Szczepan Twardoch: Morfium

525

Szóval a vademberek a szablya és az íj sztyeppei kultúrájával együtt feloldódtak. De miért maradt fenn a nyelv, miért maradtak fenn a sztyeppei legendák és a sztyeppei, ázsiai zene a parasztok körében, miért? Miért történik valami inkább így, és nem máshogy? Miért tűn-tek el a Krímből a gótok, és miért maradtak meg a magyarok? Miért tűntek el Sziléziából a kelták, és miért maradtak meg a magyarok?

– Ahogy nézem a világos színeidet, a szőke, de kicsit vöröses ha-jad, a vöröses szakállad, a világos bőröd és a szeplőid, szerintem kel-ta vagy, drágám – mondta anyám, Fehér Nőstény Sas. – Ha akarod, ha nem, kelta vagy.

Keringtem a kassai utcákon, olyan közép-európai kisváros, mint a többi, ezért is olyan más, mint az ázsiai Varsó, más, másféle házak, másféle templomok, Dzidzia alszik, végül megtalálom a Miskolc, Bu-dapest felé mutató táblát.

Apám arca. Megyünk az országúton Miskolc felé, egyáltalán nem változik a táj, a hegyek lassan kisebbednek, átkeltünk a Kárpátokon. Barca. Enyicke. Furcsa nevek.

Átkelni a Kárpátokon, az már valami. Abaújszina. Sötét, feke-te helységnevek. Hányan nem boldogultak, ottmaradtak valahol a havas hágón, persze ez már régen volt, de nekem sikerült. És me-gyek. Hidasnémeti. Elhajtok egy fakerekű, nehéz ökrös szekér mel-lett, egy asszony alszik rajta, a társam. Méra. A bakon a kocsis, egy legény, senki-ember, akire nem gondolunk, névtelen. Én mellette, kis lovon, magas kápájú nyeregben, rajtam arannyal hímzett, díszes köntös, fejemen farkasprém kucsma, hosszú, világos szakállam van, világos bajszom és hajam, varkocsba fonva. Csobád.

Még mindig világos volt, amikor fontos útkereszteződéshez ér-tem: balra futott a rosszabb út Nyíregyháza, vagyis az Alföld felé.

Twardoch_Morfium.indd 525Twardoch_Morfium.indd 525 2015.10.13. 8:55:512015.10.13. 8:55:51

526

Az eurázsiai sztyeppe szigete, amelyet Erdély szigetcsoportja vá-laszt el a zöld óceántól. Amikor a magyarok átkeltek a rettentő er-délyi hegyeken, nyilván rögtön otthon érezték magukat. Lehet, hogy ezért maradtak itt, habár rablókalandozásokat folytattak Dániától a Pireneusokig?

Miért, miért gondolok erre, míg jobbra kanyarodom, Miskolc felé, nincs már messze Miskolc, tizenöt kilométer, egy darabka szán-tóföld, egy darabka erdő, minden egzotikum nélküli táj, ugyanolyan a fű az út szélén, ugyanolyanok a fák, az ég ugyanolyan borult, csak nincs hó, nem esik októberi hó. Megyünk.

Elmondom neked, ha szóhoz engedsz jutni, Kostek, drágám ked-vesem egyetlen szépséges fi úcskám életem szívem szerelmem.

Ha befogod egy percre, Konstanty, ha abbahagyod a szószaporí-tást, amit kivált belőled ez az álnok kis kurva, aki most a hátsó ülé-sen alszik, szemérmetlenül pisilt, hogy megalázzon, te hülye, hogy mutassa: olyan vagy, mint a cseléd, aki előtt nyugodtan lehet pisil-ni szarni mással baszni, mert neked nincs szemed, te nem is ember vagy, megalázott, a hülye kurva, gyűlölöm, ha nem szaporítod tovább a szót, kedvesem, elmondom, miért.

Így vagy úgy elmondom, szépséges fi úcskám.Nem azért gondolsz a keltákra szlávokra avarokra betelepülé-

sekre nyelvekre izoglosszákra indoeurópai fi nnugor etimológiákra szubsztrátumokra, mert anyád megfertőzött velük; azért gondolsz rájuk, mert azzal áltatod magad, hogy észreveszel az egészben va-lamiféle értelmet és rendet, mert ostoba vagy, nem tudod, hogy ha lenne benne rend, akkor se vennéd észre, de nincs, és pláne nem fogod észrevenni – ha nagyítóval keresed a könyvekben, kedvesem, akkor se fogsz meglátni semmit.


