjuk a hullámok zöldes árnyalatúak, mire a tengerészeknek úgy tűnik,mintha füves réten haladnának keresztül. Ilyesféle képzelgésről azonban eddig még soha senki semhallott a Philip Sidney fedélzetén. Még maga Sir Ambrose sem. Ám miközben az illat egyre erősödött,az egyik árbockosárban tartózkodó matróz észrevett valamit a látóhatáron.

Egy gályát mormoltam magam elé.

Egy egész gályahadat vágta rá Alethea. Az Új Spanyolországból, Veracruz kikötőjéből háromhéttel azelőtt elindult hajókaraván volt az. Tizennégy gálya, amint észak-északkeleti iránybanigyekeztek a Ráktérítő felé, utána magasabb szélességekig, egészen a negyvenes-ötvenes fokokig,hogy elkerüljék az északkelet felől fújó passzátszeleket. Tizennégy hajó kíséret nélkül a Hispaniola ésa Maisí-fok között tajtékzó és örvénylő vizeken. Ráadásul többségük olyan súlyos rakománnyal, hogyalsó lőnyílásaik alig emelkedtek a tenger szintje fölé. Már rég találkozniuk kellett volna az armada dela guardia de la carrera néven ismert őrflottával, amelynek el kellett volna kísérnie őket a Kanáriszigetekig, de a hajóhad nem érkezett meg, talán ugyanannak a viharnak a következményeképpen,amely a spanyol hajókaravánt is szétszórta az előző két nap során Kuba partjainál. Most tizenháromhajó egy csoportba verődött, akár valami bálnacsapat, miközben megkerülték a szélfútta fokot, viszonta tizennegyedik jelentősen lemaradt mögöttük. Már jó néhány nyíllövésnyi távolság tátongott közöttük.

A Sacra Familia volt az vetettem közbe, amikor Alethea egy pillanatra elhallgatott.

Lassan bólintott válaszul.

Eleinte a gálya nem látszott többnek valami látomásnál. Amint a Sidney közelebb lopakodotthozzá, az illat is erősebbé vált, és a tengerészek is meglátták, hogy aranyló fényben csillog. Mintha azárbocait és fedélzeti palánkjait a napfény vagy Szent Elmo tüze aranyozná be. A legbabonásabbakatcsak a hajófenék alatti áthúzással való fenyegetés tartotta meg szolgálati helyükön. Sir Ambroseviszont szinte azonnal fölismerte az illatot. Nem valami parfüm volt, döbbent rá, hanem szantálfa,amelynek olajából szappant és illatszereket készítenek. A legenda szerint ennek kemény gesztjéthasználta Salamon király jeruzsálemi templomának felépítéséhez.

Tehát a Sacra Familia egy rakomány szantálfát szállított? kérdeztem csodálkozva és kissékiábrándultan is a fölismeréstől, amiért ez a mesebeli, oly sok mítosz tárgyát képező hajó hirtelenközönséges teherhajóvá, az atlanti kereskedelem öszvérévé zsugorodott a szememben.

Nem, bár először maga Sir Ambrose is úgy vélte. De azután észrevette, hogy a hajó annakellenére, hogy megdőlt, mégis elég magasan kiáll a vízből. Rájött, hogy a Sacra Familia semszantálfát, sem az új spanyolországi bányákból származó ezüstöt vagy aranyat nem szállít arakterében. Valójában semmiféle rakománya nincs, bár a mexikói hajóhaddal együtt utazik. Érti már,az az illat magából a hajóból áradt magyarázta Alethea. Az árbocaiból és a palánkjából. Orrától atatjáig szantálfából épült, pontosan ugyanúgy, ahogy Salamon király temploma. Sir Ambrose egyszempillantás alatt megfeledkezett a másik tizenhárom hajóról, és kiadta a parancsot a magányosgálya üldözésére.

Tizenhárom gálya, dugig megrakva a mexikói bányákból származó ezüsttel, netán arannyal vagymanilai kínai selyemmel! Próbáltam magam elé képzelni a jelenetet. A világ leggazdagabbhajókaravánja, amint kíséret nélkül halad az ötezer mérföldnyi hosszú tengeri úton, az óceán álnokvizein a Cádizi-öböl felé. Sir Ambrose mégis megfeledkezik róla, ahogyan elfelejti szent küldetésétis, és egy magányos, ráadásul üres gálya után veti magát. Egy szantálfából ácsolt hajó után.

Az ilyen fa bizonyára nagyon jó volt Salamon templomának építéséhez foglalta össze Alethea , dehajóépítésre aligha felel meg. A gesztje olyan nehéz, hogy alig marad meg a víz felszínén. Ez lehet amagyarázata annak, miért maradt le annyira a többitől. Másrészt, ennek köszönhetően foghatta el aPhilip Sidney olyan könnyedén. Olyasmi volt ez, mint amikor egy arabs mén üldözőbe vesz egyteherhordó öszvért.

De miért szantálfát használtak? Miért nem tölgyet vagy tikfát?

Pontosan ugyanezt a kérdést tette föl magának is Sir Ambrose is. És akkor egyszerre megértette.Rájött, hogy a Sacra Familia nem Veracruz kikötőjéből indult, a hajóhad tagjaként. Gyorsan kitalálta,hogy sokkal távolabbi vizekről kellett érkeznie.

A Csendes-óceánról mormoltam, és eszembe jutottak Biddulph bambuszpatkányai. Meg az ameggyőződése, hogy a gályának a Magellán-szoroson, azon a zátonyokkal és szigetekkel teli keskenyátjárón kellett érkeznie, a földgolyó alja felől.

Tudatára ébredt, hogy a gályát valaha bizonyára tölgyfából építették folytatta Alethea , mivel LaCoruna hajóácsai soha nem készítettek volna hajót szantálfából, függetlenül attól, milyen kevésfaanyag állt a rendelkezésükre. De adódhat olyan helyzet, amikor a hajóácsnak egyszerűen nincsválasztása. Sir Ambrose fölismerte, hogy a Sacra Familia biztosan hajótörést szenvedett, azután azácsai újjáépítették, csakhogy olyan földön, ahol nem nő tölgyfa, olyan helyen, ahol a szantálfa volt azegyetlen hozzáférhető építőanyag. Ez csak a Csendes-óceán valamelyik szigetén történhetett, mivelegyedül azokon virulnak szantálfa erdők.

De még maga Sir Ambrose sem fogta föl e tény jelentőségét, míg a naplemente előtti utolsó órábanutol nem érte a gályát. Ez jó mérföldnyire lehetett a Maisí-fok keleti, lakatlan partjától. A SacraFamilia hajszálnyi eséllyel sem rendelkezett még így, rakomány nélkül sem, mivel a Philip Sidney

volt az egész világ addigi legnagyszerűbb csatahajója, és jól kiképzett legénysége is készen állt azütközetre. Sir Ambrose parancsára a katonák hozzáláttak gyújtólándzsáik végének faggyúzásához, alövészek is elfoglalták harcállásaikat muskétáikkal és csatakígyóikkal. A tüzérek a fedélközben afapatronokat megtöltötték puskaporral, és az ágyúkba gyömöszölték őket, mielőtt, mint megannyihatalmas gesztenyét, parázstartó rácsaikon fölhevítették az ágyúgolyókat. De a csatának vége szakadtcsaknem azelőtt, hogy elkezdődött volna. A Sacra Familia ugyanis harcképtelen volt, és menekülnisem tudott. Lőpora még mindig nedves volt a viharos esőtől, törzse veszedelmesen félrebillent, akormánylapátját és tőkéjét pedig úgy befonta a portugálok által sargaço néven ismert hínár, hogy csaka legnagyobb erőfeszítéssel mozgathatták. Az angol hajó a megpillantását követő alig egy óra alattlőtávolba került hozzá, amikor nyomban ki is lőtt az előfedélzetére egy harminckét fontos lövedéket.Miután válaszlövés nem dörrent, két kartácssortűzzel szétszaggatták a vitorláit, arról nem is beszélve,hogy ez milyen pusztítást végzett a fedélzeten a menekülés reményében keservesen új vitorlafölhúzásával küszködő matrózok között.

A csata hátralévő része egy óráig sem tartott. A lövészek tüzet nyitottak a felső fedélzetről, afedélközből gyújtólándzsákat hajítottak, és számszeríjakból gyújtónyilakat lőttek a gályára. Az egyikgyújtónyíl egy fedélzeti nyíláson behatolt a hajó belsejébe, és fölgyújtotta az orrkamrát, ahonnan akétségbeesett matrózok a tengerbe vetették magukat. Még többen követték a példájukat, amint a tűztovább terjedt a hajótörzsben. Ezalatt a gálya a korallzátony felé sodródott, amelyen, akár valamioszladozó tetem, hevert egy régi gálya összezúzott teste, amelynek korhadt névtábláján még kivehetővolt az Emperador fölirat. Hamarosan a Sacra Familia is odacsapódott mellé, és szétroppant a párölnyi mély vízben. A Philip Sidney csónakjait közben ötvenfős legénységgel vízre bocsátották. Akatonák kötéllétrákat és csáklyákat is vittek magukkal. A néhány, még meg nem fulladt spanyollalvégeztek a cápák, de előtte még volt idejük arra, hogy a tengerbe vagy a lángok közé vessék ahajónaplót, a térképeiket, a kormányállás tájolótábláját, a derroterro néven ismert műszert, egyszóvalmindent, ami elárulhatta volna titokzatos útjuk célját. Végül csak a patkányok maradtak életben ahajón. Hatalmas méretű bambuszpatkányok, amelyek seregestől evickéltek a parti banánültetvényekfelé.