527

Viszont úgy vágysz erre a rendre, kedvesem, mint semmi más-ra; ha ugyanis lenne, akkor értelem is lenne, s értelmet nyerhetne a létezésed, a hasadtság és üresség ellenére, amit magadban hordozol.

Elnézlek, kedvesem, ahogy hajtasz a büszke amerikai kocsival a jó minőségű országúton, a háborútól érintetlen Magyarországon át, büszke német egyenruhában. Erős kezed van, és hosszú ujjaid, ked-vesem, markolod a volánt, a csizmád orrával bekapcsoltad a fény-szórót, szétoszlatja a szürkületet.

Nézlek, és arra gondolok, milyen könnyen felülhetne valaki a képnek, még az is, aki tud mindenről: a kristálytiszta pompás vod-kádról a morfi umodról a kokainodról a nőkről Saloméról Igáról Dzi-dziáról a kocsikról a lovakról a lengyel mundérról a civil ruháról a lembergi csibész kivájt szeméről, sőt a kapualjban szarásról, rette-netes kalandozásaidról Varsóban a mostaniakról és az összes háború előttiről, a német egyenruhádról az anyádról és az arc nélküli apád-ról, mindenről; még az is, aki tudná, milyen könnyű felülni a képnek, és nem tudni rólad semmit, csakhogy én tudok, Kostek, én tudok, tudok mindenről.

Hisz miről is kellene tudni?Te nem vagy; üres vagy, üres a belsőd, kivájt ember, mintha egy

szoborba néznénk, a szemgödrök, a szájak nyitott ablaka, az üres, kivájt Kostek német egyenruhát visel, erősen markolja a Chevrolet volánját, most hagyta el Miskolcot. És nézi ez a Kostek a mutatót: elég a benzin? Elég. A sebességmérőt is nézed, de máshogy, és mész, én üres, kivájt Kostekem, aki sosem találtál rendet, értelmet, igazo-lást a történelem előtti regékben, mert nem igazolható semmi, és nincs értelme semminek.

És mész tovább, kedvesem, mész. Dzidzia alszik, pedig bevett


528

az isophanból. Isophan volt? Én tudom, tudom, én tudom, de nem mondhatom el neked, drágám, mert már nem hallasz, nem fi gyelsz rám, nincs szükséged rá, nem akarsz, igaz, kedvesem? Nem akarsz.

Átrobogsz Miskolcon, hidak és felüljárók, kövezet, macskakő, az-tán aszfalt, megint aszfalt, a kocsik állandóan az úttest rossz oldalán, városban nehezebb.

Alkonyodik, újra a falvak fakó, gyenge fényei, de mások, mint nálunk, egészséges, friss városi villanyfény, erős városi fény, itt nincs háború.

Jó út, jó minőségű burkolat, jobb, mint nálunk, az ablakban az éjszaka, a falvak fénye, nem olyan gyenge, mint nálunk. Me-gyünk, nyolcvannal, kilencvennel, néha százra is fel lehet gyorsulni, és ilyenkor jó, eltűnik, ami az út mellett van, csak az éjszaka marad, az út, a motorzúgás és a fénypászmák az aszfalton, a jobb lábam a gázon, a bal a fényszóró kapcsolóján, milyen kicsi forgalom, szinte semmi, a fényben egy tábla: Harsány.

Aztán hirtelen Budapest, és minden megváltozik.Nem is hirtelen, de megváltozik: nem hirtelen, mert először

szántóföldek, a szántóföldek között külvárosok, vasútállomás, megint külvárosok, falusi házak, aztán valamivel városiasabbak, nem sokat látni, csak ami az út menti lámpák fényében látszik, aztán hirtelen felbukkan a város.

Az út jobb oldalán Pest 14. kerülete, amelyről nem tudok sem-mit, mert sosem jártam Budapesten, miért jártam volna, Bécsben persze, hogyne, Berlinben Párizsban Rómában Londonban, de Bu-dapest azért periféria, semmi baj vele, de mégis. Nem jártam itt, és kész, mit magyarázkodjak?, pedig most hirtelen itt terem jobbra Pest 14. kerülete és a HÉV nevű elővárosi vonat, így van kiírva a megál-


529

lókban, a gödöllői HÉV, mögötte bérházak és nagy-nagy fényesség, mindenhol lámpák, és világítanak is, miért nagyobbak a házak, mint Varsóban? Nagyobbak, mert nagyobbak, mert ez egy birodalom fő-városa, amely már nincsen, a főváros azonban még mindig birodalmi, az én Varsóm meg?, az én Varsóm semmi, provinciális zsidó–orosz város, amelyet egyszer csak kineveztek fővárosnak, ki tudja, miért, mert nagy? Talán nagy, de Budapest nagyobb, és a házak egy szint-tel vagy még többel magasabbak, az utcák szélesebbek és szebbek, ez Pest, Pest; Buda a másik oldalon van, ez itt Pest.

Azonkívül minden más, semmi se olyan; hiszen éjszaka van, rá-adásul hétköznap éjszaka, keddről szerdára virradó, mégis minden világos.

Se elsötétítés, se bomba hasogatta utcalámpák, van ellenben sima kövezet, a kövezeten autók, másféle autók és villamosok jár-nak, mint nálunk, a buszok is mások. Nagy szemük van, és felém villantják; szemük között, ahol a hűtőrács szokott lenni, az ovális motorháztetőn csillogó, krómozott rúdköteg hajlik meg, és legye-zőszerűen elterül, mint a líra vagy a szorosan megkötött kéve. És zsúfolt villamosok, rajtuk emberek. És taxik, a taxikban hölgyikék kacagnak, közönségesek és profi k, akik maguk mondják be a taxis-nak a címet, gondolom, magyarul. Spicces vendégek tántorognak ki a borozókból az utcalámpák alá, mert még nincs tél, még van egy kis idő télig és adventig, még október van, a legjobb hónap a boro-zásra, én hajtok, lassan, nézegetem az utcatáblákat, de miért, miért?

Nálunk, Varsóban koromsötét van, ha éjszaka jár az ember, s ha jár valaki, az vagy német őrjárat, vagy zsidó tolvaj, ha ugyan nem lengyel vagy másféle; és már nincs semmi, nincsenek éjszakai villa-mosok, nincsenek borozók, ahonnan spicces emberek tántorognának


530

ki, s ha ki is nyitották valamelyiket, titokban surrannak ki belőlük az emberek, ahelyett hogy spiccesen tántorognának, ahogy mi Jacekkel, a drága Jacuśsal kitántorogtunk, ahonnan csak ki lehetett tántorogni Varsóban, de nem tántorgunk többé, mert én ilyen, aztán olyan ka-tona lettem, Jacek meg ott maradt Varsóban és a maga száraz, min-dentől lecsupaszított kétségbeesésében, és Iga nem fogja kirántani ebből a kétségbeesésből, nem képes, nem tudja kirántani, úgyhogy Jacek biztos megint fekszik, fekszik az ágyban, nézi a fekete plafont, nappal meg ül, megint ül, és néz ki a világos ablakon, nézi az utcát, de lent nem az van, amit látni szeretne, s ha végül megtör, megmo-sakszik, megborotválkozik, felöltözik, és bemegy a kórházba, akkor is mi van?, semmi, semmi, néz azokra, akiken segíteni szeretne, akin segítenie kell, és nem tud segíteni, s aztán mi marad neki?

Iszom még egy kis konyakot. Kerepesi út, jobbra a HÉV és házak, balra valami mező, talán lóversenypálya, aztán újra vasút, de az útra merőlegesen, a Baross térre vezet, a kis téren egy nagy pályaudvar, a Keleti; nagyobb, mint a varsói, megyek tovább, úgy érzem, lefelé, lefelé, a Rákóczi úton.

Város, valódi, eleven város, egy birodalom fővárosa. Fiákerek. Ta-xik. Világosság. Neonok. A Rákóczi út szép, széles. Villamosok. Blaha Lujza tér, rajta nagy, méltóságteljes épület, „Nemzeti Színház” van ráírva, színháznak néz ki, és a varsóival szemben megvan az az elő-nye, hogy nincs leégve. A közlekedés persze bal oldali, nehéz meg-szokni, országúton könnyebb, nagyvárosban nehéz, úgyhogy óvato-san hajtok. Fények, lámpák, neonok.