Közben bealkonyodott, és a ragyogó naplemente előre jelezte a viharos idő végét is. Sir Ambrosemélységmérést végeztetett, matrózaival horgonyt vetett a foktól körülbelül egymérföldnyire, ahol aPhilip Sidney átvészelte a vihar utolsó csapásait. A gálya egész éjszaka égett a zátonyon. Reggelfelderítőcsapatot küldtek a roncs kivizsgálására, és hogy összeszedjék, ami használható még maradtbelőle. Gyorsan kellett cselekedniük. A lángokat bizonyosan észlelték a parton, és a hajótörés hírehamarosan elért Santiago városába. Hacsak a spanyolok máris nem szereztek tudomást róla a szagnyomán. A szél ugyanis délkeleti irányúra fordult, miáltal a szantálfa illatú füst a szárazföld feléterjengett.

És találtak egyáltalán valamit?

Jó néhány óráig szinte semmit. Semmit, ami méltó jutalommal szolgálhatott volna a cápáktólhemzsegő vízben veszedelmes munkát végző emberek számára. Nyoma sem volt a hajónaplónak vagya fedélzeti térképeknek, azoknak az iratoknak, amelyekért a Tengerészeti Hivatal biztosan szépsummát fizetett volna. Délre alig maradt több a gályából a hajótőkénél, és amit nem emésztettek el alángok, azt a szél és a hullámok sodorták tovább. Sir Ambrose már azon volt, hogy visszarendeli az

embereit a part mentén ugyanis föltűnt egy spanyol fregatt , de akkor az egyik kutatócsapat kiemeltvalamit a sekély vízből. Sérült volt és ázott, de amúgy épségben maradt.

Igen! suttogtam visszafojtott lélegzettel. És mi volt az?

Egy tengerészláda felelte Alethea. És nem is akármilyen láda, mivel ugyanabból a fából készült,mint maga a hajó. Az egyik oldalába egy Pinzón nevű spanyol címerét vésték.

A kapitányét? kérdeztem izgatottan.

Nem. Francisco Pinzón a hajó kormányosa volt, mellesleg nagyhírű ember, a sevillai Tengerészetiés Térképészeti Akadémia neveltje. Ő volt Quirós vállalkozásának kormányosa is, amikor 1606-ban aSalamon-szigetek keresésére indultak. Biztosan azt is a vízbe hajította minden egyébbel együtt, de aláda túlélte a tűzvészt és a hajótörést is, mivel a szantálfa legalább olyan tartós, amilyen tetszetős.Amikor fölnyitották, meglepetten látták, hogy könyvekkel van tele. A tiszteletreméltó Senor Pinzónnyilvánvalóan lelkes olvasó lehetett. Többnyire lovagok kalandjait leíró történetek voltak bennük, dea lovagregények mellett egy különleges kötet is előkerült a ládából. Olyan, amely elmesélte a magaveszedelmes és szinte lehetetlenül kalandos történetét.

Ortelius egy példánya.

Igen. A Theatrum orbis terrarum, egy olyan ritka könyv, amelyet még maga Sir Ambrose sem látottmindaddig. Éppen csak fölnyitotta a kötet fedelét, amikor valaki berontott a kapitányi kabinba. Mégvalamit találtak a vízben.

Még egy kulcsfontosságú bizonyítékot. Pár tucatnyi papírdarabot, valamiféle napló, vagyjegyzetfüzet maradványait, amelyet valaki igyekezett széttépni, mielőtt a tengerbe hajította volna. Afecniket keserves munkával halászták ki a vízből. Sir Ambrose azután megszárítgatta, és óvatosanösszerakta őket a kabinjában lévő asztalon. A feladat elvitte a délután jó részét, mivel számos darabhiányzott, mások meg olvashatatlanná áztak. Eleinte csak néhány szót ismert föl: TOLEDO,LONGITUDO, IUPITER. Ekkorra a spanyol fregatt már alig mérföldnyire volt tőlük. Nyomábannépesebb hajóhad igyekezett Hispaniola partjai felől. Márpedig a Philip Sidney nem engedhette, hogyelfogják. Fölhúzta hát a horgonyát, és nem sokkal az est leszállta után elérte a Bahama-szigeteket. Ígyesett, hogy a pálmákkal benőtt zátonyok között, cápák és kalózok sokasága által benépesített vizekenfejezte be Sir Ambrose a megmaradt papírdarabok összeillesztését, és ezzel a Sacra Familia titkánakmegfejtését.

Talán egy másik térkép volt? kérdeztem kíváncsian.

Nem válaszolta Alethea. Valami sokkal különlegesebb, mint egy térkép. Lenne kedvemegtekinteni? emelkedett föl ültéből. Ami megmaradt, egészen jól olvasható.

Magam is talpra álltam, de a hirtelen mozdulat, úgy látszik megerőltetett, mert szintebeleszédültem. Kacsázva bandukoltam Alethea nyomában, végig a kövezeten, ki a zivatar kísértetiesfényével betöltött fogadóterembe. Az eső mintha még erősebben verte volna az ablakokat, s a fejünkfölött halkan csilingelt a kristálycsillár. A víz már lefelé csörgedezett a márványlépcsőn, csöpögött a

gerendákról, és tócsákba gyűlt a padlón. De Alethea vagy belefeledkezett a gondolataiba, vagyapatikus lelkiállapotba került, mindenesetre közömbösen vezetett el a kis vízesés mellett, udvariasanbelém karolt, és mondott néhány szót valami évkönyvről. Hangját félig elnyomta a zuhogó eső nesze.A padló mintha rengett volna a talpunk alatt, miközben végighaladtunk a folyosón, keresztül anagytermen és a reggeliző társalgón. A kripta váratlanul, mélységesen tárult föl előttünk.

Bolygók áthaladása a Nap előtt, napfogyatkozások, csillagok elfedése a Hold által visszhangoztaka szavai a rézzel borított falak között a síri levegőben. Amikor leértünk a lépcső aljára, vizet éreztema lábunk alatt. Valószínűleg a falakon csorgott le, mert amikor véletlenül hozzádőltem egyikhez, avállamon átnedvesedett a ruha. Mellettünk olajosan fodrozva folyt el a víz. Alethea mostészrevehetően fürgébben mozgott. Cuppogó léptekkel gázolt előre rövid szárú csizmájában, ésláthatóan még most sem vett tudomást a körülményekről.

A táblázatok mindent a legnagyobb pontossággal ábrázoltak. A hangja mintha távolról érkezettvolna, amint előrenyomult előttem a sötétségbe, magasra emelve a nyikorgó lámpást. Körös-körülhallatszott, amint a láthatatlan vízfolyások sziszegve és súgva mossák a barázdált külső kőfalat. Ugyanis azt az évkönyvet maga Galileo állította össze.

Így történt, hogy megint ott találtam magam a föld alatti irattárban, azon a helyen, ahol bár csakelszórt töredékei képében először találkozhattam a titokzatos Sir Ambrose Plessingtonnal.Ingadoztam a küszöbön. A padlót a folyosóéhoz hasonlóan itt is víz borította. A lucskosgyékényborítás tocsogott, amint Alethea előresietett a koporsóhoz. A baljós tárgy még mindig akecskelábú asztalon állt, egyelőre biztonságban. Miközben Alethea a fali kampóra akasztotta alámpást, csodálkozva vettem észre, hogy a víz csaknem karmazsinvörös. A mennyezetről lehullóvérszínű csöpp szétfröccsent a kezem fején.

Velencei vörös magyarázta Alethea. A föld alatti vízfolyások kutatásánál alkalmaztam. Festéketszórtam az odakinti tavacskába, és figyeltem, merre veszi az útját. Valószínűleg használhattam volnakevésbé baljós árnyalatot is, de a festék végül is megtette a dolgát, és sikerült általa meghatároznomnéhány rejtett áramlatot. Most egy mérnök fekteti le a csöveket, és építi a csatornákat, amelyekkelmegzabolázhatók lesznek a források, és a vizüket szökőkutakba terelhetjük.