Az életem, amit elvettek tőlem. Hagytam, hogy elvegyék. Enged-tem. Szerettem ezt az életet. Kívánom nekik, hogy ennek a városnak is keresztben leragasszák az ablakait, hogy ez a város is leégjen, mert


531

nem az enyém, az a város pedig, amelyik az enyém, leégett és meg-erőszakoltatott, utcaköveit feltépték, utcalámpái nem világítanak.

A hídon, amelyet Erzsébet hídnak neveznek, szeretném felkel-teni Dzidziát, hogy nézze, ahogy a sok száz utcalámpa fénye tük-röződik a Dunán, a rakpart mellett kikötött bárkák és vontatók, és semmi, semmi háború, mintha itt sosem lett volna háború, és nem is jönne soha többé. De mégsem keltem fel: ismeri Budapestet, ezer-szer látta, csak én nem ismerem, nem láttam.

A híd után éles kanyar, nem számítottam rá, csikorognak a ke-rekek, de balra kanyarodom, és a folyóparton hajtok tovább, a domb lábánál, amelyet a felettem úszó fényekből sejtek; hajtok, a folyó túl-oldalán is autók suhannak, fényszórócsóvák, kávéházak és éttermek fénylő ablakai. A folyó innenső oldalán fürdők, kupolájuk alapján alighanem törökfürdők. Rudas.

Mennyire ki vagyok éhezve egy városra; egy eleven városra, és nem nyüzsgésre egy hulla testében, ami Varsó.

– Itt van – mondja Dzidzia.Összerezzenek, megijesztett, megfeledkeztem róla. A tükörbe

pillantok.– Micsoda? – kérdem.– Itt van. A Gellért Szálló. Állj meg.– Micsoda fényesség, mi? – kérdem.Dzidzia megrántja a vállát.A szálloda fényárban úszik, mint errefelé minden, magasföld-

szint és négy emelet, kicsit historizáló, kicsit növényszerűen indázó díszítés, a bejárat fölött kisebb kupolák, mint földből ütögető csírák csúcsai, vagyis kimondottan fallikus formájúak.

Kiszállok, nyitnám ki az ajtót Dzidziának, de már fut oda a boy,


532

és kinyitja, így hát felsegítem a bundát Dzidziára, majd a vállamra vetem a kabátom, nem rakom át kívülre a zubbonyom derékszíját.

Egy pillantást vetek a poggyászra, de eszembe jut a valódi élet, és tudom: majd elviszik a poggyászt.

A cilinderes portás kinyitja előttünk az ajtót, bent márvány és arany, milyen könnyű elszokni tőle, emlékszem: ez a közeged, Kon-stanty, nem a mocsok, a hideg víz és a keresztben leragasztott ablakok.

Kicsit részeg vagyok, kicsit dülöngélek, kicsit mosdatlan is va-gyok, a recepciósnak azonban sokéves tapasztalata van, és tankönyv-be illően udvarias tekintettel néz, tankönyvbe illő módon nem véve észre, amit nem illik észrevenni.

– Guten Abend. Haben Sie freie Zimmer? Von Horn mein Name; das ist meine Ehefrau.164

Tisztán kiolvasható tekintetéből a türelmes szemrehányás: ki ér-kezik meg egy szállodába foglalás nélkül? Így méreget egy pillana-tig, ez a pillanatnyi várakozás értelemszerűen büntetés azért, amiért nem tudtam ügyelni, hogy a dolgok úgy történjenek, ahogy történ-niük kell.

– Aber natürlich165 – feleli végül. Semmi lapozgatás a könyvben, semmi ellenőrzés, semmi telefonálás. Végül is egyenruhám van, né-met tiszti egyenruhám, tehát van pénzem, minden bizonnyal van pénzem, biztosabb feltételezni, hogy van pénzem, főleg, hogy nővel vagyok.

Közlöm, hogy lakosztályt szeretnék két külön hálószobával;igenis. Vacsorát méltóztatnak? Éhes vagyok, farkaséhes, az éhgyo-morra ivott ital tehet róla, Dzidzia azonban ellenkezik.