Beletöröltem a kezemet a kabátom szárnyába, és némán figyeltem, hogyan nyitja föl a koporsófedelét és turkál a papírok között. Közben hallgattam a víz tompa zubogását, amint rejtélyes útját vájjaa kőfalon túl. Ilyen vizek megzabolázhatók? Csodáltam háziasszonyom derűlátását, álmainakháborítatlan burjánzását. Még az ilyen romlás közepén is képes volt arra, hogy belekapaszkodjon aházzal kapcsolatos nagyszabású elképzeléseibe. És azt hiszem, már okom is volt rá, hogy csodáljam.Hiszen a harag és a gyűlölet vezérelt Pontifex Hall kapujához, és most majdhogynem csalódott szívvelvettem tudomásul, hogy képtelen vagyok neheztelni rá. Lehet, hogy magam is éppúgy eltévelyedtem,ahogyan ő. Lehet, hogy én is álmodoztam és vágyakoztam valami után, amint ott trappoltam azemelkedő áradatban.

Na, itt van!

A hangja fölriasztott révedezésemből. Megpördült, és felém nyújtott egy papírlapot. Valójában egy

kartont, amelyre több tucat kisebb-nagyobb darabkát ragasztottak. Íme, még egy szöveg, még egypapírfoszlány, amely föltárja apja életének történetét. Ahogy a lámpafény felé fordította, három vagynégy számoszlopot láthattam rajta, mindegyikben rendszertelenül előforduló hiányokkal.

Itt van a Sacra Familia rejtélye mormolta , ahogyan Sir Ambrose összeállította. Képes elolvasni?A táblázatok előre jelzik a Jupiter valamennyi holdjának fogyatkozásait.

Még mindig zavarodottan pislogtam a kézírásos számsorokra. A Jupiter holdjai? Igazán föl nemfoghatom, miféle kapcsolatuk lehet a…

És akkor hirtelen az agyamba villant! Az írás a látásom középpontjába szökkent, és úgy látszott,mintha fölemelkedne a papírról. A lapon szaporodtak a velencei vörös foltok, mégis kivehettemnéhány szót: IUPITER … LONGITUDO … ám ekkor a falból kipattant egy kő, akár a csap a rosszulbedugaszolt hordóból, nyomában vöröses áradattal.

Egy lépésnyit hátratántorodtam, és éreztem, hogyan áztatja át a jéghideg víz a csizmámat. Még egykő koppant a padlóra, és megkétszereződött az áradat ereje. Bugyborékoló, rozsdaszínű örvényekkavarogtak a lábunk körül. Elkezdődött a végső összeomlás.

Egy bénító pillanatig úgy tűnt, hogy az egész fal beroppan, és halálra zúznak bennünket a soktonnányi víz nyomása alatt ránk zúduló kőtömbök. Ekkor előregázoltam, és megragadtam Aletheakarját.

Jöjjön! kiáltottam. Gyorsan! Különben megfulladunk!

De ő lerázta a szorításomat, találomra kimarkolt egy csomó papírt a koporsóból, amely márveszedelmesen ingadozott a talapzatán. A papírok! kiáltotta az arcomba. Segítsen!

De semmi kedvem nem volt vízbe fulladni Sir Ambrose Plessington kedvéért. Előreléptem,keményen kézen fogtam, és már vonszoltam is a küszöb felé. A melléhez szorított iratok beleestek avízbe. A tinta feloldódott és szétfolyt a pergamenlapon, amely lassan alámerült az emelkedő árban.Tanúja lehettem, hogy azok a spanyol gályáról kimentett fecnik megint eláznak, és a Sacra Familiatitkát még egyszer elnyelik a hullámok

Másodszorra nem szedi össze őket senki. Leakasztottam kampójáról a lámpást, és Alethea karját isszorítva, keservesen szélesebbre tártam az ajtó nyílását. A vízár valahol másutt is betörhetett akriptába, mivel a folyosón térdig érő víz hömpölygött végig a lépcső felől. A lámpát magasraemeltem, úgy lestem a távoli kőlépcső felé. A lábam máris zsibbadtra fagyott. Hallottam, amint azáradat csobogva örvénylik a sarkokban, és loccsanva csapódik a rézborítású falhoz. SzembefordultamAletheával.

Van itt másik kijárat is?

Nincs. Még mindig mindenáron kapkodott az apja iratai után, amelyek lapjai úgy úsztak elmellettünk, mint pisztrángok a hegyi patakban, csíkokat húzva maguk után. Csak az, amelyikenbejöttünk.

Magammal ráncigáltam, és továbbgázoltam az árban. A víz itt már fekete volt és nem vörös.Hallottam a kecskelábú asztalról leeső és széthulló koporsó tompa puffanását. Továbbnyomultamelőre. A lámpást fölemelve láthattam, hogy a folyosó több ajtaja is fölpattant a víz ránehezedőiszonyatos nyomása alatt. Ezektől a mellékforrásoktól még gyorsabban zúdult lefelé az ár. Hamarosanfahordók szétesett dongái és öreg kötélcsomók darabjai úsztak el mellettünk. Nyomukban valamelyősi csonttár urnái bukdácsoltak. Utánuk következtek maguk a csontok, koponyák és csigolyák, vagyszáz valamikori szerzetes szétszórt maradványai nyomultak felénk.

Keresztülgázoltam a kísérteties uszadékon, még mindig magam után vonszolva háziasszonyomat.Rádöbbentem, hogy egy percnél sincs több időnk a menekülésre, mielőtt az egész kripta megtelikvízzel. Amikor az ár már a combom közepéig ért, furcsa nyikorgó hangot hallottam. Először azthittem, hogy a lámpa drótfüle csikorog, de mindjárt észrevettem a több tucatnyi patkányt is. A kövér,ázott dögök az árral szemben evickéltek, a hordódongákat és a koponyákat néha ugródeszkánakhasználva. Megbotlottam, és elejtettem a lámpást. Sziszegve aludt ki a vízben. A koromsötétbensemmit sem láttam a távolban odaföntről, a bejárati csapóajtó felől szivárgó halvány fénysugáronkívül. Abban az irányban vergődtem tovább, de mire a lépcső aljához értünk, annyira kimerültem,hogy már alig álltam a lábamon. A vízszint ekkor már a mellemig emelkedett. Három próbálkozáskellett hozzá, hogy kitapogassam az alsó lépcsőfokot a víz alatt. Akkor belekapaszkodtam a korlátba,és kezemet váltogatva vonszoltam magamat fölfelé, kimerülten és a hidegtől dermedten. Alethea anyomomban. Kitámolyogtunk az ajtón.

A fenti folyosón is rohant az áradat, és tovább duzzasztotta a föld alatti folyamot.Továbbvánszorogtunk a fogadóterem felé. Közben áthaladtunk a reggelizőszalonon és a nagytermen.Ott a mennyezetgerendákról és párkányokról vízesés zúdult alá, elmosva a lemálló vakolatdarabokat.A mennyezet közepéről is levált egy tábla, és fölfedte a mögötte rejlő deszkákat és illesztékeket. Afalakon villámokra emlékeztető, cikcakkos repedések keletkeztek. Belőlük is potyogott a nedvesvakolattörmelék. Az áradat zúgása fölött ekkor kétségbeesett kiáltásra lettünk figyelmesek. Phineashívta úrnőjét.

A könyvek! kiabálta túl Alethea a dübörgést. Meg kell mentenünk a könyveket!

De a könyvtárba nem jutottunk el, legalábbis akkor még nem. Ugyanis, amikor beléptünk afogadóterembe, Phineas alakját pillantottuk meg, amint hátát felénk fordítva igyekezett eltorlaszolni abejárati ajtót ugyanúgy, ahogy az én megérkezésemkor. A valaki által kívülről vadul feszegetettajtószárny remegett a keretében. Most sem volt több szerencséje, mint velem, mert egy újabbelkeseredett lökés után az ajtó csikorogva és recsegve szélesre tárult. Bezúdult rajta a szél.Hallottam, amint a csillár kristályfüggői hangosabban csendülnek össze a fejünk fölött, és éreztemAlethea rideg, dermedt kezét a magaméban. Végre megérkeztek a látogatóink.

Legelőször a kocsijukat vettem észre az ajtónyílásban. Gyorsjárású járműnek látszott, domborútetővel. Előtte négy ló toporzékolt, szépen fölszerszámozva. Ekkor odakintről meghallottam a murvacsikordulását. Nagy termetű férfi lépett át a bezúzott ajtó küszöbén, mögötte három, fekete-aranylibériát viselő alakkal.

Sir Richard? lihegte Alethea, és dermedten, nyitva maradt szájjal állt mellettem. Talán a PontNeuf hídon elkövetett gyilkosság képe derengett föl előtte? Gyorsan elengedte a kezemet. Mit művel

ön itt? Mi tör…?

Phineas reagált elsőként. Előrelendült, és összeakaszkodott ez egyik betolakodóval. A küzdelemazonban egyenlőtlen volt. Ellenfele ugyanis rövid tőrt rántott elő az övéből, kétszer mesterienmegvillantotta a levegőben, mielőtt villámgyorsan, gyakorlott kézzel előredöfött volna vele. A szolgaegyetlen szó nélkül rogyott össze, miközben a gyilkosa, egy csuklyás, kövér férfi nadrágjába törölte apengét, és megindult felénk.

Sir Richard? tántorodott előre egy lépést Alethea a kövezeten. Arca halottsápadtra változott. DeSir Richard a tekintetét nem rémült menyasszonyára, hanem rám fordította.

Mr. Inchbold! szólított meg, és széles karmozdulattal levette előttem a kalapját. Hmm, igen, úgylátom, mégsem tájékoztattak helytelenül. Micsoda találékony embernek kell önnek lennie. A saját kétszememmel láttam, amint belefullad a folyóba, bár mások az ellenkezőjét állították. De remélem,legalább ilyen találékony volt a kutatásai során is. Kigombolt egy rézgombot a kabátján. Előtűnt azövébe dugott pisztoly. Bokája körül víz áramlott befelé. Pár lépéssel közelebb jött hozzánk. A feketeruhás hármas sietve igyekezett a nyomában. A Világ útvesztője! folytatta nyugodt hangon. Hol van?

Ám amikor a fegyvere után nyúlt, és még egy lépést tett előre, a terem padlója megbillent, mint egyhánykolódó hajó fedélzete, és mind a négyen hátratántorodtak. Még vissza sem nyerték azegyensúlyukat, amikor a csillár csikorogva leszakadt a horgáról, és nagy csattanással ezernyiszilánkra törött közöttünk a kőpadlón. Sir Richard még mindig a pisztolya után kapkodvahátratántorodott. Éreztem a csizmám talpa alatt a csikorgó üvegtörmeléket, utána a hátam közepén kétkéz taszítását.

Menjen! kiáltotta Alethea! Fusson!

KILENCEDIK FEJEZETA Jupiter mind a négy holdja, még a legnagyobb Callisto is túl kicsiny ahhoz, hogy szabad szemmel

láthassuk. Galileo egy téli estén pillantotta meg őket először 1610. januárjában, egy harminckettesnagyítású távcsővel. Négy hold járt a Jupiter körül, másfél naptól tizenhat és fél napig terjedőkeringési idővel. Négy új világ, amelyek egyikét sem látta senki, sem régen, sem a legújabb időkben.Fölfedezését a Sidereus nuncius, vagyis A csillagok küldötte című iratában publikálta. Egy éven belüligazolták megfigyeléseit a római jezsuita csillagászok és Prágában Kepler is. Simon Marius németcsillagász is alátámasztotta a fölfedezést, és ő adományozta a holdaknak az Io, Európa, Ganümédészés Kallisztó neveket.

A fölfedezés kezdettől fogva legalább annyi ellenállást váltott ki, mint csodálatot. A négy újszatellita nem csupán a Szentírásban nem szerepelt, de ellenkezett az arisztotelészi tannal is, aki Decaleo című munkájában leszögezte, hogy a csillagok rögzítve vannak az égen. És ami a legrosszabb,szemben állt egy másik, áhítattal tisztelt művel, Ptolemaiosz Almagesztájával. Kopernikusz ellenségeiazzal is támadták az elméletét, hogy, amennyiben a Föld Ptolemaiosz állításával szemben mégsincs avilágmindenség középpontjában, akkor hogyan lehetséges, hogy csak a Föld rendelkezik egy körülöttekeringő kísérővel? A Jupiter holdjainak fölfedezése azonban arra vezette Galileót, hogy elismerje,miszerint holdak keringhetnek egy bolygó körül, de ugyanakkor a bolygó is a Nap körül. A Jupiter ésnégy holdja Galileo számára a Föld és a Hold kettősének modelljéül is szolgált. Így esett, hogy 1613-ban, a napfoltokról írt mellesleg a jezsuita csillagász, Cristopher Scheiner nézeteivel szemben álló leveleihez illesztett egy kiegészítést, amely szerint a Jupiter holdjainak létezése teljes mértékbenigazolja Kopernikusz tanait.

A holdak Galileo számára ugyanakkor gyakorlati jelentőséggel is bírtak, amit kopernikuszinézeteinél is nagyobb titokként őrzött. Ugyanis Galileo határozottan gyakorlatias ember volt.Ágyúgolyókat dobott le a pisai ferde toronyból, hogy cáfolja Arisztotelész elméletét a mozgásról, apáduai Auditorium Maximumban pedig arra oktatta tanítványait, hogyan erődíthetők legjobban avárosok és készíthetők a legjobb ágyúk. Most pedig arra jött rá, hogy a Jupiter holdjai, és főkéntazoknak fogyatkozásai, amikor eltűnnek az anyabolygó árnyékában, fölhasználhatók az ősi kérdésmegoldásához: a hosszúsági fokok tengeren történő meghatározásához. Márpedig ezért a megoldásérta spanyol király hatezer dukát jutalmat ajánlott föl, és Hollandia kormányfője, aki szintén nem akartlemaradni, harmincezer forintot. A két ország között 1609-ben kötött fegyverszünet lejáróban volt,hacsak már annál korábban szét nem zúzzák ágyúlövésekkel. Új háború leselkedett tehát aspanyolokra, akiknek a Csendes-óceán szigetei között is meg kellett volna ütközniük a hollandokkal ajó öreg európai csatatereken kívül. Valójában máris jelentettek néhány holland támadást a TierraFirme helyőrségével szemben. Így történt, hogy a hithű katolikus Galileo összeállított egy komolytáblázatot a holdfogyatkozásokról, és Toscana madridi követén keresztül fölajánlotta III. Fülöpkirálynak. Ezek a táblázatok lettek a csendes-óceáni spanyol sikerek zálogává. Előre jelezték aJupiter mindegyik holdjának fogyatkozásait és azok időtartamát. És ezek a jelenségek, a miholdfogyatkozásainkhoz hasonlóan, ugyanabban a pillanatban voltak észlelhetők bárhol a földön. AHold fogyatkozásaival ellentétben ezek gyakran, az Io esetében szinte naponként következtek be. AJupiter és holdjai, ha valaki azok fogyatkozásait előre láthatta, olyan égi órát alkottak, amelyneksegítségével meghatározhatóvá lett az idő különbsége bármely két földi pont között.

1615 közepére a háborús párt és a holland kormányzat kémei egyaránt azt jelentették Madridból,hogy a spanyolok kísérleteket tesznek a Csendes-óceán medencéjében Galileo táblázatainakkipróbálására. Maguk a táblázatok természetesen szigorúan titkosnak számítottak. Aletheakétlépésnyivel előttem haladt egy elsötétített folyosón, amelynek szőnyegét pár ujjnyi víz borította. Maga Galileo soha egy szót sem adott ki belőlük.

És a Sacra Familia volt a spanyol hajók egyike?

Lassan bólintott a fejével. Sir Ambrose minden jelentést elolvasott, ami csak befutott a Lambeth-palotába, így azonnal fölismerte a hajót, amint megpillantotta a névtábláját.

A bennünket üldöző Sir Richard elől futva és csúszkálva menekültünk a fogadótermen át, be akönyvtárba, ahol már annyi víz gyülemlett föl, hogy a legalsó polcokon álló könyveket féligelborította, a felsőbb polcokról pedig sok lepotyogott a földre. A kartonborítók márisösszeráncosodtak, a rongypapír-lapok pedig szétfoszladoztak azokra a cafatokra és kenderszálakra,amelyekből készítették őket. Már hajoltam, hogy legalább egyet megmentsek közülük, perszehiábavalóan, mert Alethea rám kiáltott, hogy rohanjunk tovább. Fölszaladtunk a létrán a karzatra,majd magunk után húztuk, hogy üldözőink ne érhessenek el. Hallottuk lépteik dübörgését a lépcsőn,miközben szökelltünk az akadályokon, a padlóra omlott törmeléken és a kacskaringós folyosókpadlóján heverő lezuhant gerendákon át.

Szóval a Sacra Familia sikerrel járt a hosszúsági fokok meghatározásában?

Nem lihegte Alethea, és csak futott tovább. Galileo módszere sem működik a tengeren.Szárazföldön vagy egy obszervatóriumban persze a máig fölfedezett legtökéletesebb eljárás. De atengeren használhatatlan. Egy mozgásban lévő hajón nehéz dolog a mérőrúd használata, a távcsőrőlnem is beszélve, különösen olyan erős hullámverésben, amely általában jellemző a Csendes-óceánra.A Jupitert ugyan megpillanthatják néhány másodpercre, de a fedélzet mozgása miatt a holdakmegfigyelése teljességgel lehetetlen, még a Galileo által föltalált kettős távcsővel is.

Vajon mennyi időnk van még, mielőtt elkapnának bennünket? A válaszfal mögül mennydörgés, deaz is lehet, hogy üldözőink dobogása hallatszott. Vagy talán a víz tört magának utat az épület szívénkeresztül? Úgy éreztük, hogy a talpunk alatt remeg a padló. A fájdalomtól sántítva botladoztamAlethea után. Ázott voltam és kimerült, de még mindig kíváncsi. Tudni akartam, mi lehet az a titok,ami miatt minden valószínűség szerint hamarosan meghalok. És mit fedezett föl a Sacra Familia?