Úgyhogy majd a városban eszünk, mert ezt mondja Dzidzia, majd a városban eszünk, a boy természetesen fel fogja vinni a pogy-


533

gyászt, kicsit aggódom a géppisztoly miatt a csomagtartóban. Fel-megyünk a szobába, a lakosztályba, libériás kis ember kísér min-ket, a legjobb lakosztály a második emeleten, adok egy dollárt a kis embernek, a lakosztály ablakai a Dunára és a Ferenc József hídra néznek.

Halkan becsukódik mögöttünk az ajtó, bent hatalmas, ízléstelen bútorok, nagy ablakok, súlyos függönyök, puha szőnyegek, no és ma-gas mennyezet, a hálószobák ajtaja, elektromos csillár rengeteg apró kristállyal, egyiken se látni egy porszemet se. Ez aztán a szálloda.

Dzidzia ledobta magát a kanapéra, le se vette a kabátját és cipő-jét. Valaki kopogtatott, ajtót nyitottam – a boy hozta a koff erjainkat és bőröndjeinket. Adtam neki egy dollárt, szépen megköszönte né-metül, és eltűnt.

– Lefürdök, átöltözöm, és mehetünk is – mondtam bátortalanul.– Menj csak… – intett Dzidzia.Mentem. Telefonáltam a concierge-nek, utasítottam, hogy va-

salja ki valaki a szmokingomat és az ingemet, valamint tisztítsa ki a cipőmet, az inas három perc múlva rohant mindenért, én meg befe-küdtem a kádba, és a kádban elaludtam.

– Elég legyen, mássz ki, borotválkozz meg, és öltözz fel, szeret-nék még ma elindulni, már huszonkét óra – mondta Dzidzia; azt hittem, alszom, de nem aludtam. Egy szál fehérneműben állt a für-dőszobában, felálltam a vízben, az ágyékomat takargatva. Elnevette magát, és kiment. Kiléptem a kádból. Fájt a fejem; benéztem a tükör mögötti szekrénykébe, és csakugyan találtam is aszpirint, bevettem kettőt, ittam rá vizet a csapból.

Zuhany, hideg, hogy felébredjek, meleg, hogy felmelegedjem. Borotválkozás, édes istenem, meleg fürdőszobában, meleg vízben,


534

erős fénynél, minden, ahogy kell, forró víz, olaj, hab, lassan, szőr-irányban, megint hab, szőriránnyal szemben, hideg víz, balzsam. A ruha már készen feküdt az ágyon a hálószobámban, így hát friss fehérnemű, fehér ing merev ingmellel, gyöngyházszínű ékszergom-bok, szmoking. Csokornyakkendő-kötés. Kölni. A tükörbe nézek: én vagyok. Ez vagyok én.

Kilépek a nappaliba. Dzidzia már vár, elegáns, szerény, egyszerre szép és csúnya, kortalannak látszik, hány éves lehet, huszonöt vagy negyvenkettő? Sötét borvörös, térd alá érő ruhában. Nincs háború, miféle háború?

– Ebben azért jó vagy, Konstanty – pillant rám elismeréssel. – Mintha puccban születtél volna.

Kilépünk a lakosztályból. Nem veszek kabátot, a porköpeny, amit csomagoltam, nem jó a szmokinghoz, úgyhogy kérem a portást, hogy hívjon taxit, megkérdezem a címet Dzidziától, aztán ügyetle-nül próbálom elismételni a taxisnak, az engedelmesen bólint, nem sokat utazunk, megkerüljük a Gellért-hegyet, és megállunk a Vár-hegy alatt, jól látszik a budai vár, az is ki van világítva, nincs háború, semmiféle háború, a szállodában már beváltottam egy kis dollárt, úgyhogy pengővel fi zetek, kiszállunk.

– Ez az – mondja Dzidzia.Kis cégtábla, „Borozó”, zöldre festett ajtó. Nem szmokingos hely,

de azért nem is szúr szemet a szmoking. Nyugodtan viselhetem, pe-dig mellettem munkások ülnek, bajszosak, szőkék, egymás után gu-rítják le a fehérborokat, nem szólnak semmit, hallgatnak. Mellettük néhány tisztességesen öltözött értelmiségi, páran zsidónak látsza-nak, talán azok is, ők is isznak, valami pástétomot esznek, odébb megint munkások vagy kocsisok, ilyesmi, még távolabb két frakkos


535

férfi , vékonyra vágott szalonnával öntenek erőt magukba, és átlát-szó italt kortyolgatnak kis stampedlikből; nem ismerem a magyar szokásokat, de tudom, mit csinálnak, én is annyiszor csináltam: egy szerény hajlékban szépen leisszák magukat, mielőtt átvonulnak a kristállyal, tükrökkel, arannyal ékes palotákba, így jobb, egészsége-sebb, kedélyesebb.