Egy bambuszban, szantálfában és aranyban gazdag szigetet felelte, miközben bekanyarodtunk egysarkon. Most ő ragadta meg az én kezemet. A Sacra Familia valahol egy sziget körül forgolódott aBaktérítőtől északra uralkodó délkeleti monszunszelek birodalmában. A szigetet nyilvánvalóan nemarany, hanem fehér kriolit borította, amelynek sárgás kristályait a muzulmán alkimisták markazitanéven ismerik. Ez az anyag sehol nem fordul elő, ahol nincs valamennyi arany. Pinzón rájött, hogy ezaz a sziget, amely a Theatrum orbis terrarum prágai kiadásában is szerepel. Emlékszik rá ugye, hogyPinzón már korábban, 1595-ben is megfordult ennél a szigetnél. Menda?a utolsó kísérlete alkalmával,amikor a Salamon-szigeteket kereste.

Menda?a ezek szerint elvétette a Salamon-szigeteket, és helyettük Manoa szigetét találta meg?

Vagy éppen lehetett a legendabeli Salamon-szigetek egyike is. Ki mondhatná meg? Menda?a ésPinzón a szantálfával és fehér kriolittal borított szigetet éppenséggel nézhette Salamon király bányáiszínterének. De persze éppen úgy, ahogyan a valódi Salamon-szigeteket, ezt sem találta meg többésenki, bár benne volt a Theatrum prágai kiadásában. Közben újabb sarkon fordultunk be, ésvégigsiettünk pár írópolcokat, asztalokat és egy fiókos íróasztalt is tartalmazó helyiségen. Mindegyikpadlóját víz borította. Odakint hörögtek a vízköpők, és zuhatag áramlott le a falakon. A folyosóhirtelen balra fordult. Vajon hová igyekezhettünk?

De most már meghatározható lenne a sziget hosszúsági foka lihegte Alethea. Galileo táblázataimegmutatták minden egyes holdfogyatkozás Toledóban mérhető pontos idejét. A spanyolok ugyanisoda helyezik a nulla délkört. Pinzón ezután megmérte ugyanazoknak a holdfogyatkozásoknak az idejétazon a szigeten. Utána, amikor a hajó hiányosságait szantálfával kipótolták, elindultak Spanyolországfelé, ahonnan újabb expedíciót indítottak volna útnak, hogy a megfelelő adatok birtokában keressékmeg ismét a szigetet. A Sacra Familia viszont soha nem érkezett meg Cádiz kikötőjébe.

Éreztem, hogy egyre erősebben szorítja a karomat, és amikor egy újabb sarkon megint befordultunk,hozzátette: De ha netán meg is érkezik Spanyolországba, az adatai annyit sem értek volna, mint apapír, amelyre írták őket. Egyetlen esztendő leforgása alatt a keresztény világ egyik legértékesebbismeretanyagából olyan eretnekséggé züllött, amelynek híveit máglyára küldték.

Amennyiben ugyanis a Jupiter holdjai vitathatók voltak, annál inkább így volt ez azokfogyatkozásaival. Utóbbiakat Galileo csak 1612-ben figyelte meg először, két évvel azután, hogymagukat a holdakat fölfedezte. Mozgásukat 1611-ben ugyan tanulmányozta már, de eközbenPtolemaiosz és nem Kopernikusz táblázatait használta. Vagyis a Jupiter keringési központjaként aFöldet és nem a Napot fogadta el. Csak miután a kopernikuszi táblázatok segítségével finomította aszámításait, jött rá, hogyan takarja el a Jupiter a holdjait, és ezáltal a róluk visszatükröződő napfényt.Ettől kezdve a holdfogyatkozások előrejelzése elég egyszerű feladatnak bizonyult, de az ilyenelőrejelzések lehetetlenek lettek volna a ptolemaioszi módszer alkalmazása mellett. Azzal ugyanishibásan határozhatta volna meg a fogyatkozások kezdetét, időtartamát és a holdak helyzetét is acsillagokhoz képest a fogyatkozásuk kezdetén és végén. A holdfogyatkozások előrejelzése, vagyis ahosszúsági fokok meghatározásának kulcsa tehát eleve föltételezte volna a kopernikuszi tanokelismerését. Azét az eretnekségét, amely miatt Giordano Brunót Rómában alig tizenkét esztendővelazelőtt megégették.

Az ez után következő történetet már elég jól ismertem. A tudatlanság győzedelmeskedett az észfölött, a vakhit és az előítéletek a kezdeményezőkészség fölött. 1614-ben Galileo levelet írt ChristinaLorraine úrasszonynak, amelyben igyekezett bizonyítani, hogy a kopernikuszi elmélet és a Szentírásösszeegyeztethető egymással. Az erőfeszítés persze hiábavalónak bizonyult, mivel a levél azinkvizíció asztalán kötött ki, amelynek sötét gépezete azonnal be is indult V. Pál pápa utasítására. ASzent Uffizio palota bíborosai Rómába rendelték Galileit, és az ellene lefolytatott vizsgálat soránKopernikusz elméletét eretnekségnek nyilvánították. Ez 1616. telén történt, nem sokkal azután, hogy aSacra Familia elindult hosszú útjára a déli tengerek felé. Galileo módszere tehát nem csupánhasználhatatlan volt, amikor a megtépázott hajóhad befutott Cádiz kikötőjébe, hanem egyeneseneretnekségnek számított.

Más időkben egy ilyen eretnekség nem bizonyult volna ilyen végzetesnek. No, jöjjön, Mr.

Inchbold!

Ekkor már csaknem vakon haladtunk tovább. Hallottam, ahogy a lábunk körül egyre több patkány,egész patkánysereg vinnyog és viháncol.

De 1616-ban a katolikusok és protestánsok közötti háború réme már ott tornyosult a fejünk fölött.Róma egyre nehezebben bírta a bigottságát fenyegető új tanokat, kiváltképp, ha azok olyan nagytudósoktól származtak, mint Galileo. Isaac Casaubon ugyan szétzúzta Hermész Triszmegisztoszmítoszát, de egész Európa hermetikus filozófusai azonnal belekapaszkodtak ebbe az új és Rómaszemében egyformán veszedelmes bölcsességbe. Az egyház tekintélyét eddig legjobban fenyegetőCorpus Hermeticum helyét a csillagászat foglalta el. Galileo munkáit cenzúrázták, majd a jezsuitáktilalmi listájukra tették olyan okkultistákkal együtt, mint Agrippa vagy Paracelsus. A spanyolokelvetették Galileo elgondolását, s ezáltal a hosszúság tengeri meghatározásának meg a rejtelmessziget keresésének vége szakadt.

Egyébként a történet itt mégsem ért volna véget, bár a fő törekvés az volt, hogy ezek a hírek nejussanak el Londonba, vagyis nem veszett el minden, amikor a Sacra Familia szétzúzódott azon azátonyon. A följegyzéseinek ugyanis voltak még másodpéldányai. Az első beszámolók ugyan gyanúsakés megbízhatatlanok voltak, ahogyan a szigetről szólók is. Idővel azonban igazolták őket a Madridbanés Sevillában ténykedő kémek. Arról számoltak be, hogy a Sacra Familia, miután Veracruz kikötőjételhagyta, a vihar veszélye miatt a mexikói hajóhaddal együtt a havannai öbölben húzódott meg, aholóvatosságból a kapitánya elhelyezte a naplóinak titkosírással készült másolatát. Azok a San Cristóbaljezsuita kolostorból később eljutottak Sevilla Kereskedelmi Hivatalának biztonságot nyújtólevéltárába.

És a papírokat nem csak itt tárolták. 1617 márciusában, éppen akkor, amikor Raleigh hajóhadaindulóban volt Guyana felé, stíriai Ferdinánd főherceg szerződést kötött a spanyol királlyal. Ennekértelmében Fülöp elismerte a jogosultságát a magyar Mátyás király örökségére, aminek fejében őmegkapja Elzász német területeit, és két birodalmi birtokot Itáliában. Ez a szerződés egyesítetteEurópa két legerősebb családját, a spanyol és az osztrák Habsburgokat. A két nagy birodalom ezekután majd együttműködik, megosztja egymással seregeit és tudományát, és így egyszer és mindenkorraszétzúzhatja Európa protestáns erőit. Legfontosabb fegyvereik közé tartoztak mindemellett akönyvtáraik.

A fejünk fölött végigdübörgött egy lecsúszó tetőpala. Az álmennyezet egy darabja is leszakadt,föltárva a gerendázat szerkezetét. A nyíláson bezúdult a víz, és lecsorgott a lábunk elé. Valaholmögöttünk fölordított valaki. Alethea ismét megragadta a kezemet, és átráncigált a vízesésen.

De a bécsi fegyvertár ekkor veszélyben volt lihegtem, amint a túloldalon kijutottunk a zuhatagból.

Igen, 1617-ben Thurn gróf protestáns seregei Bécs kapui előtt álltak.

A hajónapló így Prágába került?

Igen, a bécsi császári könyvtár egyéb kincseinek tucatjaival együtt. A Spanyol Udvarban helyeztékel, ahol már menedéket találtak Tycho Brahe csillagászati megfigyelései Galileo, Kopernikusz és más

eretnekek betiltott könyveivel együtt.

Emiatt bontakozott ki Londonban egy újabb terv, amelynek értelmében utazott Sir AmbrosePrágába, hogy csatlakozzék a választófejedelmi udvartartáshoz. Az volt a feladata, hogy a lehetőlegtöbb könyvet kimenekítse a könyvtárból és a Spanyol Udvarból. Leginkább pedig azt várták el tőle,hogy megkaparintsa és Angliába hozza azt a hajónaplót. Végre, bár kissé megkésve, ezzelmegadhatták a kegyelemdöfést a spanyol királynak.

De az a terv elvetélt lihegtem. Az álcázott irat soha nem jutott el a Lambeth-palotába.

Nem felelte Alethea. Sir Ambrose az utolsó pillanatban elárulta a háborús pártot.

Elárulta őket? torpantam meg egy csukott ajtó előtt, amelynek Alethea nekifeszült a vállával. Demiért? Azt állítja, hogy Sir Ambrose spanyol ügynök volt?

Nem, Sir Ambrose nem. De a Tengerészeti Hivatal és a Lambeth-palota egyaránt megfertőződött.Az elrejtett szöveg híre eljutott Rómába és Madridba egyaránt.

Tovább feszegette vállával az ajtót, de az nem engedett. Hallottam, amint valahol a házbanmegkondul egy állóóra, s utána távoli hangok jutottak el hozzánk.

Ven acguí!

Vayamos por otro lado!

Az ajtó felnyögött, és résnyire kinyílt. Rájöttem, hogy ez ugyanaz az ajtó, amely múltkoriittjártamkor elzárta az utamat. Magam is Alethea segítségére siettem. Az ajtó ismét pár ujjnyitengedett. Huzatot éreztem, és csörömpölést hallottam. De nem sarkantyúk pengését, mint előszörgondoltam, hanem az összekoccanó üvegcsék zörgését a laboratórium asztalán.

Az maga kész csoda, hogy az a titkos irat egyáltalán fönnmaradt pihegte Alethea, amintberobbantunk a helyiségbe, és továbbnyargaltunk a belőle nyíló sötét folyosón. A végén maga SirAmbrose is megpróbálta elpusztítani. Bár az életét kockáztatta a megmentéséért, a végén azt kívánta,hogy hamvadjon el.

Jókora vakolatdarab zuhant elénk nagy dörrenéssel, s a fejünk fölött a gerendák nyöszörögtekkínjukban a nagy megterheléstől. Óvatosabbra fogtuk lépteinket a folyosón. Pár lépésnyire előttünkújabb mennyezetdarab pottyant a padlóra.

A puritánok is akarták azt az iratot mondtam. Standfast Osborne…

Igen vágta rá Alethea. Ahogyan a spanyolok is. Most pedig úgy tűnik, hogy az új külügyminiszteris tudomást szerzett a létezéséről. Sir Ambrose azt állította, hogy az iraton átok ül, és igaza is lett,mivel tíz évvel ezelőtt spanyol ügynökök megmérgezték. Attól tartottak, hogy netán eladjaCromwelléknek, mivel akkor híján voltunk a pénznek, a puritánok pedig szent háborúra készültek aspanyol király ellen. Akkorra persze már tudtam, hogy Sir Ambrose nem is az igazi apám tette hozzáfojtott hangon. Ezek az emberek is azok. Mármint spanyol ügynökök. Akik Lord Marchamont

gyilkosai is voltak.

Egy pillanatig úgy éreztem, hogy nem hallottam jól. Hogy Sir Ambrose nem is volt az apja? De…

Igen válaszolta. Ez az én utolsó csalásom. Vér szerinti apámat szintén spanyol ügynökök öltékmeg, pontosabban Henry Monboddo. Ez már sok éve történt. Tudja meg, hogy Henry Monboddonemcsak műkereskedő volt, hanem egyben spanyol ügynök is. Prágai kémei tájékoztatták őt az elrejtettszöveg létezéséről. Sir Ambrose akkor már tudott az árulásáról az Orinoco vidékére tett felfedezőútkudarca kapcsán, ezért használta apámat csaléteknek. Anyám, aki apámmal együtt Prágából jött ide,röviddel ezután meghalt a születésemkor.

Az édesanyja?

Engem pedig Sir Ambrose saját gyermekeként nevelt föl. Azt hiszem, ezt a kötelességénektekintette, amibe egy kevés bűntudat is keveredhetett, mert a pénzsóvár hercegek és püspökök mellettszegény apámat is elárulta a háborús párttal együtt. Apám cseh volt, kedves ember, aki a könyveknekés a tanulásnak szentelte az életét. De Sir Ambrose úgy érezte, hogy nem bízhat meg benne, mivelrómai katolikus volt.

Hátunk mögött hangok hallatszottak a folyosók útvesztőjében. Alethea meggyorsította a lépteit.Átgázoltunk egy leomlott tapétakupacon, és keresztülvágtunk egy helyiségen, amelynek ablakaibantáncoltak a villámok. Kipillantva, láthattam a távolban hajladozó hársfákat.

Caray!

Por dios! Las aquas han subido!

A folyosó balra fordult, majd egy tágas, de üres szalonon tocsogtunk keresztül. Hátunk mögülmintha pisztolylövést hallottam volna, amit az eltalált deszka reccsenése követett. A szalon közepén arossz lábam beleakadt valamibe, és arccal előrebuktam a vízbe. Egy másodpercen belül talponvoltam megint, és rohantam tovább. Akkor azt hittem, hogy a biztos és borzalmas halál felé.

Itt nőttem fel, Pontifex Hallban lihegte Alethea, mintha tudomást sem venne a veszedelemről. Ésmindent, amit tudok, Sir Ambrose segítségével tanultam meg. Olyanok voltunk, mint Miranda ésProspero a szigetükön. Vártuk a vihart, amely majd a partjainkra sodorja a bitorlókat. A kellő időbena titkos szövegről és a történetéről is mesélt nekem. Azt akarta, hogy megsemmisüljön, és én boldogantettem volna eleget a kívánságának. De a férjem, majd később Sir Richard egyaránt lebeszélt róla. Aziratot el kellett volna adnunk. Tízezer fontot is kaphattunk volna érte, tudja? Az ügynök szerepét SirRichard játszotta. Sejtelmem sem volt róla, ki lehet a vevő, de nem is érdekelt igazán. Csak szerettemvolna megszabadulni attól az átok sújtotta papírtól. Lelkem mélyéig megbíztam Sir Richardbecsületében. Hiszen házasságra készülődtünk. A pénzt a ház helyreállítására akartam fordítani. Ittéltünk volna együtt. Egy pillanatra elhallgatott. Hallottam, amint a kiáltozás közeledik a hátunkmögött. És lám, meg is érkeztek a bitorlók sóhajtotta Alethea szomorúan. És most már tudom, hogymit…

Nem hallottam a mondata végét, mert a mellettünk álló fal megroggyant, és a mennyezetről megint

nagy vakolatdarabok hullottak le, amelyek egyike keményen megütötte a vállamat. Először oldalrabillentem, azután másodszor is elterültem a padlón. Amikor ázottan és levegő után kapkodvaföltápászkodtam, Alethea keze után nyúltam, de ő addigra már eltűnt a folyosó mélyén. Valahol amásik végén, a laboratóriumban a többtucatnyi üvegcse és fiola mintha riadót csengetett volna.

És most már tudom, hogy mit kell tennem…

Úgy tartja a mondás, hogy a félelem szárnyakat ad. És, amint azt Xenophón állítja, még aszerelemnél is erősebb. Be kell hát vallanom, hogy a gondolataim többé nem a könyvek, még csaknem is Alethea körül forogtak, hanem kizárólag magamra gondoltam, amikor pár másodperc múlvanekieredtem a folyosónak. Sántikáló dobogásom visszhangzott az ázott falakról, míg kétségbeesettcsetlés-botlással el nem értem, nem a laboratóriumot, hanem a lépcső tetejét. Rádöbbentem, hogyvalójában éppen oda igyekeztem. Amikor megpillantottam, egy másodpercre elbizonytalanodtam.Meglepett, hogy ilyen könnyen megtaláltam az utam a zegzugos folyosókon. Hanem a márványlépcsőveszedelmesen síkos volt. Amint nekivágtam lefelé, megint megszédült a fejem. A felső lépcsőfokrólcsaknem az egész fogadótermet beláthattam: a halál és a romlás teljes képe bontakozott ki előttem. Azovális tükör fölborult. Repedezett üvegében tükröződött a mennyezet, ahonnan a csillár kiszakadt.Maga a csillár alatta hevert, a padozat közepén, mint valami megtépázott bronzmadár. Romjai mellettláthattam Phineas kitárt karokkal hason fekvő, mozdulatlan testét.