Leülünk a hosszú, nehéz asztalhoz, vastag tölgyfa asztalhoz.Most érzem csak, mennyire fáradt vagyok. Nem aludtam, fura

tablettákat vettem be, konyakot ittam, úgy látszik, majdnem egész üveggel, de rettentő éhes is vagyok, és hirtelen szédülés fog el, de Dzidzia már rendel is az előzékenyen odasiető, pomádés bajszú, po-mádés hajú, kötényes pincérnél: májpástétom, paprikás-sós szalonna, zsíros kenyér, vörösbor. Nem különösebben fi gyel ránk senki, ész-revették, hogy bejöttünk, leültünk, rendeltünk, ennyi, semmi több, mi kéne még, ennek ellenére különös, s a bőség is különös és szép: kitöltik, kirakják, hozzák.

Olyan szépek a vastag, egymásra halmozott zsíros kenyerek, hagymakarikával, pirospaprikával. Olyan szép a darab szalonna a tányéron, mellette éles kés, étvágygerjesztőnek két szelet levágva, egész vékony szalonna, a zsír sárgásfehérjében alig dereng a vékony, rózsaszín réteg – milyen szép szalonna!

A szürkésbarna pástétom is májtól és petrezselyemtől illatos, hozzá szeletelt fehér kenyér és pohárban bor.

– Itt deciben mérik. Egy-egy decit hoztak, de ugye nem állunk meg egynél, Konstanty?

Nem állunk meg, de a bor még várhat; előbb ennem kell, milyen éhes vagyok! Elkenem a pástétomot a kenyéren, beleharapok, mi-lyen fi nom, májízű, egy kis alkohol érződik rajta, biztos megöntözték


536

valami jóval, diópálinkával, mert dió íze is van, és eszem egy kicsit, iszom egy kicsit, egy szelet szalonna, egy kis zsíros kenyér.

Dzidzia tartja velem a lépést, nem törődve a költő Byron taná-csával, miszerint a nőknek nem is lenne szabad enniük, legfeljebb garnélarákot és egy kis pohár pezsgőt, nem, Dzidzia kettő helyett eszik; amikor a hagymakarika, amelyet megharapott, de nem met-szett ketté a foga, felemelkedik, és piros porral hinti be az orrát és az ajkát, tüsszög a villámgyorsan előkapott zsebkendőbe, nevet, eszik tovább, letörli a pástétomot a szája sarkáról, újabb pohár vöröset rendelünk, nem szagolgatjuk, nem törődünk az ízével, csak isszuk az egyik decit a másik után, és harapunk hozzá, aztán elszívunk egy cigarettát, iszunk rá, jóllakottan, eltelve, társalgásra képtelenül, boldogan, újabb deciket kérünk, iszunk, még egy kicsit, egész sze-let kenyeret már nem bírunk, csak csipegetünk belőle, megkenjük pástétommal, és tovább, újabb decik, proszit! „Egészségedre” – ta-nítja Dzidzia, a pincér hallja, nevet, kijavítja a kiejtést, és már együtt tanuljuk az „egészségedrét”.

Aztán a budapesti borozóba betántorog a részeg Varsó. Két tiszt, alig akarom elhinni. Részegek. Leülnek. Isznak. Van pénzük, sokat isznak. Egyenruhák. Döbbenten, csodálkozva nézünk: hogyhogy?…

– Wir sind Wiener – magyarázza Dzidzia a megfelelő akcentus-sal. – Wir hassen Hitler. Woher kommen hier die armen Polen?

A pincér bólint, egyetért ezekkel a bécsiekkel, akik gyűlölik Hit-lert, miért ne.

– Die Polen gibt es hier überall sehr viele. Angeblich gibt es in Budapest ein paar tausend polnische Offi ziere, vielleicht mehr als zehn, sagen sie. Man kann sie hier überall sehen – magyarázza, az-tán kimegy, egy perc múlva visszajön, és hoz egy-egy pohárka szil-


537

vapálinkát, grátisz. Mintegy hálából, amiért nem szeretjük Hitlert. Szedi le az asztalt, s közben az orra alatt dünnyög, szemöldökével és orrával mutogatva a lengyel tisztekre.