A laboratórium felől nem érkezett több hang. Nem csörömpöltek az üvegcsék, és nem hallatszottsegélykiáltás. Egy pillanatra eszembe villant, nem kellene-e visszamennem Aletheáért, de végülmegmarkoltam a korlátot, és továbbvánszorogtam lefelé. Eldöntöttem magamban, hogy nem óhajtokmeghalni Sir Ambrose Plessington bűnei miatt. A kitárt ajtón túl láttam, hogy végre valahára elállt azeső. A szél is csöndesedett, sőt a nap is azzal kecsegtetett, hogy netán kisüt. Lám, így tréfálkozik azemberrel a sors. Átvágtam a fogadótermen. Csizmám talpa alatt recsegett a törött kristály. Phineaselnyúlt holtteste felől úgy folyt szerte a vér, mint valami csillogó vízinövény sok csápja. Éppentúlléptem a tolakodón rikító ábrán, amikor kiáltást hallottam, és megpillantottam a könyvtárajtónyílásában egy feketébe öltözött alakot. Még egy utolsó pillantást vetettem az összeomlottpolcokra és tartalmuk elázott romhalmazára, és kirohantam az ajtón a borongós, szürke fénybe.

A fölbolydulástól megzavarodott lovak idegesen rázták a fejüket, és riadtan hátráltak, amikormeglódultam feléjük. A vízzel jó félig elárasztott park tátongott előttem, felülete visszatükrözte akomoran vöröslő eget. Gondoltam, hogy fölpattanok a kocsira, és úgy menekülök el, de már nem voltrá időm. Hallottam a hátam mögött üldözőm spanyol kiáltozását, miközben a ház sarka mögül egymásik alak bukkant elő, közvetlenül a gyógynövénykert mellett. Egyszóval futásnak eredtem,egyenesen a másik irányba, a sövénylabirintus felé. Talán az lappangott a tudatom alján, hogy agyilkosok figyelmét eltereljem Aletheáról, hogy utoljára legalább teljesítsem azt a feladatot, amelyrefölfogadtak. Vagy talán nem az én Londonból való sietős távozásom vezérelte őket ide, Pontifex Hallomladozó épületéhez? Persze mindez ostoba, képzeletszülte találgatás volt. Én a rossz lábammal éssípoló tüdőmmel nem lehettem méltó ellenfele sem üldözőimnek, sem, mint kiderült, a pátjukon állóSir Richard Overstreet lordnak sem. Hanem, amint közeledtem az útvesztő felé, megkockáztattam mégegy pillantást hátra a vállam fölött. Döbbenten láttam, hogy mögöttem széles repedés nyílik a földben,egy mély árok, keresztül az egész parkon, a tavacskától egészen a négylovas hintóig.

Visszatekintve az a szakadék majdhogynem bibliai mértékű kataklizmának, sőt talán egyenesencsodának tűnhet, ha lehetségesek ilyen kíméletlen és kegyetlen csodák. Először a kocsi hátsó kerekeimerültek el. Az alattuk rengő föld leomlott, a kocsi hátratántorodott, mielőtt megroggyant volna aszakadék felé, amely már ölnyire szélesedett, és megtelt vízzel, amint a föld alatti áramlat a felszínretört. A lovak fara egy pillanatra megremegett, utána minden eltűnt. Első üldözőm, a fekete köpenyesalak a meredély partján megtorpant és meg is billent. Tátott szájjal, döbbent képpel nézett utánam,miközben a vöröses föld omladozott alatta, és a repedés is egyre tágult. A következő pillanatban őt iselnyelte a tátongó mélység.

Megpördültem, és rohantam tovább. A levegőben fagyal és kerti mustár virágainak illata terjengett.Túlburjánzó ágaik az arcomba karmoltak és a vállamba akaszkodtak, amint balra bevetettem magamaz útvesztőbe. Nedves ágak és éles levelek még sűrűbb szövevényébe bonyolódtam. A talpam alatttocsogtak a növekedő pocsolyák. A sövény egy keskeny résén keresztül egy pillanatra megláttam SirRichard alakját. Kezében pisztolyt szorongatott, amint előrenyomakodott az útvesztő bejárati nyílásafelé. Megint egy elágazás. Jobbra fordultam, utána rögtön balra, így trappoltam előre a csalókaösvényeken. Egyszercsak belebotlottam egy gyökérbe, és fölkecmergésem közepette észrevettem egysövényvágó ollót, amelyet ottfelejtettek a gyomok között. Gyorsan fölkaptam. A pengéje rozsdás voltmár, de még mindig éles. A kezembe fogva inaltam tovább.

Még egy vagy két perc is elmúlt, amikor meghallottam a sikoltást. Ekkorra már az útvesztő közepetáján jártam. Kis, begyepesedett terecske volt az, ahol egy az elemek által már szinte szétporlasztottfapadocska állt. Közben hallottam, amint Sir Richard csörtet a sövényeken át, és rájöttem, hogy asárban hagyott nyomaimat követi. Lám, még egy nyom, amely megint elárul engem. Hamarosanutolér… hacsak az útvesztőt előbb el nem nyeli a mélység… mivel a föld úgy rengett a lábam alatt,akár egy kőfaragó műhely padlója. Amikor a sikoly belehasított a levegőbe, még szorosabbanmarkoltam a sövényvágó nyelét. Behúzódtam a már megmetszett ágak közé, és fölkészültem afegyvereink összecsapására. Ekkor fölpillantottam, és a nyírott puszpángos és gyertyános sövényfölött egy magányos alakot pillantottam meg az egyik földszinti ablakban.

Alethea tehát végül is elérte a laboratóriumot. Fölkapaszkodtam a padocska repedezett ülésére, ésláttam, amint hevesen, széles mozdulatokkal hadonászik az ablaknyílásban. Csak egy pillanatraláthattam, mert a bármily hihetetlenül kivirult napfény ráterült az ablaküvegre, és az ablakszárnyakbecsapódtak. A ház déli sarka ekkor lassan belecsuszamlott a tátongó mélységbe. A gerendákrecsegtek-ropogtak. Utána a falazat kövei omlottak le dübörögve. Föltárták a könyvtár gyomrát,amelyet beszennyezett a leomló vakolat, a por és a fatörmelék. Mindent elnyelt a tátongó mélység. Aföldszinti rész pár másodpercig még tartotta magát a szakadék fölött, mielőtt nehézkesen belecsúszottvolna a pokoli mélységbe. A tető egy része előrehanyatlott, paladarabokat és cserepeket hintve magaelőtt. Utána megroppantak a gyámkövek, végül a tető maradványai is belezuhantak az alapokatalámosó új folyó habjaiba.

Dermedten kuporogtam a korhadt padon, és rémülten néztem, hogyan bontakozik ki előttem aszörnyű jelenet. Újabb üvöltést hallottam, amikor a keleti szárny is megrepedt, és roggyantsziklafalként omlott alá. Olyan porfelhőt kavart, amit csak az ágyútűz füstjéhez hasonlíthatnánk. Ahatalmas épület kitárulkozó belső helyiségeivel, melyeknek a bútorzata és tapétája is jól láthatóvávált, most már nem mutatott többet egy babaháznál, vagy valamiféle építészeti modellnél. Még a

laboratóriumot is láthattam, ablaknyílásában a távcsővel, polcain az üvegcsékkel és fiolákkal.Alethea azonban nyomtalanul eltűnt. Különben más embernek sem volt semmi nyoma. Leugrottam apadról, és nekivetettem magamat az útvesztőnek visszafelé, amikor a fogadóterem padozataösszeroppant, a babaház beleomlott az űrbe minden padozatával együtt, amelyeknek a robajamegfájdította a mellkasomat. Azt hiszem, még egy sikoltást hallottam, de valószínűleg tévedtem.Biztosan csak az elgyötört vasalkatrészek, a repedező gerendák sóhaja volt az, miközben PontifexHall utolsó maradványait is elnyelte a telhetetlen vízár.

EPILÓGUS

Záróra van. A sötétség már belepte az ablakokat, és ráterült a tenger felé igyekvő Temze széleshátára. Az ősöreg felvonóhíd kerekei nyikorogtak, miközben utat engedtek a barna vitorlás bárkáknakés kisebb csónakoknak a torkolat nyíltabb vizei felé. A délutáni forgalom utolsó résztvevőinyomakodtak előre a hóborította kocsiúton. Egy percen belül hallhatom a fölcsavarodó vászonernyősustorgását, s utána mindjárt a becsukódó ablaktáblák halk csattanását. Tom Monk és három gyermekeodalent randalírozik, kulcscsomókat csörget és aprópénzt számol, miközben én odafönt üldögélek adolgozószobámban. Ez az utolsó menedékem, ahol lúdtollat tarthatok töpörödött ujjaim között, hogyezek a szavak szép csöndesen előgördüljenek a papírlapon. Odalent kinyílik a zöld ajtó, és gyertyámlángja meglibben e légvonatban. Megigazítom orromon a szemüvegemet. A szemem még jobbanmegromlott az utóbbi időben. És reménykedve dőlök hátra. A tűzhely rácsán egy darab szén pislákol.A feladatomat végre-valahára csaknem tökéletesen elvégeztem.

Egyszerre lenne sok, ugyanakkor csekély mondanivalóm. Azt valószínűleg soha nem értem majdmeg teljesen, mi is történt Pontifex Hallban azon a végső és végzetes napon. Bár én vagyok azegyetlen túlélő, aki elmondhatja az eseményeket. Megmaradásom talán a szerencsének, talán avéletlennek, esetleg Istenes Szent Jánosnak, a nyomdászok és könyvkereskedők védőszentjének voltköszönhető. Végül is megszabadultam Sir Richard Overstreet üldözése elől, vagy talán éppen őszabadult meg tőlem, amikor visszarohant a sövényútvesztőn át a szakadék felé, amint a ház lassanbeleomlott. Azt nem tudhatom már meg soha, hogy Alethea megmentése vagy a kódex megszerzéselehetett-e a célja, mivel őt magát is elsodorta az ár. Amikor kiértem a labirintus szélére, láttam, aminta rettenetes vízkígyó viszi a hátán, keresztül a park úttalan útjain. Ekkorra az egész ház mindentartozékával együtt összerogyott és elmerült, a kripta egy kisebb részletét kivéve. A kegyetlen ésborzalmas megsemmisülés képe bontakozott ki előttem. Még a magas kőoszlopnak is nyoma veszett.Alethea sem került elő, bár több mint két órát szenteltem a keresésének. Fölforgattam a romhalmazszélső, nagy darabjait, sőt a kriptát elöntő vízbe is begázoltam derékig. Segélykiáltásai tucatszor isvisszhangoztak lázas fejemben. De néhány könyvön kívül semmit sem találtam. Azokat óvatosankimentettem a vízből, talán abban a reményben, hogy általuk bűnbocsánatot nyerhetek az őelveszítéséért, és lecsillapíthatom a lelkifurdalásomat.

Crampton Magna felé gyalog tettem meg a visszautat. Végig kerülgettem az elárasztott rétenhömpölygő folyót. Csak kisebb facsoportok és a homokhátakon lévő, félig elárasztott rozsvetésekemelkedtek ki az árból. Vánszorgásom jó néhány óráig is eltarthatott. A Pontifex Hall mellettemelúszó törmelékei között több, a leomlott könyvtárból származó könyvet is észrevettem. Legtöbbjük

máris annyira elázott, hogy a címüket sem tudtam elolvasni. Amennyit tudtam, kikapkodtam belőlük,mielőtt továbbsodródtak volna. Már sötétedett, amikor bebotorkáltam a Szántóvetőhöz címzettvendégfogadóba, a nagykabátom szárnyába kötött csatakos zsákmányommal. A könyveket, összesenhetet, végül kiraktam száradni a szobámban lévő tűzhely mellé. Vagy négy órát hánykolódtamálmatlanul kemény párnámon. Úgy éreztem magam, mintha hajótörés túlélője lennék, akit a hullámokkisodortak a partra, ahol elheverhet a törmelék és uszadékfa között, óvatosan végigleltározhatja avégtagjait meg a zsebeit, mielőtt talpra kecmereg, hogy megtegye az első lépéseket az osztályrészéüljutott új, idegen világ fölfedezésére.

És az a világ, amelybe én belekeveredtem, valóban nagyon különös volt. Amikor négy nap múltánvégre megérkeztem Londonba, a Többsincs Ház másnak és idegennek tűnt a szememben, csaknem afölismerhetetlenségig. Ugyan minden a maga megszokott helyén volt, Monk inasomat is beleértve, dea bolt mégis valahogy átalakult, alattomosan, mondhatnám atomi szinten. Még a régi, megszokottszertartás sem bizonyult elégségesnek a varázslat megtöréséhez. Csak a könyveim között nyerhettemnémi, bármily csekély megnyugvást. A visszatérésemet követő pár hétben a Pontifex Hallkönyvtárából megmentett kötetek tanulmányozásának szenteltem minden erőmet. Gondoltam, háthatalálok valamilyen kulcsot a tragédia megfejtéséhez ázott lapjaikon. De a tintájuk elmosódott, borítóikaranyozása elhalványodott. Ex libris céduláikat lemosta a víz. Máig ott állnak az íróasztalom fölöttipolcon, és a Többsincs Házban található minden könyv közül egyedül ez a hét nem eladó.

Közülük csak egyetlen kötetnek van különleges jelentősége. Ez az Anthologia Graeca egy példánya.Maga a könyv Konstantinápolyban összeállított szedett-vedett válogatás, Kephalasz kezétől, amelyetévszázadokkal később fedeztek föl a heidelbergi választófejedelmi könyvtár kéziratai között. Ex librisugyan nincs benne, de egy beleragasztott címkén az Emilia Molyneaux név olvasható, a közepén pedigott van egy útlevél és egy egészségi bizonyítvány, mind a kettő Silas Cobb nevére kiállítva, prágaipecséttel és 1620-as keltezéssel. Legelőször egyik név sem volt világosan látható. Csak az idők soránbontakoztak ki valamilyen rejtélyes módon, bizonyos kémiai folyamatok eredményeképpen. Aletheaszellemidézésnek nevezte ezt a folyamatot, amely a festékeket és a fémsókat megint fölvarázsolja azírólap felszínére. És ezeknek a szánalmas papírfecniknek, a néhány megfejtett, rájuk rótt titkos szónaka segítségével láttam hozzá türelmesen az események helyreállításához.

A talány egyes elemei jóval könnyebben álltak össze, mint mások. Mindenesetre megjelent néhányközlemény a napi újságokban Sir Richard Overstreet haláláról, aki kiemelkedő diplomata és jelesföldesúr volt, és aki nemrégiben tért vissza franciaországi száműzetéséből. Tetemét három nappal azesemények után találták meg Pontifex Hall területétől mintegy ötmérföldnyire. De Alethea és a háromspanyol sorsáról egyetlen szó sem esett a lapokban. Az ő tetemeik soha nem kerültek elő, amennyiretudom, sem a titkos irat, vagy Sir Ambrose könyvtárának több ezer kötete.

No és természetesen Sir Ambrose is ugyanolyan, ha nem nagyobb misztérium marad előttem, mintvolt valamikor. Gyakran töprengtem el azóta, vajon miért árulhatta el a szövetségeseit, miért rejtetteel Pontifex Hall könyvtárában azt a rejtélyes iratot. Ám végül is idealista volt. Szentül hitt areformációban és a tudomány kiterjesztésében. Olyan tudósok közösségében, amilyenekre arózsakeresztesek utalnak kiáltványaikban, vagy Francis Bacon hirdet meg Az új Atlantis címűmunkájában. Mindezek arról szólnak, hogy a természettudományok visszavezethetik a világot az

Aranykorba, abba a tökéletes állapotba, amely az ember osztályrésze volt a bűnbeesés előtt. AmikorSir Ambrose visszatért Angliába, bizonyára keserű csalódottság töltötte el. Azok, akiket a HáborúsPárt tagjai között talált, nem fölvilágosult tudósok voltak, mint Platón Akadémiájának vagyArisztotelész Gimnáziumának tanulói, hanem inkább tolvajok és gyilkosok, olyan ostoba alakok,amilyenekkel tele volt Róma és Madrid. A megsemmisülés határára sodródott Európában a természettanulmányozása és az igazság keresése helyére útszéli versengés került, amelynek során aprotestánsok és a katolikusok csak arra törekedtek, hogy a másik felet a saját igájukba kényszerítsék.A tudás többé nem a világ előrehaladását szolgálta. Ehelyett az előítéletek és a megrögzöttségszolgálója lett. Az előítéletek és a megrögzött butaság pedig az esztelen mészárlás végrehajtója. SirAmbrose ebből persze nem kért. Az a sziget a kincseivel együtt, már ha léteztek egyáltalán, maradjoncsak fölfedezetlen dönthetett magában mindaddig, amíg a világ nem bizonyul érdemesnek mesésgazdagságának birtoklására.

És mégsem Sir Ambrose vagy a könyvei beleértve a Világ útvesztőjét is voltak azok, amiken olysokat gondolkodtam azokban a napokban. Rádöbbentem, hogy Alethea az, akit igazán gyászolok.Olykor, valahol mélyen abban reménykedem, hogy mégis valahogy túlélte azt az összeomlást.

Az elkövetkező évek során gyakran tekintettem ki a Többsincs Ház könyvesboltjának ablakán, éslátni véltem egy asszonyt abban az ismerős ruhában, abban az ismerős kocsiban, az ismerős arcélvagy kézmozdulatok kíséretében. Ilyenkor egy másodpercre a döbbenet sokkja szorította össze atorkomat. Utána törvényszerűen következett a csalódás és a sajnálkozás. Persze Alethea ugyanúgy,akár Arabella, idővel visszavonul majd a feledés homályába. Olyan távolivá válik és a képzeletolyan csalóka játékává, mint azok a csendes-óceáni szigetek, amelyeket még ma, az Úr 1700.esztendejében sem sikerült senkinek újra megtalálnia. Idővel még ezek a futó látomások is eltűntek azablakaim elől, és ma már, ha egyáltalán előfordul ilyesmi, csupán az álmaimban látom néha őt.

* pisztol fr. öt tallért érő régi aranypénz Délnyugat-Európa több országában. V. T. megj.

* Az írott szó megmarad