– Und so seit drei Wochen. Das Vaterland haben sie verloren und amüsieren und erholen sich trotzdem.166

A lengyel tisztek nem kapnak grátisz szilvapálinkát. Ó, hogy is-merem ezt az undort, te átkozott pincér, ismerem az ilyeneket. Nem tudom, mit állítasz nemzeti kápolnáidba, te magyar pincér, de is-merem az olyanokat, mint te, ismertem őket, épp eleget ismertem közületek. S mindjárt jobban kezdem kedvelni a két tisztet, mint amennyire megérdemlik. Ülnek a sarokban, különös módon ide-genebbül mozognak ebben a borozóban, mint mi, kérnek pálinkát, kapnak pálinkát, kérnek gulyást, nem azt kapnak, amire számítot-tak, nyilván arra a sötétszürke pépre számítottak a benne úszó hús- és porcdarabokkal, amit nálunk a legkevésbé előkelő vendégeknek szolgálnak fel mindenféle ótvaros kifőzdékben. Ehhez képest kris-tálytiszta, csípős levest kaptak szép darab marhahúsokkal; tudom, mert a sárga bajszú plebejus mellettünk is ilyet eszik, szőrös kéz-fejével törölgetve a száját és bajszát.

Meglehetős csendben eszünk-iszunk, ha lehalkított hangon megjegyzéseket váltunk, németül tesszük, nem akarjuk, hogy fel-ismerjék, hogy lengyelek vagyunk.

A lengyel kapitány és őrnagy hamar lerészegedtek, a kapitány átült az őrnagyhoz az asztal túloldalára, a falhoz; most gyengéden átölelve egymást isznak tovább.

Lehetnék velük. Lehetnék még? Átölelhetném őket civil ruhá-ban, lerészegedhetnék velük, aztán kijuthatnék valahogy Franciaor-szágba, visszakerülhetnék a hadseregbe, bár alighanem már ló nélkül,


538

megint egyenruha, napi és különleges parancsok, jelentések, utasí-tások, személyi kérdőívek, végül esetleg valami háború, és a háború-ban? Rohadhatnék évekig a lövészárokban, az egyik oldalon a néme-tek, a másikon mi, bunkerek, ágyúk, szögesdrót, sár és apám sorsa, arctalanul, farkatlanul, vagy valami más, egy gyors háború, mint ná-lunk, kergetőzés mezőkön és dombokon, megszakadt összeköttetés, senki se tudja, hol a front, mert nincs front, gépesített és páncélos hadosztályok összekeveredve, egymással kergetőzve, védelem nél-kül maradt szárnyak, rajtaütések és visszavonulások, és bevonulunk Berlinbe, vagy Berlin vonul be hozzánk.

Minek ez nekem, miért jó ez nekem, hogy néznék ki ebben az egészben, miért kéne egyáltalán ezt tennem?

Konstanty Willemann vagyok, és szeretem, ha a nők popsija szé-pen domborodik, izmosan és ruganyosan, mint a magyar szakács-nőé, aki néha felbukkan a konyhából. Nem szeretem a katonaságot, a lovakat, az egyenruhát, a puskát, szeretem, ha van pisztolyom, mert egy úriembernek úgy illik, leginkább egy kis, lapos hét milli-méteresem, olyan, mint apámnak ez a Sauerje, amelyet kivettem a pisztolytáskából, és minden eshetőségre készen bedugtam hátul a nadrágomba, féltem, hogy rontani fogja a zakó vonalát, de lefogy-tam egy kicsit, úgyhogy rendesen fekszik, egy úriembernek pedig úgy illik, hogy legyen valami a nadrágjában.

Felhajtom a pálinkát, a meleg pálinkát a jéghideg pohárkában. Részeg vagyok. Dzidzia mosolyog, annyit eszik-iszik, mint én, any-nyit, mint egy éhes, fáradt férfi , sokat.

– Nem tudom, ki vagyok – mondom lengyelül, halkan, lengye-lül halkan kell, ezért halkan beszélek, még érzem az égető szeszt a torkomban.


Szczepan Twardoch: Morfium

Documents

Transcript of Szczepan Twardoch: Morfium